Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-01 / 191. szám
— Ugyde — folytatá Deschamps — én halálra vagyok ítélve. Tekintse meg ön e börtönt, e hideg falakat s e nedves talajt. Oh! szabadság, szabadság ! Mily szép: szabadságban élni! Még hat hetet kellett várnia. — Ez nagyon sok idő! — szólt az első napokban. De aztán borzadva gondolt arra, hogy ez időköz vajmi hamar elmúlik. A főtörvényszék összeült végre. A tanács lelkiismeretes figyelemmel hallgatta végig az ügyvédnek védbeszédét, de miután hoszszas tanakodás után sem leltek oly érvet, mely az elítéltnek előnyére válandott, visszaveték a folyamodványt. Az ügyvéd hírül vitte Deschampsnak e végzetes újságot. Mindamellett, hogy azt kimélylyel adta tudtára, a szerencsétlen egészen kétségbeesett. Ő élni akart, s szabaddá lenni! Ama gondolatra, hogy már csak néhány nap az élete, borzadály és iszony lepte el. Ügyvédének minden szavára csak ezt felelte : — De én ártatlan vagyok ! Én nem engedem magamat, én nem akarok meghalni ! Az ügyvéd, hogy lecsöndesítse és megnyugtassa, a fejedelemhez kegyelemért esedező levelet írt nevében. Deschamps aláírta ezt és újból remélt. Anyja is eljött látogatására. A viszontlátási jelenet szívszakgató volt. Egymás karjaiba omlottak, szorosan átölelték egymást, de egyetlenegy szó nem jött ki ajkukon. Arcukon a könyek csöndesen folytak alá. — Fiam ! — kiálta föl végre a szegény nő, — mily sorsban látlak, és mily helyen találkozom én veled ! Te, ki oly jó, oly becsületes vagy : halálra vagy ítélve ! De ez lehetetlen! Ez nem történhetik meg. Nem ismertek téged, akik elítéltek ! — Reám meghozták már az ítéletet, anyám. Még néhány nap, és megszűnöm élni, én a bűnösök halálával fogok kimúlni. — Nem, fiam, te nem fogsz meghalni. Én a fejedelem és felséges nejének lábaihoz borulok. Könyörögni, esedezni fogok, és én megmentem fiamat. E jelenet az őr előtt folyt le, ki nem volt képes könyeit visszatartóztatni. De a látogatás órája elmúlt. Anya és fia ismét egymás kebelére borultak. — A viszontlátásra ! — szólt az anya, égre emelve szemét. — A mielőbbi viszontlátásra ! — Anyám ! te bátorságot öntesz belém, újra éleszted reményemet. Ez utósó vigaszszal váltak meg egymástól. IV. A vérpad. Deschamps asszony elhagyta a börtönt. Bármennyire igyekezett is fia jelenlétében magán uralkodni, érezvén, hogy e szerencsétlennek vigasztalásra, biztatásra van szüksége, hogy kétségbe ne essék : midőn egyedül volt, megtörve és zokogva veté magát ágyára le. Csaknem egészen kisírta már szemét. Arcán csak úgy csörgött kétfelől a sok köny, mely már a látástól is majdnem megfosztá. Keserűséggel eszmélt vissza a múltra, midőn ő az anyai örömöket egész teljükben élvezé, midőn a jövő oly bájolóan, oly kecsegtetően derengett még elé. Eszébe jutott mily boldogan és gondtalanul élt ő, mig fiát el nem ítélték. És midőn ez még kicsiny volt, mily eleven s kedves volt, hogy eljátszogatott térdein, arcát cirógatva neki kis kezével s később mint tanuló, mily örömmel mondta föl előtte leckéjét s mily büszke érzettel hozta haza közvizsgálat után a kiérdemelt ösztöndíjat. Lassankint azonban ismét visszatért a nyugalom a szegény anya keblébe. Elgondold, hogy neki az utosó pillanatig mindent meg kell fiáért kísérlenie, és útnak indult. Pár nap alatt minden zegét-zugát föltárta Párisnak, bekopogtatott minden ajtón, hogy a fejedelem színe elé bejuthasson, s ettől kegyelmet eszközölhessen. Egy napon a fejedelemnek egyik belső, meghitt tanácsosát kereste lakásán föl. E főtisztviselő éppen ebédnél ült, nejével és egy gyönyörű leánykájával, ki rózsás arcával, szőke fürtéivel derubhoz hasonlított. A szegény, vigasztalhatlan nő körülvette könyörgésével a delnőt és a kis leánykát, kinek kezecskéit könyeiben füröszté. A férfi is egészen elérzékenyült, s vigasztalni igyekezett a kétségbeesett anyát. — Legyen nyugodt, asszonyom! — szólt, — én mindent megteszek kegyednek érdekében ; meglássuk, mit tehetek