Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-22 / 43. szám
43-dik sz. Szerda, február 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szára. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Kiévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfizetést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadóhivatal. Emlékezés nagyanyámra. ( 1869-ben). I. Mig lassan, biztosan A sír felé hajolt, Utolsó pereiben Csak egy fájdalma volt . • Nem az fájt néki, nem, Hogy válni kelletett, Hogy minket elhagyand, A kiket szeretett. Csak azért félte úgy A végső nagy napot, Hogy mint okozzon ő Ily szörnyű bánatot. II. Még látom napfényes szobánkban Ezüstös szép fejét, A mint a régi karosszékben Elfoglalá helyét. Még látom szép, okos szemével, Szeliden nézni rám, S miként ha lágy, édes beszédit Még most is hallanám. Még érezem, a mint kezével Áldását adta ránk . . . Még itt a régi imakönyv is, Melyből imádkozánk. Ágya fején ott a kereszt is, És rajt’ a koszorú, Csupán a kéz, a mely rendezte, Csak az por és hamu. Hajnalka. Idősb Markó Károly. (Jellemrajz). Irta: Keleti Gusztáv. (Folytatás). Fölösleges volna, de ezúttal lehetetlen is fölsorolni a kitüntetéseket, melyek időközben érték, s műveinek hihetetlenül nagy számából csak a legfőbbeket is, melyek hírét az ismert világ minden részében terjesztették. A florenci művészakadémián kívül a bécsi, a velencei, arezzoi, a riovaneiroi akadémia tisztelte meg a tanári oklevél átküldésével. 1840- ben a magyar tudom. akadémia választotta meg levelező tagjául, s ez utóbbi kitüntetés annyival jobban eshetett lelkének, mert habár távozása óta műveiben a magyar természetnek egyetlen vonására sem ismerünk, mint ember, mégis szülőföldjének utósó leheletig hű fia maradt. Megható jelét adta ennek 1853-ban Magyarországon tett utósó látogatása által. Az élemedett művész már nyugalomra szállt, már pihenni vágyott, midőn félreeső lakhelyén, az apeggi villát környező csöndes természetben a dicsőség zajától rég háttérbe szorult gyermekemlékei s velük a honvágy oly élénken föltámadott lelkében, hogy fiatalkori örömei és küzdelmei színhelyét 30 évi távollét után újra fölkeresni elhatározd. Tudta, hogy kínos lesz a viszontlátás , mert mikor eltávozott, csak az ő talpa alatt égett a honi föld, a nemzet zöme azonban az örök béke csalálmaiban ringott, akközben pedig a forradalom zivatara zúgott végig az országon, s a letarolt mezőkön véres nyomokat s ijesztő csöndet hagyott maga után. Bécsben mint „földit“ üdvözölte őt az osztrák művészek küldöttsége, de Markó szeliden visszautasítá e megtisztelő címet, s a megzavarodott szónokkal szemben magyar születésére hivatkozott. Pesten körébe özönlött mindenki, a ki csak fölfogni képes volt, mily ritka díszt hoz Markó fényes nevével az országra, oly téren, melyen csak gyérszámú jeleseket birunk fölmutatni, írók, művészek és főrendű műbarátok az „Európa“ szállodában lakomát rendeztek tiszteletére, és sokan emlékezhetnek még a megható, eszmedús szónoklatra, melylyel Markó a lelkes felköszöntésekre felelt; sokan a naiv lelkesedésre is, melylyel az idősb Patikárus, megtudván, hogy magyar művésznek szól az ünnep, külön, legszebb nótáját húzta a kényekig megindult öreg úrnak. De az ünnepélyeknek sötét háttere volt, az örömből mindenütt kirítt a gyász, a reménytelenség. Markó három napnál tovább nem időzött Pesten, még csak legtiszteltebb barátját, pártfogóját, mondhatni jóltevőjét látogatta meg Fóthon , Károlyi István grófot, s anélkül, hogy szülőhelyét viszont látta volna, hálával, de fájdalommal is csordultig teli szívvel visszamenekült olaszországi magányába, honnan biztató leveleket küldözgetett itteni hiveihez, hogy újra közénk jó s állandóan közöttünk marad, mihelyt csak valamivel jobbra fordul a közállapot nyomorúsága. Várta, várta 7 évig, de nem bírta kivárni az új tavaszodást. Mire derülni látszott idehaza a politikai láthatár, az ő csillaga lehúnyt. Egy munkás napra következő éjjel a szívgörcs kiálta életét, Villa Appeggiben, 1860 nov. 20-kán. Markó gazdag élettörténetének csak puszta kerete ez, melybe jellemének és művészetének is csupán vázlatos képmása illik. Csak hogy e vázlatban sem különíthetjük el az embert a művésztől, mert hiszen a művész lelkülete, egyénisége leghívebben műveiben tükrözik, s az élettörténeti adatok is csak annyiban érdekelnek bennünket, amennyiben több vagy kevesebb világot vetnek a fölfogásra, a módra, melyen a művész művészetét s a természetet lelkébe fogadás viszont kisugárzó. Az egész műtörténelemben alig akadunk példára, melyen a mű és annak