Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-26 / 263. szám

263-dik sz. Szombat, november 26. k­­íidó-k­íTfk­:*!: Vest, barátok-Wre 7. szám. Hetedik évfolyam 1970. Előfizetési dij: Félévre 7 ft — kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 ki . s­e­lyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 írt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). „Faust“-ot adták. Operánk egyik híres tenoris­tája, ujjait fodrozott parókájába mélyesztve, már arrafelé is húzta volna ki magából a hangot, csak lett volna ; de miután minden erőlködésre dugába dőlt, egyszer csak hirtelen fölugrott, s mérgében úgy vágta földhöz a poharat, hogy nyomán mind­járt egy ördög fakadt föl, a­ki aztán elvitte a hátán valami népparádéra,melyen meg kellett jelennie Lo­rettának is. Ezt a publikum sejtve, nekikészült a tapsnak­ Hiába lármázott a kar, hiába tolta föl a gép egyik kóristát a szálfa tetejére, hiába jelent meg híres te­noristánkkal még az ördög is , a közönség nem adott rájuk semmit. A sok szemből, a sok látcsőből, mely neki volt szegezve a színpadnak, a sok verejtékből, mely lehullt a színház padlatára, egy sugár sem il­lette a mi örökös énekeseinket, hanem ragyogott és ömlött a Loretta dicsőségére, ki először épp e pilla­natban jelent meg a színpadon. És reszketett a ház, és nyúltak előre a látcsövek , hölgyek, férfiak ve­télkedtek a kíváncsiságban. Kakada grófnő oly vi­­gyázatlanul s oly sebesen hajolt ki a páholyból, hogy Kolibri bárónő fejdiszét hajastól együtt félre­ütötte, s finom, fehér por röpült a közönségre, de a­mit most senki sem vett észre. Báró Hobel­­grupp, hogy látcsövét megtörülhesse, kendő helyett egy csomó szerelmes­ levelet húzott ki, és szórako­zottságból a közönség közé szórta, nem vette ész­re senki. Minden szem a gyönyörű tüneményre bámult, minden fül azt akarta hallani, hogy zengi el az a megnyíló gránát-alak­ú szavakat: „Nem vagyok én sem szép, sem kisasszony !“ S midőn a közönség e hangokat álomszerüleg szívta volna magába, ismét megdördült a tapsvihar, s gróf Pimselburg, bizonyo­san nem tudván, mit csinál, saját és társa magaste­­tejü kalapját verte össze. Leona grófnő harago­san vonta be magát páholyába. A közönség lázban volt. Kocker Mór tiszteletbeli nagyságos úr tapsolt a legőrjöngőbben, s azt gondolá hirtelen: „Vinné a manó azt a káposztás­megyeri pavillont, csak egy­szer nézne rám ez a tündéri alak szerelmesen!“ Mikor aztán feljött a holdvilág, s a Loretta költőileg magasztos szép arca megjelent a kis ker­tilak fényben úszó ablakánál, elállt a közönség hang­ja, lélekzete, s a méla csöndben megrendült az édes­bús, ábrándos fuvolaszó, s úgy olvadt, olovadt a szi­vekbe, hogy az arcok egészen elváltoztak a gyönyö­rűségtől. Most a lég rezgésébe ment át az ének s Lo­retta majdnem észrevehetőleg halványult el, mert dallamának viszhangja a zenekar egy fuvolájából oly teremtő hatalommal rezgett vissza, hogy bá­mulva hallgató maga a közönség is. A hang oda, a forráshoz vezeté a tekintetet, s a hölgy egy halvány, szőke fiatal embert látott, ki szemeit ő reá szögezve lehelé fekete hangszerén keresztül a szivek húrját megragadó édes