Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-01 / 191. szám

— Ugyde — folytatá Deschamps — én halálra vagyok ítélve. Tekintse meg ön e börtönt, e hideg­­ falakat s e nedves talajt. Oh! szabadság, szabad­ság ! Mily szép: szabadságban élni!­­ Még hat hetet kellett várnia. — Ez nagyon sok idő! — szólt az első na­pokban. De aztán borzadva gondolt arra, hogy ez időköz vajmi hamar elmúlik. A főtörvényszék összeült végre. A tanács lelkiismeretes figyelemmel hallgatta végig az ügyvédnek védbeszédét, de miután hosz­­szas tanakodás után sem leltek oly érvet, mely az elítéltnek előnyére válandott, visszaveték a folya­modványt. Az ügyvéd hírül vitte Deschampsnak e végzetes újságot. Mindamellett, hogy azt kimélylyel adta tud­tára, a szerencsétlen egészen kétségbeesett. Ő élni akart, s szabaddá lenni! Ama gondolatra, hogy már csak néhány nap az élete, borzadály és iszony lepte el. Ügyvédének minden szavára csak ezt felelte : — De én ártatlan vagyok ! Én nem enge­dem magamat, én nem akarok meghalni ! Az ügyvéd, hogy lecsöndesítse és megnyugtassa, a fejedelemhez kegyelemért esedező levelet írt ne­vében. Deschamps aláírta ezt és újból remélt. Anyja is eljött látogatására. A viszontlátási jele­net szívszakgató volt. Egymás karjaiba omlottak, szorosan átölelték egymást, de egyetlenegy szó nem jött ki ajkukon. Arcukon a könyek csöndesen folytak alá. — Fiam ! — kiálta föl végre a szegény nő, — mily sorsban látlak, és mily helyen találkozom én veled ! Te, ki oly jó, oly becsületes vagy : halálra vagy ítélve ! De ez lehetetlen! Ez nem történhe­tik meg. Nem ismertek téged, a­kik elítéltek ! — Reám meghozták már az ítéletet, anyám. Még néhány nap, és megszűnöm élni, én a bűnösök halálával fogok kimúlni. — Nem, fiam, te nem fogsz meghalni. Én a feje­delem és felséges nejének lábaihoz borulok. Könyö­rögni, esedezni fogok, és én megmentem fiamat. E jelenet az őr előtt folyt le, ki nem volt képes könyeit visszatartóztatni. De a látogatás órája elmúlt. Anya és fia ismét egymás kebelére borultak. — A viszontlátásra ! — szólt az anya, égre emelve szemét. — A mielőbbi viszontlátásra ! — Anyám ! te bátorságot öntesz belém, újra éleszted reményemet. Ez utósó vigaszszal váltak meg egymástól. IV. A vérpad. Deschamps asszony elhagyta a börtönt. Bármennyire igyekezett is fia jelenlétében magán uralkodni, érezvén, hogy e szerencsétlennek vigasz­talásra, biztatásra van szüksége, hogy kétségbe ne essék : midőn egyedül volt, megtörve és zokogva veté magát ágyára le. Csaknem egészen kisírta már szemét. Arcán csak úgy csörgött kétfelől a sok köny, mely már a látástól is majdnem megfosztá. Keserűséggel eszmélt vissza a múltra, midőn ő az anyai örömöket egész telj­ükben élvezé, midőn a jövő oly bájolóan, oly kecsegtetően derengett még elé. Eszébe jutott mily boldogan és gondtalanul élt ő, mig fiát el nem ítélték. És midőn ez még kicsiny volt, mily eleven s kedves volt, hogy eljátszogatott térdein, arcát ciró­gatva neki kis kezével s később mint tanuló, mily örömmel mondta föl előtte leckéjét s mily büszke ér­zettel hozta haza közvizsgálat után a kiérdemelt ösztöndíjat. Lassankint azonban ismét visszatért a nyugalom a szegény anya keblébe. Elgondold, hogy neki az utosó pillanatig mindent meg kell fiáért kísérlenie, és útnak indult. Pár nap alatt minden zegét-zugát föltárta Pá­­risnak, bekopogtatott minden ajtón, hogy a fejede­lem színe elé bejuthasson, s ettől kegyelmet eszkö­zölhessen. Egy napon a fejedelemnek egyik belső, meghitt tanácsosát kereste lakásán föl. E főtisztviselő éppen ebédnél ült, nejével és egy gyönyörű leánykájával, ki rózsás arcával, szőke für­téivel d­erubhoz hasonlított. A szegény, vigasztalhatlan nő körülvette kö­nyörgésével a delnőt és a kis leánykát, kinek kezecs­kéit könyeiben füröszté. A férfi is egészen elérzékenyült, s vigasztalni igyekezett a kétségbeesett anyát. — Legyen nyugodt, asszonyom! — szólt, — én mindent megteszek kegyednek érdekében ; meglás­suk, mit tehetek fiáért. Most nincs