Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-15 / 202. szám
202-dik 87. Csütörtök, szeptember 16 Kiadó-hivatal: Pest, barátok t n. 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ old.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a művelt olvasóközönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdőélet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) — Uram, lehet szó könyekről, mert csakugyan könyeztem; de nem lehet szó sem boldogságomról, sem boldogtalanságomról, mert ily bizalomra nincs jogom önt fölhatalmazni. — E büszkeség jól illik önhöz, jobban, mint a könyek vagy fájdalom. De ebben sincs vigasz. Lehet ön, asszonyom, büszke és fenséges, elrettenthet sokat, kik úgy közelednek feléje, mint én, de van e büszkeség alatt valami, ami meg fogja azt ölni. És az lesz az igazság, ha ön így fog szólni: „boldogtalan vagyok!“ mert félre ismert mindent, mindent- önmagába természetességet s egy élet esélyeit, midőn szive hajlama nélkül kész volt megosztani egy életet férjével. „Ön boldogtalan, asszonyom !“ — Nem tiltakozom szavai ellen, mert egyetlen igét sem adtam önnek ajkára, s végre is ön beszélhet, a miről akar. De mégis kérnem kell, hogy ne beszéljen, vagy legalább figyelmeztetnem, hogy elég gyöngédtelen egy kilesett pillanat felől beszélni. Helén eme szavaiban teljes nyugalom és nagy élesség volt. Azután fölállt, kissé köszönt fejével és távozni készült. Tordai Zoltán megragadta kezét és megcsókolta. Helén sebesen rántotta vissza, és eltávozott. — Oh ! mennyire szeretem! — kiáltott a fiatalember. S e fölkiáltást az elfojtott szerelem hallotta, mely zajongott és forrt. Helén meggyorsította lépteit és csaknem futva ment el. Zoltán pedig leült az üres padra, fáradtan lihegve és fölindulva. Már letűnt a nap, homály volt az erdőben, s a fészkükbe tört madarak csicseregve és énekelve vettek búcsút a nappaltól. A fiatalember egyedül volt forró érzelmeivel, melyeket nem tudott csillapítani, s melyek háborogva ostromolták. Helén viselete nagy hatással volt rá. E büszkeség meggyőzte, hogy érdemes szeretni. Egész ábrándvilág volt, melyben e hölgy élt, kezdet óta szivében. Csakis e csodálatos világban maradt meg, midőn lemondott róla, s e világban tűnt föl újra, midőn ismét látta. Most újólag a káprázatok egész tüneményes fénye vette körül. Szerelmével együtt végtelenül tisztelte. — Nem érdemes rá férje! — kiáltott. — Miért nem lehet az enyém, ki ismerem lelke és szíve értékét. E perctől egy nemes eszmény volt előtte az imádott lény, valami megközelíthetlen magasság, melynek elérése valószínűtlen, a reménytelenség pedig kínos, elcsigázó a lélekre. Örökös hánykódás, minden megnyugvás nélkül. Megnyugvás csak a lemondásban lehetett volna. De ezzel harcban állt, mert nemes határozatai ellen azonnal föltámadnak az emberi gyarlóságok, melyeket oly nehéz elűzni vagy elnémítani. Rendkívüli volt a hatás, melyet másnap reggel Bányai levele tett rá. Az öreg úr ugyanis azt irta meg neki, hogy neje váratlan szeszélyéből, gyorsan, még ma el fognak utazni Pestre, s ott töltik a telet. Zoltán ez utazást kapcsolatba hozta a tegnapi jelenettel. — Helén szeret engem és kerülni akar. Ez volt szilárd meggyőződése. És tudva azt, hogy szerettetik, neki mégis távol kell élni e nőtől, nem közeledhetik hozzá ! Hol az ember, ki elég erős ekkor lemondani, s kinek szivét keserv és gyötrelem ne töltené el azért, hogy a viszonyok véletlensége száműzte legfőbb vágyaitól ? Az ember legtöbbször érdekből és számításból tesz. De ha boldogságáról van szó, akkor mindent áldoz. Értéket nem ismer s a nemességet félre ismeri. — Követni fogom! Tordai Zoltán férfias, erélyes és becsületes ember volt, s megszégyenült e gondolat előtt. — Üldözni akarom ? — kérdezte aztán. — Miért dúlnám föl nyugalmát ? Miért háborítanám, hogy kibéküljön sorsával. Ha szeret, nem nyújthatok neki boldogságot. De nyugalma megszerzésében segíthetem. Bányaiék eltávoztak, s Tordai Zoltán otthon maradt körösmarti birtokán. Ismét