Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-08 / 81. szám
81-dik az. Szombat, ápril 8. Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési díj: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívást az év második negyedére külön nem küldtünk szét, a miután postautalvány által legcélszerűbb, legolcsóbb előfizetni, csak e helyen hívjuk föl olvasóinkat lapunk további pártfogására. Hogy mily kitűnő írói erők támogatják napi közlönyünket, abból is látszik, hogy például a lefolyt évnegyedben Gyulai Pál, Fálk Miksa, Brassai Sámuel,Keleti Gusztáv, Kriza János, Jakab Elek stb., sőt Jókai Mór is (saját lapjait kivéve) csupán a mi lapunkban közöltek műveket. Adtunk számos érdekes beszélyt, rajzot, költeményt, eredeti leírásokat még Oroszországból is, tárcaleveleket Párisról (hol megint lesz nemsokára rendes levelezőnk), New-Yorkból, Rómából, Nápolyból, Svájc különféle pontjairól, Bécsből, stb. Az idény társaséleti, irodalmi és művészeti eseményeit igyekeztünk minél részletesebben képviselni. Egy jeles képviselő rendes heti tárcákat ír lapunkba a képviselőházról. A londoni kiállításon állandó tudósítónk lesz. Eötvösnek több régi becses levelét szintén megismertetjük olvasóinkkal. Szóval: változatos és érdekes napilapot törekszünk szerkeszteni jövőre is. Lapunk előfizetési ára: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. — Vadnai Károly, szerkesztő. Tóth Kálmán lap tulajdonos. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás. Az öreg katona arca e szavaknál bánatosan aggódó kifejezést váltott. A grófné összeszedte minden ügyességét, hogy fivére aggasztó hanyagságáért ezúttal amnesztiát eszközöljön, de meggyőződött e párbeszéd folytán arról is, mily fontosságot tulajdonit atyja Vilmos katonáskodásának, hogy fia jövőjét csak ez úton látja biztosítva, s hogy rögeszméjén kora egész makacsságával csüggve, atyai szive szeretetében s gondoskodásában egyedül e célt tűzte ki fia számára. E tudomás, mint látni fogjuk, mérvadó leend bizonyos körülmények közt Amália viseletére. — Hol találkozunk ma este? — kérdé Vilmos nővérét néhány órával e párbeszéd után. — Nem rendelkeztem még időmmel! — felelt a grófné. Vilmos szobájába vonult. De ahelyett, hogy a tulajdonosnak köszönő levelet ima, szerelmi dalokat irt, lesve, figyelve minden neszre, ha várjon nem jönnek-e Völgyiék ? Miután azonban órák hosszán hasztalan várt, elhagyá szobáját. Testvérét nem találván már honn, cél nélkül járkált egy darabig, míg végre a városliget felé irányzó lépteit. Odaérve, a hársak alatt megpihent. Andalogva találjuk. Pár napi élményei különben is hasonlók egy szép álomhoz, csoda-e, ha lelke kénye-kedve szerint alkotta álomképeit ? ha mint egy kies júniusi regg szürkületén nyoszolyánk csipkefüggönyei által beárnyalva, nehézségekbe nem ütközött, s kész nyájassággal szive vágyának minden meghódolt ? . .. Csoda-e, ha az eshetőségek szerencsekockái közé markolva, azt óhajtá, hogy a két fiatal hölgy most éppen erre sétáljon, hogy Luizát bár távolról kisérhesse, hogy karcsú termete vonalain gyönyörködjék é s picike lábai nyomán legeltethesse szemeit ? E merengésből a való meglépése riasztá föl. Völgyiék a grófné kíséretében! Vilmos a társasághoz csatlakozott. Az est pompás volt. A rétek balzsam-illatot leheltek, a fák sűrű lombjai útját állották olykor a lenyugvó nap sugarainak, hogy bájmosoly gyanánt ismét előtűnhessen. Vilmos előtt soha szebbnek tán nem tetszett a természet. A derült kék égi boltozathoz hasonló kies nyugalom szállta meg, s e kies nyugalom benyomásai tán el sem mosódnak mindvégiglen, ha a keskenyülő ösvényeken a társaság párokra nem oszlik, s ha véletlenül Adél, s nem éppen Luiza mellé jut. De igy, a fiatal hölgy közös közelében, a sűrű lombozatok közt igéző szemeinek egyetlen tárgya, kérdéseire felelet, hallgatására sóhaj! .. Csipke-kendője, egy-egy elbomló hajfürt által olykor véletlenül érintve ez nem vala már kies nyugalom, tompulatlan ifjú szirének lázas gyönyör vala! Ama szavak, melyek olykor ajkára találtak, összefüggésnélküliek, megeshetik, tán hézagos költemény, csonka, értelmetlen szavakkal, melynek csak melódiája épp, de mindennapi próza még sem volt. —■ Nem foglalkozott ön soha költészettel ? — kérdé Luiza, elárulva önkénytelenül eszmekapcsolatait. — Olykor .. . néha. . . . Hazudott. Hiszen előadva, felelete így hangzana: — A mióta önt ismerem, s még jóval azelőtt, ábrándos lelkem s ifjú szivem sejtelmes rajongásai közt. IV. Az aranjuezi szépnapok lejártak, 8 Vilmost csapásra csapás érte. E váratlan csapások egyike az, hogy Téri kijelenté fiának, miszerint tizennégy nap múlva ezredéhez fog utazni A második, hogy