veszteni való időm. Menjen kegyed haza, én mindent elkövetek, a­mit csak lehet. A szerencsétlen anya távozott. — Meg lehet őt menteni ? — kérdé a taná­csos neje. — Csak egyetlen ember van, kinek kegyelem­osztáshoz joga van, és ez —­a fejedelem. De a kegyelmi folya­modványnak semmi sike­re nem lett; a legfelsőbb helyre fölterjesztett ese­­dezvényt visszavetve, az igazságügyérséghez küld­ték le. Az ügyérség az iratokat az államügyészhez küldte át, s a végrehajtási rendelet azonnal a tör­vényszék elé került. Két levelet intéztek innen legott. Egyik az íté­let végrehajtójának szólott, melyben arról értesiték, hogy a kivégzés harmadnap reggelre van elhatároz­va ; a másik levelet a várnagynak kézbesiték, ki oda lett utasitva, hogy a foglyot adja át az ítélet végrehajtatásával megbízott tisztviselő rendelke­zésére. A bakó, a vett utasitás folytán azonnal kiadta két segédjének a rendeletet a vérpadnak azonnal fölállítására. Ezek négy napszámossal rögtön fölkerekedtek s fölkeresték a raktárát, melyben a kivégzésre szük­séges eszközök szoktak állani, s fölszedték a külön­féle műszereket s kivonták a színből azt a szekeret, melyen rendesen az elitélteket szokták a vesztőhely­re kiszállítani. Ez emberek minden egyes műszert a legna­gyobb figyelemmel vizsgáltak körül és semmi hiányt nem vettek azokon észre. Azután befogtak két erős igás­ lovat két talyigába s fölrakva a gépeket, kevés­sel éjfél előtt megérkeztek a vesztőhelyre. A segédek és napszámosok munkához láttak. Hosszú négyszögben rakták az alapot kockakö­vekből s erre emelték föl a vérpadot. A fölött álli­­ták föl a két vörös gerendát, melyek között a bárd­­nak kelle az elitéltre alázuhanni. Elrendezék a he­lyet is, a hová a kivégzendőnek kelle feküdnie, hogy nyaka épp a bárd alá essék s alább egy fűzfavessző­ből font, vörösre festett kosarat helyeztek el, mely az áldozat fejét fogja föl. (Folyt. köv.) A bécsi életből. — Aug. 29. — (A ki a háborúval nem törődik, az e tárcalevelet ne ol­vassa el.) „A seregek elszántan Páris felé vonulnak !” — igy szólt egy utóbbi porosz sürgöny. Tán nem cse­kélyebb „elszántságra“ mutat, ha mi a mai napon, midőn a szemek és fülek ama vidék felé irányozvák, hol két bősz nemzet oroszlán marcangoló tusát viv egymással, egy bécsi levéllel merészkedünk a kö­zönség elé járulni. De nem hiába olvassuk a csata­­híreket és harci sürgönyöket: tanultunk belőlük va­lamit, s a kellő előkészületekkel és elővigyázattal fogunk e vakmerő tetthez. Hátultölthető tollal nem bírunk ugyan, de kiválasztottuk a legélesb begyű íróeszközt és tintába mártjuk , mely oly fekete, mint az a bűn, mely végetlen nyomort és tömérdek fajt idézett Európa két legműveltebb nemzetének gyermekeire. Pozícióra tettünk szert, melyből egy egész lovasezred rohama sem képes bennünket ki­vetni; szert tettünk tartalékra, mely váratlan ku­darcvallás esetében a szerencse kerekét fordulatra kényszerítse; a „centrum“ tömörítésén kívül a szár­nyakat is óvatosan födtük, nehogy Moltke-féle, bő­ven ismert „Umgebung“-nak essünk áldozatol; sőt irattárunk legpuhább, legelszigeteltebb helyét neta­lán előforduló sebesült vagy halott befogadására is elrendeztük. És miből áll e pozíció, e tartalék, e fedezet ? minők azon segédcsapatok, melyekre támaszkodva, biztos győzelem reményével ringathatjuk magun­kat? minő bécsi dolgokat sorolhatunk most elő, me­lyek csak egy parányi érdek­t is kelthetnek ? meg­mondjuk. Van egy kis emberismeretünk, s ez arra tanított bennünket, hogy mindig előnyünkre volt, és mindig mi maradtunk a társalgási harctér urai, ha hiú nővel annak szép szemeiről, beteg emberrel az ő kórállapotáról, szerető hajadonnal az ő kedveséről, szóval mindenkivel arról beszéltünk, a­mivel legin­kább és legtöbbet foglalkozik. És e tapasztalás alap­ján, és a mostani viharos időket és a mindkét nem­beli olvasó­sereg egy célt, egy irányt követő, ideges érdekeltséget tekintetbe véve, tárcalevelünk tárgya: a német francia háború — Bécsben. Úgy van, egy hó óta foly a háború Bécsben is, és habár a fegyverben álló népek módjára nem is megyünk át a fölindulás, remény, aggodalom, testi és lelki fájdalom, bánat s öröm minden fokozatán, mégis háborúban élünk mi is, és különösen a részvét vagy ellenszenv véleményei oly nagy ostromzár alatt állanak, hogy még a szenvedélyektől földúlt Páris­ban sem lehet terrorizálóbb a „l’état de siége.