Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-09 / 32. szám
zatot, megbámulják a bajazzó ugrándozásait, a kedvenc énekesnőjük kedvéért félóráig tartó tapsokat rögtönöznek. Maga a hely kicsiny, szűk, alacsony. Legérdekesebb a karzati nézőközönség, s azt hiszem, ott tehetnénk is szert néhány ismeretségre, de hagyjuk! Több érvet ígér az „Új világ.“ Mellékesen szabad önt megkérdeznem: tud — hazudni ? — Uram!... .— Bocsánat, ha ön mulatni óhajt s nem akarja, hogy minden pillanatban összetűzzön valakivel, akkor kénytelen lesz türelmesen végighallgatni mások hazugságait, s revange-ul hasonló modorral lépni föl ellenük. Ott le kell vetkőzni minden szentimentalitást! Ha ön szentimentális , kinevetik. Gondolja ön magát egy könnyelmű francia helyzetébe, kinek pénze van. Képes erre ? — Legalább úgy érzem. Meg lesz elégedve velem! Pár pillanat múlva az „Új világ“ helyisége előtt voltunk. Henrik (így hívták társamat) teljesen beletalálta magát szerepébe. Hanyagul dobta felső kabátját a ruhatár asztalára, s szemeivel oldalpillantásokat vetett a jobbra álló fali tükör felé. Barna fürteit nagy gonddal hozta rendbe, s egy ideig gyönyörködni látszott olajbarna arcszínében is. Beléptünk a terembe. A „Mabilie“ gyönyörű virágdekorációi ugyan sehol sem voltak láthatók, de ezt a pazar fény s a szokottnál nagyobb s zajosabb közönség hamar feledtette velünk. Jártunk föl-alá, úgy, mint a többiek. Olykor megszólított bennünket egy-egy maszk: „Ah! itt vagytok? Hihetetlen! Mily jól néztek ki! Vacsoráltatok már?“ „Még nem, hanem annyi időnk van, hogy neked jó étvágyat kívánhatunk.“ „Gorombák!“ Az első pillanatban azt hittem, hogy bohó terveink egytől-egyig hajótörést fognak szenvedni. Közönség túlságosan vegyes jókedv látszólagos. Valami bántó nehézkesség rítt ki belőle. Én ennek okát a roppant hőségben kerestem. Henrik azonban érzelegni kezdett: • Nem a bőség az, hanem más valami! Az elkábulás hiánya. E tartózkodást az éber eszmélet szüli. Még nincsenek eltompítva, összetörve a gondolatok, ennyi az egész. — Uram, ön megfeledkezik szerepéről! A szánakozás itt annyi, mint a hóbort. Önnek fejére bohócsapkát húznak, ha még sokáig így gondolkozik. Térjen eszére, kérem! A figyelmeztetés nem volt sikertelen. Henrik föleszmélt. Monokleját jobb szemére csapta, s nagy úrias attitűde-del tekintett végig a tömegen. — Ah! mily unalom! A patvarba is, menjünk vacsoráin!! — Amint önnek tetszik, kedves Henrikem . Talán az étterem zaja fesztelenebb s mulattatóbb lesz. Egy kis kerek asztalhoz ültünk. A szomszédasztalnál néhány frakkba öltözött proletár foglalt helyet. Sokan ezeket tartják a társadalom legveszélyesebb tagjainak. Miért? Mert ismeretlenül bukkannak a fölszínre, jobíltjukról s erényeikről nem tud semmit a világ. Úgy jelennek meg, mint a tünemény: fényesen, s úgy vesznek el, mint a koldusok, nyomorultan. A két szélsőség közti út határozottakká teszi őket. E határozottsággal szemben nincs erő, mely uralkodhassék fölöttük. Elhatolnak mindenhová. Lelkük fekélyeit, melyet a titokzatos mélység nyomora táplált, beviszik a templomokba, a társadalom minden rétegébe. S mindenütt diadalmaskodnak. Lehet különben, hogy szomszédaink nem tartoztak e vonzó genrehoz. Ezt abból is gondolom, mert igen ártatlan beszélgetést folytattak. Az egyik elvesztett uradalmairól beszélt. Beszédét igy végezte: — Legérdekesebb volt, midőn összes vagyonomtól megfosztva, nőmmel és gyermekeimmel Yangó szigetére menekültem. A sors úgy akarta, hogy e szigetet más