Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-05 / 103. szám

Képek az ostromlott Parisból.*) VI. (Újév napja. A fegyverszünet után). December hó utósó napjai elérkeztek. Mily szomorúak voltak e napok, melyek más években az örömnek vannak szentelve! Igaz, hogy a kielégített boszú halvány vigasza némi megnyugvást ébresztett azokban, kiknek eszükbe jutott, hogy az ostromló ellenség sem fogja otthon tölteni a karácsonyi ünnepeket, és a hagyományos karácsonyfát ezúttal Németországban is szomorú arcok és kényes szemek veendik körül. De mennyire különbözött Páriában is a karácsony este azon zajos éjjelektől, melyekkel az elmúlt években ezen évfordulót ünnepelni szokták! A legtöbb templom ajtaja be volt zárva, és a petróleummal világított félhomályos utcákon alig kongottak egy-egy elkésett éjszakai kóborló léptei. Csak néhány nyilvános helyiség maradt nyitva, a legélénkebb boulevardokon és a legzajosabb külvárosokban, de azok is, kik itt összegyűltek, csak az elmúlt idők emlékein rágódtak, a szív tele volt keserűséggel, ki lett volna képes mulatságra gondolni ily véghetetlen gyász közepette ? ! És január első napja ? Ah! mennyi ember sirt keserű könyeket e napon! Hányan küldék el még az ostrom kezdete előtt anyjukat, nejüket, gyermekeiket biztos helyekre, és három hónap óta semmi hírt sem vettek tőlük ! Rendes időkben könnyű dolog megszokni a magánosságot; az elfoglaltság, a társaságok, az élet mindennapi eseményei és azon gondtalan philozophia, mely különösen a francia nemzetet jellemzi, túlsegíti az embert a visszaemlékezés gyötrelmein, de e nap ünnepélyessége fölidézte mindezen kedves, feledhetlen képeket, a boldog napokat, melyek, ki tudja, visszatérnek-e még valaha? A francia nemzet jószívű és könnyelmű, tud feledni és tud megbocsátani, de bizonyára soha semmi sem lesz képes kitörülni ezen újév napját azon emberek emlékéből, kik kénytelenek voltak ezt családuktól távol, minden hit és értesítés nélkül átélni; soha semmi sem lesz képes elfeledtetni a szomorú napot, ezen újév napját, melyből hiányzott a szerető nők csókja és a szőkefürtös gyermek mosolya! De fordítsuk tovább a napló lapjait! Az ostrom kérlelhetetlenül folyt, a nélkülözések naponként súlyosabbakká lettek, a bombázás megkezdődött, a Párison kívül működő hadseregek, Chanzy, Faidherbe, Bourbaki hadseregei egymásután szétverettek, az utósó kirohanás meghiúsult, a kormányhoz közel álló hírlapok előkészíték lassan mint a kedélyeket arra, ami elkerülhetlen volt, és amit még sem akart hinni senki : a kapitulációra. A „Journal Officiel“-ben január 27-kén egy hivatalos közlemény jelent meg, mely tudata, hogy a békealkudozások megkezdődtek, a feltételek azonban még most köztudomásra nem hozhatók. E közlemény az előzmények után annyira előrelátható volt, hogy nem lepte meg Páris lakosságát villámcsapás módjára. A hatás, melyet előidézett, leginkább hasonlítható azon érzelemhez, melyet egy halálhír ébreszt lelkünkben hosszas és fájdalmas betegség után. E halál elkerülhetlen volt, elviselhetlen tehertől szabadítja meg a lelket, az ajkról nem az elégültség, de a megkönnyebbülés fohásza lebben el: „Ah! tehát vége van!“ Most már tudjuk, mihez kell magunkat tartanunk! Nem leszünk többé a kínos bizonytalanság, a rémület és remény folytonosan változó áramlatának martalékai. A túlfeszült izmok tágulnak, a gyötrelmes izgatottság csillapal. De másrészt a szerencsétlen elhúnytat gyöngéden szerettük; bármily gyönge reménysugár volt az, mely a szívben égett, gondosan ápoltuk, míg az élet lélegzett a testben, és a remény az öröm ragyogását csalta ki arcunkra. És ime, most vége, vége mindennek! A hátramaradottban keserű düh támad a sors ellen,mely ezt így intézte! Ily érzelmeket lehetett észlelni Páris lakóiban, midőn január 28-án megjelent a kormány összes tagjai által aláírt kiáltvány, mely a fegyverszünet megkötését jelenté. Az ostrom százharmincötödik napja volt- Nem volt még oly napja Párisnak, mely több könyező embert látott volna, mint január 28-dika, és ki tudja, nem lesznek-e még szomorúbb órái is annál, melyben egy gőgös ellenség előtt kénytelen volt megnyitni hősiesen