Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)

1870-12-01 / 267. szám

267-dik sz. Csütörtök, december 1. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­évenként, csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). A beteg e képre függeszté tekintetét, s elragad­tatással nézte azt. — Mindig csak színésznő, mindig csak éne­kesnő, a­ki aranyos papirosba öltözik ! — dörmögé az öreg Fanni. — Mintha nem volna elég tisztessé­ges leány a világon. De a kígyó sem tudta volna elcsábítani sem Évát, sem Ádámot, hogy ha nem barátváit volna nekik. Nagyon természetes, hogy a valamire való leány nem kelleti magát! Az előszobában most női léptek hallatszottak, s Fanni azon hittel, hogy ismét a kis szőke jött tu­dósítást venni magának, sietett az ajtó felé, mert tudta, hogy nagyon meglepné a leánykát, ha beku­­kucskálásakor tekintete az ébren levő ifjú tekinte­tével találkoznék. Úgy állt tehát az ajtó elé, hogy a belépni akaró őt lássa meg legelőször, s hogy egy intéssel tudtára adhassa annak a kívül maradás szükségességét. Épp akkor ért az ajtóhoz, mikor az megnyílt, s a­ Loretta királynői alakjának engedett utat. A Fanni iizé­sre emelt sovány karja, égfelé meredő egy ujjával, olyan zavarba jött, hogy még akkor is úgy állt, mikor a művésznő, mint egy kí­sérteties fényű tünemény, már elhaladt szeme előtt. Betegünknek a „váró leány“-ra függesztett epe­­dő tekintete, mintha egész tenger csapódott volna össze fölötte, elhomályosodott. Olyanok helyzetébe képzelni magunkat, kiknek helyzetével szivesen föl­­cserélnők a magunkét, kiknek vágyait szivesen fölcserélnők vágyainkkal, mert azokéihoz remények is kötnék, m­íg a mieinket nem annyira a remény, mint a forró képzelődés táplálja; ha egy ily pilla­natban egyszerre megfordulna a szerencse kereke, és saját, csak képzelt vágyaink teljesülését látnók fölemelkedni amazokéi helyett, nem lenne-e az reánk nézve szédítő pillanat? Ha ama távolban tünedező hajó egy pillanat alatt ott terem a „váró leány“ sze­me előtt: megközelíthette volna-e azon meglepetést, mely most betegünknek jutott osztályrészül ugyan­csak egy pillanat alatt ? Az ifjú nem tudta, mit gondoljon, mit tegyen : kiáltson-e, szóljon e, fölemelkedjék e, vagy úgy ma­radjon, a­mint azt neki a körülmények megparan­csolták: mozdulatlanul? Az az alak, mely oly büsz­kén lépett a szerény szobába, egyszerre szétrobban­totta azt, mint a villám azt az edénykét, melybe föl akarták fogni. A beteg tekintete előtt ott állt az egész világ, csak hogy ő kiröpült abból, mert nem érezte magát magában. — Nos, művész-testvér, jó napot! — kiálta Lo­retta, s vndoran mosolygó ajkai üvegharangként ad­ták a szót. — Tehát már ébren ? — És kis kezét barátságosan nyújtá betegünk felé, ki csak alig mert hozzáérni ez angyali, s talán démoni kézhez. —• Ön nem is tudja talán, hogy reggel is itt voltam ? — kérdé a csábító hölgy, egy oldalpillan­­tást vetve Fannira, ki csak e pillanatban ereszté le fölemelt karját. — Nem tudom! — hebegé az ifjú, és bámult. — Én altattam önt el. Nagy forrósága volt, de citromos vizet adtam, s erre a forróság megenyhült. Aztán elaludt csöndesen. Loretta szék után nézett, de mind Fanni, mind fiatalonk annyira meg voltak zavarva, hogy ezt nem vették észre, de különben fölte­szszük Fanniról, hogy nem is akarta volna észrevenni. A hölgy tehát megfogta azt, melyet az öreg ama szőke leánykának jelölgetett ki, s az ágy mellé vonva, leült. Az öreg morgott valamit, az ifjú néma volt. — Tehát nem mondták önnek, hogy itt voltam ? — Nem mondták! — Azt gondoltam ! Én meg szoktam érezni a rokonszenvet és ellenszenvet. Az ön cselédje nem rokonszenvez velem. A vén asszony ismét mormogott valamit. Az ifjú arca lángba borult. — Fanni, menjen ki! — Ezek voltak első ön­tudatos szavai. — Kimegyek ! — dörmögé az asszony, és ha­ragos tekintetet vetett Lorettára. Nem csak ki­megyek, de elmegyek a háztól is ! — Hát menjen! — Úgy ? ! Megyek is! — Kicsoszogott és az elő­szobában dörmögve ült egy faszékbe, de nem ment tovább. — Tehát hogy aludt ön ? — kérdé Loretta, szétbocsátva a vállait takaró lepelt, hogy azoknak egész domborúsága és fehérsége láthatóvá lön. — Ál­modott ön valamit ? Mosolyogva aludt el! — s e sza­vak után vizsgálóan tekintett az ifjúra. — Nagyon szépet álmodtam ! — rebegő az. — Dicsőségről, nemde ? Ez a mi