Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-22 / 208. szám
208-dik SZ. Csütörtök, szeptember 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok isre 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Fél évre 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a műveit olvasó közönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdő élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő-Az „Athenaeum“ kiadó hivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 írt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Már elolvasta a levelet s mégis habozva, szótlanul ült ott. Erejét zsibbadni érezte, szemét homály fogta el; a jég, melyet beszítt, forrónak tetszett és lázzal dagasztotta keblét. — Ah, Helen! — mondá tompa, elfojtott kiáltással, s erőtlenül bulit térdre, fejét a pamlag vánkosába rejtve. Helén fölemelte fejét és mosolyogva nézett rá. — Mily boldog vagyok! De nem volt képes elszenvedni a nő tekintetét. Elfödte arcát s lehajtotta ölébe, karjával átkarolta derekát, és a vad gyönyör árja túlcsapott olykor minden más érzésen. Telve volt szerelemmel és borzalommal. Amint megcsókolta és még szorosabban ölelte át, szerette volna, ha leomlik a boltozat és eltemeti e pillanatban. — Helén, most már történjék bármi, én azt mondom, hogy érdemes volt születnem. Kimondhatlan boldog vagyok. Csodálatos, leirhatlan boldogság, nagy gyönyöből és nagy borzalomból, csordákig telt szívvel, folyton mardosott lélekkel. A nagy kérdés el volt döntve. Tordai Zoltán nőül fogja venni Bányai Tivadar özvegyét. Kitüzetett az egybekelés ideje is. XII. Egy szeptemberi délután egész váratlanul megérkezett Bányai Vilmos. Tanúja akart lenni barátja boldogságának és rendbe akarta hozni családi ügyeit. Tordai Zoltánt kínosan lepte meg a lelkész megérkezésének híre. Félt és borzadt vele találkozni. Amint értesült felőle, nem volt maradása, lóra ült, s elment a szabadba bolyongni Egy dombra érve, látta, hogy a Körösön egy csalnak evez át, s abban Vilmos ül. Fehér talárjáról messzire meg lehetett ismerni. Tordai gyorsan az erdőszélbe lovagolt, hogy elfödje magát. Tudta, hogy Vilmos hozzá jön, s örült, hogy kikerülhette. Nem sokára átgázolt a Körösön, föllovagolt a kastélyhoz, s ott Heléntel barátja után kérdezősködött, kit anynyira vágyott látni, mielőtt néhány napra eltávoznék, mert sürgős ügyekben távoznia kell. Így kerülte ki ez alkalommal a találkozást, s másnap reggel elutazott, remélve, hogy Vilmos azalatt eltávozik. Amint kocsija elhagyta a falut, egyik csészével találkozott. — Szerencsétlenség történt, nagyságos úr! Az erdőben már több nap óta épületfát vágtak. Ma egy fa előbb kidőlt, mint várták, s három favágó megsebesült. — Gyorsan orvosért kell menni! — A sebesültek közt van Mihály is, az erdőkerülő. — Itt van pénz, orvosról és gyógyszerekről kell gondoskodni. Én mit sem tehetek. Ezzel elhajtatott és egy hétig nem jött vissza. Vilmos semmi föltűnőt nem talált barátja elutazásában, s elhatározta, hogy bevárja a menyegző napját. Egyik éjjel, midőn már aludni készült, ajtaján zörögtek. Gyorsan kinyitotta az ajtót, s szolgáját találta az ajtó előtt, egy 13—14 éves siró leánynyal. — Ez a szegény leány akar a tisztelendő úrral beszélni. A leány fuldokolt a zokogástól, és egész teste reszketett. — Mi bajod, gyermekem ? — Katholikus pap-e a tisztelendő úr? — kérdezte végre, elfojtva keserves zokogását. — Az vagyok, leányom. Szólj, miért kerestél föl ? — Hála istennek! hogy van egy ezen a vidéken. Oh! tisztelendő úr, jöjjön édesapámhoz, ő kíván papot. Már dél óta mindig papot emleget, de ezen a vidéken hasztalan jártam, mert nincs katholikus templom. Végre késő este mondta valaki, hogy e kastélyban látott papot. Kérem tisztelendő úr, jöjjön