Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-22 / 158. szám

158-dik 87 Péntek, julius 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni alpokat kivéve ininden­­■ap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . ... 30 kr Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A lányka tavasza. Oly halvány volt ajka, Oly fehér volt arca, Mint a völgy, ha télen Hólepel takarja. Völgy hava elolvad, Langy eső ha érte, Piros rózsát nevel Napsugár helyébe. Csók­ eső hullt rája, Rózsa az orcája, Oh ! első szerelem Áldott napsugára ! Török Károly: A teremtés egy ura. (Egy fiatal lány elbeszélése.) (Folytatás.) V. Mikor bementünk a szalonba , Ilma minden fölszólítás nélkül azt tette, mit különben udvarlói­nak csak hosszas kérésére szokott megtenni: leült a zongorához s eljátszott egy „Morceau de salon“-t, több figyelemmel, mint egyébkor, s aztán szép, csengő hangon egy áriát énekelt az „Afrikai nő“-ből.­­ Én az ablaknál álltam. Garami hozzám fordult s kért­ játszani és énekeljek én is. Mosolygva szóltam, hogy nem tudok, de arcom égett, mig e választ adom, s hogy azt elrejtsem, el­fordultam s kihajolok az ablakon. Elszomorodva néztem a vérpirosan lenyugvó napba. Fájt és megalázott, hogy azt kellett neki mondanom : „Nem tudok!“ Soha sem bántam, hogy nem tanultam zenét, mert hisz sem hajlamom, sem kedvem nem volt hozzá , de abban a pillanatban tán éltem felével váltottam volna meg, hogy tudjak! Oh! én nem is bírok semmiféle fényes tehetséggel! Én nem tudom neki eljátszani „A szűz imáját,“ nem tudom elénekelni a nagy „Gnade“-áriát az „Ördög Róbert“-ből, nem tudok neki régi várakat vagy szomorúfűz alatt mohos sírokat rajzolni; oh! én nem tudok semmit, de semmit ! . . . S ha még leg­alább szép volnék, vagy geniális, az aztán kipótolna mindent ; de én nem vagyok semmi, de semmi! Oh! istenem, ha mást nem adtál, csupán az életet, vedd el azt az egyet is ! . . A nap épp lenyugodott a hegyek mellett, s én búsan elmerengve néztem utána. Akkor fölhangzott a zongora mellett az ismert, kedves, mély hang, s én mintegy megbűvölve, mozdulatlanul hallgattam, míg Garami azt a kellemes, kis spanyol dalt éne­kelte, mit első találkozásunkkor az er­őben dalolt csupán a szövegen tett egy kis változtatást: „Vedd e koszorút, téged illet ! Vedd a koszorút s tekints reám, Míg én távol voltam tőled, Gondoltál-e rám, oh leány ?“ Nem mertem visszatekinteni, de megvigaszta­lódva éreztem, hogy e dal ismét csak nekem szól. Mikor elénekelte, változatokat játszott a dallam fölött, mely változatok önfeledt ábrándozásba men­tek át. Játéka mindegyre bánatos és bánatosabb lett. Most epedőn zokogott, majd ismét viharos vágy­gyal zúgott föl. A teremben csönd volt, s a zongorá­­zón látszott, hogy elfeledte környezetét, lelke a zene varázsa alatt állt, s ő lelkéből merítette e han­gokat. Én, fejemet az ablakjára hajtva, elfojtott lélek­­­zettel s behunyt szemekkel hallgattam. Mint gyer­mek, egyszer azt álmodtam, hogy egy angyal kar­jaiba vett s elröpült velem túl felhőn, túl csillagon ; mikor aztán fölébredtem, nem tudom megmondani , hol voltam, de a túlvilági boldogság érzete még so­káig megmaradt szivemben. E zene, e hullámzó édes hangok úgy fogták most körül lelkemet, mint ál­momban az angyal karjai, s röpültek velem túl fel­hőn, túl csillagon ! Hol jártam, nem tudnám meg­mondani, de a dal és zene rég elhangzott, s a túl­világi boldogság érzete még megmaradt szívemben. Mikor Garami fölkelt a zongorától, hallottam, mint halmozták el bókokkal, küszönetekkel. Én mozdulatlanul maradtam helyemen, de ő hozzám jött, e szavakkal : — Nagysád nem szereti a zenét ? Vagy csak e kis dal iránt van ellenszenve ? Feléje fordultam, de szólni nem tudok. Arcom kifejezése azonban elég érthetőn beszélhetett, mert ő hosszasan nézett rám, aztán fénylő tekintettel s meghatottan szólt: — Bocsánat, Angeline ! Látom, hogy kegyed nem csak szereti, de szabad hinnem, hogy meg is érti a mit a zene elregél ? Nem voltam képes felelni, majdnem elszédül­tem, mikor keresztnevemen szólított. Nevem, ő tőle, s igy kimondva, úgy hangzott, mint a leggy­öngé­­debb hízelgés. E pillanatban Miklós, kit eddig is csak a házi­­úri kötelességek tartottak távol, jött hozzánk, kar­ján felöltővel. — Drága Angeline ! — susogott szokott édes­kés hangján, — drága Angeline, nem hüti itt meg magát ? Megengedi, hogy az ablakot betegyem ? Vagy ha azt nem akarja, esedezem, vegye magára e jelöltőt. Szabad föladnom ? Miklós gyermekkori ismerősöm volt, s meg­szoktuk egymást csak keresztnéven szólítani ; de most, a­hogy Garami hallá, mint mondja nekem „drága Angeline,“ az történt, a­mi máskor soha, még legérzékenyebb szerelmi vallomásainál sem, mert akkor mindig nevettem és tréfáltam, de most, magam sem tudom miért, mélyen elpirultam. Garami arca elváltozott, hidegen l­áthatón né­zett rám és Miklósra, mialatt ajka gúnyosan meg­­megrándult, s e szavakkal : „Nem zavarom tovább nagysádat !