álmunk. Az ifjú fülig pirult, s lesütötte szemeit. — Most már jobban érzi magát, ugy ő ? — Most már jobban érzem magamat. — De még nem tudna fuvolázni ? Hamar is volna. Hol tanúit ? — Itt Pesten. — Lehetetlen! Ön művészileg fuvoláz. „Faust­ban meglepett. Nem vette észre ? — Nem ! — mondá az ifjú, s fülig pirult ismét. — Ön nagyon szerény ember, pedig valóban művész. Ugy­e, még nem igen forgott női társasá­gokban ? Megbocsásson, hogy ezt kérdezem. — Nem sokat forogtam. — Ne is forogjon ! Ön a szív embere lehet, s azt hiszem, hogy mindjárt szerelmes lenne! — s Lo­retta, mint előbbi látogatása alkalmával is, kizárólag hordá körül tekintetét a szerény szobában. — Bol­dog ön ? — kérdé némi szórakozottsággal. — Az vagyok! — felelé öntudatlanul az ifjú. Remegett, és nem mert­e sajátságos nőre tekinteni. Mintha nem is való volna, majdnem hihetetlen volt előtte e jelenet. — Szerződött tagja ön a színházi zenekarnak? — Az vagyok ! — S van elég fizetése ? — Van !­­ — És miért nem nősül meg ? Loretta e kérdésnél mélyen az ifjú szeme közé akart tekinteni, de azok le voltak sütve, s a szemer­nyők reszkettek, mintha valami láthatatlan szellő rezegtette volna. — Az ifjú keble magasra emelkedett, s az iz­gatottság hatása alatt szakgatottan tört ki sóhaja. — Még nem gondoltam arra ! — felelé alig hallhatóan. — Igaz, ön beteg, ne is beszéljünk erről!— szólt a hölgy fölemelkedve, s ismét körülhordozva tekintetét. — Ej, milyen szép házisapka! — kiáltott most föl, s az asztalhoz lépett, melyen egy ezüst vi­rágokkal hímzett kék-bársony sapka feküdt, s azt kezébe véve, elkezdé nézegetni. — Vette ön ezt, vagy kapta ? — Kaptam ! — felelé az ifjú, rajongó képzelő­déstől sugárzó szemeit bátran emelve most a hölgy­re, ki a sapka nézegetésével volt elfoglalva. Iste­nem, mily üdvözitő érzés volt az, mely most ez ifjút boldogitá, minőt csak keveset érezhetünk az élet­ben, s rendesen nagyon meg kell fizetnünk az árát. — Kapta ? — kérdé Loretta, fürkészőleg te­kintve az ifjúra, hogy a szemlélő azt kezdte volna hinni: tán valóban érdekkel viseltetik iránta. S e­z pillanatban talán úgy is volt. — És kitől kapta ? — Egy unokatestvéremtől. — Hát ez az arckép kit ábrázol ? A­mint lát­szik, nagy becsben tartja. Csinos hölgy! Nemde, fa­lun lakik ? — Ott! — Ez is rokon ? — Ugyanaz, a­ki a sapkát hímzé. — Ne megálljon ! Én is fogok önnek valamit hímezni. Azt hiszi talán, hogy nem tudok ? Megmu­­mutatom, hogy tudok ! (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). Julian a bélyeget ugyan nem látta, de valami vésztjósló sejtelem kapta meg, midőn a váltót aláírta, és mély sápadság ömlött el arcán. — Mi bajod? — kérdé Mezischewski. — Semmi! — válaszolt Julan. — Itt van, vedd ! Újabb könyek és hálálkodások. Midőn Mezischewski távozott, Julian anyja is­mét fia szobájába lépett. — Csak nem adtál neki pénzt, vagy végre még aláírásodat ? — És ha azt tettem ? — E gazok megérdemlik sorsukat! — kiáltá Ro­­maschkan asszony. És Julian ? Ő körülbelül úgy válaszolt, mint a la­manchai nemes lovag, midőn a gályarabok meg­szabadítását szemére vetették. A kóbor lovagok ha szerencsétlenekkel talál­koznak, nem kérdik : saját bűneik miatt jutottak-e szerencsétlen helyzetükbe ? az ő szemeik előtt nem lebeg más, mint segítni a szerencsétleneken, nem pe­dig fürkészni a szerencsétlenség okát. — És e Mezischewski, úgy látszik csakugyan a gályarabok közé tartozott! —■ mondom. — Julian megmentette, jó tettekkel halmozta el, és . . . — És ő gyalázatosan megcsalta, — kiáltott föl Kossow asszony, — gyalázatosan, égbekiáltólag ! A­mint a tél szokottnál korábban beköszön­tött, elkezdtem vért köpni. Ez természetes következ­ménye volt nyári kedélyizgatottságomnak és napon­­tai szívgörcseimnek. Julian lelke mélyében megren­dült ; mindenét , mivel még birt, pénzzé tévem, hogy számomra a szükségeseket beszerezhesse, és megkérdő: melyik orvoshoz volna bizalmam?Én ki­jelentem, hogy Mezischewskin kívül egyikhez sem, és szilárdan e mellett maradtam. Julian szabadko­zott, hogy idegenre, ismeretlenre nem bízza életemet. — Előttem ő nem ismeretlen ! — mondom csí­pősen. Julián beleegyezett határ­zatomba.Mezischewski az­­zal kezdte a gyógyítást, hogy mindenekelőtt eltiltá Ju­k­annak a hozzám való közeledést, sőt még a csókot is, mert a legcsekélyebb izgalom is halált hozhatna.

Next