ember ne lakja kivülünk- A sziget levegője egy kissé egésségtelen, de földje túlságosan termékeny volt. Ha közlekedési eszközök álltak volna rendelkezésemre pár év alatt újra milionakr vagyok. Néhány kapavágással aranyerekre bukkantam. Mit használt? Az aranynak nem volt értéke nálunk. Tengődésre voltunk kárhoztatva. Egy gyönyörű nyári estén künn ültünk a ház elött. Nem a gyermekeknek mesélt, én pedig egy nagyobbszerű terv kivitelén törtem a fejemet. Nem nem sokáig mesélhetett s én nem sokáig töprenkedhettem, mert már a másik pillanatban valami szokatlan dübörgés tett figyelmessé bennünket. A sziget megmozdult és sülyedni kezdett. Nőm és gyermekeim saját szemem láttára tűntek el a mélyben. Rohantam a sziget északi oldala felé. Lépésről lépésre süredt el mögöttem a sziget. Mindig egy-egy darab föld, melyet még egy pillanattal ebb lábaim érintettek. Szerencsésen, de majdnem felőrölten értem csomakomhoz. Az iszonyat megremegtette minden izmomat, és elfojtotta lélekzetemet. Oh! ezek kinns percek voltak! Hallgatói feszült figyelemmel csüngöttek szavain, pedig jól tudták, hogy abból egy árva hang sem igaz, s hogy a ki nekik ezt elbeszéli, egykor a würtembergieknél szolgált s ott szedte föl minden tudományát. Nekik ez mindegy volt, ők azért áhitatosan hallgatták tovább, s magam is figyelemmel kísértem volna még egy ideig az elbeszélést, ha Henrik egyszerre rám nem kiált: — Ah! nézd őt! Mily elegáns, büszke maszk! Csakugyan! Ez az alak megérdemelte, hogy ránézzek. Magatartása s legkisebb mozdulata elárulta az „idegent.“ „Valaki, akit kíváncsiság hozott ide!“ szóltam magamhoz, de a másik perben már nem így gondolkoztam. Hihetőleg észrevette pillantásainkat. Felénk közeledett. — Megengedik, uraim, hogy helyet foglaljak önök közt? — A legnagyobb készséggel! — sietett Henrik szavaimat megelőzni. Én egy jelentésteljespillantást vetettem feléje (már t. i. Henrik felé), s láttam, hogy megértett. A pincér éppen ekkor hozta a második palack Lafittet számunkra. — Uraim, én megvallom őszintén, hogy eddig unatkoztam, s pusztán szórakozás kedvéért ültem önök közé. Mulattassanak! Mióta énekesnői pályámat otthagytam, azóta nagy szükségem van a feledésre. — Ön énekesnő volt ? — kérdé kíváncsian Henrik a hölgyet. — Igen, uram. „Luciádban énekeltem legtöbbször. — „Luciádban ?! Ah! mi akkor nagyon meg fogjuk egymást érteni! Nekem is ez volt legkedvesebb szerepem. (Henrik belekapott szerepébe, kezdte magát úgy viselni, mint egy könnyelmű francia, kinek pénze van). Igen, „Lucia !“ Asszonyom, tudja-e ön, hogy én „Luciá“-t Madridban is énekeltem? Nem tudtam a nélkül végig utazni .Spanyolországon, hogy az udvari operában föl ne lépjek. Szenvedély volt, mely ellen képtelen voltam küzdeni. A végső ária után viharos tapssal hitt ki a közönség. Egyszer, kétszer, háromszor, utoljára már alig tudtam lélekzeni, annyit jöttem-mentem, hajlongtam, bókoltam előttük. Nem használt semmit! A közönség egyre tapsolt. Én féltem, hogy meghalok. A közönség nem törődött vele, még mindegyre tapsolt. Eszeveszetten rohantam ki a színpadra, s bókok helyett hátat fordítottam a kíméletlen embereknek. A taps ezúttal elhallgatott. Hanem ötletem annyira megtetszett egy angolnak, hogy első emeleti páholyában rögtön főbelőtte magát. Henrik mindezt oly sebesen hadarta el, hogy a hazugság legkisebb látszatát is kizárták szavai. Benne volt a francia tűzben, úgyannyira, hogy midőn a pincér elébe tette az étlapot, azonnal „Rattenfleisch“-t akart hozatni. Szerencsére