Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)

1870-12-08 / 273. szám

273-dik SZ. Csütörtök, december 8. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam I­Si­ O. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni FŐVÁROSI LAPOK Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánlják az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkinti csak egy forinttal több, mint a heti divat­lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 firt. Zendül vidáman. .. (Moore Tamás). „Zendül vidáman éji ének, Az ablakokban lámpa ég; A víg dalok csábítva kérnek, Miként ha „jer, jer!“ zöngenék. E hangot, óh ! ifjúkoromban Szirem mi könnyen követé! Az észhez én nem folyamodtam : Szirén szavát kövessem-é ? És ím, vigabban rezg a lámpa, És édesebb — szirén! — dalod, Oh ! nimfa, rózsás rabigádba Keress te más áldozatot. Kit nem tud a világ, a zsarnok, Zordon bilincsbe hajtani: Megtörni tudnák most a dalnok Lelkét a lányka bájai ?“ így szólt a bölcs, miglen titokbal A nimfák láncuk’ rádolták, S rabbá tevék — titkon mosolygva — Őt, a szabadság dalnokát. Mert szíve olyan,­­— ifjan égve, — Mint a druidák szirtfala : Ledönti egy ujj gyöngesége, De az erőszak nem soha ! Kőrincei Jé. Zsigmond­. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). A hölgy iszonyú f­ájdalmat érzett szivében, s úgy állt ott a hideg ember előtt, mintha leheletétől megfagyott volna. Pedig meggyűlt. Azt hitte, hogy midőn az „utójára“ szót kimondja, át fog változni a gróf arca ; hiszen ha csak három hónappal ezelőtt mondta volna is, a gróf, ki most oly közönyösen bá­­múl maga elé, odaborúlt volna lábaihoz. És most csak egy vonása sem rándul meg. „Ő soha sem szeretett! — susogá valami a már állni ismét alig biró hölgynek.— Szerelmi vallomása csab volt, talán az sem, csak gúny!“ Loretta közel volt ahhoz, hogy elveszítse esz­méletét. Pantomini pedig rágyújtott egy másik szi­varra. — Ezt nem lehet kiállni! — kiálta most ma­gánkívül a leány, és vége lett királynői büszke­ségnek, kimértségnek és öntudatnak. Letépte fej­dí­szét, letépte nyakláncát, keblén fölszakgatta öltöze­tét, lehullt hajjal, kétségbeesett arccal roskadt a gróf lábaihoz, s vonagló karjaival ölelte át annak térdeit. — Öljön meg, öljön meg, de ne nézzen úgy rám többé! Öljön meg, de ne szóljon hozzám oly hi­degen! ... Még ma mindig ilyen volt. Már majd megőrültem a kocsijában. Kértem, hogy hozzon ha­za. Azt hittem, hogy itt e teremben és szobákban, hol lábaimnál esküdött szerelmet, boldogságunk ké­pei ismét föl fognak merülni ön előtt, s ledobja ma­gáról e kétségbeejtő, e rettenetes arcot, hogy föllán­goló szerelme el fogja olvasztani hangjának jegét. És mit tett? Kacagott, midőn én sírtam, szeméből a gúny nyila hasította keresztül szivemet. Oh! én nem tudom magamat tettetni tovább ! A büszkeség, melyet ön előtt magamra vevek, ide lábaihoz sujta terhével. Öljön meg, tapossa szét szivemet, csak ne nézzen rám ily fagyasztó közönynyel! — Édes Loretta, keljen föl! — mondá a gróf. — Megvallom, nem értem önt. Mit kíván tőlem ? Hogy szeretem, azt mondtam már eleget, s kezd előttem az a szó kiállhatatlan lenni. V­agy arra gon­dol, hogy nőül vegyem ? — Hahaha! — kacagott most föl a leány, oly ijesztő hangon, hogy megborzadt tőle még e férfi is. Mint a szivén talált szarvas szökött fel lábairól. — Nem így beszélt nekem ezelőtt! — kiáltá, s ájultan rogyott össze. IX. Az éj. Loretta föleszmélve, ágyában találta magát. Az asztalon égő lámpa homályos világosságot terjesz­tett, s egy karos­székben, mellére csüggesztett fejjel, bóbiskolva aludt a szobaleány. Hosszú, nehéz sóhaj hagyta el ajkát, mint a gon­dolatok újra meginduló gépezetének jelentése. Bi­zonytalan tekintettel nézett maga körül, aztán újra és újra sóhajtott. A gépezet, melynek nagy terhet kellett megindítani, nehezen mozdult meg. Hanem aztán lassan, csöndesen megindult mégis, s vinni kezdé őt boldogságának állomásából kifelé. És a vá­lás keserve kezdé összeszoritani a szivet. — Midőn a hölgy tisztába jött magával, hogy hol van, hogy mi történt vele, ismeretlen, szokatlan láz rezegteté meg idegeit, mely agyától zsibbasz­­tólag vonult melléig, s görcsös rángatódzást szült az egész testben. — Mari! — kiáltá ijedten. — Mari! A szobaleány fölkapta fejét. — Hozzon nekem hideg vizet, de gyorsan ! A leány kifutott, s a­mint künn a sötétben ta­­pogatódzott, vagy három üveget letaszított az asztal­ról. Loretta magánkívül szökött fel ágyából. — Szent isten! — sikolta, s halálsápadtan ka­paszkodott ágya karjába. — Miféle lövés volt az ? A szobaleány remegve tért vissza a vízzel, s majd kiejté kezéből a tálcát, midőn úrnője halotti alakját megpillantá. — Miféle lövés volt az ? — kérdő Loretta ma­gánkívül. — Hol történt a lövés ? — Lövés ? — szólt bámulva a szobaleány. — Nem történt semmi lövés. — De lövés történt! — kiálta kétségbeesetten a hölgy,s megragadta a lámpát és berohant a látogató­terembe. Borzadva hordoza körül szemeit, mintegy elkészülve arra, hogy ott a pamlag előtt, székeny vagy zongora mellett fogja látni a párolgó vért, a fetrengő, véres testet Irtózattal tett minden lépést szemei vadul és iszonyattal forogtak, reszkető kezé­ben úgy csörgött a lámpás üvege, mintha összever­ték volna. A bútorok ott álltak mogorván és homályosan, s midőn egyiket vagy másikat megvilágítá a lámpa fénye, úgy néztek ki, mintha bámuló szemeiket nyit­nák föl, s rámerednének. Egyik a másik után jön megvilágítva, aztán egyik a másik után sötétült el ismét, mint elsötétülnek reményeinknek itt-ott, rövid időre megvilágított pontjai. Oh! és mily remény volt ez a Loretta reménye most ? Borzasztó egy remény! Ott látni a grófot vé­rében, aztán ráborulni, s a pisztoly másik csövével átlőni rettentően szenvedő saját szivét, s a múló fájdalmak késével halni meg mellette. Ámde a­mint fogyott a tér, úgy fogyott a remény is, és e borzasztó reménynyel fokonkint kezdett apadni a hölgy lázas képzelődésének áradata, s a hölgy mintegy látni kezdé,­a­mint szemei elől e rémes kép elhúzódik. — Bolondság! És miért is lőtte volna ő agyon magát? —, villant át agyán e gondolat. — Ő, Panto­mini ! Mily őrjöngő volt képzelődésem ! És most, mintha dacolni akart volna fájdalmá­val, magasra emelé a lámpát, s szilárd lépéssel lé­pett az asztalhoz, de a másik pillanatban már eltor­­zult arccal és ingadozni kezdve állt meg az előtt. Az ébenfa-asztal, mint az elmúlt három év emlékei­nek tengerszeme, mereszté rá feketén csillogó ször­nyeteg szemét, s mintha e szem látlencséjét képezte volna, melyen át feléje tekint fenn a fenékről, be­­mohosodott sírboltjából kipislogva, a múlt, úgy fe­hérlett ott az asztal közepén valami papirosszelet. És Loretta, mintha egy rettentő kéz által a három éven át visszarántatott volna, látta a Pimselburg gróf látogató­jegyét. És e pillanatban, mint prédá­jára a bőszült, zaklatott vad, rohant oda, s hogy ezer darabra tépje, fölragadta e szörnyeteget. De mintha parázstűzbe kapott volna, ette vissza azt, mert arról nem a Pimselburg, hanem a Pantomini gróf neve vigyorgott reá. És bár minden­­idegszála reszketett el kellett olvasnia a szavakat, melyek e névjegyzékre voltak írva: „A színpadon szeretem a nagy jelenete­ket, az életben kerülöm. Adieu!“ A szobaleány, ki mindeddig figyelemmel kisére majdnem öntudatlanul tévelygő úrnőjét, átkarolta őt e pillanatban, különben ismét összeroskadt volna X. Hangok a múltból. A szobaleány és fölkeltett komorna most má­sodszor vitték ágyára a szerencsétlent. A komorna sóhajtozott és fejét csóválta: „Mi lesz ebből ?“ Tud­niillik , mi lesz ő belőle, ha ez a nő meg talál halni, vagy megőrül ? Hanem aztán csak megint lefeküdt s lelkiismeretesen lefizette adóját Morpheusnak. A szobaleány ismét a karosszékben foglalt helyet, s feje csakhamar a mellén volt megint, mintha az a nehéz gondolat nyomná le, mely úrnője fájdalmával foglal­koztatja őt, pedig hihetőleg­­Joseppe, a cukrászsegéd incselkedett vele, s kínált neki alulról fölfelé cukrot és csókot. Hanem a Loretta álmai kínosak voltak. A há­rom elmúlt év khausza merült föl előtte száz és száz ismeretlen alakkal, kik reá mindannyian úgy tekintenek , mint ismerősre. Egyik panaszosan, másik szerelmesen, harmadik kérkedőleg, a negye­dik fájdalmasan, stb. Aztán voltak, kik ráme­redtek, s elrablótt boldogságaikat követelték vissza. Nők, kik férjeikért jöttek, s a keserves boszú mér­ges tekintetével rohanták meg. Leányok, kik jegye­seikért sírtak. S mindez árnyalakok közt, mint Sa­­miel, járt egy sötét kép, s várni látszott a pillanatra, midőn a kehely majd csordlátig telik, hogy akkor köpenyét levetve előtte teremjen, s az elkövetett bű­nökért, az élvezett élvekért követelje tőle a bért. És reszketett az alvó minden tagja, folytonos láz ideges rezgése rázta őt, mint a haldoklót, kit a sír szélénél megragad az élet, hogy mielőtt a másik világra tenné át lakását, fizesse le tartozását ezen. Igen, Samiel ott járkált a rémalakok csoportjai közt, beszélvén mindenikkel, s ígéretet téve minde­­niknek, kik csoportosan rohantak feléje, s aztán su­hogva, lebegve, mint a köd, gomolyganak körülre. Fekete köpenye álláig volt húzva, fekete, széles ka­lapjáról nagy tűztoll hajlongott hátra, s égő-vörös álarcát csak olykor-olykor fordította a hölgy felé. És ütött az óra: nyolc, kilenc, tíz, tizenegy! (Folyt, köv.) A mai ünnep miatt lapunk közelebbi száma szombaton, nov. 10-kén jelenik meg.

Next