Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-26 / 263. szám
263-dik sz. Szombat, november 26. kíidó-kíTfk:*!: Vest, barátok-Wre 7. szám. Hetedik évfolyam 1970. Előfizetési dij: Félévre 7 ft — kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 ki . selyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 írt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). „Faust“-ot adták. Operánk egyik híres tenoristája, ujjait fodrozott parókájába mélyesztve, már arrafelé is húzta volna ki magából a hangot, csak lett volna ; de miután minden erőlködésre dugába dőlt, egyszer csak hirtelen fölugrott, s mérgében úgy vágta földhöz a poharat, hogy nyomán mindjárt egy ördög fakadt föl, aki aztán elvitte a hátán valami népparádéra,melyen meg kellett jelennie Lorettának is. Ezt a publikum sejtve, nekikészült a tapsnak Hiába lármázott a kar, hiába tolta föl a gép egyik kóristát a szálfa tetejére, hiába jelent meg híres tenoristánkkal még az ördög is , a közönség nem adott rájuk semmit. A sok szemből, a sok látcsőből, mely neki volt szegezve a színpadnak, a sok verejtékből, mely lehullt a színház padlatára, egy sugár sem illette a mi örökös énekeseinket, hanem ragyogott és ömlött a Loretta dicsőségére, ki először épp e pillanatban jelent meg a színpadon. És reszketett a ház, és nyúltak előre a látcsövek , hölgyek, férfiak vetélkedtek a kíváncsiságban. Kakada grófnő oly vigyázatlanul s oly sebesen hajolt ki a páholyból, hogy Kolibri bárónő fejdiszét hajastól együtt félreütötte, s finom, fehér por röpült a közönségre, de amit most senki sem vett észre. Báró Hobelgrupp, hogy látcsövét megtörülhesse, kendő helyett egy csomó szerelmes levelet húzott ki, és szórakozottságból a közönség közé szórta, nem vette észre senki. Minden szem a gyönyörű tüneményre bámult, minden fül azt akarta hallani, hogy zengi el az a megnyíló gránát-alakú szavakat: „Nem vagyok én sem szép, sem kisasszony !“ S midőn a közönség e hangokat álomszerüleg szívta volna magába, ismét megdördült a tapsvihar, s gróf Pimselburg, bizonyosan nem tudván, mit csinál, saját és társa magastetejü kalapját verte össze. Leona grófnő haragosan vonta be magát páholyába. A közönség lázban volt. Kocker Mór tiszteletbeli nagyságos úr tapsolt a legőrjöngőbben, s azt gondolá hirtelen: „Vinné a manó azt a káposztásmegyeri pavillont, csak egyszer nézne rám ez a tündéri alak szerelmesen!“ Mikor aztán feljött a holdvilág, s a Loretta költőileg magasztos szép arca megjelent a kis kertilak fényben úszó ablakánál, elállt a közönség hangja, lélekzete, s a méla csöndben megrendült az édesbús, ábrándos fuvolaszó, s úgy olvadt, olovadt a szivekbe, hogy az arcok egészen elváltoztak a gyönyörűségtől. Most a lég rezgésébe ment át az ének s Loretta majdnem észrevehetőleg halványult el, mert dallamának viszhangja a zenekar egy fuvolájából oly teremtő hatalommal rezgett vissza, hogy bámulva hallgató maga a közönség is. A hang oda, a forráshoz vezeté a tekintetet, s a hölgy egy halvány, szőke fiatal embert látott, ki szemeit ő reá szögezve lehelé fekete hangszerén keresztül a szivek húrját megragadó édes dallamot. — Ez az! — gondolá az énekesnő, s kifejlő hangja ezután oly magaslatot ért el, hogy a tekintetek utána emelkedtek: vájjon hol fogja kiütni a színház boltozatát ? Aztán ismét a fuvola énekelt, aztán ismét a hang fuvolázott, hogy a közönség egy bűvös álomországban képzelé magát, hol a lelket folyton mámorban tartó zengeményből áll a lég; zenekritikusunk pedig úgy teleszívta magát, hogy olyan lett, mint egy dob , de nem is lehetett akkor este gyalog beszélni vele, mert rettentő gőgössé tette az az öntudat, hogy most az egyszer csakugyan igazságot mondott. III. Előadás után, raji tizenegy óra volt már, midőn a Loretta társalkodónője, vagy ha úgy tetszik , komornája, ki egyik szomszéd szobába szállásolta magát, kedvetlenül haza érkezett, s meggyújta úrnője szalonjában a csillárt. Mari már mélyen aludt az előszobában, de a komorna csakhamar kikiabálta onnan a vele társalgó álomalakokat, s felkerte őt, hogy a theaedényeket szedje rendbe. Mari nagyot törült szemén öklével, és morogva fölkelt. Nem sokára élénk beszélgetést lehetett hallani a lépcsőzeten, aztán kacagást, magyar, német, francia, olasz fölkiáltásokat, kardcsörgést, ruhasuhogást, mely zaj pillanatonként közeledett a Loretta lakosztályának ajtajához. A csillár gyertyái már ragyogtak, s Mari kinn csörömpölt a teaedények közt, míg Julia a teremben talált egy s más rendezni valót. — De Leona, — kiáltá most egy hang az ajtó előtt, — az valóban klasszikus egy alak volt! — Igazán nevetséges! — jegyzé meg egy másik hang. Franciául folyt a beszélgetés. Most a Loretta