Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-22 / 208. szám

208-dik SZ. Csütörtök, szeptember 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ i­sre 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Fél évre 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívá­sa­i­n­k­a­t, miután postautalvány mellett az előfize­tés beküldése csak ö­t krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlö­nyünket a műveit olvasó­ közönség további figyel­mébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érde­kessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi leve­lek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világese­mények (például közelebb a fürdő­ élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társas­életét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk vissza­tükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő-Az „Athenaeum“ kiadó­ hivatala, mely lapun­kat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképe­ket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi bekül­dését, a­mennyire lehet, postautalványok ál­tal, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Elő­fizetési ár: évnegyedre 3 írt 50 kr., különben min­den évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 fo­rintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés.­­ Kazár Emiltől. (Folytatás.) Már elolvasta a levelet s mégis habozva, szótla­­nul ült ott. Erejét zsibbadni érezte, szemét homály fogta el; a jég, melyet beszítt, forrónak tetszett és lázzal dagasztotta keblét. — Ah, Helen! — mondá tompa, elfojtott kiál­tással, s erőtlenül bulit térdre, fejét a pamlag vánko­sába rejtve. Helén fölemelte fejét és mosolyogva nézett rá. — Mily boldog vagyok! De nem volt képes elszenvedni a nő tekintetét. Elfödte arcát s lehajtotta ölébe, karjával átkarolta derekát, és a vad gyönyör árja túlcsapott olykor minden más érzésen. Telve volt szerelemmel és bor­zalommal. A­mint megcsókolta és még szorosabban ölelte át, szerette volna, ha leomlik a boltozat és eltemeti e pillanatban. — Helén, most már történjék bármi, én azt mondom, hogy érdemes volt születnem. Kimondhat­­lan boldog vagyok. Csodálatos, leirhatlan boldogság, nagy gyönyöből és nagy borzalomból, csordákig telt szívvel, folyton mardosott lélekkel. A nagy kérdés el volt döntve. Tordai Zoltán nőül fogja venni Bányai Tivadar özvegyét. Kitüze­­tett az egybekelés ideje is. XII. Egy szeptemberi délután egész váratlanul meg­érkezett Bányai Vilmos. Tanúja akart lenni barátja boldogságának és rendbe akarta hozni családi ügyeit. Tordai Zoltánt kínosan lepte meg a lelkész megérkezésének híre. Félt és borzadt vele találkoz­ni. A­mint értesült felőle, nem volt maradása, lóra ült, s elment a szabadba bolyongni Egy­­ dombra érve, látta, hogy a Körösön egy csalnak evez át, s abban Vilmos ül. Fehér talárjáról messzire meg lehetett ismerni. Tordai gyorsan az er­dőszélbe lovagolt, hogy elfödje magát. Tudta, hogy Vilmos hozzá jön, s örült, hogy kikerülhette. Nem sokára átgázolt a Körösön, föllovagolt a kastélyhoz, s ott Heléntel barátja után kérdezősködött, kit any­nyira vágyott látni, mielőtt néhány napra eltávoz­nék, mert sürgős ügyekben távoznia kell. Így kerülte ki ez alkalommal a találkozást, s másnap reggel elutazott, remélve, hogy Vilmos az­alatt eltávozik. A­mint kocsija elhagyta a falut, egyik csészével találkozott. — Szerencsétlenség történt, nagyságos úr! Az erdőben már több nap óta épületfát vágtak. Ma egy fa előbb kidőlt, mint várták, s három favágó megsebesült. — Gyorsan orvosért kell menni! — A sebesültek közt van Mihály is, az erdő­kerülő. — Itt van pénz, orvosról és gyógyszerekről kell gondoskodni. Én mit sem tehetek. Ezzel elhajtatott és egy hétig nem jött vissza. Vilmos semmi föltű­nőt nem talált barátja elutazásában, s elhatározta, hogy bevárja a menyeg­ző napját. Egyik éjjel, midőn már aludni készült, ajtaján zörögtek. Gyorsan kinyitotta az ajtót, s szolgáját találta az ajtó előtt, egy 13—14 éves siró leánynyal. — Ez a szegény leány akar a tisztelendő úrral beszélni. A leány fuldokolt a zokogástól, és egész teste reszketett. — Mi bajod, gyermekem ? — Katholikus pap-e a tisztelendő