Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)

1870-08-08 / 173. szám

173-dik 87. Kedd, augusztus 8. Kiad­ó-hivatal: Pest, bar­átok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Hisgyedévre­­. 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni **tpokat kivéve minden­­lap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal,akkor Szerkeszti iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Farsang utósó napja. (Francia beszély.) Irta: Jules Janin. (Folytatás.) De az éj elöhaladt már, s közelgett az óra, melyben a férj elhagyván dlubbját, egész pontosság­gal szokott hazatérni. S ő a megcsalt férjnek, a föl­lázadt nők szokása szerint, egy ostoba és ekkép hangzó stereotypikus levelet írt: „Isten veled, én eltávozom azzal, kit szeretek! Töb­bé nem látsz, s felejts el engem, légy boldog!“ A veszély e levélben rejlett. Egy perc mindent elveszthetett és mindent megmenthetett! E szerencsétlen nő a Vivienne utca elején egy férje tulajdonát képező nagy házban lakott. Kocsim tíz lépésnyire a kaputól állott meg, hol még minden nyugodtnak látszott. A hölgy a kocsiban hátradőlve, behunyt szemekkel várakozott, míg én összeszedvén egész bátorságomat, elhatározottan nyitok be a pa­lota kapujához. Feketébe öltözött asszony foglalta el az eléggé tágas fülkét, kinek szigorú és könyörü­­let nélküli arca megpillantásakor borzadály fogott el. E perc e rettentő és legrettenetesbjeinek egyike volt. E borzasztó asszony, gondolom magamban, már bizonyosan átadta a levelet a férjnek, a­ki mindent tud. De hála istennek, még idejében érkeztünk! A különben szokásaiban oly pontos férfi még nem jött haza. Az átkozott levél még e párka kezeiben volt, ki midőn megkisérlém azt tőle elvenni, egész szárazon igy szólt: — Uram, csak két egyént illet e levél : előbb uramat, s aztán asszonyomat. Azt pedig ne tegye föl rólam, hogy valami idegennek odaadjam. Ezt még Annette kisasszonytól is megtagadtam. E pillanatban rikácsoló hangot hallottunk s os­­torpattogtatást. — Kérem a kaput fölnyitni! — íme, — mondá az öreg asszony, — uram épp most jön haza. Valóban ez a férj fogata volt. Kocsija az enyé­met horzsolta, s a szerencsétlen nő saját livréje föl­ismerésekor minden reményét elvesztette. Engem pedig a kétségbeesés mintha esztelenné tett volna. Egy pillanat alatt beláttam, hogy eszélytelen pártfo­gásom következtében a kalandok és véletlen eshető­ségek mily tömkelegébe jutottam. E veszélyteljes pillanatban elhagyni ez eszélytelen nőt, részemről a leggyalázatosabb lett volna, magamra venni pedig ily nagy hibát, határtalan esztelenség. Ezalatt a kapusnő kinyitja a kocsi ajtaját s lo­bogtatja a levelet, hogy ezáltal a férj figyelmét ma­gára vonja. Látni kellett volna most győzelmemet és örömemet! A férj, a­kit végzete négy óra óta tudtán kívül folyvást üldözött, nem tért haza. — Az úr a körben maradt s hazaküldi kocsiját, jelentvén nagyságának, hogy engedelmével a körben fog étkezni, s hogy egy vagy két órakor az opera­­bázba fog menni. Az inas e jelentéshez hozzácsatolta még e far­sangi éj gyönyöreinek némi programmját. E don­­juáni programm hallatára a kapusnő, ki hajdan tisz­tességes és erényes nő lehetett, mindjárt kevesebb buzgalommal kezdte ura érdekeit képviselni. — Nőkkel és kártyásokkal lakmározik a pro­­vencei