Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-01 / 242. szám

— Ön tehát hiszi is azt, a­mit ír ? — mondám nem minden gúny nélkül. — Miért ne ? — viszonzá. — Lehetségesnek tartja, — folytatom, — hogy oly emberek között, kik magukon hordják a föld sarát, eszmények is találkozhatnak ? — Még nem gondolkodtam erről ! — viszonzá, — de hogy vannak emberek, kik ily eszményeket bensejükben hordanak, s kik azokat minden hely­zet, minden szorongattatások közepette megőrzik, kik lankadatlan él törekszenek az igazságot terjesz­teni, a szerint élni, s eszményük követelményeihez, a meddig ember képes, ragaszkodni : erről meg va­gyok győződve! — És hiszi ön, hogy ez emberek, kik a világot úgy látják, mint a­hogy a könyvekben áll, boldogok is s egyúttal ? — Hiszem! — mondá oly elragadtatással, mely szivemig hatott ; — sőt több : hiszem, hogy egyedül ők boldogok. De kétféle idealizmus van, és kétféle idealisták. Az egyik kifelé irányúl s egy tökéletes világot föltételez, melyben minden pompásan és ké­nyelmesen van berendezve, s melynek urává­lt ren­ddé a teremtés. Mihelyt azonban észreveszi, hogy a sorsnak nincs valami bársonykeze, meg aztán páva­­tollakkal sem legyezgeti az embereket, hogy kemény dolgok, melyek küzdelemre hívnak, zárják el az ös­vényt, s ingyenbe boldogulni e világon nem lehet , akkor engesztelhetlen gyűlöletbe csap át ; gyűlöli a világot, testvéreit; elégületlenség, undor szállja meg, s vére teljesen megfeketedik. Ez az idealizmus a leg­nagyobb fokú élvvágyó önzés. — Reszkettem szavainál, mint egy szenvedő be­teg az orvos bonckése alatt. Egy tü­kört láttam ma­gam elé állítva, az elsőt, mely nem hizelgett, és visz­­szadöbbentem az élet sivár ürességétől, és mélyen megszégyenülve éreztem magamat a lelkes férfiúval szemközt. — És a másik, a valódi idealizmus ? — kérdem hosszú szünet után. — A valódi idealizmus, — viszonzá­subian, sze­meinek szelíd fényével lelkemet mindinkább megvi­lágítva, — a valódi idealizmus saját benső melegét árasztja a világra, a valódi idealista mindenekfölött ideálisan cselekszik. Miután önmagából indul ki, sa­ját erejét gyengének találja s csak nagy küzdelem árán képes túlemelkedni a közönségesség színvonalán: épp azért harag, megvetés nélkül nézi mások hiányait, sőt megbocsát nekik, igyekszik segélyükre lenni s örvend a legparányibb jónak is, mit rajtuk fölfedez. Olyanforma, mint Jézus a keleti parabolában, ki ta­nítványaival sétálni megy, s egy döglött ebre buk­kan az úton ; s midőn az egyik alakját, a másik szí­nét, a harmadik harapósságát korholá, s a többiek is csak rész oldaláról feszegették, a megváltó moso­­lyogva jegyzi meg: „De lássátok, fogai mégis mi szé­pek!“ A valódi idealista épp oly tiszta szemmel látja az emberek hiányait és gyengéit, mint a legjózanabb eszű férfiú, de a­helyett, hogy —mint ez utóbbi saját előnyére zsákmányolná ki a sanyargató helyzetet és viszonyokat, szent buzgalommal minden erejéből le­rombolni törekszik azokat, habár többnyire épp oly kevés sikerrel, mint a szegény don Quixotte. — Don Quixotte ? — kérdem, — hogy érti ön ezt ? — Úgy, — viszonzá Julian, — hogy don Qui­xotte Fausttal és Hamlettel egy trilógiát képez ! — Don Quixotte ? — kérdem meglepetve. — E lovag úgy rémlik előttem, mint a­hogy gyermek­koromban olvastam, és szívemből nagyokat nevettem rajta. — Talán úgy, mint most fölöttem és az idealiz­mus fölött! — válaszolt Julian jókedvű mosolylyal, melyben szikrája sem volt a gúnynak vagy keserű­ségnek. — Nem, nem! — kiáltom; — eszem ágában sincs ön fölött nevetni, s dán Quixotte-ot sem neve­tem többé, ha a magyarázattal adós nem marad. •— Aligha fogná az érdekelni kegyedet! — vi­szontá kitérőleg. — Sőt ellenkezőleg, végtelenül érdekel! — Egé­szen átalakulva érzem magamat, első eset életemben, hogy férfival szemközt megfeledkeztem öltözékem­ről s arról, hogy neki tessem. Magam sem tudom, hogy mi szállott meg : e pillanatban lelkem egész hevével csak vele foglal­kozott. kóját, a nagyvárosok járdataposójától kezdve a pusz­ták arabjáig, ki távol az Atlas-hegy lábánál hallja a csodálatos hírt, hogy a frankok