Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-01 / 216. szám
Kiadó-hivatal, Pest, barátok tere 7. szám. 216-dik sz. Szombat, október 1. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre 13 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. -gig Szerkesztői iroda: Zöldfa utla 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ okt.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetés beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a műveit olvasó közönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdőélet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez úton kívánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. Egy zsidó család esete. Eredeti beszély, hallomás után. — Irta: P. Szathmáry Károly. — Nem vagyok barátja a rémtörténeteknek. Kívül állóknak tartom azokat a szép határain. Egyértékűek azon gyermekmesékkel, melyekből a gyermekek is csak félelmet s nem erkölcsi tanulságot merítenek. A bíbor- és vérszinü virág szép, de maga a kiontott vér iszonyú. Nem magáért a rémesetért, melynél minél kevesebbet szándékozom időzni, hanem az esetből vonható érdekes tanulságokért beszélem el híven leírva e hallott esetet, melynek hivatalos okmányait is ismerem. Gondolom, Macaulay mondja: „Ha van joga az államnak a polgárt megölni, van joga tanítani is , meggátolni az ölésre való hajlamok kifejlődését.“ Az ha jól emlékezem, Seribe eszméje, hogy: „Ha az állam fölkeresi, üldözi a gonosztevőt, hogy megbüntesse , épp úgy keresnie kellene a szenvedő ártatlanságot és nyomort, hogy enyhítse és igazat szolgáltasson neki.“ E két eszméből egy harmadikat vonok el az író jogaira és kötelességeire nézve. Az írónak nincs hatalmában, hogy anyagilag büntessen és jutalmazzon; de nem csak jogának, kötelességének is tartom, ha a tudomására jutott gonoszságot a felköltött vagy megújított lelkiismeretfurdalások által ostorozza, s az elnyomott ártatlanságot védszárnyai alá veszi. Miután a neveket nem közölhetem eredeti minőségükben , a föntebbi szempontból kérem törekvéseimet megítéltetni azok által, kik ez esemény közül magukra, vagy ismerőseikre találnának. A gyilkosság. Azt mondják, az a boldog ország, amelynek nincsen története. Ha ez szűkebb határra nézve is áll , akkor .... ez a nyugalmas alföldi városka egyike lehetett a legboldogabb otthonoknak. Emlékezem, egykor svájci utamban hallottam, hogy Basel városában kétszáz év óta nem volt tűzvész ; ilyenszerű hírben állott Z. . . városa is bűntények tekintetében. Emberi emlékezet óta holmi aprómarha-lopáson, korcsmai verekedésen kívül nem igen fordult elő valami megrázó esemény. Annyival felötlőbb volt, midőn egy téli reggelen elterjedt a hir, hogy Zarándy, a város, sőt az egész vidék egyik legpénzesebb földesurának tartott Zarándy meggyilkoltatott. Közelebbi este úgy kilenc óra tájban, midőn Z... városban már rendesen a bakter is nyugalomra készül, beszéltek ugyan már az esetleg egymással találkozók arról, hogy Zarándyt nyolc óra tájban gutaütötten lakása előtt találták, de ez nem csinált nagy senzációt, ettől nyugodtan ment aludni mindenki, kit az esemény közelebbről nem érdekelt. Zarándy nem tartozott a kedvelt egyéniségek közé. Nagy, majdnem hárommázsás testes férfiú volt, s ezenkívül tisztán vidéki üzletember, kinek nevét, bár előkelő családból származott, sem a megye- vagy városház terme, sem a jótékony célú vállalatok nem ismerték. Legismertebb volt ő a kis város apró üzérei, a zsidók között. Itt volt ő otthon s éppen azért nem szerepelt más körben. A szélütést, tekintve Zarándy elhízott voltát és vérmességét, mindenki természetesnek találta. Az emberek legtöbbje vállat vont s legfölebb nejének mondá el otthon, hogy bizony szegény Zarándyt is elérte az, mi mindnyájunkkal közös. De, mint említők, annál nagyobb volt a megütközés másnap, midőn orvosi vizsgálat kiderité, hogy azon fej sebek, melyeket a nagy test eleséséből származóknak tartottak, hegyes csákányok s más gyilkoló eszközök által okoztattak; az egész kis város talpra állt s a helyszínére valóságos búcsújárat indult meg. Ekkor aztán a gyanitgatásoknak, találgatásoknak nem volt vége-bossza. Zarándynak, ahogy veszszük, volt is, nem is családja. A már kora delén túllévő férfiú egy virágkorát szintén meghaladott, férjétől elvált nővel, az egykor szépnek