Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-08 / 81. szám

81-dik az. Szombat, ápril 8. Kiadó-hivatal: Fest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívást az év második negyedére külön nem küldtünk szét, a miután postautalvány által legcélszerűbb, legolcsóbb előfizetni, csak e helyen hívjuk föl olvasóinkat la­punk további pártfogására. Hogy mily kitűnő írói erők támogatják napi közlönyünket, abból is látszik, hogy például a lefolyt évnegyedben Gyulai Pál, Fálk Miksa, Brassai Sámuel,Keleti Gusztáv, Kriza János, Jakab Elek stb., sőt J­ó­k­a­i M­ó­r is (saját lapjait kivéve) csupán a mi lapunkban közöltek műveket. Adtunk számos érdekes beszélyt, rajzot, költeményt, eredeti leírásokat még Oroszországból is, tárcaleve­leket Párisról (hol megint lesz nem­sokára rendes levelezőnk), New-Yorkból, Rómából, Nápolyból, Svájc különféle pontjairól, Bécsből, stb. Az idény társaséleti, irodalmi és művészeti eseményeit igyekez­tünk minél részletesebben képviselni. Egy jeles kép­viselő rendes heti tárcákat ír lapunkba a képviselő­házról. A londoni kiállításon állandó tudósítónk lesz. Eötvösnek több régi becses levelét szintén megismer­­tetjük olvasóinkkal. Szóval: változatos és érdekes napilapot törekszünk szerkeszteni jövőre is. Lapunk előfizetési ára: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. — Vadnai Károly, szerkesztő. Tóth Kálmán lap tulajdonos. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás­. Az öreg katona arca e szavaknál bánatosan aggódó kifejezést váltott. A grófné összeszedte minden ügyességét, hogy fivére aggasztó hanyagságáért ezúttal amnesztiát eszközöljön, de meggyőződött e párbeszéd folytán arról is, mily fontosságot tulajdonit atyja Vilmos katonáskodásának, hogy fia jövőjét csak ez úton látja biztosítva, s hogy rögeszméjén kora egész ma­kacsságával csüggve, atyai szive szeretetében s gon­doskodásában egyedül e célt tűzte ki fia számára. E tudomás, mint látni fogjuk, mérvadó leend bizonyos körülmények közt Amália viseletére. — Hol találkozunk ma este? — kérdé Vilmos nővérét néhány órával e párbeszéd után. — Nem rendelkeztem még időmmel! — felelt a grófné. Vilmos szobájába vonult. De a­helyett, hogy a tulajdonosnak köszönő levelet ima, szerelmi dalokat irt, lesve, figyelve min­den neszre, ha várjon nem jönnek-e Völgyiék ? Miután azonban órák hosszán hasztalan várt, elhagyá szobáját. Testvérét nem találván már honn, cél nélkül jár­kált egy darabig, míg végre a városliget felé irányzó lépteit. Odaérve, a hársak alatt megpihent. Andalogva találjuk. Pár napi élményei különben is hasonlók egy szép álomhoz, csoda-e, ha lelke kénye-kedve szerint alkotta álomképeit ? ha mint egy kies júniusi regg szürkületén nyoszolyánk csipkefüggönyei által be­árnyalva, nehézségekbe nem ütközött, s kész nyá­jassággal szive vágyának minden meghódolt ? . .. Csoda-e, ha az eshetőségek szerencsekockái közé markolva, azt óhajtá, hogy a két fiatal hölgy most éppen erre sétáljon, hogy Luizát bár távolról kisér­hesse, hogy karcsú termete vonalain gyönyörködj­ék é s picike lábai nyomán legeltethesse szemeit ? E merengésből a való meglépése riasztá föl. Völgyiék a grófné kíséretében! Vilmos a társasághoz csatlakozott. Az est pompás volt. A rétek balzsam-illatot leheltek, a fák sűrű lomb­jai útj­át állották olykor a lenyugvó nap sugarainak, hogy bájmosoly gyanánt ismét előtűnhess­en. Vilmos előtt soha szebbnek tán nem tetszett a természet. A der­ült kék égi boltozathoz hasonló kies nyugalom szállta meg, s e kies nyugalom benyo­másai tán el sem mosódnak mindvégiglen, ha a kes­kenyülő ösvényeken a társaság párokra nem oszlik, s ha véletlenül Adél, s nem éppen Luiza mellé jut. De igy, a fiatal hölgy közös közelében, a sűrű lombozatok közt igéző szemeinek egyetlen tárgya, kérdéseire felelet, hallgatására sóhaj! .. Csipke-ken­dője, egy-egy elbomló hajfürt által olykor véletlenül érintve ez nem vala már kies nyugalom, tompulat­­lan ifjú szirének lázas gyönyör vala! Ama szavak, melyek olykor ajkára találtak, összefüggésnélküliek, megeshetik, tán hézagos költe­mény, csonka, értelmetlen szavakkal, melynek csak melódiája épp, de mindennapi próza még sem volt. —■ Nem foglalkozott ön soha költészettel ? — kérdé Luiza, elárulva önkénytelenül eszmekap­csolatait. — Olykor .. . néha. . . . Hazudott. Hiszen előadva, felelete így hangzana: — A mióta önt ismerem, s még jóval azelőtt, ábrándos lelkem s ifjú szivem sejtelmes rajongá­sai közt. IV. Az aranjuezi szép­napok lejártak, 8 Vilmost csapásra csapás érte. E váratlan csapások egyike az, hogy Téri kije­lenté fiának, miszerint tizennégy nap múlva ezredé­hez fog utazni A második, hogy Ormi, gyöngélkedéséből föl­­gyógyulva, gyakrabban