el édes atyámhoz! — Atyád beteg? A leány szava elsúlt a zokogásban, és csak fejével intett. — Várj egy pillanatig, gyermekem, rögtön megyek. A lelkész magára vette öltönyét. Szertartásos ruha nem volt, de az fölösleges. Azután megfogta a gyermek kezét — Vezess leányom. — Nagyon messze kell mennünk, túl a Körös másik partjára. — Ahová te vezetsz, oda fogok menni. A leány megcsókolta a lelkész kezét. — Imádkozzék édes atyámért, hogy meggyógyuljon. — Az isten kegyelmes lesz az árva iránt. Még azt kérdezte meg, hgy van-e csalnak a Körösön. A leány mondta neki, hogy azon jött, s két csősz vár benne evezőkkel. Némán haladtak a partig, csak a leány sírása hallatszott. A lelkész nem vitt magával szentelt ostyát, szent keneteket, mert azokat a közelben sehol sem találhatott volna. Nem is kisérte senki lámpással, s nem adott jelt csöngetéssel, hogy az egyház szolgája halálra válthoz viszi az Úr testét. Vigaszt és az örök béke igéjét vitte magával. A két ember a csolnakban levette kalapját, amint ráismertek a lelkészre, a ki azonban intett nekik, hogy tegyék föl, mert bűvös a jég. A leány összehúzta magát a padon, még kezeit is bevonta kendője alá, s csöndesen peregtek alá kényei. — A tisztelendő úr imádságát bizonyosan meghallgatja a jó isten. — Régen beteg édes atyád ? — Oh! nem, ő soha sem volt beteg. De tegnapelőtt, amint az erdőn fát vágtak, rázuhant egy fa s eltörte lábát. Oh! istenem, mennyit szenvedett. A doktor le akarta vágni az egyik, lábát, de nem engedte. A leány megborzadt, s egész testében megreszketett. — Jól tette szegény Mihály, — szólt közbe az egyik evezős, — mert az olyan szegény embernek, mint mi vagyunk, a lábában meg a kezében van az élet. Ha azt elveszti, akkor ugyan mitévő lesz? Magam is azt mondom, hogy jobb meghalni, mint koldulni. Itt a leány fájdalmasan fölkiáltott: „Tehát meg fog halni!“ — Ne sírj Marcsa, — szólalt meg a másik, — nem is úgy van az egészen. Na ne sírj búgom. — Oh! ki fog engem szeretni, ha meghal, ki fog velem gondolni ? Mindnyájan elhallgattak, míg a csalnok gyorsan szelte át a sebes vizet. A leány ismét megszólalt: — Talán meg fog könnyebbülni, hogy papot viszek neki. A betegeknek mindig javukra van, ha beteljesül óhajtásuk. Borzasztó kínjai közt, hogy könyörgött, csak hogy papot vigyünk hozzá. Mindig vallásos volt, soha sem káromkodott s eljárt a templomba. A nagy isten irgalmas lesz hozzá, és én hozzám is. — Él-e anyád, leányom ? — Az is meghalt. Ekkor már átértek a Körösön, s a szomorú gyermek vezetni kezdte a lelkészt. (Folyt, köv.) Öt nő története. Cochinat Viktor regémje. (Folytatás.) Soha sem volt Civrac teljes életében annyira elfogult. Egy gondatlan fölügyelőre volt hagyva e kastély, ki azt kényére hagyta pusztulni. Civrac a kapuhoz ért. Ki volt az zárva egészen. Kiáltott. Senki sem válaszolt hívására. A fölvigyázó eltávozott. — Annál jobb! —morogott a mogorva utas, belépve a lak belsejébe. — Legalább senki sem fog észrevenni. Annál könnyebben eltakaríthatom Éva hamvait. Az igazság embereinek egy gyel kevesebb bizonyíték jut kezükbe. Félve és tartózkodva haladt beljebb a ritkaságok termébe, hol a végzetes lába állott. — Ő itt van! — gondolá. — Látni fogom menyegzőt fehér ruhájában, eltorzult, kisérteties arccal. Mielőtt a födelet fölnyitná, megállapodott. Legyőzhetlen félelem vett rajta erőt. Ob! vájjon el birom-e viselni látását ? Annyi min után még ennek végnyugalmát is háborgatnom kell! . . . Nem merem . . . Civrac tétovázott. Keze reszketett a félelem miatt. Homlokáról nagy csöppekben hullott a veríték alá. Végre elhatározta magát s fölnyitá a ládát . . . Irtózatos kiáltást tett s végigterült a talajon. A láda üres volt. A láda aljában nem volt egyéb, mint egy száraz, fakó narancsvirágfüzér.