Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-05 / 29. szám
nyeit, s ennélfogva művei nem is csupán egy korszak számára írvák. Amily ékesszóló volt ő a könyvben, olyan vala a szószéken is. Egyesült benne a francia elevenség angol alapossággal. Meleg előadásainak átalános hatását és vonzerejét igen jellemzi egy kis történet. A pozsonyi felsőház egyik ülése alatt künn nagy zaj támadt. A fiatalság demonstrált egy szatmári konzervatív követ ellen, s a főrendek már tódultak kifelé, midőn István nádor odaüzent Eötvösnek, hogy álljon föl és beszéljen. S midőn Eötvös fölállt, mindenki azonnal visszatért, inkább akarván hallgatni az ő igéit, mint nézni a künn folyó botrányt. 1847-ben képviselő óhajtott volna lenni, de ez nem sikerült neki. A megyék nagy ellenségének, centralistának lárták. Egy év múlva azonban megérte elveinek, nézeteinek diadalát: felelős kormány lépett életbe, s amit róla már fiatal korában jósoltak , miniszterré lett. A közoktatási tárcát kapván, egyszerre nagy tevékenységet kezdett kifejteni. A középtanodákba osztály tanítás helyett szaktanítást hozott be, a vallást külön tantárgggyá tette, s a népnevelés érdekében nagy munkákba fogott. Igyekezett ő a felekezetek közt helyes egyensúlyt tartani, s mivel mindent akart inkább, mint zavart, az érdekek kiegyenlítésén törekedett. De e munkája nem sikerült. Előbb protestáns rokonszenvekkel, majd papi hajlamokkal vádolták. Az idő is úgy fordult, hogy a közoktatás mezején nem sokat lehetett tenni. Következett a nagy és véres fordulat: gr. Lamberget a pesti hídon meggyilkolák. Összeomolni látta terveit, s örvénybe dőlni vélte a hazát. Ne keressünk más szót az igazinál : megijedt, de ez az ijedelem is nemes forrásból : a féltett haza szeretetéből eredt. Bécsbe, s onnan Münchenbe ment családjához, s midőn a diadal napjai bekövetkeztek, akkor sem tért vissza, mert, mint maga mondá: „Ha elmentem, midőn rostul állt a dolog, nem tartom férfihoz illőnek visszatérni akkor, midőn egy kissé múlni látszott a fergeteg.“ Távozása miatt sokan vádolták, s ő egy barátjához e sorokat irá: „Miért mentem el? azt annak, ki engem s lelkületemet ismerl, könnyű, másnak lehetlen megmagyarázni. Forradalmi viszonyok közt tökéletesen hasztalannak érzem magamat. Engem az ég forradalmi embernek nem teremtett. Bármi nagy célt lássak magam előtt, az egy sek szenvedéseiről megfeledkezni nem tudok, s meggyőződésem szerint az anyagi erő, melyre minden forradadalom támaszkodik, nem az az út, melyen az emberi nem előre haladhat.“ Midőn pedig később „Ueber die Gleichberechtigung der Nationalitäten“ című munkája megjelent : a hazafiatlanság vádját e nemesszivü ember ellen az is röstelé, ki azelőtt fönnen hangoztatta ellene. Az ötvenes évek mély gyászában nemesen osztozott a nemzettel. Ekkor jelent meg világhírű munkája: „A XIX-dik század uralkodó eszméi.“ S mivel ő is érezé, hogy a költők a parlament nélküli nemzetek megvesztegethetlen szónokai, munkálta szintén a költészet terét, írva egy pár költeteményt, egy „Nővérek“ című regényt, több népéleti beszélyt, stb., igyekezett föléleszteni a társulati életet, s teljes lelkéből működött a kiegyezés lehetőségén, néha buzgalmában egy-egy tévösvényre is jutva, mint ismeretes német röpiratában. Midőn kissé enyhülni kezdett a politikai helyzet, tevékenységét megkétszerezi: az akadémiát, melynek alelnöke s 1866-tól elnöke volt, új életre emelni törekedett; a Kisfaludy Társaságot, melynek szintén elnökségét viselte, fölélesztő hamvaiból, az irói segélyegylet egyik alapítója lett, a földhitelintézet és