Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)
1870-07-22 / 158. szám
158-dik 87 Péntek, julius 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni alpokat kivéve ininden■ap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden igtatáskor . ... 30 kr Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A lányka tavasza. Oly halvány volt ajka, Oly fehér volt arca, Mint a völgy, ha télen Hólepel takarja. Völgy hava elolvad, Langy eső ha érte, Piros rózsát nevel Napsugár helyébe. Csók eső hullt rája, Rózsa az orcája, Oh ! első szerelem Áldott napsugára ! Török Károly: A teremtés egy ura. (Egy fiatal lány elbeszélése.) (Folytatás.) V. Mikor bementünk a szalonba , Ilma minden fölszólítás nélkül azt tette, mit különben udvarlóinak csak hosszas kérésére szokott megtenni: leült a zongorához s eljátszott egy „Morceau de salon“-t, több figyelemmel, mint egyébkor, s aztán szép, csengő hangon egy áriát énekelt az „Afrikai nő“-ből. Én az ablaknál álltam. Garami hozzám fordult s kért játszani és énekeljek én is. Mosolygva szóltam, hogy nem tudok, de arcom égett, mig e választ adom, s hogy azt elrejtsem, elfordultam s kihajolok az ablakon. Elszomorodva néztem a vérpirosan lenyugvó napba. Fájt és megalázott, hogy azt kellett neki mondanom : „Nem tudok!“ Soha sem bántam, hogy nem tanultam zenét, mert hisz sem hajlamom, sem kedvem nem volt hozzá , de abban a pillanatban tán éltem felével váltottam volna meg, hogy tudjak! Oh! én nem is bírok semmiféle fényes tehetséggel! Én nem tudom neki eljátszani „A szűz imáját,“ nem tudom elénekelni a nagy „Gnade“-áriát az „Ördög Róbert“-ből, nem tudok neki régi várakat vagy szomorúfűz alatt mohos sírokat rajzolni; oh! én nem tudok semmit, de semmit ! . . . S ha még legalább szép volnék, vagy geniális, az aztán kipótolna mindent ; de én nem vagyok semmi, de semmi! Oh! istenem, ha mást nem adtál, csupán az életet, vedd el azt az egyet is ! . . A nap épp lenyugodott a hegyek mellett, s én búsan elmerengve néztem utána. Akkor fölhangzott a zongora mellett az ismert, kedves, mély hang, s én mintegy megbűvölve, mozdulatlanul hallgattam, míg Garami azt a kellemes, kis spanyol dalt énekelte, mit első találkozásunkkor az erőben dalolt csupán a szövegen tett egy kis változtatást: „Vedd e koszorút, téged illet ! Vedd a koszorút s tekints reám, Míg én távol voltam tőled, Gondoltál-e rám, oh leány ?“ Nem mertem visszatekinteni, de megvigasztalódva éreztem, hogy e dal ismét csak nekem szól. Mikor elénekelte, változatokat játszott a dallam fölött, mely változatok önfeledt ábrándozásba mentek át. Játéka mindegyre bánatos és bánatosabb lett. Most epedőn zokogott, majd ismét viharos vágygyal zúgott föl. A teremben csönd volt, s a zongorázón látszott, hogy elfeledte környezetét, lelke a zene varázsa alatt állt, s ő lelkéből merítette e hangokat. Én, fejemet az ablakjára hajtva, elfojtott lélekzettel s behunyt szemekkel hallgattam. Mint gyermek, egyszer azt álmodtam, hogy egy angyal karjaiba vett s elröpült velem túl felhőn, túl csillagon ; mikor aztán fölébredtem, nem tudom megmondani , hol voltam, de a túlvilági boldogság érzete még sokáig megmaradt szivemben. E zene, e hullámzó édes hangok úgy fogták most körül lelkemet, mint álmomban az angyal karjai, s röpültek velem túl felhőn, túl csillagon ! Hol jártam, nem tudnám megmondani, de a dal és zene rég elhangzott, s a túlvilági boldogság érzete még megmaradt szívemben. Mikor Garami fölkelt a zongorától, hallottam, mint halmozták el bókokkal, küszönetekkel. Én mozdulatlanul maradtam helyemen, de ő hozzám jött, e szavakkal : — Nagysád nem szereti a zenét ? Vagy csak e kis dal iránt van ellenszenve ? Feléje fordultam, de szólni nem tudok. Arcom kifejezése azonban elég érthetőn beszélhetett, mert ő hosszasan nézett rám, aztán fénylő tekintettel s meghatottan szólt: — Bocsánat, Angeline ! Látom, hogy kegyed nem csak szereti, de szabad hinnem, hogy meg is érti a mit a zene elregél ? Nem voltam képes felelni, majdnem elszédültem, mikor keresztnevemen szólított. Nevem, ő tőle, s igy kimondva, úgy hangzott, mint a leggyöngédebb hízelgés. E pillanatban Miklós, kit eddig is csak a háziúri kötelességek tartottak távol, jött hozzánk, karján felöltővel. — Drága Angeline ! — susogott szokott édeskés