Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)
1870-08-08 / 173. szám
173-dik 87. Kedd, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Hisgyedévre. 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni **tpokat kivéve mindenlap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal,akkor Szerkeszti iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Farsang utósó napja. (Francia beszély.) Irta: Jules Janin. (Folytatás.) De az éj elöhaladt már, s közelgett az óra, melyben a férj elhagyván dlubbját, egész pontossággal szokott hazatérni. S ő a megcsalt férjnek, a föllázadt nők szokása szerint, egy ostoba és ekkép hangzó stereotypikus levelet írt: „Isten veled, én eltávozom azzal, kit szeretek! Többé nem látsz, s felejts el engem, légy boldog!“ A veszély e levélben rejlett. Egy perc mindent elveszthetett és mindent megmenthetett! E szerencsétlen nő a Vivienne utca elején egy férje tulajdonát képező nagy házban lakott. Kocsim tíz lépésnyire a kaputól állott meg, hol még minden nyugodtnak látszott. A hölgy a kocsiban hátradőlve, behunyt szemekkel várakozott, míg én összeszedvén egész bátorságomat, elhatározottan nyitok be a palota kapujához. Feketébe öltözött asszony foglalta el az eléggé tágas fülkét, kinek szigorú és könyörület nélküli arca megpillantásakor borzadály fogott el. E perc e rettentő és legrettenetesbjeinek egyike volt. E borzasztó asszony, gondolom magamban, már bizonyosan átadta a levelet a férjnek, aki mindent tud. De hála istennek, még idejében érkeztünk! A különben szokásaiban oly pontos férfi még nem jött haza. Az átkozott levél még e párka kezeiben volt, ki midőn megkisérlém azt tőle elvenni, egész szárazon igy szólt: — Uram, csak két egyént illet e levél : előbb uramat, s aztán asszonyomat. Azt pedig ne tegye föl rólam, hogy valami idegennek odaadjam. Ezt még Annette kisasszonytól is megtagadtam. E pillanatban rikácsoló hangot hallottunk s ostorpattogtatást. — Kérem a kaput fölnyitni! — íme, — mondá az öreg asszony, — uram épp most jön haza. Valóban ez a férj fogata volt. Kocsija az enyémet horzsolta, s a szerencsétlen nő saját livréje fölismerésekor minden reményét elvesztette. Engem pedig a kétségbeesés mintha esztelenné tett volna. Egy pillanat alatt beláttam, hogy eszélytelen pártfogásom következtében a kalandok és véletlen eshetőségek mily tömkelegébe jutottam. E veszélyteljes pillanatban elhagyni ez eszélytelen nőt, részemről a leggyalázatosabb lett volna, magamra venni pedig ily nagy hibát, határtalan esztelenség. Ezalatt a kapusnő kinyitja a kocsi ajtaját s lobogtatja a levelet, hogy ezáltal a férj figyelmét magára vonja. Látni kellett volna most győzelmemet és örömemet! A férj, akit végzete négy óra óta tudtán kívül folyvást üldözött, nem tért haza. — Az úr a körben maradt s hazaküldi kocsiját, jelentvén nagyságának, hogy engedelmével a körben fog étkezni, s hogy egy vagy két órakor az operabázba fog menni. Az inas e jelentéshez hozzácsatolta még e farsangi éj gyönyöreinek némi programmját. E donjuáni programm hallatára a kapusnő, ki hajdan tisztességes és erényes nő lehetett, mindjárt kevesebb buzgalommal kezdte ura érdekeit képviselni. — Nőkkel és kártyásokkal lakmározik a provencei fivéreknél, annál roszabb rá nézve! Én pedig látván a dolgok kedvező fordulatát, s hogy az erényes Megaera részünkre állott, egy pillanatig sem késedelmeztem kocsimmal előhajtatni, s az átkozott levél rövid idő múlva már a fiatal hölgy kezében volt, ki azt minden nehézség nélkül kapta vissza. Az első akadály tehát le volt győzve, s miután művem eddig minden reményen fölül jól sikerült, minden más, rajtam kívül, talán búcsút vett volna az otthonába ekkér visszavezetett nőtől, hogy azt a gondviselés kegyelmére bízza. Igen, de ez alkalommal a gondviselés a legékesszélebb szépségű nő alakját, arcát és ragyogó szemeit öltötte föl, aki csak valaha elvakított szemeim előtt megjelent. Valóságos tünemény volt. Lépése biztos és könnyű. Kitárt karokkal közelgetett a nő felé, kit annyira szeretett. — Ah! — mondá, — itt vagy ? Viszontlátlak! Megadtad végre nekem magadat! Rajta, bátorság!... Ah ! mennyire foglak szeretni téged; biztos voltam róla, hogy te vissza fogsz térni hozzám! S ugyanekkor karjai közé zárta s csókjaival borította el őt; a szőke hajzat összevegyült a barnával. Majd könnyekben úszó szemei rajtam nyugodtak meg, s édes hangon igy szólt hozzám: — Ön vezette vissza őt, köszönöm, uram, köszönöm. Megjegyzem , hogy mindez azalatt történt mig azon a néhány lépcsőn haladtunk föl, mely az előcsarnokot választa el az előszobától. Enyhe lég és jólét töltötték be e kedves házat. Midőn a kis szalonba léptünk, s midőn az aranyfürtü leányka oly anyai gonddal helyezte egy nyugvó székben el a szegény asszonyt, igy kiáltott föl: — Minden meg van mentve! S most hadd jőjön a szerencsétlenség innen elvinni őt, oldala mellett fog találni valakit, kivel meggyül a baja. Igaza volt, a fiatal asszony meg volt mentve s az öröm szine már vissza kezdett térni arcára s a mosoly ajkaira. Látott, értett és élt; kezét nyujtá nekem, mondván: „Köszönöm!