Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-08 / 98. szám
98-dik sz Vasárnap, május 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Fi* 1 évré ... 7 ft — kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői trolla: Zöldfa utca 80. sz. 2. evs. Hirdetési dij: Negyed hasábos petit sor....................0 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . . St b. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Zsigmond királyfi panasza. (Calderon „ Az élet álom“ színművéből*) Óh jaj nekem ! Jaj én boldogtalan ! Világosíts föl, ég, követelem, Miért bánsz ily kegyetlenül velem ? Mi bűnt követtem én el ellened, Születésem által ? Bár, ha létre jöttem. Úgy értem immár: bűnt követtem el, S a büntetésre és ezen szigorra Elég okod volt, mert a föld fiában A legnagyobb bűn az, hogy létre jön ! Csupán csak azt szeretném tudni én, Balsorsomat belátandó egészen, Hogy (eltekintve most, hatalmas ég! A születésnek súlyos vétkitől,) Mi bánthatott meg téged oly nagyon, Hogy más egyébnél jobban sújtasz engem ? Nem szülemlett mind a többi is ? És hogyha mindazok születtenek, Mért részesültek oly előjogokban, Minőket én nem élvezek soha? Szülemlik a madár, és szárnyival — A melyek oly szépséggel ékesítik ! — Alig lesz tollból alkotott virág, Avvagy bokréta, melynek szárnya van : És íme, már is mily gyorsan szegi Az égi boltozatnak légürét, És válni kész a fészek enyhhelyétel A melyet oly nyugodtan hágj’ oda. S holott szellemből nékem több jutott: Miért szabadságból még is kevésb ? — S szülemlik a vad , rajt a tarka szőrmez, Mit oly szép foltok rajza ékesít, S mely (hála a legművészibb ecsetnek!) Egész csillagképet foglal magában : Alighogy ilyen, im a földi kényszer Nagy vakmerően, irgalomtalan kegyetlenségre már is megtanítja, Hogy a vadonnak szörnyetegje lesz : S oh énnekem, kiben nemesb az ösztön : Szabadságból miért jutott kevésb ? S szülemlik a hal, mely nem is vészén Lélekzetet; hab s ívás korcs szülötte ! És még alig lesz pikkelyes hajóvá, Mely a hullámokon lebegni tud : És ime már is szerteszét csapong, S a véghetetlenséget vágyja mérni Olyan tulajdonokkal, a minőket Fagyos bensője nyújthat részéül ; S nekem, kiben az akarat nagyobb : Szabadságból miért jutott kevésb ? S szülemlik a patakcsa, e kígyó, A mely virágok közt leszen szabaddá; Alig több még, csupán ezüst kigyócska, Mely a virágok alján siklik el: És ime, már is lejtve, zengve hódol Virágok rámosolygó bájinak. Az alkotó örök hatalma néki A tág mezőt nyitotta pályaként ! S nekem, kinek tartósabb élte van : Szabadságból miért jutott kevésb ? Midőn e szenvedésre gondolok, Egy vulkánná, egy Etnává leszek, S ilyenkor olyan kész volnék kitépni Darabokban e kebelből szivem. Minő ok az, mily törvény, mily igazság, A mely az embertől el tudja venni E fő előnyt, e legdrágább jogot, Mit isten egy pataknak adni kész volt, S kész adni halnak, vadnak és madárnak ! Györy Vilmos, *„Az élet álom,“ Calderone színműve, Lengyelország régi történetéből van véve. Basilius, az agg király, ki a csillagjóslás tudományával foglalkozók, egy őrtoronyba záratja egyetlen fiát, Zsigmondot, mivel születésekor a csillagjelek azt jósolák róla, hogy kegyetlen zsarnok lesz s atyja fején fog tiporni. A magányos toronyba zárt Zsigmond az itt közlött szép versekben siratja szomorú sorsát és elveszített szabadságát. Szerk. A roskadt ház. (Beszély.) Irta : Tóvölgyi(Folytatás.) A jelenet meglepő hatása széditőleg hatott a leányra, de mintha füleibe súgná, szivébe lehetne valami, mintha egy égi tanácsadó jelent volna meg előtte, ki egy tekintetével adja tudtára s érezteti vele e pillanat fontosságát , mintha hiven integetett volna felé egy angyal : „ Jer, jer az én világomba, és hányd le magadról a láncokat; tőled függ, teheted, isten akarja úgy, isten akarja, hogy nyilatkozzál e pillanatban !“, mintha valami magasabb hatalom adott volna lelkének és idegeinek erőt , elsimítá homlokáról a szemeire hulló hajfürtöket, fölemeld fejét, tekintetét, melyben egy új világ látszott megcsillámlani, az előtte álló ifjú arcára szegezte, aztán határozott hangon mondá : — Akarok ! Károly keblére ölelő jegyesét, a rongyos, a szennyes, most már zokogó leánykát, aztán Péter úr felé fordulva, kérdés ! — Átengedi-e őt nekem ? — Vigyétek ! — monda röviden az apa. — Mindjárt, mindjárt ! — Kiáltá Panni aszszony. — Itt nem marad többé egy pillanatig séta. — Ki vele, ki vele ! Aki elveszi, tartsa, én nem adok neki többé egy harapás kenyeret sem. — Most fölszakitá az ajtót, és rikácsolva kiáltá : — Lódulj ! — Kérem ! — vágott férfias érchangjával a rikácsolás közé Károly. — E nő az enyém, itt vannak rá tanúim. Önnek nincs joga becstelen kifejezésekkel illetni őt, e pillanattól fogva jegyese vagyok, s ha kell, meg fogom tudni védelmezni. Az ifjú parancsoló, bátor tekintettel mérte végig az asszonyt, ki e rögtöni védőszereptől meglepetve lépett hátra. Most karját nyujtá jegyesének, s büszkén, fölemelt fővel vezette ki a rongyost, a még rongyosabb atyai házból. Midőn az utcára értek, újra hallották az aszszony dühödt, vad kacagását. 