fiáért. Most nincs veszteni való időm. Menjen kegyed haza, én mindent elkövetek, amit csak lehet. A szerencsétlen anya távozott. — Meg lehet őt menteni ? — kérdé a tanácsos neje. — Csak egyetlen ember van, kinek kegyelemosztáshoz joga van, és ez —a fejedelem. De a kegyelmi folyamodványnak semmi sikere nem lett; a legfelsőbb helyre fölterjesztett esedezvényt visszavetve, az igazságügyérséghez küldték le. Az ügyérség az iratokat az államügyészhez küldte át, s a végrehajtási rendelet azonnal a törvényszék elé került. Két levelet intéztek innen legott. Egyik az ítélet végrehajtójának szólott, melyben arról értesiték, hogy a kivégzés harmadnap reggelre van elhatározva ; a másik levelet a várnagynak kézbesiték, ki oda lett utasitva, hogy a foglyot adja át az ítélet végrehajtatásával megbízott tisztviselő rendelkezésére. A bakó, a vett utasitás folytán azonnal kiadta két segédjének a rendeletet a vérpadnak azonnal fölállítására. Ezek négy napszámossal rögtön fölkerekedtek s fölkeresték a raktárát, melyben a kivégzésre szükséges eszközök szoktak állani, s fölszedték a különféle műszereket s kivonták a színből azt a szekeret, melyen rendesen az elitélteket szokták a vesztőhelyre kiszállítani. Ez emberek minden egyes műszert a legnagyobb figyelemmel vizsgáltak körül és semmi hiányt nem vettek azokon észre. Azután befogtak két erős igás lovat két talyigába s fölrakva a gépeket, kevéssel éjfél előtt megérkeztek a vesztőhelyre. A segédek és napszámosok munkához láttak. Hosszú négyszögben rakták az alapot kockakövekből s erre emelték föl a vérpadot. A fölött álliták föl a két vörös gerendát, melyek között a bárdnak kelle az elitéltre alázuhanni. Elrendezék a helyet is, a hová a kivégzendőnek kelle feküdnie, hogy nyaka épp a bárd alá essék s alább egy fűzfavesszőből font, vörösre festett kosarat helyeztek el, mely az áldozat fejét fogja föl. (Folyt. köv.) A bécsi életből. — Aug. 29. — (A ki a háborúval nem törődik, az e tárcalevelet ne olvassa el.) „A seregek elszántan Páris felé vonulnak !” — igy szólt egy utóbbi porosz sürgöny. Tán nem csekélyebb „elszántságra“ mutat, ha mi a mai napon, midőn a szemek és fülek ama vidék felé irányozvák, hol két bősz nemzet oroszlán marcangoló tusát viv egymással, egy bécsi levéllel merészkedünk a közönség elé járulni. De nem hiába olvassuk a csatahíreket és harci sürgönyöket: tanultunk belőlük valamit, s a kellő előkészületekkel és elővigyázattal fogunk e vakmerő tetthez. Hátultölthető tollal nem bírunk ugyan, de kiválasztottuk a legélesb begyű íróeszközt és tintába mártjuk , mely oly fekete, mint az a bűn, mely végetlen nyomort és tömérdek fajt idézett Európa két legműveltebb nemzetének gyermekeire. Pozícióra tettünk szert, melyből egy egész lovasezred rohama sem képes bennünket kivetni; szert tettünk tartalékra, mely váratlan kudarcvallás esetében a szerencse kerekét fordulatra kényszerítse; a „centrum“ tömörítésén kívül a szárnyakat is óvatosan födtük, nehogy Moltke-féle, bőven ismert „Umgebung“-nak essünk áldozatol; sőt irattárunk legpuhább, legelszigeteltebb helyét netalán előforduló sebesült vagy halott befogadására is elrendeztük. És miből áll e pozíció, e tartalék, e fedezet ? minők azon segédcsapatok, melyekre támaszkodva, biztos győzelem reményével ringathatjuk magunkat? minő bécsi dolgokat sorolhatunk most elő, melyek csak egy parányi érdekt is kelthetnek ? megmondjuk. Van egy kis emberismeretünk, s ez arra tanított bennünket, hogy mindig előnyünkre volt, és mindig mi maradtunk a társalgási harctér urai, ha hiú nővel annak szép szemeiről, beteg emberrel az ő kórállapotáról, szerető hajadonnal az ő kedveséről, szóval mindenkivel arról beszéltünk, amivel leginkább és legtöbbet foglalkozik. És e tapasztalás alapján, és a mostani viharos időket és a mindkét nembeli olvasósereg egy célt, egy irányt követő, ideges érdekeltséget tekintetbe véve, tárcalevelünk tárgya: a német francia háború — Bécsben. Úgy van, egy hó óta foly a háború Bécsben is, és habár a fegyverben álló népek módjára nem is megyünk át a fölindulás, remény, aggodalom, testi és lelki fájdalom, bánat s öröm minden fokozatán, mégis háborúban élünk mi is, és különösen a részvét vagy ellenszenv véleményei oly nagy ostromzár alatt állanak, hogy még a szenvedélyektől földúlt Párisban sem lehet terrorizálóbb a „l’état de siége.