Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)

1870-10-01 / 216. szám

Kiadó-hivatal, Pest, barátok­ tere 7. szám. 216-dik sz. Szombat, október 1. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre 1­3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. -­gig Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utl­a 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodh­asábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívá­sainkat, miután postautalvány mellett az előfize­tés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlö­nyünket a műveit olvasó­ közönség további figyel­mébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érde­kessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi leve­lek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világese­mények (például közelebb a fürdő­élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társas­életét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk vissza­tükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadó­hivatala, mely lapun­kat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképe­ket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi bekül­dését, a­mennyire lehet, postautalványok ál­tal, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Elő­fizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben min­den évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 fo­rintjával. Egy zsidó­ család esete. Eredeti beszély, hallomás után. — Irta: P. Szathmáry Károly. — Nem vagyok barátja a rémtörténeteknek. Kí­vül állóknak tartom azokat a s­z­é­p határain. Egyér­­tékűek azon gyermekmesékkel, melyekből a gyer­mekek is csak félelmet s nem erkölcsi tanulságot merítenek. A bíbor- és vérszinü virág szép, de maga a ki­ontott vér iszonyú. Nem magáért a rémesetért, melynél minél ke­vesebbet szándékozom időzni, hanem az esetből von­ható érdekes tanulságokért beszélem el híven le­írva e hallott esetet, melynek hivatalos okmányait is ismerem. Gondolom, Macaulay mondja: „Ha van joga az államnak a polgárt megölni, van joga tanítani is , meggátolni az ölésre való hajlamok kifejlődését.“ Az ha jól emlékezem, Seribe eszméje, hogy­: „Ha az ál­lam fölkeresi, üldözi a gonosztevőt, hogy megbün­tesse , épp úgy keresnie kellene a szenvedő ártat­lanságot és nyomort, hogy enyhítse és igazat szol­gáltasson neki.“ E két eszméből egy harmadikat vonok el az író jogaira és kötelességeire nézve. Az írónak nincs hatalmában, hogy anyagilag büntessen és jutalmazzon; de nem csak jogának, kötelességének is tartom, ha a tudomására jutott go­noszságot a felköltött vagy megújított lelkiismeret­­furdalások által ostorozza, s az elnyomott ártatlansá­got védszárnyai alá veszi. Miután a neveket nem közölhetem eredeti mi­nőségükben , a föntebbi szempontból kérem törek­véseimet megítéltetni azok által, kik ez esemény közül magukra, vagy ismerőseikre találnának.­ ­ A gyilkosság. Azt mondják, az a boldog ország, a­melynek nincsen története. Ha ez szűkebb határra nézve is áll , akkor­­ .... ez a nyugalmas alföldi városka egyike lehetett a legboldogabb otthonoknak. Emlékezem, egykor svájci utamban hallottam, hogy Basel városában kétszáz év óta nem volt tűz­vész ; ilyenszerű hírben állott Z. . . városa is bűnté­nyek tekintetében. Emberi emlékezet óta holmi aprómarha-lopáson, korcsmai verekedésen kívül nem igen fordult elő valami megrázó esemény. Annyival felötlőbb volt, midőn egy téli reggelen elterjedt a hir, hogy Zarándy, a város, sőt az egész vidék egyik legpénzesebb földesurának tartott Za­rándy meggyilkoltatott. Közelebbi este úgy kilenc óra tájban, midőn Z... városban már rendesen a bakter is nyugalomra ké­szül, beszéltek ugyan már az esetleg egymással ta­lálkozók arról, hogy Zarándyt nyolc óra tájban gutaütötten lakása előtt találták, de ez nem csinált nagy senzációt, ettől nyugodtan ment aludni min­­denki, kit az esemény közelebbről nem érdekelt. Zarándy nem tartozott a kedvelt egyéniségek közé. Nagy, majdnem hárommázsás testes férfiú volt, s ezenkívül tisztán vidéki üzletember, kinek nevét, bár előkelő családból származott, sem a me­gye- vagy városház terme, sem a jótékony célú vál­lalatok nem ismerték. Legismertebb volt ő a kis város apró üzérei, a zsidók között. Itt volt ő otthon s éppen azért nem szerepelt más körben. A szélütést, tekintve Zarándy elhízott voltát és vérmességét, mindenki természetesnek találta. Az emberek legtöbbje vállat vont s legfölebb nejé­nek mondá el otthon, hogy bizony szegény Zarándyt is elérte az, mi mindnyájunkkal közös. De, mint említők, annál nagyobb volt a megüt­közés másnap, midőn orvosi vizsgálat kiderité, hogy azon fej sebek, melyeket a nagy test eleséséből szár­mazóknak tartottak, hegyes