Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-01 / 242. szám

Kiadó-hivatal, Pest, barátok­ tere 7.­­/ám. 242-dik sz. Kedd, november 1. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 9. év­. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .......................9 kr. Bélyegfnr minden ik­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A vértanúk emléke. (1870. nov. 1.) Vértanúk sírjának szentelt földe! A ki érző hamvakkal vegyülsz, S holt fiad kebledbe rejtve őrződ, Gyászban, elhagyottan, özvegyül; A ki ébren vagy, mikor mi alszunk, S ébren tartasz, hogy ha meghalunk; Egyetlen hazánk, szülőnk, szerelmünk, Szent anyánk, üdvöz légy általunk ! Egy ilyen sír, hol szived közel van, Jó hely arra, hogy beszéljünk hozzád : Hallod szónkat itt, s miket felelsz rá, Néma füszálid nekünk meghozzák. Mert nem alszik, ki halt vértanúként: Mint por is tovább él odalenn; Azt kínozza s boldogítja velünk Gyötrő, áldó honfiérzelem ; Az reánk ront forró szél porában, S arcul üt, ha elhagyok magunk; Az kalászszal és virággal von be Téged, hogy ha hozzád hűk vagyunk. S hogy ha tenni nem volnánk erősek, Két kezünk zsibbad bilincsre verve. Ez a hűlt por itt mozdul helyettünk, Szakadatlan új csatára kelve. Nem mese a holtak harca többé! Volt idő, hogy holtak mink valánk ! A szabadság koldus, száműzött lett, S a szivekből kialudt a láng; Midőn kín volt a hazát szeretni, Midőn bűn volt lenni honfinak, Esztelenség hinni és remélni, És szégyen , hivatni férfinak; Csak sírhattak a hon hű leányi, Kínzott Jézus végszavával zengve : „Éli, Éli, káma szabaktáni ?“ (Isten ! isten ! mért hagyál el engem ?) Nem mese a holtak harca többé ! Ők a népszabadság holtai, Új tüzet gyujtanak a szivekbe, Mit vérrel nem lehet oltani. Mint Csabának holt dandára hajdan , Szellemtábor folytatott csatát, S e láthatlan szellemharc erős volt, Láncainkat, im, leszakgatá. S a mint ivadékrul-ivadékra Hull a vér, belőle újra éled A szabadság diadalma, s Néked, Jó magyar hazánk, az örök élet. Kőemléket a halh­atlanoknak ! Ez a kő hitünk sziklája itt! Fundamentum, melyre fölépítjük Szép reményink arany várait ; Intő Phárosz, mely örök világgal A jövendők ködös tengerén Átsugárzik, és a nemzedéknek Megtanítja, mi bűn, mi erény ? Oltár, melynek áldozatja tiszta ; Isten törvényét őrző frigyláda, Melynek lapján egy parancs van Írva, Egyetlen törvény: „szeresd hazádat!“ Szentelt föld, ki nékünk ezt tanítod, Áldva őrizd drága hamvaid; Szellemük szivünkbe van temetve, Ottan él az, — csak a hamu van itt. Északfényben, éji szivárványban Ki a népnek égi jelt mutatsz: Fényesebb a mi szerelmünk hozzád, Édes földünk, oh ! viszonzzad azt. E szereim világit fön­ egünkön, E szereimért omlott vér az ottan. A mely honnak vértanúi vannak, Isten földe az! — Nem vesz halottan ! Jókai Mór.­ ­ Pari- és csalánélet. (Beszély.) Gróf Teleki Gézától. (Folytatás.) A lépcsőn találkoztunk, a némán ültünk oda le. 1 Ő szólt először, előbb körülnézve, hogy nem hall-e­­ meg bennünket valaki. — Nagyon félek ! Atyám neheztel önre. — Miért ? — kérdem. — Mert baloldali. — De hiszen csak nem zavarja össze az öreg a pártküzdést és magánviszonyokat ? — Dehogy nem ! — válaszolt Rózsika oly ko­moly arccal és hangon, milyet e gyermeknél nem kerestem volna soha. —­ Mint anyám mondja: atyám az ötvenes években annyira megszokta­­ gyű­­­lölni minden politikai ellenét, hogy most is haraggal­­ fordul el mindenkitől, ki nincs vele egy nézeten. — De hiszen az ötvenes években egészen más körülmények voltak ! Akkor csak két párt volt: az egyik szerette hazáját, a másik szerette önmagát, és szolgáit saját javáért hazája ellen. Most több párt van. Mindenik szereti hazáját, de különbözők fölfogásaik arra nézve, hogy mint boldogíthatnék legjobban. —• Mennyire igaza van ! — szólt halkan Ró­zsika. — Oh! ha atyám is így gondolkodnék! De az lehetetlen. — Beszélnem kell vele! — szóltam, s föl akartam­­ állani, hogy menjek, de Rózsika egy kéz szorítással és egy intéssel maradásra kért. — Nekem van egy tervem ! — mondá kérő s reszkető hangon. — Ne értsen félre ! Ne higgje, hogy — — Mit, Rózsika ? Ön most nagyon zavart, be­szédje közepette is elakad. Egy kellemetlen gondolatom támadt. Szégyen­lem magam magam előtt, hogy támadhatott, s bizony megérdemeltem volna, hogy e jó leányka elfusson tőlem és megvessen, s örök haragjával büntessen. Azt hittem ugyanis , talán őt most azzal bízták