Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)

1870-12-25 / 287. szám

287-dik SZ. Vasárnap, december 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. gj^T* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztő­i iroda: Zöldfa­ utca 39. sss. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési felhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Év­negyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egy két évben... Egy-két évben egyszer, egyszer összejövök még vele. S bár életét összedúltam . Nem vádol tekintete. Egyszerűn jár, tán szegényül, És nem vádol engemet, Pedig én vagyok az, kiért Fényt, palotát megvetett. Ha nem ismert volna engem, Nem volna ő most e­rőm, Elkerülte volna őt e Megalázott fájdalom. Büszkeséggel hordaná e Földre szegzett szép fejet. .. S még se vádol, még sem átkoz, Sőt még inkább menteget. Mintha neki az életben Nem vétettem volna soha : Hervadt arcán a megtört szív Kiengesztelt mosolya. Még megfogja kezemet is, Bocsánattal, melegen. Tudja ő, ha volt is vétkem. Forrása a szívben, mélyen, Nem volt más, mint a szerelem ! Tóth Kálmán: A nagyvilág leánya. (Elbeszélés). Irta: Deák Farkas. (Folytatás). — De hisz Roland a nyarat velük töltötte, és ha komolyan szándékszik ... én valóban nem akarom Rolandot megsérteni. — Rolandot többször kérdeztem, és mindannyi­szor kitérő feleletet adott. E lépéssel őt is meg aka­rom próbálni. — Ha így van, akkor nem hívhatom meg őket. — Igen, igen, kedvesem, valakinek csak meg kell kezdeni s megmutatni e bohó népnek, hogy meddig merészkedjék. . . Adieu, kedvesem! És Vilmáék nem kaptak meghívót, pedig erre nem is gondoltak. Kész volt a szép ruha, el voltak osztva a táncok, titkos beszélgetés volt ígérve Ori­­gile grófnénak, de a meghívó az utósó napig sem jött; szólni azonban senkinek sem mertek. Délben a váci­ utcába ment Kórodiné, s járt­kelt a boltokban, s véletlenül egy zemplénmegyei ismerőssel találkozott, a másodalispán nejével, kit még leánykorában elvesztett szeme elől. —• Te csak mindig szép vagy, édes Petro­nellám ! ■—• Oh! kérlek, hisz te még ifjabbnak látszol, mint én, pedig egy évvel idősebb vagy. — Tudod, lelkem, panaszra nincs okom, de te is szerencsés vagy. A divatlapból olvasta Cilim még a múlt télen, hogy egyik gyámleányodat a kedves Mátrai vette nőül. Igazán derék fiú! Ismerjük őket a kassai bálokból. Képzeld csak, lelkem, a másik, az Oszkár, a mi Cilink után kezdett járni, de az apju­­kom egy kissé fél, mert olyan nagyon urasan beszél, olyan kényesnek látszik, én pedig szeretem, mert józan életű, nem adósságcsináló, s neki is van bir­toka, mi is adunk Cilivel, s aztán ez a bohó leányka egészen oda van miatta. A boldog alispánná még sokáig áradozott vol­na, de Kórodiné látva, hogy egy főrangú delnő, a nélkül, hogy őt észrevette volna, a bolt belső helyi­ségébe ment, hirtelen búcsúzott, s otthagyta a kedves régi ismerőst falusi leánykájával együtt. — Rész napom van, mikor megyei ismerősöm­­mel találkozom ! — mondá ő nagysága Vilmának. — Képzeld, valamelyik újságba ki volt írva az Em­ma lakodalma, s olvashatták a pesti ismerősök is e mesalliance-ot. — Ne búsulj, édes tante, a mi pesti ismerőseink nem olvassák a magyar újságokat. — Nem jött semmi ? semmi üzenet ? — Semmi ! IX. Az estély egyébiránt egyike volt a legfényeseb­beknek. Eszébe sem jutott senkinek, hogy Vilmáék nem lesznek ott. De az első francia után Roland gróf észrevette, hogy anyja a háziasszonynyal susogva, annak kezét megszorította. Anyjához lép­ve tehát, keményen a szeme közé nézett, mire a büszke grófnő lesüté szemeit; mert ő nem a Vilma jellemében kereste a hibát, hanem rangjában, s érzé, hogy fiával nehéz játékot űz, ha ez csakugyan sze­ret. Fia azonban nem volt jobb anyjánál, s hangosan felkiáltott : — Kiállhatatlan unalmas estély ! Fiúk,­­ érték? igyunk! — S mint népszerű ifjú, hat vagy nyolc if­­jat vitt magával az étterembe, hol pezsgőt kért. Következett a második négyes, és öt kisasszony ma­radt táncos nélkül. A buzgó előtáncos kirohant, hívta, összetett kezekkel kérte az ifjú urakat, hogy jöjjenek táncolni, de azok csak nevettek. Végre két kopasz urat talált, kik megszánták, de három kis­asszony mégis csak pirulva ült, s három mama volt megdöbbenve, és három csapat rokonság megsértve. — Jobb lesz, ha ismét valami francia pátert hozatnak s prédikációt rendeznek, és békét hagy­nak az estélyezésnek, ha azokat, kikkel mulatni lehet, nem hívják meg !