nem volt. — Asszonyom, ön szenved! (Kezdődött a második versszak). Önt a művészet rémei üldözik. Én leolvasom arcáról (a maszkot még nem tette le), legyen szíves, estelizzék velünk! A hölgy ledobta arcáról a bársony álcát. Kellemes jelenség volt. Plasztikus vonások, nagy szemek, kis száj, üde mosolygás. — Uram, én az öné vagyok! — szólt, és kezét nyújtotta Henriknek. Az estelizésnél meglehetősen jól mulattunk. Bohóság bohóságot ért,ezt már így kívánja a farsang. A megkezdett regénybonyodalomhoz nem kellett egyéb, mint párbaj. Ez is megtörtént. A szomszéd asztal proletárjai közül egyik igen szerénytelenül viselte magát művésznőnk iránt. Kenyérmorzsákkal kezdte dobálni. Henrik látta jól. Elővette kis jegyzőkönyvét, egy tiszta lapot kiszakított belőle s pár sort ít rá. A pincér aztán átvitte azt a kis lapot annak az úriembernek. Arra a kis lapra ez volt írva : „Uram ! Az ön pimasz modora nekem egy negyedóra óta nem tetszik!“ Roppant viszszatetszést szült. Azonnal fölugráltak. Ezért elégtételt kellett venni. Beszélhettek a párbaj haszontalanságáról, ti együgyű materialisták és socialisták! Legnagyobb katonátok, Lassale, mennyit dühösködött ellene, s raélis párbajban veszett ••!! Állhatnak-e oly szilárdan elveitek, hogy a vétlen hullámai olykor meg ne ingassák azokat ? Gyönyörűen kezdődött az egész dolog! Az illető egyén előállt s legelőször nem is Henrikkal, hanem a nőhöz beszélt. Elmonda, hogy holta őt először, elmondta, hogy ki volt, és mi most. N mnkre nem tet, jó hatást e kellemetlen fö fedezes. A nő tülkeit s tova osont. Ekkor aztán Henrikre került a sor. A proletár nem igen válogatta atog a szavakat. Egymásután sorolta el a legszebb tituusokat ,nriknek heves vére van, nem tudta aláig állni. Felkapta az asztalunkon álló bordeauxi palackot, s a másik pillanatban már be volt ütve egy tükör, Ro szül célzott. Ami ezután történt, azt nem lehet eltundv nom. Zűrzavar, csoportosulás, felkiáltások, fenyegetések. Henrik számlája jóval rá haladta a féldfrankot. Megbánta, hogy Ponson du l’ orad hisét akarta utánozni, nekem pedig azt mondta, hogy badar gondolat volt tőlem. Parist Pointre hozni. — Miért? — Sokba kerül! — válaszolt, hanem aztán rögtön utána tette: „Eh! mi az egy gavallérnak?!“ S mosolyogva vált el tőlem. Endrődi Sándor. J 51 Az új német császár. (H. L.) Tehát van megint német császár! 1806- ban meghalt, most (65 év múlva) hamvaiból újra éledt egy valóságos új német császár, az európai császárok legifjabbja, egyszersmind legöregebbje , Julius Caesar, görögösen: Kaizar. Galliából,a Rubikon tilosán áttörve, hadastól ment Rómába, hogy az egyeduralkodást elfoglalja. Vilmos Porosz király viszont Berlinből diadallal tör be Galliába, s Versaillesban, honnan Voltaire „XIV. és XV. Lajos százada“ Európára szertesugárzott,vazall fejedelmei által a vérkeresztségben magát német császárrá kiáltatja, holott e címet bátyja és királyi előde, midőn 1848-ban a német parlament a frankfurti Pál egyházból neki fölajánlaná, nem fogadta el. Az egész hosszú história, hosszú disputáció, melyben a királyok minden telhető okaikkal (ágyúikkal, ultima ratio regum) előrukkoltak. I. Napóleon császár 1805 ben, az austerlitzi csata után azt hirdette, hogy ő, mint Nagy Károly frank császárnak a pápa által megkoronázott utóda, jogosítva érzi magát az eddigi Habsburg-Lothringenház helyett a rajnai német szövetség vezényletét ragadni kezébe, s ez állítását Ausztrián és a poroszon nyert diadalaival érvényre is emelte. Ausztria ellen 1809 