“ Két nagy csapatra osztünk. Egyik a nagy közön­ség (csekély kivétellel), mely a legmelegebb rokon­szenvvel nézi és csodálja a saját véreitől örvény felé sodrott hős francia nemzet lepárdási vitézségét és lelkesült magatartását; a másik a hírlapiroda­lom, mely a német lobogók eddigi diadalát ittas örömmel követi, és korai ballelujá­­val egész bacca­­nális temetési tort ül Franciaország fölött, noha az oroszlán még csak sebet kapott. Valóban, sajátságos látványban részesülünk! A journalistika, mely büsz­ke önhittséggel szokta magáról mondani, hogy ő a közvélemény képviselője, a jelenlegi nagy napi­kérdésben a valódi közvéleménynyel, a bécsi nép véleményével, nézeteivel és hajlamával oly homlok­­ellenes állást foglal el, hogy Steinmetz és Mac Ma­hon, a bajor sörön hízott Landwehrmann és a Cham­pagne babgyöngyeitől hevülő lientenánt sem nézhe­tik különbözőbb szempontból Mars véres játékait, mint teszi most e két tényező. És ez így foly­hat álló hét óta. A bécsiek szidják a burkusokat s tisztessé­ges ütlegeket kivánható nekik, „wie wir sie bei Kö­­niggrätz’kriegt b’m!“ a sisakos nagyság rovására él­re ékcet faragnak, és fejcsóválva olvassák az oly dolgokat jelző távsürgönyöket, melyekről egy hó előtt csak egy agyvelőtlenségben sintődő ember ál­modhatott volna; a journalistika ellenben — egy alig tekintetbe vehető kisebbséget kivéve — a bé­kebontás első pillanataitól kezdve még Vilmos ki­rálynál is „vilmosabb,“ a porosz ügyet szent német ügynek tekinti, s csengő zeneszóval tért át a hallga­tag Moltke táborába; minden zuáv elfogatásáról való hírt fatörzs­ vastagságú betűkkel nyomat ki, a fran­cia nemzetet elfajultnak, elsatnyultnak, elpuhultnak, tettre képtelennek, föl nem lelkesülhetőnek, elkor­­csosultnak , elkorhelyesültnek, enerváltnak, pusz­tulásra késznek és méltónak mondja, és kéjes gyönyörűnek számítja ki a napot és órát, melyben a porosz trikolor fog a Notre-dame tornyairól lobogni, és a mikor „a fehér hajú sas“ ágyát a Tuilleriákban vetik meg. A közönség pedig e teleszájú rodomon­­tádok ellenében mit sem tehet, mert a lapok minden ellenkező vélemény­nyilvánulást irgalmatlanul a papírkosárba dobnak. Az ezerfejű publikumnak te­hát nem marad egyéb hátra, mint hogy „en famil­­le“ a legkacskaringóbb szidalmakkal teremtettezi össze a hatodik nagyhatalmat, a toll harcosait a mel­­lékcsapatokkal együtt; azt hiszi az egész fajról, hogy a teljhatalmú redaktortól kezdve le az utósó szedőgyerekig mind a Bismarck kongó, ezüst tallé­­rait csörgeti a zsebében, (joggal hiszi e vagy sem : annak eldöntése nem a mi tisztünk), és napról napra nem éppen lovagias módon a szerkesztőségekbe riz­­számra küldözgeti a névtelen leveleket, melyek min­den gondolható és ki nem gondolható dolgot tartal­maznak, csak — bókot nem. Törődnek is ám ezzel a laptulajdonosok ! „Wer schimpft , der kauft,“ — mondja egy német közbeszéd. És a „schimpfelő“ közönség csakugyan vesz, mintha minden egyes lapszám olcsó sorsjegy volna egy három emeletes házra. A Wollzenle és Schulerstrasse — a journaliliska e két táborkari főhadiszállása — különösen a dél­utáni órákban úgy néz ki, mintha Bécs összes lakói itt adtak volna egymásnak légyottot. Minden ut­cakövet három ember foglal el, és ez az ezerszer meg ezerszer három ember elszánt vitézséggel, ellenállhat­­lan bravourral ostromolja a kiadóhivatalokat,— ujdon­­ságéhes, hirszomj­as kedélyük számára ócska három krajcárért tápot keresve a még nedves, nyomdafes­­ték-szagú esti lapokban. Főleg a Wollzen­e három és négy óra közt madártávlatból nézve oly képet nyújt, mintha benne ragadozó gyorsaságú, fekete emberfő- 824

Next