— mondá Roland gróf da­cosan, s az ivók száma még szaporodott, egy szom­széd asztalnál whisteztek, a másiknál társalogtak. — Mard kéri ez a Kórodi ! —• mondá az egyik úr. — Tegnap és ma minden ember veszített a bőrí­zén, s ő tegnap és ma nettó húszezeret nyert. — Az én bankárom is említé, s megfoghatlan­­nak tartja szerencséjét. — De el is költi minden nyereségét, mert ha­talmasan tud élni. — Aztán neje és húga is sokat pusztítnak. — Pénzevő gépek ! Különben Vilma fejdelmi hölgy még mindig! Pillanatnyi csönd következett, mire az utasítá­sokkal ellátott Waltersbrunn gróf, ki egy év előtt királynővé tette, igy szólt: — Szép, szép, az igaz, de száz lépésről észreve­hető, hogy nem született a „társaságba.“ Comm' il faut mais pas de la créme. Minden mozdulata be­­tanult. — Vén filkó ! — mormogta fogai közt Roland gróf, s barátaival elhagyá az estélyt, hol éjfélen túl már nem is lehetett táncolni, s Toronyhegyiné ő mél­tósága estélyeiről azontúl egyre beszélték, hogy a legunalmasabbak. Ezt a melléknevet nem óhajták mások, s ezért Kórodinét és húgát mindenki meghívta az idény folytán, de a jég meg volt törve, s többé soha sem te­kintették őket teljesen egyenlőknek. Néhány nap múlva a szerencséjében bizakodó Kórodi szelíd célzásokat tett Rolandnak; beszélt a világról, a leányok hírnevéről, sőt Elődi gróf udvar­lásáról is. Vilma pedig nagy tűzzel játszta a megkez­dett szerepet, s Elődivel akarta fölkelteni Roland féltékenységét. Ez azonban kezdte anni a históriát, s hogy, hogy nem, a „társaságiban az a hir kezdett elterjedni, hogy Vilmának tulajdonképp nem is Ro­land gróf udvarol, hanem testi-lelki barátja: Elődi gróf. Már olyan is akadt, ki eljegyzésről beszélt, és Vilmának úgy, mint az Elődi grófi­ család tagjainak, szemébe mondák szerencsekivánataikat. — Ehhez járult, hogy Roland gróf az idény közepén hirtelen elutazott Florencbe, Nápolyba s aztán Párisba, s Vilmától csak egy rövid levélkével vett búcsút, melyet éppen Elődi adott át. — Meghalok szégyenemben, kedves tante! — mondá Vilma kényes szemekkel. — Hát annyira szeretted ? — kérdé­s nagysága. — Nem, nem, az égre mondom: egy percig sem szerettem !­ — Akkor épp oly jó férjed lesz Elődi gróf. Igaz, hogy csak negyedrész annyi vagyona van, mint a másiknak; de még régibb család s jelenleg befo­lyásosabb emberek, és neked, ki oly fényesen kezdted pályádat, nem szabad ingadozni. Itt vagyok én, nézz reám! Néhány év előtt egy kis falu magányában el­rejtve éltem, a világ nevemet sem ismerte, és ma az ország fővárosában minden szalon megnyílik előt­tem, s mindenki az elsők és legjobbak közt emleget s estélyeimre csak Toronyhegyiné nem jön és ama fiatal úr anyja, kiket én sem hívok meg soha, töb­bé soha ! Elődi Vince szülei még nagyobb lármát csap­tak, mint a Roland gróf anyja, s a fiú együgyübb és szerelmesebb lévén, majdnem botrányos volt a sza­kítás, de a saison végén már annyira ment a dolog, hogy az úrfi nem is szólt Kórodiékhoz. A harmadik évben báró Láposira került a sor, de ennek egy árva holdja sem volt, s így csak szük­ségből kellett kézen tartani. A negyedik télen állott elő Berger, a bankár, ki úgy hive, hogy most már eljött az ő órája. Vilma kisasszony jelleme pedig e hosszú leány­­­ság ideje alatt nagyrészben megváltozott. A­mint a „társaság“ hidegült iránta, abban a mértékben lett ő kihívóbb magaviseletű; öltözékében, modorában any­­nyi szabadságot vett, hogy már csak egy hajszál vá­lasztotta el az illedelmestől. Megszokta, hogy a fér­fiakkal túlbizalmaskodó volt, s leginkább az olya­nokkal, kik könnyelműség hírében álltak; első te­kintetre úgy látszott, hogy ő mulat legjobban min­den nő közt, de gondosabb szemlélő észrevette, hogy ez csak látszat, mert annyira nem volt rész, hogy széttörje a korlátokat s a való élet örömeit él­vezze, s mégis minden föllépésével kevesbedett azok száma, kik igazán tisztelték. Volt e leányban igazság is, mert magányos óráiban keserű könyeket sirt amiatt, hogy tulajdon­képp soha sem is szeretett, s nem érezte, nem tudta, hogy mi az a szerelem, s a vágy az ismeretlen után gyötrő fájdalmakat okozott szívének. De hiszen a nagy világ piaca nem az a hely, hol az emberi szív­e komoly titkait meg lehetne fejteni, és a benső világ e csodálatos zárát föl lehetne nyitni. Itt minden az alkuvás, az adás-vevés törvényeit kö­veti, s Vilma sem roszabb, sem jobb nem volt, mint az a világ, melybe né­nj­ének nagyra vágyása és báty­jának könnyelműsége vezették ; de már annyira ment volt, hogy bár Bergert megvetette, utálta s ön­magának ezerszer téve a fogadást, hogy inkább meg­hal, mintsem neje legyen, mégis a világ előtt el­fogadta udvarlását s engedte, hogy mindenki jegye­sének nevezze. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.

Next