gazdasági egylet támasza, az iparbank és iparegyesület kezdeményezője. Munkakörének átalában roppant skálája volt, a bölcsészet idealizmusától kezdve a gazdaélet prózájáig. Ami 1861-től kezdve történt, mindenki előtt ismeretes. Tudva van, hogy Eötvös a képviselőházban, a sajtóban (magának is volt egyszer egy „Politikai Hetilap“-ja), az akadémia és Kisfaludy-Társaság közülésein mily hasznos és kitűnő tevékenységet fejte ki. Kiegyezni az uralkodóval s a nemzetiségekkel (melyeknek egyenjogúságáról két röpiratot is adott ki), aztán munkálkodni a haza haladásán, a nép nevelésén, ez volt minden törekvése, a legszebb cél, melyet kitűzhetett, s megért belőle sokat, ha nem is eleget. Midőn másodszor lépett magyar felelős kormányba , öröme határtalan volt; nem azért örült, hogy miniszter lett, hanem mert újra volt felelős kormány. Mit tett azóta: ismeretes. Szándékai tisztaságán nem kétkedett senki, ha egygyel mással, amit tett vagy nem tett, nem is lehetett megelégedni. Annyi tény, hogy a népnevelés emelésére irányza minden buzgalmát, s máris kitűnő eredményeket mutatva föl. Utósó ténye volt: az Eszterházy-képtár megvétele, s utósó munkája a múlt hóban a képviselők közt kiosztott nagy előterjesztés: „A népnevelés állapotáról 1870-ben.“ Kitűnőleg fejtegető ebben, hogy miért kell a népnevelést az elemi oktatáson kezdeni ? Aztán részletes statisztikában mutatja ki népnevelésünk állapotát, elmondva, hogy 10,700 tanítóra, volna szükség, mit 15 év alatt sem vagyunk képesek előállítani, és hogy az a négy millió, mit nálunk évenkint az állam, egyház és község ad a közoktatásra, távolról sem elég, mert csak a legszükségesebbek pótlására is évenkint kilencedfél millió kellene! Meglehet, lesz, ki tán a közoktatási tárcát több sikerrel is fogja vezetni, mint ő, de buzgóbban, lelkesebbben bizonyára senki! És ha elgondoljuk, hogy e nemes férfival, ez eszmegazdag költővel, a magas szempontok e bölcsészével, e szerető, nemes szívvel, e lelkesült szónokkal nem találkozunk többé soha, a fájdalom hangján kiáltunk föl: „Hogy mindennek meg kell halni!“ Az a szív és az az agy, mely annyi nemes eszme és érzelem forrása volt, ma már nem több, mint egy marék por. Olyan nemes por azonban, melytől drágábbá válik a haza földje! Levél Rómából. (Január 31.) (H. G.) Az idegen figyelmét Róma most háromszorosan vonja magára , háromszoros érdekesség indít arra is engemet, hogy írjak valamit arról, ami itten történik. Nekünk, kik sokszor éltünk hasonló napokat, a mostani Róma helyzete élénkebben tűnik föl, mint más idegennek, mert hiszen mi is voltunk politikailag meghalva, s mi is átéreztük az újraszületés örömét. Voltak oly dicsőséges napjaink, melyeknek öröme saját önfejünk egy részének tőrdöfése volt, annak a résznek, mely inkább szövetkezik a pokollal, mint hogy el tudja tűrni azt, hogy a nemzet magához méltón nagy és szabad legyen. Ilyen a mostani Róma helyzete. Míg a Quirinálon magasan leng a szabadság háromszinű zászlója, a vele szemben álló Vatikán rejtekében kovácsolják a száraz mennyköveket a szabadság élőfája ellen, mely Rómára is ki merte terjeszteni terebélyes gályáit. Minden egyes hang, mely most a megszabadult nép örömrivalgásából hat a Vatikánba föl, tán egy-egy tördöfése a boszúvágynak, mely a nép bálványa, Umbert herceg ellen sötéten lobog. De hiába, alig van ember már, ki itt mosolyogva ne nézné azt a komédiát, hogy Antonelli egy pár jezsuitával, mint tartja fogva a szegény, csalhatatlan Pio nonot. De elhagyom e sötét képet, hiszen én látni, tapasztalni, nem politizálni jöttem Rómába. Ez már baj ! A kálvinista olvasót bizonyosan nem elégítném ki, ha a szentek leírásába fognék, különösen a farsang víg napjaiban. Ámde mit tehetek mégis egyebet, midőn szent városban vagyok, s bármerre nézzek is : egyebet szentnél alig láthatok ? Legelőször is tehát a művészet nevében fölsóhajtok azért a tömérdek kárért, melyet a dec. 27—28-diki árvíz a festett Máriákban okozott. A magaslatokat kivéve, alig van egy templom most, melynek oltára romban ne állna. Tegnap néztem meg egynéhányat, s alig mertem szememnek hinni, midőn a Pantheonba érve, halomra dőlve láttam szenteket és oltárképeket, s iszaptól eléktelenitve isten tudja, melyik művész remekműveit. A legnagyobb kár azonban mindenesetre a szegény kereskedőket érte. Aki Rómában járt, tudni fogja, mily nagy számmal vannak itt az egyházi szertartásokra szánt szent emlékek kirakatai. Ezek nagyobbrészint mind semmivé lettek, de hogy is ne, mikor a Via di Corso , majd az első emeletig nőtt a a víz, pedig ez magas helyen van, s legszebb utcája az egész Rómának! A Tiberre fekvő részeken pedig még az Angyalvár bástyái is mind víz alatt álltak. 1805 ben volt már Rómában ehhez hasonló árvíz, de arra nem emlékeznek, hogy valaha száz napig tartó esős idő s oly nagy tél lett volna, mint az idei. Magam is egész Florencig csaknem azt hittem, hogy Szibériában járok. S mindezek dacára mégis itt van a szép tavasz: üde, zöld itt minden. Különben Róma a többi városokhoz képest most is eléggé élénk. Idegenek a háború miatt itt is kevesen vannak, de ez némileg feledve van ama nagy örömben, melyet a szabadság friss élvezete nyújt. Csak a fogadósok járnak lesütött fejjel, s kezdenek hozsánnát zengeni, nem az olasz szabadságnak, hanem Pária elestének, mi talán a béke olajágával tölti be a világot, s gazdag utasokkal az ő elhagyott hajlékaikat. A város élénkségére sokat tesz most Umbert herceg ittléte, ki naponkint bemutatja kedves nejét a Corso világának. Ez időtájban, akiben csak élet van, mind sétára kél, s a főutcákon öttől hat óráig alig lehet a közlekedést érvényesíteni. A legfőbb mindenesetre az, hogy az olasz hadsereg bevonulásával a zárdák légiói mind eloszoltak, s amitől máskor mozogni sem lehetett, most papot alig lehet látni. Kardinálist, vagy ehhez hasonlót nagyritkán még csak látunk, de pápát a világért sem. Különben arra is, hogy a Vatikán némely részét megtekint ve városi hírek. * A képviselőház tegnapi ülésén Somssich Pál jelentést tett a háznak, hogy a tegnapelőtti határozathoz képest sietett a gyászba borult Eötvös családnak a képviselőház mély részvétét kifejezni.— A temetést illetőleg fölhívja a ház tagjait, hogy vasárnap, délutáni egy órakor, testületileg jelenjenek meg az akadémia palotájában, s hogy a ház az Ercsiben történendő temetésen is képviselve legyen, húsz tagot hoz javaslatba, kik az odautazásra előlegesen is ajánlkoztak. Ezek közt vannak : Perczel Béla alelnök, Aczél Péter, Simonyi Ernő, Helfy Ignác, Móricz Pál, Kis Miklós, Kovács László, stb. Legközelebbi ülés kedden, febru 7-dikén lesz. * A gyász nyilatkozatai: Királyi Felségének főhadsegéde pénteken reggel — legfelsőbb megbizásból — két izben látogatta meg a b. Eötvös családját; első ízben—nem értesülvén még a szomorú hitről — tudakozódni a beteg hogyléte felől, másodszor pedig kifejezni a király részvétét. A királyné Meránból táviratilag fejezte ki részvétét és sajnálatát az elhúnyt családja iránt. József főherceg részvétlevelet irt az özvegynek. — A képviselőház részéről a ház elnöke és háznagy jelentek meg osztozni a család fájdalmában. Az akadémia tagjai tegnapelőtt