fivéreknél, annál roszabb rá nézve! Én pedig látván a dolgok kedvező fordulatát, s hogy az erényes Megaera részünkre állott, egy pil­lanatig sem késedelmeztem kocsimmal előhajtatni, s az átkozott levél rövid idő múlva már a fiatal hölgy kezében volt, ki azt minden nehézség nélkül kapta vissza. Az első akadály tehát le volt győzve, s mi­után művem eddig minden reményen fölül jól sike­rült, minden más, rajtam kívül, talán búcsút vett volna az otthonába ekkér visszavezetett nőtől, hogy azt a gondviselés kegyelmére bízza. Igen, de ez al­kalommal a gondviselés a legékesszélebb szépségű nő alakját, arcát és ragyogó szemeit öltötte föl, a­ki csak valaha elvakított szemeim előtt megjelent. Valóságos tünemény volt. Lépése biztos és könnyű. Kitárt karokkal közelgetett a nő felé, kit annyira szeretett. — Ah! — mondá, — itt vagy ? Viszontlátlak! Megadtad végre nekem magadat! Rajta, bátorság!... Ah ! mennyire foglak szeretni téged; biztos voltam róla, hogy te vissza fogsz térni hozzám! S ugyanekkor karjai közé zárta s csókjaival borította el őt; a szőke hajzat összevegyült a barná­val. Majd könnyekben úszó szemei rajtam nyugod­tak meg, s édes hangon igy szólt hozzám: — Ön vezette vissza őt, köszönöm, uram, kö­szönöm. Megjegyzem , hogy mindez azalatt történt mig azon a néhány lépcsőn haladtunk föl, mely az előcsarnokot választa el az előszobától. Enyhe lég és jólét töltötték be e kedves házat. Midőn a kis sza­lonba léptünk, s midőn az aranyfürtü leányka oly anyai gonddal helyezte egy nyugvó székben el a szegény asszonyt, igy kiáltott föl: — Minden meg van mentve! S most hadd jőj­ön a szerencsétlenség innen elvinni őt, oldala mel­lett fog találni valakit, kivel meggyül a baja. Igaza volt, a fiatal asszony meg volt mentve s az öröm szine már vissza kezdett térni arcára s a mo­soly ajkaira. Látott, értett és élt; kezét nyujtá ne­kem, mondván: „Köszönöm!“ Egy csésze b­eát ivott, mely tökéletesen helyre hozá. Midőn beszélni akart, őrangyala igy szólt hozzá: — Hallgass, hallgass! Tudom, mit akarsz mon­dani. Légy nyugodt, ő nincs itt, elment tobzódni, s holnap reggelnél előbb nem fog visszatérni. Most azonban már búcsút akartam venni a höl­gyektől, de visszatartóztatott az, kiért lelkem üdvét is föláldoztam volna. Egy mozdulattal azt parancsold, hogy maradjak, s én engedelmeskedtem. Ekkor egyedül hagytak a szalonban, hol a velem történte­ket újra visszaidéztem emlékembe. Úgy tetszett ne­kem, mintha ez óra alatt egy évet éltem volna át, s kimondhatlan levertség fogott el. Mennyi ideig maradtam e támlásszékben és ho­mályban, melyet csak félig világított meg a kandalló tüze, nem tudnám megmondani. Végtére újra meg­jelent a kedves alak, de ez alkalommal nagyon ko­molyan s tökéletesen uralkodva önmagán. Agyba tette már fogadott gyermekét, megvárta, mig el­aludt s azon nyugalomba esett, mely oly könnyen jön a fiatal években. — Bocsásson meg, — mondá nekem, — ha vá­rakoztattam, mert csak egyedül ön képes, uram, megfelelni kérdéseimre. Mindazáltal uram , hogy igazságos lehessen, kezdje az elnézésen. Gondoljon fiatalságára, tapasztalatlan voltára és elhagyatottsá­­gára; gondoljon arra, hogy ez ártatlan nő húsz éves s nincs foglalkozása; egyszersmind jusson eszébe ez erénytelen és bűnös férj hanyag közönyössége, va­lamint az álnok és