meg, hogy engem áttérítsen. Szerencsémre nem volt időm e gondolatomat kifejezni, mert ő rögtön válaszolt kérdésemre: — Nem csoda, ha zavart valók, de nem leszek az többé. Hallgasson ki figyelemmel ! Csak azt ké­rem, hogy ne nézzen rám oly nagyon. Szeret-e en­gem igazán ? — Kérdheti-e még ? — válaszoltam, s hevemben önfeledten magamhoz ölelem. Az első csók boldog­ságát ekkor éreztem, de csak egy pillanatig. Mind a ketten megijedtünk. Ő félénken nézett körül, és én ő rá néztem. Azt hittem, haragszik. De nem ha­ragudott, s kis szünet után rám emelé nagy, kék sze­meit, megfenyegetett kisujjával s beszélni kezdett: — A­mint tudja, hogy szeret engem, éppen oly erős lehet hite, hogy én is szeretem. És éppen azért mert valóban szeretem i s mert félek jövőnkért, azzal a tervvel állok elő, hogy hagyja el most házunkat s ne lépje küszöbét át addig, mig itt a követválasz­tási ügyekkel bajlódnak. Istenem, milyen nyugodt és vidám volt ez a ház, míg csak jó barátok, és nem kortesek jártak bele !­­ —• De hiszen én nem fogok a választásba ele­­­gyedni! — Ne higgye ! — válaszolt­a. — Önök sokkal inkább pártemberek, mintsem eltűrték, ha elveiket és társaikat kárhoztatják. A legelső ócaárló beszédre föl fog szólalni, s fölszólalása veszélyes lehet ránk nézve. Fülig elpirulva mondta ki a két utósó szót. — A mint beszédéből látom, Rózsika, ön be­szélt anyjával e tárgyról. Jól megvitatták a tervet s én nem tehetek helyesebben, mintha, ámbár fájda­lommal — S szavaimat nem végezhettem be, mert e pilla­natban nagy lármával jött ki a folyosóra néhány a vendégek közül. Hirtelen fölálltunk. Én az udvarra, Rózsika pedig a szobába indult , előbb ez egyetlen szót súgva nekem: — Köszönöm! Elhatároztam: másnap korán reggel elhagyni a házat, hol soha sem remélt boldogságomat találtam föl. Két­­hétre száműzve valók innen adott szavam által. A­mint igy gondolkodva sétáltam az udvaron, egy szekér jött be. Két férfi szállt le és sietett föl a tornácra, hol mindjárt körülvették az ottlevők, kik figyelemmel hallgatták az egyik idegen heves be­szédét. S mi ez ? nevem hallom emliteni. Csakugyan az az úr rólam is beszél valamit. Önkénytelenül köze­ledtem hozzájuk, s ők elhallgattak. Az egyik, kivel vacsora előtt vitatkoztam, mosolyogva intett nekem s azt kérdé: „Vájjon nem valami kortesbeszéden gondolkodom-e oly nagyon?“ Rögtön tudtam min­dent. E két férfi tudósítást hozott a ma reggel bará­tomnál történtekről. A hideg végigfutott hátamon. Rosz előérzetem volt. Siettem fölfelé, hogy ott le­gyek, ha megtámadnak, s elmondhassam a valót. Már késő volt. Az öreg Vető, kihez siettem, oly fe­szesen fogadott és társalkodott velem, mint azt az ötvenes években a „Bezirkerekkel“ szemben tette. Nem szólított „te“-nek, hanem folyvást „ön“özött. Kép­­­zelhetetik állapotomat. Mennem, futnom kellett volna e helyről, de nem volt erőm, a szerelem visszatar­tott. Bármi történik is, gondolom magamban, végig­várom. Most előjöttek a nők is, hogy jó éjt kívánja­nak. Meghajtottam magam Vető bácsi előtt s keze­met nyújtom, ő azonban nem fogadta el. A vér mind arcomba szökött, de szerencsémre volt erőm önma­gamon uralkodni. — Édes bátyám ! — szólitam meg az öreget; — úgy látszik valaki, részakaratú. . .. — Ej! hagyjuk el azt ! — vágott szavamba, s gúnyosan végignézett rajtam. —• Előttem soha se igazolja magát. Ön nem tartozik nekem semmivel, s valószínű, hogy nem is igen látjuk egymást többé e házban , mert hiszen ittmaradván, kitenné magát a gyanúnak, hogy a másik párt kémje! Éreztem, hogy elsápadok. Ily beszédet nem hallottam soha. Kirohantam, hogy lovam megnyer­­gelve, rögtön elhagyjam e házat. Nem is emlékezem, mint jöttem le a lépcsőn. Egyre emlékezem csak­­ arra, hogy az öreg úr fagyos szavaira Rózsika bá­gyadtan hajolt anyja vállára, én pedig oda akartam sietni segélni, de Vető elém tartá kezét. (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sache­r-Masochtól. (Folytatás.) — Azt nem szabad! — vágott közbe hirtelen. — A költészet, mely ezt cselekszi, megfeledkezett kötelességéről. Vannak hamis próféták is, de a va­­lódi költő az igazság prófétája, feltünteti az életet a maga nyomorúságában, sivárságában, az embereket önzéseikkel, hóbortjaikkal, jó és rész tulajdonaik­kal, de egyúttal rámutat az ösvényre is, mely „a ké­nyek völgyéből“ kivezet, szárnyakat köt hónunk alá, melyeknek segítségével a­­sivár üzelmeken túlemel­kedhetünk.

Next