védelmezett kapuit? Mihelyt a fegyverszünet megkötése folytán a ki- és bemenetel útlevél és bizonyos egyéb feltételek mellett megengedtetett, mindenki, aki tehette, sietett kimenni Párisból. A legelső napon huszonötezer kimeneteli engedély lett kiadva. Számtalanon siettek a vidékre, megölelni nejüket és gyermekeiket, mások pedig ellenállhatlan vágyat éreztek megnézni Páris környékén fekvő falusi lakásukat, és személyesen meggyőződni, hogy mi maradt belőle épen. Az ember alig hinné, milyen mély szeretettel ragaszkodik a párisi ember nyári lakához, melyet többnyire ő maga építtetett, saját kezeivel ékesített föl, és szép bútorokkal és műtárgyakkal díszített Gauthier Theophil, kinek az „Avenue de Neuilly“-n egy villája volt, elmondá benyomásait, melyeket e kedves lak viszontlátásakor érzett, és e megható leirásban minden párisi föltalálta saját érzelmeinek viszhangját. Ezen leírás még az ostrom korszakából származik, a látogatás ősz táján történt. „Végre megérkeztünk házunk elé, nem tudva,ha csak nyomait is föl fogjuk-e találni ? Külsején nem változott semmi. A parthenonbeli Viktória-fej, melynek eredetijét Laborde úr hozta Athénből, és mely köszöntvényben hisziti házunk egyik fülkéjét, helyén állt még, mint diadalmas testvére a milói Vénusnak, a szépsége halhatatlan eszményképének, a szerény hajlék védistenségének. Egy ablak nyitva volt, mintha a ház még régi lakóinak adott volna menhelyet. Ezt jó előjelül tekintettük. Csöngettünk. A kertész kinyitá az ajtót, és mi meghatott szívvel léptünk be e lakba, mely oly kicsi, mint Sokratesé volt, és melyet nem nehéz megtölteni jó barátokkal. „Ha oly lakásba lépünk, mely régóta el van hagyatva, mindig úgy rémlik előttünk, mintha valakit háborgatnánk. Távollétünk alatt láthatlan vendégek telepedtek meg és visszavonulnak előlünk ; az általunk megnyitott ajtók küszöbén még látni véljük eltűnő ruháik utósó, lebegő redőjét. A magánosság és elhagyottság együttvéve valamely különös, titokszerű dolgot mivelnek, melyet félbeszakítunk. Látásodra a suttogó szellemek elhallgatnak, a pók, mely hálóját szőtte, abbahagyja munkáját, mély csönd *) Francisque Sarcey : „Lesiége de Paris.“ 462 é Egy karnevál. Struensee elbeszélése. (Folytatás). — Vezess, — mondá, mialatt karját karomba ölté, az enyimet alig érintve, és rendelj egy pohár limonádét, nagyon meleg van itt. Kíváncsiságom s feszültségem tetőpontra hágott. A büffethez vezettem. Két pohár limonádét vettem kezembe, s mialatt az egyiket neki nyújtom, lázas izgatottsággal meredtem az arcát fedő álarcra. Most kis kezével a csuklya alatt babrált, lassan megoldá az álca szalagját, és ... . egy gyönyörű, fiatal, félig zavarodottan, félig csintalanul mosolygó, de előttem teljesen idegen arc bukkant ki előttem. Sietve ivott egy kis citromvizet, s az álca ismét előbbi helyén állt. — Nos, — szólalt meg azután oly hangon, mely az előbbinél kissé bizonytalanabbnak, s kevésbé szilárdnak tűnt föl, — nem mondtam igazat ? Ismer ön engem ? látott ön engem valaha ? — De egyszerre „ön“-nek szólitasz engem! — felelek, miután első s a megdöbbenéssel határos bámulatomat valamennyire leküzdöttem. — Oh! nem, ily könnyen nem menekszel tőlem! — folytatom hévvel, kezeit megragadva, midőn látom, hogy aggodalmasan körültekint. — Mondd meg, ki vagy ?, hogy hívnak ?, hogy fölkereshesselek, hogy viszontláthassalak. Ő észrevehetőleg mindig nyugtalanabb lett. — Most, miután bájos arcodat láttam, meg vagyok győződve, hogy nem lenne méltó hozzád, ha csupán szeszélyed játéklapdájává használtál volna föl a mondottak által, melyeket valamely véletlen tudomásodra juttatott. Én valóban nem bocsátlak el téged, — mondám növekvő hévvel s kezeit erősen átszoritva, — nem bocsátlak el, mig meg nem mondod : ki vagy, és miként foglak viszontláthatni ? — Viszontlátni fogsz engem, — felelt bizonytalan, rezgő hangon s majdnem aggodalmas körültekintéssel, — hanem most bocsáss, — folytatá, kezét az enyémből kiszabadítva, s különben visszaélsz a bizalommal. E szavak után gyorsan megfordult s karját az előbb őt kisérő férfi dominó karjába fűzé, kit én izgatottságomban egészen elfeledtem. Egy