dallamot. — Ez az! — gondolá az énekesnő, s kifejlő hangja ezután oly magaslatot ért el, hogy a tekinte­tek utána emelkedtek: vájjon hol fogja kiütni a szín­ház boltozatát ? Aztán ismét a fuvola énekelt, aztán ismét a hang fuvolázott, hogy a közönség egy bűvös álom­országban képzelé magát, hol a lelket folyton má­morban tartó zengeményből áll a lég; zenekritiku­sunk pedig úgy teleszívta magát, hogy olyan lett, mint egy dob , de nem is lehetett akkor este gyalog beszélni vele, mert rettentő gőgössé tette az az ön­tudat, hogy most az egyszer csakugyan igazságot mondott. III. Előadás után, raji tizenegy óra volt már, midőn a Loretta tár­salkodónője, vagy ha úgy tetszik , komornája, ki egyik szomszéd­ szobába szállásolta magát, kedvet­lenül haza érkezett, s meggyújta úrnője szalonjában a csillárt. Mari már mélyen aludt az előszobában, de a komorna csakhamar kikiabálta onnan a vele tár­salgó álom­alakokat, s felkerte őt, hogy a theaedé­­nyeket szedje rendbe. Mari nagyot törült szemén öklével, és morogva fölkelt. Nem sokára élénk beszélgetést lehetett hallani a lépcsőzeten, aztán kacagást, magyar, német, fran­cia, olasz fölkiáltásokat, kardcsörgést, ruhasuhogást, mely zaj pillanatonként közeledett a Loretta lakosz­tályának ajtajához. A csillár gyertyái már ragyogtak, s Mari kinn csörömpölt a t­eaedények közt, míg Julia a terem­ben talált egy s más rendezni valót. — De Leona, — kiáltá most egy hang az ajtó előtt, — az valóban klasszikus egy alak volt! — Igazán nevetséges! — jegyzé meg egy má­sik hang. Franciául folyt a beszélgetés. Most a Loretta inponáló, szép, magas alakja jelent meg a gyertyák fénye által besugárzott ajtó előtt, utána egy nyalka huszárfőhadnagy, ezt köve­­tőleg gróf Dengelegi, s végül a gróf Pimselburg ma­gas, szikár alakja. Loretta piros volt és hevült; fekete haja rendet­lenül hullt ki fehér­ selyem capuchonja alól, s mint szállongó felleg tarkálta be rózsaszínű arcát. A hu­szárfőhadnagy rögtön előre ugrott, és segítő fej­kö­tője csokrát megoldani . Dengelegi is készen volt az inasszerepre, de nem volt szükség reá, míg Pimsel­­burg, ajkán a szokott szarkasztikus mosolylyal, haladt egészen a zongoráig, s arra tette magastetejü kalap­ját. Aztán keztyüi lehúzásához fogott, s könnyed gon­dolkozástól meglepetve tekintett maga elé. Az ily gondolkozásnak ábécéje rendesen hat betűből szo­kott állni, ezen önmagunkhoz intézett kérdésből: „Várjon ?“ Egy ezt követő, bíráló tekintet az udvar­lókra, s a gondolat meg van fejtve. A három közt Pimselburg volt a legszebb, Den­gelegi a leggazdagabb, Fehérkeői a legpazarlóbb, és húszat liszt. Lorettán állt a vásár. — Ugy­e, az volt Leona, az a szőke? — kérdé már a tükör előtt állva s hajfodrait igazítva a mű­vésznő, mig az uracsok a megyszin selyem pamla­­gokra dobálták magukat. — Az a szőke, ki a har­madik páholyban volt, balra ? Ne is feleljenek, — szólt, kecsesen hátravetve fejét, — én tudom s ér­zem, hogy az volt. Oh! nem ez volt az én első föllé­pésem. Én az első tekintetre fölismerem a páholy­közönség legszebb alakjait, aztán szemmel kisérem őket. A legszebb nő rendesen a legirigyebb s boszú­­sabb tekintetekkel néz rám. És az