Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)
1870-12-01 / 267. szám
267-dik sz. Csütörtök, december 1. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként, csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). A beteg e képre függeszté tekintetét, s elragadtatással nézte azt. — Mindig csak színésznő, mindig csak énekesnő, aki aranyos papirosba öltözik ! — dörmögé az öreg Fanni. — Mintha nem volna elég tisztességes leány a világon. De a kígyó sem tudta volna elcsábítani sem Évát, sem Ádámot, hogy ha nem barátváit volna nekik. Nagyon természetes, hogy a valamire való leány nem kelleti magát! Az előszobában most női léptek hallatszottak, s Fanni azon hittel, hogy ismét a kis szőke jött tudósítást venni magának, sietett az ajtó felé, mert tudta, hogy nagyon meglepné a leánykát, ha bekukucskálásakor tekintete az ébren levő ifjú tekintetével találkoznék. Úgy állt tehát az ajtó elé, hogy a belépni akaró őt lássa meg legelőször, s hogy egy intéssel tudtára adhassa annak a kívül maradás szükségességét. Épp akkor ért az ajtóhoz, mikor az megnyílt, s a Loretta királynői alakjának engedett utat. A Fanni iizésre emelt sovány karja, égfelé meredő egy ujjával, olyan zavarba jött, hogy még akkor is úgy állt, mikor a művésznő, mint egy kísérteties fényű tünemény, már elhaladt szeme előtt. Betegünknek a „váró leány“-ra függesztett epedő tekintete, mintha egész tenger csapódott volna össze fölötte, elhomályosodott. Olyanok helyzetébe képzelni magunkat, kiknek helyzetével szivesen fölcserélnők a magunkét, kiknek vágyait szivesen fölcserélnők vágyainkkal, mert azokéihoz remények is kötnék, míg a mieinket nem annyira a remény, mint a forró képzelődés táplálja; ha egy ily pillanatban egyszerre megfordulna a szerencse kereke, és saját, csak képzelt vágyaink teljesülését látnók fölemelkedni amazokéi helyett, nem lenne-e az reánk nézve szédítő pillanat? Ha ama távolban tünedező hajó egy pillanat alatt ott terem a „váró leány“ szeme előtt: megközelíthette volna-e azon meglepetést, mely most betegünknek jutott osztályrészül ugyancsak egy pillanat alatt ? Az ifjú nem tudta, mit gondoljon, mit tegyen : kiáltson-e, szóljon e, fölemelkedjék e, vagy úgy maradjon, amint azt neki a körülmények megparancsolták: mozdulatlanul? Az az alak, mely oly büszkén lépett a szerény szobába, egyszerre szétrobbantotta azt, mint a villám azt az edénykét, melybe föl akarták fogni. A beteg tekintete előtt ott állt az egész világ, csak hogy ő kiröpült abból, mert nem érezte magát magában. — Nos, művész-testvér, jó napot! — kiálta Loretta, s vndoran mosolygó ajkai üvegharangként adták a szót. — Tehát már ébren ? — És kis kezét barátságosan nyújtá betegünk felé, ki csak alig mert hozzáérni ez angyali, s talán démoni kézhez. —• Ön nem is tudja talán, hogy reggel is itt voltam ? — kérdé a csábító hölgy, egy oldalpillantást vetve Fannira, ki csak e pillanatban ereszté le fölemelt karját. — Nem tudom! — hebegé az ifjú, és bámult. — Én altattam önt el. Nagy forrósága volt, de citromos vizet adtam, s erre a forróság megenyhült. Aztán elaludt csöndesen. Loretta szék után nézett, de mind Fanni, mind fiatalonk annyira meg voltak zavarva, hogy ezt nem vették észre, de különben fölteszszük Fanniról, hogy nem is akarta volna észrevenni. A hölgy tehát megfogta azt, melyet az öreg ama szőke leánykának jelölgetett ki, s az ágy mellé vonva, leült. Az öreg morgott valamit, az ifjú néma volt. — Tehát nem mondták önnek, hogy itt voltam ? — Nem mondták! — Azt gondoltam ! Én meg szoktam érezni a rokonszenvet és ellenszenvet. Az ön cselédje nem rokonszenvez velem. A vén asszony ismét mormogott valamit. Az ifjú arca lángba borult. — Fanni, menjen ki! — Ezek voltak első öntudatos szavai. — Kimegyek ! — dörmögé az asszony, és haragos tekintetet vetett Lorettára. Nem csak kimegyek, de elmegyek a háztól is ! — Hát menjen! — Úgy ? ! Megyek is! — Kicsoszogott és az előszobában dörmögve ült egy faszékbe, de nem ment tovább. — Tehát hogy aludt ön ? — kérdé Loretta, szétbocsátva a vállait takaró lepelt, hogy azoknak egész domborúsága és fehérsége láthatóvá lön. — Álmodott ön valamit ? Mosolyogva aludt el! — s e szavak után vizsgálóan tekintett az ifjúra. — Nagyon szépet álmodtam ! — rebegő az. — Dicsőségről, nemde ? Ez a