álarcos tömeg elsodort bennünket egymástól, s ámbár órákig fáradoztam utánuk, nem találtam meg őket többé, valószínűleg elhagyták a termet. Ámbár nagyon ki voltam fáradva, mégis sokáig hevertem ágyamban, anélkül, hogy aludni tudtam volna. Izgatottságomnak nem annyira az átélt kaland volt oka, mint inkább a szép ismeretlen arca, mely szüntelen előttem lebegett. Minő varázs volt e gyermekies, okos, szemérmes és csintalan szemekben Minő csábitó mosoly játszott korálpiros ajkain! Soha sem láttam csábítóbban szebb szájat, s irigyeltem a poharat, melyet ajkai s gyöngyfogai érintettek. Mily nemes alkotású orr, mily elragadó szép a fürtökkel koszorúzott fehér homlok, és az a pici, keskeny kéz! Soha sem láttam szebb, tündériesebb leánykát ! Soha! Ez volt lázas képzelődésem és gondolataim eredménye, melyek végre egy nyugtalan álomba olvadtak át. VI. Másnap reggel az ész megint jogaiba lépett, s uralma nem háborgattatott annyit a fölizgatott érzelmek által. Reggel mindig másképp érez az ember, mint egy, az idegek által kormányzott estén; minél magasb a dagály, rendesen annál mélyebb az apály, így van minden emberi dologban: föl és alá !, forradalom és reakció! A karnevál, mely többféle lármás hangokkal jelenté ismét léterét, kezdett kellemetlenné válni előttem ; a korai reggel, az idő kezdett barátságtalan lenni, s nem igen látszott előttem alkalmasnak a bolondozás folytatására; ugyanazért reggelimet fölhozatám szobámba, távol tartandó egyelőre magamat e balga zűrzavartól. Éppen midőn szivarra gyújtottam s gondolataim újra élénkebben kezdtek tegnapi kalandommal foglalkozni, a pincér egy látogatójegyet hoz, azon megjegyzéssel, hogy az illető úr odalenn van s beszélni óhajt velem. — Folytatása következik! — gondolom. A kártyát elvettem, s nem minden kellemes meglepetés nélkül olvasom rajta: ,, Willer J., ügyvéd a rajnai főtörvényszéknél.“ Ez volt hát a rejtvény megfejtése ! Willerrel több ideig voltam együtt Berlinben, s vele gyakori, habár nem a legbizalmasb társalgást folytattam. Ő mint rajnamelléki, később visszatért hazájába, s egészen eltűnt emlékezetemből. Ő — hozzátartozói egyikével — lehetett csak, akik engem tegnap misztifikáltak,és igy e rejtélyes esetnek nagyon egyszerű és természetes megfejtése lett. Ezek voltak körülbelül gondolataim, miután a pincérnek kijelentem, hogy a látogatásnak nagyon örvendek, melynek én ismét növekvő izgatottsággal néztem elébe. Mosolyogva s szívélyesen kezet nyújtva lépett ő be. Keveset változott, mióta nem láttam; magaviselete is ugyanaz volt, mintha nem is lettünk volna soha elválva. — Csak nem haragszik ön, — szólt vidáman, miután kölcsönös üdvözlés után helyet foglaltunk, — hogy mi önt tegnap egy kissé megintrigáltuk ? Az alkalom csábító volt. Én még most is élénk összeköttetésben állok berlini barátimmal, s ez úton több híreket és tudósításokat kapok onnan. Ön felől is írtak nekem, hogy tudniillik elnökével összezördült, s Britonba küldetett száműzésbe. S midőn én úgy egyedül látom önt bolyongni a Gürzenich-teremben, a kisértésnek nem bírtam ellentállani, hogy ismeretlen szájból ismeretes dolgokat ne beszéltessek el önnek. Hiszen karnevál van,és ön bizonyára nem neheztel ? — Hogy neheztelnék ? Sőt ellenkezőleg, nagy köszönettel tartozom, hogy oly szép ajkakat választott hozzá! Ő hamisan mosolygott. — Épp azon pillanatban nem volt más rendelkezésemre! — folytatá tréfásan.— Ön bizonyára hosszabb időt fog itten tölteni ? — Csak még ezt a hetet. Ha nem mondja el, hogy ment önnek itt azon idő óta ?, miután az én egyszerű történetemet oly alaposan ismeri. — Én meg vagyok elégedve helyzetemmel. Mint főtörvényszéki ügyész, nagyon kielégítő gyakorlatnak örvendek. Egy évvel ezelőtt megnősültem, és most már .. . — Megnősült ?— szakitam félbe izgatottan. — Így hát az ön neje volt az, a ki nekem tegnap bűneim lajstromát elősorolta?.. — Hogy nem volt-e az ? — mondá sajátságos mosolylyal. — Mindenesetre! Ki is lett volna más ? — Ön valóban szerencsés ember, — kiáltám, — legalább a házasságban a fő nyerőszámot húzta. — Köszönet ez elismerésért — mondá furcsa arccal — egyúttal nem nevében is ! (Folyt, köv.)