nekem jól esik. Szegények ! — mondá, mintegy szánakozólag von­va föl vállait ; — én bizony nem irigylem sem szép­ségüket, sem hercegségüket, sem grófságukat, sem gazdagságukat, s ime, ők találnak rajtam irigylésre­­méltót. Ez az én legnagyobb jutalmam! — kiált könnyelműen fölkacagva, s a pirosság rendesebb színébe átmenő arcán valami fájdalmas büszkeség ömlött végig. Negédesen kezdé himbálni magát, s ajkairól sóhaj­szerű dallamban lebegtek el e szavak: „Ők születtek, én születtem, ők levének, de én­ lettem!“ — Most egyet perdült, s galambszerű leereszkedéssel bocsátá magát a legközelebb álló támlányba. Néhány perc múlva champagneivel teli üvegek foglalták el a selyem­borítóval takart asztalt, elkez­dődött a mulatság Kinn pedig tisztán ragyogott a holdvilág, s ezüstös fényét a Leona grófnő ablakára hinté, mint­ha vigasztalni jött volna őt, s eloszlatni azt a zűrza­vart, mely agyában uralkodott. „Mire gondolsz, gróf­nő?“ kérdé a forró homlokot gyöngéden megsi­­mitó szellő, s ott susogott játszadozva hajfürtjei kö­zött. „Mire gondolsz, grófnő ?“ kérdé a halkan rezgő nyárfa ezüstös levele, s ott csillogott szemei előtt Aztán valami benső sugarat kezdett ébredezni, s kérdé: „Mire gondolsz, grófnő ?“ (Folyt. köv.) ---------­ Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher- Masoch­tól. (Folytatás). „Követtük az ár­folyamát és mig parányi kis ke­ze az enyémben reszketett, gyorsan egy élénk, szel­lemdús beszélgetés elszakithatlan láncolatába bo­nyolított. „Nem vett magának fáradságot, hogy hangját elváltoztatta volna, annak biztos tudatában, hogy meg nem ismerem­­ szépen, de élesen ejtéki a német nyelvet, mint a magyar, lengyel vagy orosz nők, mely kiejtés e fajok nőinek amazóniai jellemüket jelezi. Hangja oly édesen bódítólag hatott szívemre, mint a Russalka hangja, mely holdvilágos éjszakán a fák ágain hintálvá magát, énekel és csábítgat, és a férfit, ki hálójába rohan, kikacagja, és végre arany­hajával fojtja meg. És ama kellemes ibolya illat, mint olympusi felhő áradt el körülöttem, és édes ká­­bultság vett erőt rajtam. — Hogy hivnak ? — kérdem végre. — Suleikának! — Orosz nő vagy ? — Számodra csak nő vagyok! — Hogyan ? — Nő, ki jobban részt vesz sorsodban, mint hin­néd, ki minden léptedet követi, és őszinte szánalmat érez irántad. — Szánalmat!? — kiáltom. — És mit egyebet ? Van szellemi tehetséged, de nem vagy képes azt kifejteni, mert nincs bátorságod magadat az élet hullámai közé vetni. Mindenekelőtt női jellemeid hibásak, egyhangúak. — Sajátszerű rö­vid kacajban tört ki. — Minden művedben ugyan­azon egy női alak fordul újra meg újra elő! — foly­­tatá. — Költészeted egyoldalú és szegényes, mint szerelmed. Én ismerem szerencsétlen mintaképedet. — Tudod azt is, miként szeretem őt ? „Ismét nevetett. — Te ábrándozol , — kiáltott, — igazán még nem szerettél soha ! Megtanítsalak ? „Puha, duzzadt karját gyöngéd-lángolóan szorí­totta karomhoz. — Mi szándékod velem ? — dadogám. — Meg akarlak menteni, művészt csinálni belő­led, mert tetszel nekem , de ne félj, hogy sok időre magamhoz láncoljalak. Ha megúntalak, és téged is, te int sok mást, csakhamar meg foglak únni, lábam.

Next