Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-22 / 43. szám

43-dik sz. Szerda, február 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szára. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Kiévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfize­tést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadó­hivatal. Emlékezés nagyanyámra. (­ 1869-ben). I. Mig lassan, biztosan A sír felé hajolt, Utolsó pereiben Csak egy fájdalma volt­ . • Nem az fájt néki, nem, Hogy válni kelletett, Hogy minket elhagyand, A kiket szeretett. Csak azért félte úgy A végső nagy napot, Hogy mint okozzon ő Ily szörnyű bánatot. II. Még látom napfényes szobánkban Ezüstös szép fejét, A mint a régi karosszékben Elfoglalá helyét. Még látom szép, okos szemével, Szeliden nézni rám, S miként ha lágy, édes beszédit Még most is hallanám. Még érezem, a mint kezével Áldását adta ránk . . . Még itt a régi imakönyv is, Melyből imádkozánk. Ágya fején ott a kereszt is, És rajt’ a koszorú, Csupán a kéz, a mely rendezte, Csak az por és hamu. Hajnalka. Idősb Markó Károly. (Jellemrajz). Irta: Keleti Gusztáv. (Folytatás). Fölösleges volna, de ezúttal lehetetlen is fölso­rolni a kitüntetéseket, melyek időközben érték, s műveinek hihetetlenül nagy számából csak a legfőb­beket is, melyek hírét az ismert világ minden részé­ben terjesztették. A florenci művészakadémián kívül a bécsi, a velencei, arezzoi, a rio­vaneiroi akadémia tisztelte meg a tanári oklevél átküldésével. 1840- ben a magyar tudom. akadémia választotta meg le­velező tagjául, s ez utóbbi kitüntetés annyival job­ban eshetett lelkének, mert habár távozása óta mű­veiben a magyar természetnek egyetlen vonására sem ismerünk, mint ember, mégis szülőföldjének utó­só leheletig hű fia maradt. Megható jelét adta ennek 1853-ban Magyaror­szágon tett utósó látogatása által. Az élemedett mű­vész már nyugalomra szállt, már pihenni vágyott, midőn félreeső lakhelyén, az apeggi villát környező csöndes természetben a dicsőség zajától rég háttérbe szorult gyermekemlékei s velük a honvágy oly élén­ken föltámadott lelkében, hogy fiatalkori örömei és küzdelmei színhelyét 30 évi távollét után újra fölke­resni elhatározd. Tudta, hogy kínos lesz a viszontlá­tás , mert mikor eltávozott, csak az ő talpa alatt égett a honi föld, a nemzet zöme azonban az örök bé­ke csalálmaiban ringott, akközben pedig a forrada­lom zivatara zúgott végig az országon, s a letarolt me­zőkön véres nyomokat s ijesztő csöndet hagyott ma­ga után. Bécsben mint „földit“ üdvözölte őt az osztrák művészek küldöttsége, de Markó szeliden visszauta­­sítá e megtisztelő címet, s a megzavarodott szónok­kal szemben magyar születésére hivatkozott. Pesten körébe özönlött mindenki, a ki csak föl­fogni képes volt, mily ritka díszt hoz Markó fényes nevével az országra, oly téren, melyen csak gyérszá­mú jeleseket birunk fölmutatni, írók, művészek és főrendű műbarátok az „Euró­pa“ szállodában lakomát rendeztek tiszteletére, és sokan emlékezhetnek még a megható, eszmedús szó­noklatra, melylyel Markó a lelkes felköszöntések­re felelt; sokan a naiv lelkesedésre is, melylyel az idősb Patikárus, megtudván, hogy magyar művész­nek szól az ünnep, külön, legszebb nótáját húzta a kényekig megindult öreg úrnak. De az ünnepélyeknek sötét háttere volt, az örömből mindenütt kirítt a gyász, a reménytelenség. Markó három napnál tovább nem időzött Pesten, még csak legtiszteltebb barátját, pártfogóját, mond­hatni jóltevőjét látogatta meg Fóthon , Károlyi István grófot, s a­nélkül, hogy szülőhelyét viszont látta volna, hálával, de fájdalommal is csordultig teli szívvel visszamenekült olaszországi magányába, honnan biztató leveleket küldözgetett itteni hiveihez, hogy újra közénk jó s állandóan közöttünk marad, mihelyt csak valamivel jobbra fordul a közállapot nyomorúsága. Várta, várta 7 évig, de nem bírta kivárni az új tavaszodást. Mire derülni látszott idehaza a politikai láthatár, az ő csillaga lehúnyt. Egy munkás napra következő éjjel a szívgörcs kiálta életét, Villa Ap­­peggiben, 1860 nov. 20-kán. Markó gazdag élettörténetének csak puszta ke­rete ez, melybe jellemének és művészetének is csu­pán vázlatos képmása illik. Csak hogy e vázlatban sem különíthetjük el az embert a művésztől, mert hiszen a művész lelkülete, egyénisége leghívebben műveiben tükrözik, s az élettörténeti adatok is csak annyiban érdekelnek bennünket, a­mennyiben több vagy kevesebb világot vetnek a fölfogásra, a módra, melyen a művész művészetét s a természetet lelkébe fogadá­s viszont kisugárzó. Az egész műtörténelem­ben alig akadunk példára, melyen a mű és annak forrása