aljas Santis csábítása, ki játékot űzött az ő legkeserűbb könyeivel. E férfinak, mint a ház benső barátjának, ide minden percben szabad bejárása volt. Divatban volt, s csak hódításairól be­széltek, melyekben mind az előkelő, mind a fél világ hölgyeinél egyiránt szerencsés volt, s mely ön arra a gondolatra vezette, hogy a ki neki ellentársasa, őt megbecstelenitné. A többit, fájdalom ! tudja ön. Azt kívánta tőle, hogy kövesse őt, s midőn látta, hogy hazugsága terhét viselnie kellend, megszegte az egyezséget s becsukta ajtaját e fejedelmi szépség előtt. Mily alávaló! Jól gondoltam-e ? Nemde ez történt, uram ? Azt feleltem sokszoros kérdésére: — Igen, asszonyom, ön kitalálta a bűnt, melyet ez ember elkövetett. (Folyt. köv.) R u­­1­­ n. Turgenyew Iván beszélye. (Folytatás.) — Oh nem! ott én bensőleg meg voltam győ­ződve, hogy szavaim gyümölcstelenek maradnának, itt azonban egészen más tér nyílt a számomra... Földészeti könyveket szereztem be, a melyekből, őszintén szólva, egyetlenegyet sem olvastam végig... és azután munkához fogtam. Eleintén­ nem sikerült, miként reméltem, később azonban némi siker mutat­’­kozott Az én új barátom mihez sem szólott, csak nézte, de nem háborgatott, azaz, bizonyos fokig nem háborgatott; elfogadta ugyan tanácsaimat, teljesítet­te is azokat, de mereven s titkos bizalmatlansággal, mindent saját feje után módosított. Kitartással ra­gaszkodott ő minden eszméjéhez, mint a f­ás ka­ta az ő fűszálához, melynek hegyére csak nagy küzde­lemmel juthatott föl és most megül ott, látszólag, hogy szárnyacskáit rendbe hozza s tovább röpülhes­sen ; azonban hirtelen lepottyan, hogy még egy­szer fölkapaszkodhassék .. . Ne csodálkozzál e ha­sonlat fölött. Még akkor keletkezett az agyamban. Két évig tengtem így. Az ügyletek roszul mentek, minden törekvésem dacára is. Kezdtem e miatt elked­vetlenedni ; barátom unalmassá kezdett előttem vál­ni és én is kellemetlen és nyomasztó hatással voltam rá ; bizalmatlansága roszul palástolt keserűséggé fa­jult ; ellenséges érzület vett mindkettőnkön erőt, s miről sem társaloghattunk többé egymással; mind­untalan igyekezett kimutatni, hogy­­ rá semmi be­folyással nem vagyok; rendeleteimet vagy elferdítve teljesítették, vagy gyakran semmibe sem vették . . . Én az értelmes élősdiek egy nemévé váltam. Átlát­tam, hogy a birtokos urnák csak eszközül szolgál­tam a szellemi gymnasztikánál! Nagyon fájt ez ne­kem, mert időmet és erőmet pazaroltam, és keserve­sen éreztem, hogy újra és újra csalatkoztam vára­kozásomban. Jól tudtam, mennyit veszitek én, ha tá­vozom, de nem tudtam magamon erőt venni és egy­szer bizonyos kellemetlen eset miatt, mely őt teljes világításban állitá elém, egészen meghasonlottam vele, s ott hagytam magára azt a német szörppel vegyített, lánglisztből gyúrt pedáns gavallért. — Azaz hogy mindennapi kenyeredet hagytad ottan! — szólt Lesnew, Rudin vállára helyezve kezét. — Úgy van ! és ismét pusztán és egyedül állot­tam a nagy világűrben. Már most röpülj, a merre tudsz. De igyunk egyet! — Egészségedre! — szólt Lesnew, fölállva és Rudint homlokon csókolva. Egésségedre és Pokors­­ki emlékére ! ... Ő is tudott szegényen maradni. — Nos, ez volt kalandjaimnak elseje! — szólt Rudin kis szünet múlva. — Beszéljek-e még többet ? mit ? — Folytasd, kérlek !

Next