“ Egy csésze beát ivott, mely tökéletesen helyre hozá. Midőn beszélni akart, őrangyala igy szólt hozzá: — Hallgass, hallgass! Tudom, mit akarsz mondani. Légy nyugodt, ő nincs itt, elment tobzódni, s holnap reggelnél előbb nem fog visszatérni. Most azonban már búcsút akartam venni a hölgyektől, de visszatartóztatott az, kiért lelkem üdvét is föláldoztam volna. Egy mozdulattal azt parancsold, hogy maradjak, s én engedelmeskedtem. Ekkor egyedül hagytak a szalonban, hol a velem történteket újra visszaidéztem emlékembe. Úgy tetszett nekem, mintha ez óra alatt egy évet éltem volna át, s kimondhatlan levertség fogott el. Mennyi ideig maradtam e támlásszékben és homályban, melyet csak félig világított meg a kandalló tüze, nem tudnám megmondani. Végtére újra megjelent a kedves alak, de ez alkalommal nagyon komolyan s tökéletesen uralkodva önmagán. Agyba tette már fogadott gyermekét, megvárta, mig elaludt s azon nyugalomba esett, mely oly könnyen jön a fiatal években. — Bocsásson meg, — mondá nekem, — ha várakoztattam, mert csak egyedül ön képes, uram, megfelelni kérdéseimre. Mindazáltal uram , hogy igazságos lehessen, kezdje az elnézésen. Gondoljon fiatalságára, tapasztalatlan voltára és elhagyatottságára; gondoljon arra, hogy ez ártatlan nő húsz éves s nincs foglalkozása; egyszersmind jusson eszébe ez erénytelen és bűnös férj hanyag közönyössége, valamint az álnok és aljas Santis csábítása, ki játékot űzött az ő legkeserűbb könyeivel. E férfinak, mint a ház benső barátjának, ide minden percben szabad bejárása volt. Divatban volt, s csak hódításairól beszéltek, melyekben mind az előkelő, mind a fél világ hölgyeinél egyiránt szerencsés volt, s mely ön arra a gondolatra vezette, hogy a ki neki ellentársasa, őt megbecstelenitné. A többit, fájdalom ! tudja ön. Azt kívánta tőle, hogy kövesse őt, s midőn látta, hogy hazugsága terhét viselnie kellend, megszegte az egyezséget s becsukta ajtaját e fejedelmi szépség előtt. Mily alávaló! Jól gondoltam-e ? Nemde ez történt, uram ? Azt feleltem sokszoros kérdésére: — Igen, asszonyom, ön kitalálta a bűnt, melyet ez ember elkövetett. (Folyt. köv.) R u1 n. Turgenyew Iván beszélye. (Folytatás.) — Oh nem! ott én bensőleg meg voltam győződve, hogy szavaim gyümölcstelenek maradnának, itt azonban egészen más tér nyílt a számomra... Földészeti könyveket szereztem be, a melyekből, őszintén szólva, egyetlenegyet sem olvastam végig... és azután munkához fogtam. Eleintén nem sikerült, miként reméltem, később azonban némi siker mutat’kozott Az én új barátom mihez sem szólott, csak nézte, de nem háborgatott, azaz, bizonyos fokig nem háborgatott; elfogadta ugyan tanácsaimat, teljesítette is azokat, de mereven s titkos bizalmatlansággal, mindent saját feje után módosított. Kitartással ragaszkodott ő minden eszméjéhez, mint a fás kata az ő fűszálához, melynek hegyére csak nagy küzdelemmel juthatott föl és most megül ott, látszólag, hogy szárnyacskáit rendbe hozza s tovább röpülhessen ; azonban hirtelen lepottyan, hogy még egyszer fölkapaszkodhassék .. . Ne csodálkozzál e hasonlat fölött. Még akkor keletkezett az agyamban. Két évig tengtem így. Az ügyletek roszul mentek, minden törekvésem dacára is. Kezdtem e miatt elkedvetlenedni ; barátom unalmassá kezdett előttem válni és én is kellemetlen és nyomasztó hatással voltam rá ; bizalmatlansága roszul palástolt keserűséggé fajult ; ellenséges érzület vett mindkettőnkön erőt, s miről sem társaloghattunk többé egymással; minduntalan igyekezett kimutatni, hogy rá semmi befolyással nem vagyok; rendeleteimet vagy elferdítve teljesítették, vagy gyakran semmibe sem vették . . . Én az értelmes élősdiek egy nemévé váltam. Átláttam, hogy a birtokos urnák csak eszközül szolgáltam a szellemi gymnasztikánál! Nagyon fájt ez nekem, mert időmet és erőmet pazaroltam, és keservesen éreztem, hogy újra és újra csalatkoztam várakozásomban. Jól tudtam, mennyit veszitek én, ha távozom, de nem tudtam magamon erőt venni és egyszer bizonyos kellemetlen eset miatt, mely őt teljes világításban állitá elém, egészen meghasonlottam vele, s ott hagytam magára azt a német szörppel vegyített, lánglisztből gyúrt pedáns gavallért. — Azaz hogy mindennapi kenyeredet hagytad ottan! — szólt Lesnew, Rudin vállára helyezve kezét. — Úgy van ! és ismét pusztán és egyedül állottam a nagy világűrben. Már most röpülj, a merre tudsz. De igyunk egyet! — Egészségedre! — szólt Lesnew, fölállva és Rudint homlokon csókolva. Egésségedre és Pokorski emlékére ! ... Ő is tudott szegényen maradni. — Nos, ez volt kalandjaimnak elseje! — szólt Rudin kis szünet múlva. — Beszéljek-e még többet ? mit ? — Folytasd, kérlek !