ben nem is francia, hanem német hadakkal harcolván. II. Ferenc római német császár, a végzet által is megintve, mert hogy a frankfurti császárteremben, a császári szobrok fülkéiben, az övénél egyéb szobornak már nem maradt hely, magának előbb az ausztriai örökös császári címet biztosítván, az egyébként is üres római szent birodalmi német császárságról lemondott 1806-ban. A római-német császári évezredes, fényes, de üres, mégis sok német fejedelemnek keserves cím tehát hatvanöt év óta gazdátlan, res nullius maradt. Legtöbb courage-a volt e savanyú régi almába harapni III. Napóleonnak, midőn magát hétmillió népszavazattal császárnak választatta, s a római pápát védelme alá fogta. Ez csak előíze volt a forró kásának, melyet a kandúr tovább is kerülgete. Ausztriának erre szintén megjött az étvágya: a pápával megcsinálta a konkordátumot, azon reményben, hogy ezzel ő szentségének kebeléhez közelebb férjezhetik, mint a franciák. A pápa szerelmére s gyámolására féltékeny III. Napóleon erre Ausztriát, a régi római német császárok örökösét s jogföntartóját, majdnem egész Olaszországból kivetette, s nagybátyja jogán mármár a Rajnára veté szemeit. Vilmos porosz király viszont, Bismarck karjain, a két vetélytárs közé lép mint biró s harmadik vetélytárs, s előbb Ausztriát veti ki Német- és Olaszország évezredes kötelékéből, azután Napóleont is a császárságból, mire a pápai szék összeomlása magától következik. És most Vilmos, nem miként Napóleon, hétmillió választó nép számsokaságával, hanem csak háromszor hét német ijedelem szavazatával magát német császárrá választatja, bölcsen ítélvén, hogy a szavazatokat nem számítni, hanem fontolni kell, hiszen hajdan is a német császárokat csak hét fejedelem választó.i Márius perzsa királyt is hét társa emelte királyságra. Árpáddal szintén hat vezértárs szövetkezett, kiknek háta mögött 30—30,000 fegyveres ember állt. A XII. században a „Sachsenspiegel“ szerint: a keresztyénség lelke a pápa; kardja a császár volt. Nem is múlt a római német császárokon, hogy a keresztyénség szomszéd nemzeti fejedelmeit vazalljukká tenni ne akarják. A magyar királyok nem egy ízben valának e kísérletnek kitéve. De a császári kard nem akart mindig vak eszköze lenni a „léleknek, s a kettő közti küzdelemben mégis a „kard“ éle csorbult meg. A hét német választófejedelem királya csak apjától Rómában fejére tett korona után nevezheti magát császárnak,és a császárnak csupán a koronázás napján volt szabad Rómában tartózkodnia. A Habsburgok elő királya, Rudolf, nem is tartá méltónak ezért Rómába fáradnia, mondván a mese rókájával: „Látom, hogy az oroszlán hangjába vannak bemenő lépések, de kijövök nincsenek.“ Habsburgi I. Ferdinánd volt az első, ki magát „választott római német császár“ nak nevezte, íme tehát, a Habsburg Lothringen-háznak 1806. és 186- ban a német császárság s hegemóniáról kényszerű lemondása s a német birodalmi szövetségnek ugyanakkori fölbomlása után, a Hohenzolern házból megint van új német császár. Az újdon német császár mest ír egy „Preussenspiegel“ című véres könyvet, melyben a franciának, „az egyház elsőszülött fiának“ azt mutogatja, hogy ámbár az egyház lelke, a pápa már-már elköltözőben van, annak régi, habár eretnek karja és kardja míg ép, s újra ifjudott óriás erővel sújtom hatalmas. A hajdani német császárok szomszédjában éltünk, miként ma is élünk, mi magyar, cseh és lengyel nemzetek, hajdan saját királyaink alatt, jelenleg egyesülten, s a Habsburg-Lothringen ex német csá.