csákányok s más gyil­koló eszközök által okoztattak; az egész kis város talpra állt s a hely­színére valóságos búcsújárat in­dult meg. Ekkor aztán a gyanitgatásoknak, találgatások­nak nem volt vége-bossza. Zarándynak, a­hogy veszszük, volt is, nem is családja. A már kora delén túllévő férfiú egy virág­korát szintén meghaladott, férjétől elvált nővel, az egykor szépnek tartott Tardynéval élt. Néhai nejétől való leányait már rég férjhez adta s mindenki a hajdan szép szalmaözvegyet tekinté főörökösének. E szerint komoly siratói, két leányán kívül, kevesen lehettek. Annál többen voltak, kik most már otthon hit­ték magukat Zarándy családi titkai­ között. A szomszédok és szomszédnők éppen sokat akartak tudni. Ezek egynémelyike tudni vélte, hogy Zarándy és Tardyné asszonyság között a közelebbi időkben nem valami példás egyetértés uralkodott. Hogy Za­rándy, ki különben sem tartozott a nagyon finom műveltségű emberek közé, egy idő óta örömest föl­kereste a vidám, borozó társaságokat; sőt volt olyan is, ki, mint állitá, egy szegény sorsú fiatal leánykánál, ki eddig varrásból tengeté saját és szülői életét, Za­rándynak egy levelét látta volna, melyben ez neki közelebbről házasságot ígér. Mindezekből azonban senki sem vont további következtetést. A legegyszerűbbnek az látszott, hogy Zarándyt, kit az egész vidék mint sok pénzzel járó embert is­mert, az orgyilkosok pénzéért ölték meg, ámbár a rablás nyomai nem is mutatkoztak sehol. E gyanút az is emelte, hogy azon estén, me­lyen a gyilkosság történt, többen, kik arra jártak, gyanús kinézésű embereket láttak lakása körül ólálkodni. A nemes város hatósága is körülbelül ennyivel érte be, s miután a gyilkosságot követő napon a helyszínét szemügyre vették, megelégedtek azon tu­dattal, melyet a közvélemény is osztott, s a többit ősi szokás szerint reá bízták „az istenség vezető kezére.“ it * * Mig a házon kívül hullámzott a népség s ennek ajkain a közvélemény, azalatt benn, a már teritőn fekvő áldozat körül, az igen tisztes, nagyobbára nők­ből álló társaság között mély csönd uralkodott. Az úri renden lévők Tardyné, a gyászba öltö­zött háziasszony s a meggyilkoltnak leánya körül csoportosultak. Tardyné, a körülbelül ötvenéves matróna, mély gyászban ült az egyik pamlagon; kebléből szakado­zott sóhajtások hallatszottak kitörni, s kivörösödött szemeit nem győzte törölgetni. Körülötte ájulás el­leni szerek, melyeket mindegyre alkalmazásba vett. A megöltnek még élte virágjában levő leánya egy másik szögletben ült, férje mellett, ki nem lát­szott annyira vigasztalhatlannak,­­és éppen ezért elég alkalmas is volt neje vigasztalására, kin a va­lódi bánat és rémület vonásai valóban bőven voltak visszatükrözve. Szerteszét, a félrendetlenségbe jött szobában, székeken és pamlagokon néhány sóhajtozó nő ült, kik azonban nem igen merték, vagy tudták mivel a csöndet megzavarni. Egyszerre, minden nesz nélkül, egy magas, sző­ke hajú férfiú jelent meg a halottas szoba és Tardyné elfogadó szobája közötti küszöbön, ki vállát az ajtó­nak támasztva, hosszan és némán tekintett az őt egy ideig észre nem vevő házi nőre. Göndörségre hajló, aranysárga fürtöi, szakála a sémi fajt nyíltan elárulták; ellenben szabadon nyíló világoskék szeme már az új hazára emlékeztetett, s az azokban most mellesleg nyilatkozó gyanú és ré­mület dacára semmi sem volt bennük sem a zárkó­zottság, sem a ravaszság kifejezéséből; inkább fé­­lénkséget és együgyű jámborságot, bizonyos ellen­­állhatlan tudvágygyal vegyülten lehetett azokból koronként kiismerni. Tardyné végre odapillantott, s a zsidó für­késző szemeivel találkozván, látható zavarral kelt föl. — Köszönöm, hogy eljött kedves Redbock! Látja, mi történt?! Tudom, meglepte önt. Hiszen ön legkedvesebb embere, úgyszólván, mindenese volt a szerencsétlennek.­ — Az igaz, asszonyom,— mondá a zsidó. Én igen jól ismertem, úgyszólva összetörődtem Zarándy úr­ral ; az este is egész az egyházig én kisértem haza. Bár egész hazáig kisértem volna, — akkor talán — mond lassúbb hangon — nem történik rajta e sze­rencsétlenség. — Oh! miért is nem kisérte ? miért is nem ki­­sérte ? — mondá Tardyné bánatos szemrehányással. Ki hitte volna ?­­— kérdé a zsidó. — Hisz még alig volt nyolc óra; a hó miatt egészen világos utcán egyetlen ember sem mutatkozott a ház kö­zelében. Tardyné m­ost bizalmasan az egyik ablakfülké­be húzta a zsidót, aztán félsuttogó, bizalmas hangon kezdett vele beszélni. — Módja csak édes Redbock, hiszen szegény önhöz oly nagy bizalommal viseltetett. — Az igaz, — vág közbe a zsidó, — soha sem volt titka előttem. Aztán az igaz, szeretett is, gyak­ran reám szorult. Most is van szegénynek néhány ezer forintnyi fizetetlen váltója nálam. (Folyt. köv.)

Next