szorgalmasan levelezett Vilmossal, kihez most is vonzódott, de mostohájáról csak ritkán emlékezett meg. Zajtalanul folyt le a tél. Zoltán semmit sem hallott Helénről, azonban egy pillanatra sem feledte el. A távolságban csak nyert az eszménykép, mint a magas sziklahegyek, melyek pompáját a messzeség mindig emeli. Kedélyére jótékony volt a távol, mert kevesebb izgatásnak és megpróbáltatásnak volt kitéve. Nyugodtabban gondolhatott a reménytelenségre s megbarátkozhatott az eszmével, hogy le kell mondania- VIII. Már május volt, mikor Zoltán a Bányai egyik cselédjétől értesült, hogy az uraságot haza várják- Ekkor rögtön egy eszme villant meg fejében. Most ő fog távozni. Bányaiék csakugyan megérkeztek, s Zoltán akkorra már útrakész volt. Előbb azonban üdvözölni akarta Bányaiékat s búcsúszót váltani Helénnel, kinek meg akarta mutatni, hogy benne is van szilárdság. A Körösön nem volt könnyű feladat átmenni, mert áradásban volt. De Zoltán nem rettent vissza, s nagy erőködéssel átevezett a túlpartra. A kastély kapuja alatt találkozott Bányaival, ki éppen lovon ült és távozni készült. Nagyon mogorva volt, s egész arca a szokottnál is vörösebb. Szemei lassan forogtak, tekintete zavartan tévedezett. Zoltán azonnal észrevette, hogy ittas. Az öreg úr nagy sebbel-lábbal hadart össze mindenfélét, hanem rész kedvén nem tudott erőt venni, s minden cselédre, a kit meglátott, szitkokban tört ki. — Megbocsáss, — szólt Zoltánhoz, — ma igen rosz kedvem van, s ki kell magam hűteni. Azért lovagolni megyek. Helén fönn van és duzzog, mert szokása. Ezzel elvágtatott, jobbra-balra dülöngőzve a lovon. Zoltán zavarba jött, ha fölkeresse-e Helént ? De a férj állapota és szavai a legmélyebb részvétre indították a fiatal nő iránt. Gyorsan ment föl a lépcsőn, egyenesen Bányainé lakosztálya felé. Ott e cselédnek mondta, hogy jelentse be a nagyságos aszszonynak, ha elfogadja-e? Néhány pillanat múlva a cseléd tudtára adta, hogy beléphet. Helén megváltozott, mióta utóször látta. Halványabb és szomorúbb lett, de szépségéből mit sem vesztett. Nagy kék szemeiben szomorúság tükröződött, de azon sajátszerű, megkapó fénynyel, melyet csak női szemek sugárzanak, akár sírnak, akár nevetnek. Ajkai körül a fájdalom kifejezése tapadt meg, az arcok emez élődije, mely a lelket ért zivatarok után támad, mint a moha a fák oldalain a fagyos északi szél nyomán. Szemei körül vörös karika látszott. Talán sirt. Kezét nyújtotta Zoltánnak s némán mutatott egy székre, hogy foglaljon helyet. A fiatal ember tekintete hosszasan nyugodott a szép, bánatos arcon, s hangja reszketett, midőn azt kérdezte, hogy itt fogja-e tölteni az egész nyarat. — Azt nem tudom ! — Én istenhozzádot mondani jöttem önnek, aszszonyom. Zoltán észrevette, hogy Helént meglepték e szavak. — Ön távozni fog ? — Máshol töltöm a nyarat. (Folyt köv.) Öt nő története. Vochinat Viktor regénye. (Folytatás.) Végre, hogy élhessen, kőmivesekhez szegődött. Megjavitá magát. Fölfogadta, hogy soha sem játszik többé ez életben. Fárasztó munkájából, mely mész és egyéb épületanyagoknak az állványra fölhordásából állott, megkereste napi kenyerét. Keserves kenyér volt ez, de ő nem panaszkodott. Ez bünhödése volt. Egy napon Károly még csak ily fárasztó munkát sem talált. E férfi, ki oly gazdag volt s ki oly fényes nevelést nyert, nem tudta, hogy éljen meg. Mily lecke! Színben lakott, nyomorúságos vackon aludt, s még csak egy szék sem állott rendelkezésére, melyre leülhessen. Hogy egy darab kenyeret vehessen, eladta utósa tisztességes kabátját, s a helyett durva zubbonyt öltött magára. Majd a nyomor legvégső fokára ért már. Érzé, hogy le kell alatta roskadnia. Csak egyedül az öngyilkosság eszméje lebegett előtte. — E sors vár valamennyi játékosra! — sóhajtott. — Vessünk véget ez életnek ! E pillanatban megnyílt ajtaja. Valaki lépett be. Dubosc Károly volt, ki a gyarmatokról tért vissza. Sokáig nézett s bámult a helyiségen, ahová jutott és arra az emberre, ki előtte állott. Nem ismert rá.