hatalmas népét az észak egy még hatalmasabb népe legyőzte és földre tiporta, és maga a nagy frank-szultán is, kinek képe az aranyakra van verve, százezerekre menő, egész seregével, marsaljaival, tábornokaival, tisztjeivel, lovaival, ágyúival és puskáival együtt a győző ha­talmába esett. És csodálkozva rázzák turbános fe­­­­jeiket, alig hihetik, hogy a vitéz frankok legyőzték, és bámuló elméjük mindebből csak azt az egy kö­vetkeztetést vonhatja, hogy vajmi erős nép lehet az a győző ! Bizony erős nép ez a Poroszország! Hisz mi magunk is, kik pedig a darabot a legközelebbi he­lyekről néztük, egész mérgében meg sem foghatjuk, és át sem tekinthetjük óriási erejét. Mi történt rövid idő óta? szemeinket dörzsöljük, azt kérdve ma­gunktól : vájjon nem vagyunk-e egy nehéz lidérc­­álom rabjai ? Öt év előtt, — mely csak egy rövid perc a népek életében, — ötször háromszázhatvanöt nap előtt, Poroszország csak egy törpe volt a nem­zetek tanácsában. Ekkor fölkelt a törpe, és azt mondá a német császárnak (mert tényleg Königgrätzig az volt még a Habsburgiak sarja): „Kelj föl, én akarok e trónra ülni!“ szétzúzta, tönkre verte a császári hadakat, és ime, hét nap alatt a törpéből óriás lett. Ez tegnap volt. És ma? Ma megfojtja „Európa ka­tonáját,“ a világ legharcképesb nemzetét, úgy, hogy maholnap kegyelemért kell eldenie. Holnapután egy új példaszó keletkezik : „Ki küzdhet az isten és Vil­mos, a­­ hóditó ellen?“* Vilmos, a hóditó­ adhatunk-e neki más nevet? Élete felében a vas­kockajátékára adja magát, és — mintha csak szerződést kötött volna a szerencse istenasszonyával — mindig ő veti a legtöbb szemet. Két kroupier áll mellette, vasfejű az egyik, lángeszű a másik: Moltke és Bismarck. És e triumvirátus nem hagyja magát, hekatombát hekatomba után áldoz­nak, a föld mohón szívja be a nemes vért, és a­kik­nek sebéből e vér patakzik: a német nép Viktóriát lő, „hozmanáh“-t zeng, és üdvözlő távsürgönyöket küld Vilmosnak, a hódítónak. Bizony nagy szerencséről szólhat ez ősz ember, hogy népe mellette van, és hogy nem szorul senki — Don Quixotte története — mondá Julian, de nem mintha tanítgatni akarna, hanem egyszerű igénytelenséggel — egy idealista története ez agyag­világon, melyet Leibnitz — talán gúnyból — a legjobb világnak nevezett; „története egy száraz megher­vadt és szeszélyes gyermeknek, — mint Cervantes előszavában magát oly csodálatosan kifejezi, — ki­nek mindenféle gondolatok zsibongnak agyában, gondolatok, miket előtte mások nem ismertek.“ — Könyvének hátterében, mint valami színházi deko­ráció, nagy, erőteljes vonásokban föltűnik a reális vonás, a beszőtt novellákban a földi lét különféle ele­mei és viszonyai teljes gyarlóságaikban, az emberi szenvedélyek és bűnök. — És don Quixotte ? — kérdem mindegyre ki­váncsiabban. — Oly­anak, ki a költők fantáziáját igaznak hiszi, s kivinni akarja mindazt, miket a könyvek­ben olvasott ; ki papiros-sisakkal a fején, nekiindul kiirtani, a mi igazságtalan, segíteni a gyöngét, meg­­beszélni, kik jogtalanúl szenvednek, büntetni a go­noszakat, eltörölni, a mi visszaélés, törvényeket s ál­lamformákat megjavítani. Mint a tulajdonképpi idea­listák, csak azt látja, a mit látni kiván, s innen az, hogy piszkos lebúj okat kastélyoknak , szolgasze­mélyeket szolid delnőknek, zsebmetszőket kóbor lovagoknak tart ; ártatlan juhokat megtámad, szél­malmokkal harcra kél, íbékés szamárhajcsárokat földhöz vág, egy szegény papnak lábát töri s meg­rohan egy parasztot, a miért ez sehonnai szolgáját rendreutasitja, s megszabadít elvetemült bűnösöket és gályarabokat. Valamint az idealista hálát soha sem arat, ha­nem ellenkezőleg mindenütt pórul jár, a la­manchai nemes lovagot is minden alkalommal megcsalják, ki­nevetik, elverik, éppen azok, kiket megszabadított, sőt kevésbé múlt, hogy végül jóakarata vitézi tet­teiért, mint közönséges utcai rablót, be nem fogták. De az idealista nem is keresi saját előnyét, s a leg­szomorúbb tapasztalatok , a legfájdalmasabb sors sem képes őt megbágyasztani s kiábrándítani, benső álláspontjából kimozdítani és új illúzióktól meg­védeni. (Folyt, köv.) másra , mert vajmi kevés barátja van széles e vilá­gon, a mióta Franciaország föl jaj dúl végetlen ke­servben és minden szív fájdalmasan dobog a nemes nép mellett, melynek az egész világ oly kimondhat­­lan sokat köszön. Igaz, mindannyian adósai vagyunk Franciaországnak, mert mindannyiunk számára egy­koron visszahódította a szabadságot, és az óceánon túlról, hol Lafayette a szabadságért küzdött, szintén hallatszik a viszhang : „Igen, mi is adósai vagyunk Franciaországnak!