mi álmunk. Az ifjú fülig pirult, s lesütötte szemeit. — Most már jobban érzi magát, ugy ő ? — Most már jobban érzem magamat. — De még nem tudna fuvolázni ? Hamar is volna. Hol tanúit ? — Itt Pesten. — Lehetetlen! Ön művészileg fuvoláz. „Faustban meglepett. Nem vette észre ? — Nem ! — mondá az ifjú, s fülig pirult ismét. — Ön nagyon szerény ember, pedig valóban művész. Ugye, még nem igen forgott női társaságokban ? Megbocsásson, hogy ezt kérdezem. — Nem sokat forogtam. — Ne is forogjon ! Ön a szív embere lehet, s azt hiszem, hogy mindjárt szerelmes lenne! — s Loretta, mint előbbi látogatása alkalmával is, kizárólag hordá körül tekintetét a szerény szobában. — Boldog ön ? — kérdé némi szórakozottsággal. — Az vagyok! — felelé öntudatlanul az ifjú. Remegett, és nem merte sajátságos nőre tekinteni. Mintha nem is való volna, majdnem hihetetlen volt előtte e jelenet. — Szerződött tagja ön a színházi zenekarnak? — Az vagyok ! — S van elég fizetése ? — Van ! — És miért nem nősül meg ? Loretta e kérdésnél mélyen az ifjú szeme közé akart tekinteni, de azok le voltak sütve, s a szemernyők reszkettek, mintha valami láthatatlan szellő rezegtette volna. — Az ifjú keble magasra emelkedett, s az izgatottság hatása alatt szakgatottan tört ki sóhaja. — Még nem gondoltam arra ! — felelé alig hallhatóan. — Igaz, ön beteg, ne is beszéljünk erről!— szólt a hölgy fölemelkedve, s ismét körülhordozva tekintetét. — Ej, milyen szép házisapka! — kiáltott most föl, s az asztalhoz lépett, melyen egy ezüst virágokkal hímzett kék-bársony sapka feküdt, s azt kezébe véve, elkezdé nézegetni. — Vette ön ezt, vagy kapta ? — Kaptam ! — felelé az ifjú, rajongó képzelődéstől sugárzó szemeit bátran emelve most a hölgyre, ki a sapka nézegetésével volt elfoglalva. Istenem, mily üdvözitő érzés volt az, mely most ez ifjút boldogitá, minőt csak keveset érezhetünk az életben, s rendesen nagyon meg kell fizetnünk az árát. — Kapta ? — kérdé Loretta, fürkészőleg tekintve az ifjúra, hogy a szemlélő azt kezdte volna hinni: tán valóban érdekkel viseltetik iránta. S ez pillanatban talán úgy is volt. — És kitől kapta ? — Egy unokatestvéremtől. — Hát ez az arckép kit ábrázol ? Amint látszik, nagy becsben tartja. Csinos hölgy! Nemde, falun lakik ? — Ott! — Ez is rokon ? — Ugyanaz, aki a sapkát hímzé. — Ne megálljon ! Én is fogok önnek valamit hímezni. Azt hiszi talán, hogy nem tudok ? Megmumutatom, hogy tudok ! (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). Julian a bélyeget ugyan nem látta, de valami vésztjósló sejtelem kapta meg, midőn a váltót aláírta, és mély sápadság ömlött el arcán. — Mi bajod? — kérdé Mezischewski. — Semmi! — válaszolt Julan. — Itt van, vedd ! Újabb könyek és hálálkodások. Midőn Mezischewski távozott, Julian anyja ismét fia szobájába lépett. — Csak nem adtál neki pénzt, vagy végre még aláírásodat ? — És ha azt tettem ? — E gazok megérdemlik sorsukat! — kiáltá Romaschkan asszony. És Julian ? Ő körülbelül úgy válaszolt, mint a lamanchai nemes lovag, midőn a gályarabok megszabadítását szemére vetették. A kóbor lovagok ha szerencsétlenekkel találkoznak, nem kérdik : saját bűneik miatt jutottak-e szerencsétlen helyzetükbe ? az ő szemeik előtt nem lebeg más, mint segítni a szerencsétleneken, nem pedig fürkészni a szerencsétlenség okát. — És e Mezischewski, úgy látszik csakugyan a gályarabok közé tartozott! —■ mondom. — Julian megmentette, jó tettekkel halmozta el, és . . . — És ő gyalázatosan megcsalta, — kiáltott föl Kossow asszony, — gyalázatosan, égbekiáltólag ! Amint a tél szokottnál korábban beköszöntött, elkezdtem vért köpni. Ez természetes következménye volt nyári kedélyizgatottságomnak és napontai szívgörcseimnek. Julian lelke mélyében megrendült ; mindenét , mivel még birt, pénzzé tévem, hogy számomra a szükségeseket beszerezhesse, és megkérdő: melyik orvoshoz volna bizalmam?Én kijelentem, hogy Mezischewskin kívül egyikhez sem, és szilárdan e mellett maradtam. Julian szabadkozott, hogy idegenre, ismeretlenre nem bízza életemet. — Előttem ő nem ismeretlen ! — mondom csípősen. Julián beleegyezett határzatomba.Mezischewski azzal kezdte a gyógyítást, hogy mindenekelőtt eltiltá Jukannak a hozzám való közeledést, sőt még a csókot is, mert a legcsekélyebb izgalom is halált hozhatna.