'V' ! Isten parancsol az ördögnek is. Karácsony napján Boris már Libet Károlyné volt, a városban egyike a legszebb menyecskéknek. Néhány napra esküvőjük után, Károly keblére ölelte kedves kis feleségét, és szeme közé nézett : — Boriskám ! Hát van e az égnek különb angyala, mint a minő te vagy most a földön? Állítsák hát ide melléd azt a Klárit, nem úgy fog-e kinézni, — bocsánat e hasonlatért lelkem, — mint egy szép arab paripa mellett a teve. Most mondja hát az a Panna , hogy ezt a kócost, ezt a rongyost ? . .. Nézze meg, hogy mivé teszi az embert a csinosság ! Ne haragudjál édes Boriskám, hogy mindezeket fölhozom, de lelkem röpdös büszkeségében, s szeretném szemébe kiáltani a világnak : „Ismeritek-e ezt a gyönyörűséges kis menyecskét, és tudjátok-e, hogy ...“ Károly pillanatig elhallgatott, s szeretetteljesen nézte nejét, mintha gondolatában összehasonlítaná őt a mostani és az egykori Boriskával, aztán nevetve szoktá ismét keblére, és mondá : „hogy ez a szép kis menyecske az én feleségem.“ Boris gyengéden hajtá fejét férje keblére s hozzátapadt ahhoz, mint mentője kebléhez a galamb, még hallva feje fölött a kánya suhogását. — És most édes angyalom, kis feleségem, egy titkot kell neked fölfedeznem, egy nagy titkot, s mint kis feleségnek, e titkot meg kell őrizned neked is, nehogy visszavonja isten tőlünk jótevő kezét, hogy bizodalmával visszaélünk. Föl kell fedeznem neked, édes kis jószágom, — mondá, megsimogatva neje arcát, — hogy különös isteni gondviselésnek köszönhetem e jólétet és gyarapodásomat. De miután nem vagyok bigott s nem hiszem, hogy az erszények égből ereszkednek le, azt kell hinnem, hogy bizonyos nemeslelkü jóltevő, ki ismeretlen akar maradni, szorgalmunkat látva, nyújtja áldásos segédkezét. Lehet, hogy idővel talán nyomára jövünk a titoknak, hogy maga ismeretlen barátunk fog előttünk megjelenni, s ha kívánná, — mit azonban nem hiszek, mert hisz miért adta volna akkor ? — visszavenni adományát, én kezébe tenném azt; de azért az én kis feleségem nem maradna minden nélkül, mert istennek hála az adományt szorgalmam, s igyekezetem által megkétszereztem. — És most kedves Boriskám, — szólt a férj, meggyujtva s kezébe véve az asztalon álló gyertyát, — úgy hiszem, hogy nem fogsz félni oldalam mellett. — Hova akarsz vezetni ? — kérdé a nő kissé szokatlan érzéstől meglepetve, s alig észrevehető megdöbbenéssel tekintve férjére, ki mint egy kísérteti lángot, tarta kezében a szentelt viaszgyertyát. — Nos, kis bohó ! Csak nem fogsz talán félni tőlem, avagy föltenni rólam, hogy réz vagy veszedelmes helyre akarlak vezetni ? — Azt nem, de oly furcsa, hogy éppen e gyertyát vetted kezedbe— E gyertya már tizennégy éves édes Boriskám. Atyám mintegy szükségképen hagyta reám nyolc évvel ezelőtt. Soha sem gyújtom ráeg, csak midőn e helyre megyek, hova vezetni akarlak. Boris másodszor érzé a hideg borzadályt, mely tagjain végigfutott. — Csak nem félsz Boriskám ? — kérdé a férj mosolyogva, — csak nem félsz talán oldalam mellett ? A nő férjére tekintett, s annak szeretetet sugárzó szemeit s szelíd, nemes arcvonásait látva, mint a gyermek, ki nagyon szeretne bátor lenni, de bátorsága mindössze is azon bizalomból áll, melyet védőjébe fektet, kacagja el magát, s karját a Károly karjába akasztva, mondá naiv hősiességgel : — Ha mellettem vagy, az egész világtól sem félek ! A modor, melylyel e szavakat kiejté, oly jól állt neki, hogy Károly kénytelennek érzé magát összecsókolni az annyira kedves ajkakat. — Oh ! te kis bohó, te kis bohó ! — mondá leirhatlan szeretettel, minőt csak a szerető férjek érezhetnek. Aztán kissé katonás állásba tette magát s kedve kerekedvén a játékra, szemöldeit összevonta, arcának gyermekes, vakmerő kifejezést adott s neje kezét megragadva, kérdezd tőle : — Tehát rohanhatunk ? — Rohanhatunk ! — válaszolt vitézül az aszszony, és csak egy csepp hijja volt, hogy ismét csókolózás nem lett a rohanásból. Megindultak. Keresztül mentek egy szobán, aztán egy másikon, és megálltak a kamra-ajtó előtt. — A kamrába megyünk ? — kérdé a nő némi meglepetéssel. — A kamrán keresztül megyünk. — De hiszen a kamrán nincsen ajtó ? — Azt majd csak én rám bizd kis feleségem ! Károly fölnyitotta a kamra-ajtót és előre lépett. Neje határozottan, mintha egy puskaporos aknára lépnének, követte őt. A férj most gondosan bereteszelte az ajtót, s míg neje, nem minden sajátságos érzelem nélkül és kíváncsian nézte őt, addig egy meglehetős nehéz, de talán üres szekrényt taszított el a fal mellől. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.