“ a nagysád szót büszkén megnyom­va, elment s leült Karvainé mellé. Szerettem volna utána kiáltani, visszahívni őt s elmondani, hogy unom, ki nem állhatom, sőt gyű­lölöm e fiatal embert. Igen, mert abban a pillanat­ban csakugyan gyűlöltem. De istenem ! még csak nem is menthettem magamat előtte, mert hiszen nem vádolt. Miklóshoz fordúltam hát, s keserűn utasítottam vissza édes bókjait. Mire ő megütődve nézett rám, s aztán epedő eleganciával ilyesmit susogva, hogy: „ő mindig kész szolgája a hölgyeknek, s meghajlik az én szeszélyeim előtt!“ magamra hagyott. Mily különbség van e két férfi közt, — gondo­lom, — az egyik báb és kész szolgám, mig a másik, igen a másik, uram és parancsolóm ! Garami aztán nem sokára távozott; tőlem csak úgy vett búcsút, mint Ilmától, kiváló udvariassággal, de minden bensőség nélkül. Ekkor Ilma felém jött s elkiáltotta magát :­­ — Angelinám, mi bajod ? Beteg maga, kis babám ? — Talán ! — feleltem szomorún. E szóra Garami visszafordult az ajtótól s sze­meink egy pillanatra találkoztak. Tekintete meleg és részvevő volt, s ez elég volt arra, hogy ismét elé­gük­ legyek. Eszembe jutott, a mit első találkozásunkkor mondott : „hogy a nők soha sincsenek rendes han­gulatban ; náluk a rendkívüli hangulat a rendes, mert kellemesen vagy kellemetlenül, de mindig iz­gatottak ; izgalomban töltik egész életüket, mint a kis kolibrik !“ — Akkor megharagudtam ez állí­tásért ; most azonban elismertem, hogy neki, de csupán rá vonatkozva, igaza volt. Másoknál nem, mert például Miklós mellett, ki egyenlőn unalmas volt mindig, mint az eső, az ember rendes hangulat­ban maradhatott; de Garami a­mint akarta, egyik kedélyhangulatból a másikba vitt át ; társalgása épp a változatosság által lett érdekes, mert most szellemdús, piquant és vidám volt, majd pedig meg­hatott, gyöngéd és álmodozó. Ha megharagított , ki is tudott engesztelni. Ha megszomorított , meg is tudott vigasztalni. Alig távozott Garami, az úrfiak elkezdték csú­folni, s a­ki legalázatosabb volt hozzá, az fitymálta most legjobban. Leginkább kora fölött nevettek s öregnek, agglegénynek csúfolták, aztán örültek, hogy ők minő fiatalok. Annyi tagadhatatlan, hogy közülök némelyik az éretlenségig fiatal volt, s meg vagyok győződve, hogy az 13 marad egész éle­tében. Egy ideig Ilma is nevetett velük, de aztán meg­unta s szivarját eldobva, ásitva szólt: — Az igaz, hogy szegény ördög már agglegény, de az is igaz, hogy maguk közt olyan volt, mint egy kócsag a verebek közt ! (Folyt. köv.) Rudin, Turgenjew Iván beszélye. (Folytatás.) — De hát miért és mikor hasonlóit ön meg Rudinnal ? — kérdé Pawlovna Alexandra kíván­csian. — Én nem hasonlottam vele meg; én szakasz­tottam vele, midőn őt a külföldön bővebben megis­mertem. Azonban már Moszkovában meghasonlot­­tunk volna. Már akkor nagyon gonosz játékot űzött velem. — Ugyan mit ? — Mindjárt elmondom. Én . . hogy is fejezzem csak ki magamat ? Az én természetemhez nem il­lik .. . én egykor nagyon hajlandó voltam a sze­relemre. — Ön­­? — Igen, én! Nemde, különösnek találja ke­gyed ? . . . Ea mégis úgy van ! Beleszerettem egy igen kedves leányba . . . Miért néz kegyed rám oly csodálkozva ? Én még ennél bámulatosabb történe­tet is tudnék magam felől beszélni. — Miféle történetet, ha szabad kérdeznem ? Ön kiváncsivá tesz engemet. — Egyszerűen a következőt. Abban az idő­ben Moszkovában minden este légyottra mentem . .. Ugy­e, szeretné tudni, kivel?... Nos, kertemnek egy fiatal hársfájával éldelegtem. Átöleltem karcsú tör­zsét és nekem úgy tetszett, mintha az egész termé­szetet karoltam volna át; szivem kitágult és szere­lemben úszott, mintha az egész természet elözönlötte

Next