látogatja Völgyiéket. A harmadik, mi fiatal kedélyére oly sivár ha­tással volt, s mi meg nem fejtett sötét rejtélyként foglalkoztatja elméjét s emészti szivét : azon fölfede­zés, hogy nővére minden tőle kitelhető úton-módon akadályozza Luizávali találkozását. E fölfedezés legfájóbb volt, és sivár hatása kí­nos ellentétben állt fiatal lelkületével. Gyanútlan szí­ve először érze a csaló­dás keserűségét, s érzé­kebté­nek védtelen pontján, ott, hol gyanakodni bűn lett volna. Törekvéseinek célját, életkérdését látta megtá­madva, s ha nem bélyegezte rögtön árulásnak, való­ban csak nemeslelküségének tulajdonítható. Tudomásul vette egyszerűn a tényt. S e perctől kezdve óvatos jön, s figyelő minden eseményre. Egy reggel inassal találkozott az előteremben, ki egy, a grófnénak címzett levélkét hozott Völ­gyiéktől. Vilmos megvárta, mig a háziszolga a levélkét átvéve, nővérének bevitte, s ez alatt a mellékterem­ben a függönyök közé rejtőzött. A szolga teljesitvén föladatát, kiment, de néhány perc múlva ismét visszajött. A grófné ekkor félig nyitott ajtónál szintén kis levélkét kézbesite ennek, e szavakkal: — Mondja meg a levél átadója, hogy estére el­várom őket. Vilmos eleget hallott, mert tudta, hogy a két fiatal hölgyről van szó. . E tudomás után még csak nővérét akarta pró­bára tenni, s meggyőződni irányábani viseletéről. Benyitott tehát szobájába. Amália az asztalon heverő levélkét azonban hir­telen fölkapva, elrejté. E művelet, habár villámgyorsasággal történt is, Vilmos figyelmét el nem kerülé. De erőt von ma­gán, s nem gyaníttatva, hogy látott és hallott, leült a karszékbe, egészen tudatlannak tettetve magát. Beszélgettek egyről-másról. Vilmos hosszasan várt, de a grófné szóval sem érinté a levélkét. Ekkor odahagyván úlhelyét,a szobájába ment, s hogy senki által ne háborgattassék, becsukta ajtaját. A kis szoba, mely gazdája nyájas örömeinek, bánatának s merengéseinek tanúja volt, most elő­ször látta gondtól összeroskadni, mi több, látta két­­ségeskedő arccal s gyanakodó szívvel. Vilmos taglalni kezdi az eseményeket. Nővérének eddig tapasztalt viseletéből kitűnt, hogy nem csak akadályozza Luizávali találkozását, sőt elhárítja tőle féltékenyen még a hírt is, mely tőle jön vagy reá vonatkozik. Elősegíti Ormi terveit. Tehát szövetségese, szövetségese ellene és sze­relme ellen!... Nem, nem, ez igen­­rút volna! Hisz ő mutatta be. S miként áll Luizával ?! Ormi fölolvasásokat tart kedvéért, Ormi majd­nem mindennap látogatja, holott szegény szive csak reményekkel és sejtelmekkel táplálkozott! De ama sejtelmek nem voltak-e oly biztatók, mintha mennyből származtak volna, s ama remények nem valának-e oly édesen k­ecsegtetők ? Vilmos érzé, hogy bekövetkezett a perc, a fon­tos határzatok perce. Szive lázasan vert, agyában villámsebességgel egy eszme fogamzott meg, a legőrültebb, minőt csak beteg elme gondolhat ki. Tollat ragadt, s a következő levelet írta Lui­­zához: „Kisasszony! Ama percben, midőn először lát­tam önt, az égből egy nyájas angyal szeretni, imád­ni tanított; önnek szenteltem ábrándos lelkem első sóhajait, önért dobogott szivem először. . . . Mint szent mise alatt égbe szálló tömjénfüstnél tett foga­dás, oly tiszta, igaz, örök és határtalan szerelmem! Engedje az érzelem korlátlan hevének e szót ki­ejteni! S engedje remegve kérdenem, ha szabad-e önt titokban, szívem mélyéből imádni ? Vérem jéggé der­med s agyamra és borús, ha neheztelésére gondo­lok . . . Számot vetni minden eshetőséggel nincs erőm. ... Ah! Luiza, nem testem porhüvelyét fél­tem én, hanem lelkem örök üdvössége függ önnek egy szavától!“ E levélkét estefelé, midőn szobája ajtaját ismét gondosan becsukta, egy kis virágbokréta közé rejté. Aztán leült, s várta Völgyiéket. (Folyt, köv.) A fátyol rejtelme. Schwartz Mária svéd beszélye. (Folytatás). Az orvos fölnyitá az ajtót s beszólita szolgáját. Deen zsebébe dugta a csomagot, s a szobát engesz­­telhetlen gyülölséggel hagyta el. Midőn az előszobába jutott, megfordult s az utána betett ajtó felé fenyegetőzvén öklével, igy motyogott: — Majd kezem ügyébe esel még, és akkor ... Albertini orvostudor király­ utcai saját házában lakott. Szűk kis épület volt ez, melynek első emele­tét ő, a másodikat anyja, és a harmadikat a cseléd­ség lakta. De en­nek az orvosnál történt látogatása óta egy hét múlt el, midőn egy este Albertini igen későn tért valamely mulatságból haza s a kaput a nála levő kulcscsal fölnyitván s újra bezárván, egész gondta­­lanul szivarozva haladt föl a lépcsőn s kinyitá az előszoba ajtaját. Midőn ezt is bezárta és megfordult, hogy szo­bájába vonuljon, valaki vállára, ütött, s ugyanekkor pisztolycsőt érzett halántékához érni.

Next