d. u. ülésre gyűltek öszsze, hogy Lónyay Menyhért elnöklete alatt kifejezzék fájdalmukat elnökük elvesztése fölött, s elhatározták, hogy az alelnök fejezze ki azonnal az akadémia részvétét a gyászoló családnál; a tagok testületileg gyászruhában vesznek részt a temetésben; a képtár és könyvtár egy hétig zárva maradnak; ülést egy hétig nem tartanak, s a gyászlobogó ez idő alatt folyvást kitűzve lesz; emlékezetét külön ünnepélyes közülésben ülik meg; arcképét a képes terembe, márvány mellszobrát pedig a gyűlések termébe helyezik.— A történelmi társulat elhalasztá csütörtökre hirdetett ülését. — Az országgyűlés akóháza — Deák Ferenc indítványa szerint: — testületileg jelenik meg a pesti gyászszertartáson. — A német delegáció pénteki ülésében Hopfen lovag — mint elnök — következő gyászjelentést tett: „A hely, hol oly vendégszerető fogadtatásban részesülünk, ma gyászt öltött, miután a magyar akadémia elnöke, K. Eötvös József kimúlt. Az elhúnyt Magyarország legkiválóbb férfiainak egyike volt, és azon kötelékeknél fogva, melyek bennünket a nemes magyar nemzettel összekötnek, adjunk részvétünknek kifejezést; fölszólítom önöket, hogy azt üléseikről való fölkelés áltak nyilvánítsák.“ Mindnyájan fölkeltek, Hopfen pedig az akadémia alelnökéhez, Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszterhez fordult, azon kéréssel, hogy az akadémiát e részvétkifejezésről értesítse.— A baloldali kör tagjai szintén intéztek részvétnyilatkozatot K. Eötvös Józsefnéhez, melyben a többi közt e szép mondat is előfordul: „Az idő az egyedül, mely nem enyészteti el ugyan, de enyhíti a szenvedést, a hosszú évek során érzett, boldogító és viszonzás által jutalmazott szeretet, mely csak alakot cserél, de el nem enyészik a sírnál, nyújt erőt az elviselhetlennek látszó elviselésére, a múltra visszaemlékezés, a jobb jövő iránt táplált remény által.“ — A lapok, melyek a báró betegségéről gyöngédségből nem igen írtak, nehogy maga is elolvassa, gyászkeretben közüik nekrológjait, s koszorús címmel életének emlékeit. — A Kisfaludy-Társaság tagjai, félórával a beszentelők előtt, a Kisfaludy-Társaság termében gyülekeznek, s onnan testületileg az akadémia tagjaival együtt fognak a halottasházhoz menni. A természettudományi társulat szintén testületileg vesz részt; ezen okból keretnek a tagok ma délután egy és fél órakor a társulat helyiségében (Diána-fürdő I. em.) megjelenni, honnan a menet indulni fog. — A város tisztikara és képviselősége — a főpolgármesteri fölhívás szerint — testületileg vesz részt a gyászszertartáson. — Az iskolák nagy menetekkel fogják szaporítani a gyászoló gyülekezetet, a kereskedelmi, ipari stb. egyletek szintén. — Szóval olyan nagy gyászszertartásnak lesz ma színhelye a főváros, minőt megérdemel az a férfiú, kiben — egy ékesszóló toll szerint — „e nemzet nem csak nagy fiát, nem csak szeretett gyermekét temeti el, hanem nagy és jelentős részét gazdag történelmének.“ Servals második hangversenye holnap (hétfőn) este nyolc órakor lesz, következő érdekes műsorral : „Spai emlék,“ ábránd Servais-től, játsza a hangversenyző; Liszt két dala,énekli Pauli; „Adagio“ Servais negyedik versenyranvéből, játsza a hangversenyző; Servais „Cantique,“ énekli Paullné asszony, a két Servais-testvér gordonka- és zongorakísérete . tez hessük : most követségi pártfogást kellett igénybe vennünk. Rómában lenni és pápát nem látni, ez idő szerint igen természetes. De a látvány e hiányát bőven pótolják a templomok,s a bazárok és a katakombák emlékei. Ezekben elég módja van az utasnak, csak győzze őket nézni !