hangján, — drága Angeline, nem hüti itt meg magát ? Megengedi, hogy az ablakot betegyem ? Vagy ha azt nem akarja, esedezem, vegye magára e jelöltőt. Szabad föladnom ? Miklós gyermekkori ismerősöm volt, s megszoktuk egymást csak keresztnéven szólítani ; de most, ahogy Garami hallá, mint mondja nekem „drága Angeline,“ az történt, ami máskor soha, még legérzékenyebb szerelmi vallomásainál sem, mert akkor mindig nevettem és tréfáltam, de most, magam sem tudom miért, mélyen elpirultam. Garami arca elváltozott, hidegen láthatón nézett rám és Miklósra, mialatt ajka gúnyosan megmegrándult, s e szavakkal : „Nem zavarom tovább nagysádat !“ a nagysád szót büszkén megnyomva, elment s leült Karvainé mellé. Szerettem volna utána kiáltani, visszahívni őt s elmondani, hogy unom, ki nem állhatom, sőt gyűlölöm e fiatal embert. Igen, mert abban a pillanatban csakugyan gyűlöltem. De istenem ! még csak nem is menthettem magamat előtte, mert hiszen nem vádolt. Miklóshoz fordúltam hát, s keserűn utasítottam vissza édes bókjait. Mire ő megütődve nézett rám, s aztán epedő eleganciával ilyesmit susogva, hogy: „ő mindig kész szolgája a hölgyeknek, s meghajlik az én szeszélyeim előtt!“ magamra hagyott. Mily különbség van e két férfi közt, — gondolom, — az egyik báb és kész szolgám, mig a másik, igen a másik, uram és parancsolóm ! Garami aztán nem sokára távozott; tőlem csak úgy vett búcsút, mint Ilmától, kiváló udvariassággal, de minden bensőség nélkül. Ekkor Ilma felém jött s elkiáltotta magát : — Angelinám, mi bajod ? Beteg maga, kis babám ? — Talán ! — feleltem szomorún. E szóra Garami visszafordult az ajtótól s szemeink egy pillanatra találkoztak. Tekintete meleg és részvevő volt, s ez elég volt arra, hogy ismét elégük legyek. Eszembe jutott, a mit első találkozásunkkor mondott : „hogy a nők soha sincsenek rendes hangulatban ; náluk a rendkívüli hangulat a rendes, mert kellemesen vagy kellemetlenül, de mindig izgatottak ; izgalomban töltik egész életüket, mint a kis kolibrik !“ — Akkor megharagudtam ez állításért ; most azonban elismertem, hogy neki, de csupán rá vonatkozva, igaza volt. Másoknál nem, mert például Miklós mellett, ki egyenlőn unalmas volt mindig, mint az eső, az ember rendes hangulatban maradhatott; de Garami amint akarta, egyik kedélyhangulatból a másikba vitt át ; társalgása épp a változatosság által lett érdekes, mert most szellemdús, piquant és vidám volt, majd pedig meghatott, gyöngéd és álmodozó. Ha megharagított , ki is tudott engesztelni. Ha megszomorított , meg is tudott vigasztalni. Alig távozott Garami, az úrfiak elkezdték csúfolni, s aki legalázatosabb volt hozzá, az fitymálta most legjobban. Leginkább kora fölött nevettek s öregnek, agglegénynek csúfolták, aztán örültek, hogy ők minő fiatalok. Annyi tagadhatatlan, hogy közülök némelyik az éretlenségig fiatal volt, s meg vagyok győződve, hogy az 13 marad egész életében. Egy ideig Ilma is nevetett velük, de aztán megunta s szivarját eldobva, ásitva szólt: — Az igaz, hogy szegény ördög már agglegény, de az is igaz, hogy maguk közt olyan volt, mint egy kócsag a verebek közt ! (Folyt. köv.) Rudin, Turgenjew Iván beszélye. (Folytatás.) — De hát miért és mikor hasonlóit ön meg Rudinnal ? — kérdé Pawlovna Alexandra kíváncsian. — Én nem hasonlottam vele meg; én szakasztottam vele, midőn őt a külföldön bővebben megismertem. Azonban már Moszkovában meghasonlottunk volna. Már akkor nagyon gonosz játékot űzött velem. — Ugyan mit ? — Mindjárt elmondom. Én . . hogy is fejezzem csak ki magamat ? Az én természetemhez nem illik .. . én egykor nagyon hajlandó voltam a szerelemre. — Ön? — Igen, én! Nemde, különösnek találja kegyed ? . . . Ea mégis úgy van ! Beleszerettem egy igen kedves leányba . . . Miért néz kegyed rám oly csodálkozva ? Én még ennél bámulatosabb történetet is tudnék magam felől beszélni. — Miféle történetet, ha szabad kérdeznem ? Ön kiváncsivá tesz engemet. — Egyszerűen a következőt. Abban az időben Moszkovában minden este légyottra mentem . .. Ugye, szeretné tudni, kivel?... Nos, kertemnek egy fiatal hársfájával éldelegtem. Átöleltem karcsú törzsét és nekem úgy tetszett, mintha az egész természetet karoltam volna át; szivem kitágult és szerelemben úszott, mintha az egész természet elözönlötte