inponáló, szép, magas alakja jelent meg a gyertyák fénye által besugárzott ajtó előtt, utána egy nyalka huszárfőhadnagy, ezt követőleg gróf Dengelegi, s végül a gróf Pimselburg magas, szikár alakja. Loretta piros volt és hevült; fekete haja rendetlenül hullt ki fehér selyem capuchonja alól, s mint szállongó felleg tarkálta be rózsaszínű arcát. A huszárfőhadnagy rögtön előre ugrott, és segítő fejkötője csokrát megoldani . Dengelegi is készen volt az inasszerepre, de nem volt szükség reá, míg Pimselburg, ajkán a szokott szarkasztikus mosolylyal, haladt egészen a zongoráig, s arra tette magastetejü kalapját. Aztán keztyüi lehúzásához fogott, s könnyed gondolkozástól meglepetve tekintett maga elé. Az ily gondolkozásnak ábécéje rendesen hat betűből szokott állni, ezen önmagunkhoz intézett kérdésből: „Várjon ?“ Egy ezt követő, bíráló tekintet az udvarlókra, s a gondolat meg van fejtve. A három közt Pimselburg volt a legszebb, Dengelegi a leggazdagabb, Fehérkeői a legpazarlóbb, és húszat liszt. Lorettán állt a vásár. — Ugye, az volt Leona, az a szőke? — kérdé már a tükör előtt állva s hajfodrait igazítva a művésznő, mig az uracsok a megyszin selyem pamlagokra dobálták magukat. — Az a szőke, ki a harmadik páholyban volt, balra ? Ne is feleljenek, — szólt, kecsesen hátravetve fejét, — én tudom s érzem, hogy az volt. Oh! nem ez volt az én első föllépésem. Én az első tekintetre fölismerem a páholyközönség legszebb alakjait, aztán szemmel kisérem őket. A legszebb nő rendesen a legirigyebb s boszúsabb tekintetekkel néz rám. És az nekem jól esik. Szegények ! — mondá, mintegy szánakozólag vonva föl vállait ; — én bizony nem irigylem sem szépségüket, sem hercegségüket, sem grófságukat, sem gazdagságukat, s ime, ők találnak rajtam irigylésreméltót. Ez az én legnagyobb jutalmam! — kiált könnyelműen fölkacagva, s a pirosság rendesebb színébe átmenő arcán valami fájdalmas büszkeség ömlött végig. Negédesen kezdé himbálni magát, s ajkairól sóhajszerű dallamban lebegtek el e szavak: „Ők születtek, én születtem, ők levének, de én lettem!“ — Most egyet perdült, s galambszerű leereszkedéssel bocsátá magát a legközelebb álló támlányba. Néhány perc múlva champagneivel teli üvegek foglalták el a selyemborítóval takart asztalt, elkezdődött a mulatság Kinn pedig tisztán ragyogott a holdvilág, s ezüstös fényét a Leona grófnő ablakára hinté, mintha vigasztalni jött volna őt, s eloszlatni azt a zűrzavart, mely agyában uralkodott. „Mire gondolsz, grófnő?“ kérdé a forró homlokot gyöngéden megsimitó szellő, s ott susogott játszadozva hajfürtjei között. „Mire gondolsz, grófnő ?“ kérdé a halkan rezgő nyárfa ezüstös levele, s ott csillogott szemei előtt Aztán valami benső sugarat kezdett ébredezni, s kérdé: „Mire gondolsz, grófnő ?“ (Folyt. köv.) --------- Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher- Masochtól. (Folytatás). „Követtük az árfolyamát és mig parányi kis keze az enyémben reszketett, gyorsan egy élénk, szellemdús beszélgetés elszakithatlan láncolatába bonyolított. „Nem vett magának fáradságot, hogy hangját elváltoztatta volna, annak biztos tudatában, hogy meg nem ismerem szépen, de élesen ejtéki a német nyelvet, mint a magyar, lengyel vagy orosz nők, mely kiejtés e fajok nőinek amazóniai jellemüket jelezi. Hangja oly édesen bódítólag hatott szívemre, mint a Russalka hangja, mely holdvilágos éjszakán a fák ágain hintálvá magát, énekel és csábítgat, és a férfit, ki hálójába rohan, kikacagja, és végre aranyhajával fojtja meg. És ama kellemes ibolya illat, mint olympusi felhő áradt el körülöttem, és édes kábultság vett erőt rajtam. — Hogy hivnak ? — kérdem végre. — Suleikának! — Orosz nő vagy ? — Számodra csak nő vagyok! — Hogyan ? — Nő, ki jobban részt vesz sorsodban, mint hinnéd, ki minden léptedet követi, és őszinte szánalmat érez irántad. — Szánalmat!? — kiáltom. — És mit egyebet ? Van szellemi tehetséged, de nem vagy képes azt kifejteni, mert nincs bátorságod magadat az élet hullámai közé vetni. Mindenekelőtt női jellemeid hibásak, egyhangúak. — Sajátszerű rövid kacajban tört ki. — Minden művedben ugyanazon egy női alak fordul újra meg újra elő! — folytatá. — Költészeted egyoldalú és szegényes, mint szerelmed. Én ismerem szerencsétlen mintaképedet. — Tudod azt is, miként szeretem őt ? „Ismét nevetett. — Te ábrándozol , — kiáltott, — igazán még nem szerettél soha ! Megtanítsalak ? „Puha, duzzadt karját gyöngéd-lángolóan szorította karomhoz. — Mi szándékod velem ? — dadogám. — Meg akarlak menteni, művészt csinálni belőled, mert tetszel nekem , de ne félj, hogy sok időre magamhoz láncoljalak. Ha megúntalak, és téged is, te int sok mást, csakhamar meg foglak únni, lábam.