tartott Tardynéval élt. Néhai nejétől való leányait már rég férjhez adta s mindenki a hajdan szép szalmaözvegyet tekinté főörökösének. E szerint komoly siratói, két leányán kívül, kevesen lehettek. Annál többen voltak, kik most már otthon hitték magukat Zarándy családi titkai között. A szomszédok és szomszédnők éppen sokat akartak tudni. Ezek egynémelyike tudni vélte, hogy Zarándy és Tardyné asszonyság között a közelebbi időkben nem valami példás egyetértés uralkodott. Hogy Zarándy, ki különben sem tartozott a nagyon finom műveltségű emberek közé, egy idő óta örömest fölkereste a vidám, borozó társaságokat; sőt volt olyan is, ki, mint állitá, egy szegény sorsú fiatal leánykánál, ki eddig varrásból tengeté saját és szülői életét, Zarándynak egy levelét látta volna, melyben ez neki közelebbről házasságot ígér. Mindezekből azonban senki sem vont további következtetést. A legegyszerűbbnek az látszott, hogy Zarándyt, kit az egész vidék mint sok pénzzel járó embert ismert, az orgyilkosok pénzéért ölték meg, ámbár a rablás nyomai nem is mutatkoztak sehol. E gyanút az is emelte, hogy azon estén, melyen a gyilkosság történt, többen, kik arra jártak, gyanús kinézésű embereket láttak lakása körül ólálkodni. A nemes város hatósága is körülbelül ennyivel érte be, s miután a gyilkosságot követő napon a helyszínét szemügyre vették, megelégedtek azon tudattal, melyet a közvélemény is osztott, s a többit ősi szokás szerint reá bízták „az istenség vezető kezére.“ it * * Mig a házon kívül hullámzott a népség s ennek ajkain a közvélemény, azalatt benn, a már teritőn fekvő áldozat körül, az igen tisztes, nagyobbára nőkből álló társaság között mély csönd uralkodott. Az úri renden lévők Tardyné, a gyászba öltözött háziasszony s a meggyilkoltnak leánya körül csoportosultak. Tardyné, a körülbelül ötvenéves matróna, mély gyászban ült az egyik pamlagon; kebléből szakadozott sóhajtások hallatszottak kitörni, s kivörösödött szemeit nem győzte törölgetni. Körülötte ájulás elleni szerek, melyeket mindegyre alkalmazásba vett. A megöltnek még élte virágjában levő leánya egy másik szögletben ült, férje mellett, ki nem látszott annyira vigasztalhatlannak,és éppen ezért elég alkalmas is volt neje vigasztalására, kin a valódi bánat és rémület vonásai valóban bőven voltak visszatükrözve. Szerteszét, a félrendetlenségbe jött szobában, székeken és pamlagokon néhány sóhajtozó nő ült, kik azonban nem igen merték, vagy tudták mivel a csöndet megzavarni. Egyszerre, minden nesz nélkül, egy magas, szőke hajú férfiú jelent meg a halottas szoba és Tardyné elfogadó szobája közötti küszöbön, ki vállát az ajtónak támasztva, hosszan és némán tekintett az őt egy ideig észre nem vevő házi nőre. Göndörségre hajló, aranysárga fürtöi, szakála a sémi fajt nyíltan elárulták; ellenben szabadon nyíló világoskék szeme már az új hazára emlékeztetett, s az azokban most mellesleg nyilatkozó gyanú és rémület dacára semmi sem volt bennük sem a zárkózottság, sem a ravaszság kifejezéséből; inkább félénkséget és együgyű jámborságot, bizonyos ellenállhatlan tudvágygyal vegyülten lehetett azokból koronként kiismerni. Tardyné végre odapillantott, s a zsidó fürkésző szemeivel találkozván, látható zavarral kelt föl. — Köszönöm, hogy eljött kedves Redbock! Látja, mi történt?! Tudom, meglepte önt. Hiszen ön legkedvesebb embere, úgyszólván, mindenese volt a szerencsétlennek. — Az igaz, asszonyom,— mondá a zsidó. Én igen jól ismertem, úgyszólva összetörődtem Zarándy úrral ; az este is egész az egyházig én kisértem haza. Bár egész hazáig kisértem volna, — akkor talán — mond lassúbb hangon — nem történik rajta e szerencsétlenség. — Oh! miért is nem kisérte ? miért is nem kisérte ? — mondá Tardyné bánatos szemrehányással. Ki hitte volna ?— kérdé a zsidó. — Hisz még alig volt nyolc óra; a hó miatt egészen világos utcán egyetlen ember sem mutatkozott a ház közelében. Tardyné most bizalmasan az egyik ablakfülkébe húzta a zsidót, aztán félsuttogó, bizalmas hangon kezdett vele beszélni. — Módja csak édes Redbock, hiszen szegény önhöz oly nagy bizalommal viseltetett. — Az igaz, — vág közbe a zsidó, — soha sem volt titka előttem. Aztán az igaz, szeretett is, gyakran reám szorult. Most is van szegénynek néhány ezer forintnyi fizetetlen váltója nálam. (Folyt. köv.)