Ormi, gyöngélkedéséből fölgyógyulva, gyakrabban látogatja Völgyiéket. A harmadik, mi fiatal kedélyére oly sivár hatással volt, s mi meg nem fejtett sötét rejtélyként foglalkoztatja elméjét s emészti szivét : azon fölfedezés, hogy nővére minden tőle kitelhető úton-módon akadályozza Luizávali találkozását. E fölfedezés legfájóbb volt, és sivár hatása kínos ellentétben állt fiatal lelkületével. Gyanútlan szíve először érze a csalódás keserűségét, s érzékebtének védtelen pontján, ott, hol gyanakodni bűn lett volna. Törekvéseinek célját, életkérdését látta megtámadva, s ha nem bélyegezte rögtön árulásnak, valóban csak nemeslelküségének tulajdonítható. Tudomásul vette egyszerűn a tényt. S e perctől kezdve óvatos jön, s figyelő minden eseményre. Egy reggel inassal találkozott az előteremben, ki egy, a grófnénak címzett levélkét hozott Völgyiéktől. Vilmos megvárta, mig a háziszolga a levélkét átvéve, nővérének bevitte, s ez alatt a mellékteremben a függönyök közé rejtőzött. A szolga teljesitvén föladatát, kiment, de néhány perc múlva ismét visszajött. A grófné ekkor félig nyitott ajtónál szintén kis levélkét kézbesite ennek, e szavakkal: — Mondja meg a levél átadója, hogy estére elvárom őket. Vilmos eleget hallott, mert tudta, hogy a két fiatal hölgyről van szó. . E tudomás után még csak nővérét akarta próbára tenni, s meggyőződni irányábani viseletéről. Benyitott tehát szobájába. Amália az asztalon heverő levélkét azonban hirtelen fölkapva, elrejté. E művelet, habár villámgyorsasággal történt is, Vilmos figyelmét el nem kerülé. De erőt von magán, s nem gyaníttatva, hogy látott és hallott, leült a karszékbe, egészen tudatlannak tettetve magát. Beszélgettek egyről-másról. Vilmos hosszasan várt, de a grófné szóval sem érinté a levélkét. Ekkor odahagyván úlhelyét,a szobájába ment, s hogy senki által ne háborgattassék, becsukta ajtaját. A kis szoba, mely gazdája nyájas örömeinek, bánatának s merengéseinek tanúja volt, most először látta gondtól összeroskadni, mi több, látta kétségeskedő arccal s gyanakodó szívvel. Vilmos taglalni kezdi az eseményeket. Nővérének eddig tapasztalt viseletéből kitűnt, hogy nem csak akadályozza Luizávali találkozását, sőt elhárítja tőle féltékenyen még a hírt is, mely tőle jön vagy reá vonatkozik. Elősegíti Ormi terveit. Tehát szövetségese, szövetségese ellene és szerelme ellen!... Nem, nem, ez igenrút volna! Hisz ő mutatta be. S miként áll Luizával ?! Ormi fölolvasásokat tart kedvéért, Ormi majdnem mindennap látogatja, holott szegény szive csak reményekkel és sejtelmekkel táplálkozott! De ama sejtelmek nem voltak-e oly biztatók, mintha mennyből származtak volna, s ama remények nem valának-e oly édesen kecsegtetők ? Vilmos érzé, hogy bekövetkezett a perc, a fontos határzatok perce. Szive lázasan vert, agyában villámsebességgel egy eszme fogamzott meg, a legőrültebb, minőt csak beteg elme gondolhat ki. Tollat ragadt, s a következő levelet írta Luizához: „Kisasszony! Ama percben, midőn először láttam önt, az égből egy nyájas angyal szeretni, imádni tanított; önnek szenteltem ábrándos lelkem első sóhajait, önért dobogott szivem először. . . . Mint szent mise alatt égbe szálló tömjénfüstnél tett fogadás, oly tiszta, igaz, örök és határtalan szerelmem! Engedje az érzelem korlátlan hevének e szót kiejteni! S engedje remegve kérdenem, ha szabad-e önt titokban, szívem mélyéből imádni ? Vérem jéggé dermed s agyamra és borús, ha neheztelésére gondolok . . . Számot vetni minden eshetőséggel nincs erőm. ... Ah! Luiza, nem testem porhüvelyét féltem én, hanem lelkem örök üdvössége függ önnek egy szavától!“ E levélkét estefelé, midőn szobája ajtaját ismét gondosan becsukta, egy kis virágbokréta közé rejté. Aztán leült, s várta Völgyiéket. (Folyt, köv.) A fátyol rejtelme. Schwartz Mária svéd beszélye. (Folytatás). Az orvos fölnyitá az ajtót s beszólita szolgáját. Deen zsebébe dugta a csomagot, s a szobát engesztelhetlen gyülölséggel hagyta el. Midőn az előszobába jutott, megfordult s az utána betett ajtó felé fenyegetőzvén öklével, igy motyogott: — Majd kezem ügyébe esel még, és akkor ... Albertini orvostudor király utcai saját házában lakott. Szűk kis épület volt ez, melynek első emeletét ő, a másodikat anyja, és a harmadikat a cselédség lakta. De ennek az orvosnál történt látogatása óta egy hét múlt el, midőn egy este Albertini igen későn tért valamely mulatságból haza s a kaput a nála levő kulcscsal fölnyitván s újra bezárván, egész gondtalanul szivarozva haladt föl a lépcsőn s kinyitá az előszoba ajtaját. Midőn ezt is bezárta és megfordult, hogy szobájába vonuljon, valaki vállára, ütött, s ugyanekkor pisztolycsőt érzett halántékához érni.