“* És annyi balszerencse után immár halk lehelet rezgi át a világot, és azt susogja: „béke, béke!“ Ki-ki csöndesen összeteszi kezeit, áment mond szíve mé­lyéből, és mi is imádkozunk Franciaországért és Né­metországért, Franciaországért, hogy el ne vérezzen sajgó sebeiben, hogy az apák bűneit tegyék jóvá az utó­dok, hogy vértől áztatott földje legyen újra a sza­badság, műveltség, ipar és munka tanyája, és hogy az idő gyógyító ereje adja neki vissza régi hatalmát. Németországért, hogy az emberiség géniusza áldja meg belátással és mérséklettel, hogy ne le­gyen túlkapó és nyújtsa engesztelő jobbját az el­lenfélnek, nehogy a világ gyűlölje és elátkozza az eszmék és gondolatok népét. * Isten, élet és halál ura, óvd meg az emberiséget több ily halottak napjától! Halottak napján. (L—y). Német színpadokon — az elsőrangúa­­kon és a legutósó rangon egyaránt — halottak nap­ján évtizedek óta Raupach „A molnár és gyermeke“ című siralmas drámáját szokás előadni. Ha csak­ugyan létezik világigazgató, úgy jelenleg a nagy színpadon tragédiát jelenetez, melynél borzasztób­bat és megkapóbbat az annyi keservet átélt szegény emberiség soha nem látott. Vitéz marsalok, elfogott Caesarok, siró államférfiak csak alárendelt statiszták e nagy műben, összelőtt városok és égő falvak a ku­lisszák, és mint a szomorújáték hőse egy nagy, két­ségbeesett nemzet lép föl, mely megsebzett oroszlán­ként küzd a keserű élet halálharcban, hogy ezer­éves dicsőségének szétzúzott romjait megmentse; mert a világ — valljuk be őszintén — ösztönszerű­­leg főleg azért érez rokonszenvet a franciák szegény népe iránt, mert minden, a­mi századok alatt vérpata­kok árán lett megszerezve, a nép büszkesége, és — tegyük hozzá — hiúsága néhány hét alatt izzó-por­­rá lett zúzva!* Harci ruhába öltve járja be Franciaországot a halál angyala, fagyasztó leheletével megérinti az iz­mos férfiakat, megcsókolja a hajadon szűz homlokát, és vigyorgó mosolylyal a bölcső csecsemőjére hajlik ; eljött „a nagyszerű halál,“ és „egy ország vérben áll!“ Ezer meg ezer hulla fölött domborodik a gö­röngy, de boldogtalanabbak az élők, kiket a rettentő gondolat óriási terhe nyom: „Szent isten! mi lesz Franciaországból ? A­mit most látunk, nemzetünk halála-e, vagy phönixként új nagyságra fog fölemel­kedni e lángokból ?“* És ki e tragédia ítésze ? ki bírálja ? kik képezik közönségét ? Eljutottunk immár az ötödik fejezetig. A wörthi és saarbrückeni csaták képezték az elsőt, a Metz melletti véres napok a másodikat, Sedannál a cselek­­vény elérte tetőpontját, míg a metzi katasztrófával a negyedik fejezet jelenetei értek véget. Egy egész világ­­ lélekzetét visszafojtva — lesi: vájjon miképp fog végződni e borzasztó szomorújáték ? a feszült ér­dek fejedelmet és pórt, tudóst és nyárspolgárt egy ara­n­tfogva tart. Részvét tölti el a föld kerekségének minden la­ 1080 Halottak ünnepe az örök­ városban. Akár szokás, akár kegyelet, a halottak napja megható ünnep. Mindenki koszorút vagy legalább ál­dást visz ki — nem csak a két ünnepnapon, de az egész héten át — e csöndes hazába, hol gazdagok és szegények, hatalmasok és nyomorúak, boldogok és szerencsétlenek, dicsők és gyarlók hamvai egymás mellett porladoznak büszke márvány, törpe kis ke­reszt vagy jeltelen hantok alatt. A kegyelet oly régi, mint az emberi szív. Az ó-egyiptomiak ebédlőikben áll­ják föl őseik kiszáradt múmiáit, s ebédközben mondák egymás­nak : „Egyél-igyál, emlékezzél meg, hogy néked is ilyenné kell lenned !“ A szent­ ferencieknél sok szá­zados szokás, hogy miután ebédhez imádkoztak, — de mielőtt még az ebédhez fognának, — a szerzet

Next