“ Két nagy csapatra osztünk. Egyik a nagy közönség (csekély kivétellel), mely a legmelegebb rokonszenvvel nézi és csodálja a saját véreitől örvény felé sodrott hős francia nemzet lepárdási vitézségét és lelkesült magatartását; a másik a hírlapirodalom, mely a német lobogók eddigi diadalát ittas örömmel követi, és korai ballelujával egész baccanális temetési tort ül Franciaország fölött, noha az oroszlán még csak sebet kapott. Valóban, sajátságos látványban részesülünk! A journalistika, mely büszke önhittséggel szokta magáról mondani, hogy ő a közvélemény képviselője, a jelenlegi nagy napikérdésben a valódi közvéleménynyel, a bécsi nép véleményével, nézeteivel és hajlamával oly homlokellenes állást foglal el, hogy Steinmetz és Mac Mahon, a bajor sörön hízott Landwehrmann és a Champagne babgyöngyeitől hevülő lientenánt sem nézhetik különbözőbb szempontból Mars véres játékait, mint teszi most e két tényező. És ez így folyhat álló hét óta. A bécsiek szidják a burkusokat s tisztességes ütlegeket kivánható nekik, „wie wir sie bei Königgrätz’kriegt b’m!“ a sisakos nagyság rovására élre ékcet faragnak, és fejcsóválva olvassák az oly dolgokat jelző távsürgönyöket, melyekről egy hó előtt csak egy agyvelőtlenségben sintődő ember álmodhatott volna; a journalistika ellenben — egy alig tekintetbe vehető kisebbséget kivéve — a békebontás első pillanataitól kezdve még Vilmos királynál is „vilmosabb,“ a porosz ügyet szent német ügynek tekinti, s csengő zeneszóval tért át a hallgatag Moltke táborába; minden zuáv elfogatásáról való hírt fatörzs vastagságú betűkkel nyomat ki, a francia nemzetet elfajultnak, elsatnyultnak, elpuhultnak, tettre képtelennek, föl nem lelkesülhetőnek, elkorcsosultnak , elkorhelyesültnek, enerváltnak, pusztulásra késznek és méltónak mondja, és kéjes gyönyörűnek számítja ki a napot és órát, melyben a porosz trikolor fog a Notre-dame tornyairól lobogni, és a mikor „a fehér hajú sas“ ágyát a Tuilleriákban vetik meg. A közönség pedig e teleszájú rodomontádok ellenében mit sem tehet, mert a lapok minden ellenkező véleménynyilvánulást irgalmatlanul a papírkosárba dobnak. Az ezerfejű publikumnak tehát nem marad egyéb hátra, mint hogy „en famille“ a legkacskaringóbb szidalmakkal teremtettezi össze a hatodik nagyhatalmat, a toll harcosait a mellékcsapatokkal együtt; azt hiszi az egész fajról, hogy a teljhatalmú redaktortól kezdve le az utósó szedőgyerekig mind a Bismarck kongó, ezüst tallérait csörgeti a zsebében, (joggal hiszi e vagy sem : annak eldöntése nem a mi tisztünk), és napról napra nem éppen lovagias módon a szerkesztőségekbe rizszámra küldözgeti a névtelen leveleket, melyek minden gondolható és ki nem gondolható dolgot tartalmaznak, csak — bókot nem. Törődnek is ám ezzel a laptulajdonosok ! „Wer schimpft , der kauft,“ — mondja egy német közbeszéd. És a „schimpfelő“ közönség csakugyan vesz, mintha minden egyes lapszám olcsó sorsjegy volna egy három emeletes házra. A Wollzenle és Schulerstrasse — a journaliliska e két táborkari főhadiszállása — különösen a délutáni órákban úgy néz ki, mintha Bécs összes lakói itt adtak volna egymásnak légyottot. Minden utcakövet három ember foglal el, és ez az ezerszer meg ezerszer három ember elszánt vitézséggel, ellenállhatlan bravourral ostromolja a kiadóhivatalokat,— ujdonságéhes, hirszomjas kedélyük számára ócska három krajcárért tápot keresve a még nedves, nyomdafesték-szagú esti lapokban. Főleg a Wollzene három és négy óra közt madártávlatból nézve oly képet nyújt, mintha benne ragadozó gyorsaságú, fekete emberfő- 824