úr? — kér­dezte végre, elfojtva keserves zokogását. — Az vagyok, leányom. Szólj, miért keres­tél föl ? — Hála istennek! hogy van egy ezen a vidéken. Oh! tisztelendő úr, jöjjön édes­apámhoz, ő kíván pa­pot. Már dél óta mindig papot emleget, de ezen a vidéken hasztalan jártam, mert nincs katholikus templom. Végre késő este mondta valaki, hogy e kastélyban látott papot. Kérem tisztelendő úr, jöjjön el édes atyámhoz! — Atyád beteg? A leány szava elsúlt a zokogásban, és csak fejé­vel intett. — Várj egy pillanatig, gyermekem, rögtön megyek. A lelkész magára vette öltönyét. Szertartásos ruha nem volt, de az fölösleges. Azután megfogta a­ gyermek kezét — Vezess leányom. — Nagyon messze kell mennünk, túl a Körös másik partjára. — A­hová te vezetsz, oda fogok menni. A leány megcsókolta a lelkész kezét. — Imádkozzék édes atyámért, hogy meggyó­gyuljon. — Az isten kegyelmes lesz az árva iránt. Még azt kérdezte meg, h­gy van-e csalnak a Körösön. A leány mondta neki, hogy azon jött, s két csősz vár benne evezőkkel. Némán haladtak a partig, csak a leány sírása hallatszott. A lelkész nem vitt magával szentelt os­tyát, szent keneteket, mert azokat a közelben sehol sem találhatott volna. Nem is kisérte senki lámpás­sal, s nem adott jelt csöngetéssel, hogy az egyház szolgája halálra válthoz viszi az Úr testét. Vigaszt és az örök béke igéjét vitte magával. A két ember a csolnakban levette kalapját, a­mint ráismer­tek a lelkészre, a ki azonban intett ne­kik, hogy tegyék föl, mert bűvös a jég. A leány összehúzta magát a padon, még ke­zeit is bevonta kendője alá, s csöndesen peregtek alá kényei. — A tisztelendő úr imádságát bizonyosan meg­hallgatja a jó isten. — Régen beteg édes atyád ? — Oh! nem, ő soha sem volt beteg. De tegnap­előtt, a­mint az erdőn fát vágtak, rázuhant egy fa s eltörte lábát. Oh! istenem, mennyit szenvedett. A doktor le akarta vágni az egyik, lábát, de nem engedte. A leány megborzadt, s egész testében meg­reszketett. — Jól tette szegény Mihály, — szólt közbe az egyik evezős, — mert az olyan szegény embernek, mint mi vagyunk, a lábában meg a kezében van az élet. Ha azt elveszti, akkor ugyan mitévő lesz? Ma­gam is azt mondom, hogy jobb meghalni, mint koldulni. Itt a leány fájdalmasan fölkiáltott: „Tehát meg fog halni!“ — Ne sírj Marcsa, — szólalt meg a másik, — nem is úgy van az egészen. Na ne sírj búgom. — Oh! ki fog engem szeretni, ha meghal, ki fog velem gondolni ? Mindnyájan elhallgattak, míg a csalnok gyorsan szelte át a sebes vizet. A leány ismét megszólalt: —­­ Talán meg fog könnyebbülni, hogy papot viszek neki. A betegeknek mindig javukra van, ha beteljesül óhajtásuk. Borzasztó kínjai közt, hogy kö­­nyörgött, csak hogy papot vigyünk hozzá. Mindig vallásos volt, soha sem káromkodott s eljárt a tem­plomba. A nagy isten irgalmas lesz hozzá, és én hozzám is. — Él-e anyád, leányom ? — Az is meghalt. Ekkor már átértek a Körösön, s a szomorú gyermek vezetni kezdte a lelkészt. (Folyt, köv.) Öt nő története. Cochinat Viktor regémje. (Folytatás.) Soha sem volt Civrac teljes életében annyira elfogult. Egy gondatlan fölügyelőre volt hagyva e kas­tély, ki azt kényére hagyta pusztulni. Civrac a kapuhoz ért. Ki volt az zárva egészen. Kiáltott. Senki sem válaszolt hívására. A fölvigyázó eltávozott. — Annál jobb! —morogott a mogorva utas, belépve a lak belsejébe. — Legalább senki sem fog észrevenni. Annál könnyebben eltakaríthatom Éva hamvait. Az igazság embereinek egy gyel kevesebb bizonyíték jut kezükbe. Félve és tartózkodva haladt beljebb a ritkasá­gok termébe, hol a végzetes lába állott. — Ő itt van! — gondolá. — Látni fogom me­nyegzőt fehér ruhájában, eltorzult, kisérteties arccal. Mielőtt a födelet fölnyitná, megállapodott. Le­­győzh­etlen félelem vett rajta erőt. Ob! vájjon el birom-e viselni látását ? Annyi min után még en­nek végnyugalmát is háborgatnom kell! . . . Nem merem . . . Civrac tétovázott. Keze reszketett a félelem miatt. Homlokáról nagy csöppekben hullott a verí­ték alá. Végre elhatározta magát s fölnyitá a ládát . . . Irtózatos kiáltást tett s végigterült a talajon. A láda üres volt. A láda aljában nem volt egyéb, mint egy száraz, fakó narancsvirágfüzér.

Next