a lelkűlét között nagyobb egyöntetűséget bírnánk kimutatni, mint Markó művész-egyénisé­gében. A természet mélyen érző, lágy kedélylyel ru­házta föl; nem merem mondani, hogy megáldotta vele, mert ez érzékeny kedély, kivált élete első felé­ben, reá nézve annyi bajnak és csalódásnak volt kút­feje, hogy ezen legsebezhetőbb oldalát az élet durva érintései ellen a bizalmatlan tartózkodás és a büszke önérzet kettősen megközelíthetően jégfalával övezte, csak szemenszedett híveinek juttatva a kulcsot bel­sejéhez, melynek oltárán a család, a haza, az embe­riség szeretetének lobogó lángja mindvégig ki nem aludt. Markó soká duzzogott, és soha ki nem békült egészen a világgal, mert nem bírta feledni, hogy éle­tének szebb és hosszabb felén túl a világ hozzá nem méltó aprólékos erőpazarlásra kényszeríté nagy te­hetségét ; feledé, hogy mindaddig tehetségének va­lódi természete felől maga is csalódott. Markó tehát duzzogott, mint akár Michel Angelo, midőn a Medi­­ciek sértő pajkossággal azt követelték tőle, hogy olvatag hóból szobrokat domborítson mulattatásukra. De az érdes külszín csak azokat csalta meg, kik közelebbről nem ismerték. A­hol hosszabb ideig tar­tózkodott, példaszóvá lett páratlanul izgalmas szíve, jótékonysága. Mindenki tudta, hogy Markóhoz leg­jobb ajánló levél a segélyre szorult állapot. Részvéte, mondhatni szeretete azon­­arányban növekedett, a­mint valaki kisebb vagy nagyobb mérvben igénybe vette támogatását. Ő árva leányokat fogadott házába, titokban katonakötelezett ifjakat váltott ki, kórhá­zakra, jótékony intézetekre és társulatokra százakat, ezreket költött, s tanítványul fogadott mindenkit, a ki tandíjt nem emlegetett; szegényebb tanítványait élelemmel, festőszerekkel ingyen szokta volt ellátni, nem egynek adósságait is kifizette, egy, az ő házánál megbetegedett magyar tanítványát pedig holtáig ápoltatá s tisztességesen eltakarittatá. A jótékonyság és szeretet műveit egész ösztön­­szerüleg, természetes egyszerűséggel, igénytelenül gyakorlá. Önzést nem ismert, a pénz értékét nem becsülte, ügyekhez nem értett, sőt gyűlölte s elodáz­ta magától, a meddig lehetett, és azért sokszor és sú­lyosan károsult. Ha segíteni kellett valakin s éppen nem volt miből, a­mi gyakrabban történt házánál, csaknem vétkes könnyelműséggel súlyos terheket vál­lalt magára, de azután lelkiismeretes pontossággal lerovogatá, s e bőkezűsége, dacára busás jövedelmei­nek, vagyoni helyzetét végre megrendité, sőt soha virágzásnak indulni sem engedé. Barátai iránt való önfeláldozó gyöngédségét egyizben fényesen tanúsitá, midőn a bécsi Roth­schild két nagyobb tájképéért fizetendő 20.000 fo­rint tiszteletdijban már megnyugodott, holott Markó csak 20,000 lírát, az összeg felénél is kevesebbet kért volt. Markó a megbízás teljesítését azonnal ab­banhagyta, nehogy a haszonlesés gyanújába keverje azon barátját, ki a megbízás közvetítője, s egyúttal a félreértésnek is okozója volt. Egy Rothschilddal szemben kitüntetett ezen nemes önmegtagadása Markónak egy kis vagyonába került; pedig gyöngéden szerette családját, a mint rokonszenvében részesite mindenkit, a ki­derült homlokkal állt eléje s kiben gögöt, ármányt nem gya­nított. E gyanakodás azonban, — fájdalom! — mind sűrűbben jelentkezett nála, a mint szemeinek gyön­­gesége, egyéb testi bajai, s e bajok fölötti tűnődése erőt vettek borongó kedélyén. De ne időzzünk hosszabban e szomorú életsza­kánál ; tekintsük inkább ifjú erejében, férfikora tel­jében, s győződjünk meg róla, hogy az ily kedélyből, ama korban, hasonló viszonyok között majdnem mennyiségtani következetességgel csakis az a mű­vészet fakadhatott és fejlődhetett, a­mely Markó élet­művében tényleg nyilatkozik. (Vége köv.) Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markótól. (Folytatás). — Ugyan hová gondolsz ?... Hiszen az nem könnyű mesterség, és Mihály soha sem törte rosz­­ban a fejét; némileg boszantgatott ugyan, de ellened nem követett el semmit. — Ez valóságos talány előttem! Isten veled, Tania! Az idő haladt. Péter folyvást szomorkodott, és Parasa még sem tudta okát. Voltak ugyan rövid időközök, midőn sikerült őt kissé fölvidítani, s Parasa ilyenkor kimondhatóan boldognak érezte magát. Egy­izben, midőn Péter arca vidámabb volt, Parasa így szólott hozzá: — Ha folyvást így folyna életünk, kedvesem, soha nem kérnék istentől nagyobb boldogságot! Min­den­ vágyunkat betölté az ég, és mi többé soha nem válunk meg egymástól! De ugy­e, bánatod végképp elmúlt már ? és én nem is beszélek többé erről. Fe­lejtsünk el örökre minden bánatot! Én úgy hiszem, ezentúl késő öregségig boldogan tölthetjük éle­tünket.

Next