forrása a lelkűlét között nagyobb egyöntetűséget bírnánk kimutatni, mint Markó művész-egyéniségében. A természet mélyen érző, lágy kedélylyel ruházta föl; nem merem mondani, hogy megáldotta vele, mert ez érzékeny kedély, kivált élete első felében, reá nézve annyi bajnak és csalódásnak volt kútfeje, hogy ezen legsebezhetőbb oldalát az élet durva érintései ellen a bizalmatlan tartózkodás és a büszke önérzet kettősen megközelíthetően jégfalával övezte, csak szemenszedett híveinek juttatva a kulcsot belsejéhez, melynek oltárán a család, a haza, az emberiség szeretetének lobogó lángja mindvégig ki nem aludt. Markó soká duzzogott, és soha ki nem békült egészen a világgal, mert nem bírta feledni, hogy életének szebb és hosszabb felén túl a világ hozzá nem méltó aprólékos erőpazarlásra kényszeríté nagy tehetségét ; feledé, hogy mindaddig tehetségének valódi természete felől maga is csalódott. Markó tehát duzzogott, mint akár Michel Angelo, midőn a Mediciek sértő pajkossággal azt követelték tőle, hogy olvatag hóból szobrokat domborítson mulattatásukra. De az érdes külszín csak azokat csalta meg, kik közelebbről nem ismerték. Ahol hosszabb ideig tartózkodott, példaszóvá lett páratlanul izgalmas szíve, jótékonysága. Mindenki tudta, hogy Markóhoz legjobb ajánló levél a segélyre szorult állapot. Részvéte, mondhatni szeretete azonarányban növekedett, amint valaki kisebb vagy nagyobb mérvben igénybe vette támogatását. Ő árva leányokat fogadott házába, titokban katonakötelezett ifjakat váltott ki, kórházakra, jótékony intézetekre és társulatokra százakat, ezreket költött, s tanítványul fogadott mindenkit, a ki tandíjt nem emlegetett; szegényebb tanítványait élelemmel, festőszerekkel ingyen szokta volt ellátni, nem egynek adósságait is kifizette, egy, az ő házánál megbetegedett magyar tanítványát pedig holtáig ápoltatá s tisztességesen eltakarittatá. A jótékonyság és szeretet műveit egész ösztönszerüleg, természetes egyszerűséggel, igénytelenül gyakorlá. Önzést nem ismert, a pénz értékét nem becsülte, ügyekhez nem értett, sőt gyűlölte s elodázta magától, a meddig lehetett, és azért sokszor és súlyosan károsult. Ha segíteni kellett valakin s éppen nem volt miből, ami gyakrabban történt házánál, csaknem vétkes könnyelműséggel súlyos terheket vállalt magára, de azután lelkiismeretes pontossággal lerovogatá, s e bőkezűsége, dacára busás jövedelmeinek, vagyoni helyzetét végre megrendité, sőt soha virágzásnak indulni sem engedé. Barátai iránt való önfeláldozó gyöngédségét egyizben fényesen tanúsitá, midőn a bécsi Rothschild két nagyobb tájképéért fizetendő 20.000 forint tiszteletdijban már megnyugodott, holott Markó csak 20,000 lírát, az összeg felénél is kevesebbet kért volt. Markó a megbízás teljesítését azonnal abbanhagyta, nehogy a haszonlesés gyanújába keverje azon barátját, ki a megbízás közvetítője, s egyúttal a félreértésnek is okozója volt. Egy Rothschilddal szemben kitüntetett ezen nemes önmegtagadása Markónak egy kis vagyonába került; pedig gyöngéden szerette családját, a mint rokonszenvében részesite mindenkit, a kiderült homlokkal állt eléje s kiben gögöt, ármányt nem gyanított. E gyanakodás azonban, — fájdalom! — mind sűrűbben jelentkezett nála, a mint szemeinek gyöngesége, egyéb testi bajai, s e bajok fölötti tűnődése erőt vettek borongó kedélyén. De ne időzzünk hosszabban e szomorú életszakánál ; tekintsük inkább ifjú erejében, férfikora teljében, s győződjünk meg róla, hogy az ily kedélyből, ama korban, hasonló viszonyok között majdnem mennyiségtani következetességgel csakis az a művészet fakadhatott és fejlődhetett, amely Markó életművében tényleg nyilatkozik. (Vége köv.) Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markótól. (Folytatás). — Ugyan hová gondolsz ?... Hiszen az nem könnyű mesterség, és Mihály soha sem törte roszban a fejét; némileg boszantgatott ugyan, de ellened nem követett el semmit. — Ez valóságos talány előttem! Isten veled, Tania! Az idő haladt. Péter folyvást szomorkodott, és Parasa még sem tudta okát. Voltak ugyan rövid időközök, midőn sikerült őt kissé fölvidítani, s Parasa ilyenkor kimondhatóan boldognak érezte magát. Egyizben, midőn Péter arca vidámabb volt, Parasa így szólott hozzá: — Ha folyvást így folyna életünk, kedvesem, soha nem kérnék istentől nagyobb boldogságot! Minden vágyunkat betölté az ég, és mi többé soha nem válunk meg egymástól! De ugye, bánatod végképp elmúlt már ? és én nem is beszélek többé erről. Felejtsünk el örökre minden bánatot! Én úgy hiszem, ezentúl késő öregségig boldogan tölthetjük életünket.