Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)

1871-06-01 / 124. szám

124-dik az. Csütörtök, junius 1. Kiadó-hivatal: Fest, barátok-tere­m szára. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Wévre . . . 7 ft . kr. Sagyedévra . 3­0­00 kr. Megjelen a­z ünnep utáni «apokst kivivé minden­nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zökdlfa­ utca 39. o. L­ea Hirdetési díj: Hatodhasábon peát­­aor . .­.............9 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor . . . . 30 kr Egy történet. (A „Szomorú történetek “-ből). Irta: Rádl Ödön. (Vége). De a gyermek maradt, nem tudott elválni onnan, hol „5“ élt. Elkísért az indóházhoz. Kézi­tás­­kámra ügyelt addig, míg én jegyet váltottam. Mikor a vagyonba léptem, sírt. Egy nap s egy éj a coupé szögletében. Vágtató tájak, nyargaló városok, he­gyek, folyók, síkságok. Dohányzó, számoló, lármázó filiszterek a coupében. Otthon voltam ! . . . Egy pár levelet kaptam fiatal barátomtól: minden sorban bolond szenvedély, minden levél csak „ő“ róla. Mi­ben lépett föl, mily szép volt, mily isteni volt! . . . . Egyszerre a levelek kimaradtak. Tout va, tout passe ! „Elfeledett bizonyára, megint mindenesetre! “, gondolom. A nyugalom kezdett lassan gyilkolni engemet, a béke rothadását éreztem ereimben. Álmaimban az őrültség környezett. Vissza kell mennem az életbe! És visszamentem. Félévig nem éltem, félévig nem tudtam a világról semmit, nem olvastam semmit. Ábrándoztam sokat — bolond voltam nagyon. Az indóház márvány­oszlopos előcsarnokában a hirdetéseket keresem. Olvasom: színház. „Tasso,“ öt felvonásban, írta Göthe. Bérkocsiba vetem maga­mat, s a színházhoz hajtatok. Alig merek hinni fü­leimnek : van jegy! Este helyemen vagyok. Semmi sem változott, minden úgy van a teremben, a­mint elhagyom: a nagy gázcsillár, a nyafogó leányok, a kivágott mel­­lényü gavallérok, még a nagy­dob is, mind, mind! A színpadon áll „ő,m­este­ i Leonóra, kezében a babérkoszorú, melylyel Virgil szobrát megkoro­názza. És szép volt, bűvösen szép. Hangja megtartó még mindig behízelgő dallamosságát, zengő hatal­mát, és én szerelmes voltam belé, mint soha eddig. Az első felvonásnak vége, s két úr telepedik mellém. A­ki szorgalmas látogatója nagy városok­ban a színházaknak, ismerni fogja a mellém telepedett két urat. Eau de cologne illat, sápadt, kiélt arc, bágyadt tüzű szemek, kopasz fej, arany óralánc, gyémánt­gyűrűk. Ezek a színház habitué­i. Nem élvezni, unatkozni jőnek oda. Egy harmadik úr lép hozzájuk — az én ismerősöm. — Visszajött a medvék országából ? Még min­dig ábrándozunk ? — Vissza! . . . Még mindig. — Vigyázzon, úgy ne járjon, mint a kis A., az én pártfogoltam! Sápadt lettem, szívem összeszorult. — Mi baja történt? Ön megijeszt. — Hát nem tudja ? nem olvasott lapokat ? — A medvék országából jövök. —• Igaz, tehát elmondom, ígérje meg előbb, hogy nem fog sírni. Mert lássa, én sírtam, pedig rit­kán történik meg rajtam. — Nem fogok sírni! — Écoutez donc. Mintegy két hónapja, „Lear király “-t adták, „ő“ Goneril-t. Ön ismeri őt e parthie­­ben : á en devenir fou! A játék heve elragadja, mint szokása, előre lép, majdnem a színpad szélére és belemerül dikciójába. Hosszú bársony ruhájának uszálya — vous savez, az, melyet H. herceg rendelt neki ez estére négyezer frtért Raclin és Massette-nél Párisban — mondom, uszálya egy heves mozdulat következtében lebillenti a gázláng abat-lumiére-jét és lángba borul. A szereplők elvesztik eszüket, ő felsikolt és futni kezd ; iszonyú félelem fogja el a hallgatóságot, melynek­­egy része eszeveszetten fut kifelé; őrült zaj, sikoltás keletkezik. E kritikus perc­ben kirohan szögletéből a kis A. s ráveti magát a művésznőre, átkarolja szezeivel, testével oltja a lán­gokat. A lángok belekapnak ruhájába, míg a vissza­nyert lélekjelenléttel elesietők borzasztóan összeégett testéről letépik az égő rongyokat. A művésznőnek — hála a gyors segélynek! — semmi baja sem jön. Még bőrét sem perzselé meg. Az előadás, természe­tesen, véget ért. A kis A—t egy szobába vitték. Midőn magához tért, „ő“ utána tudakozódott. Ajkai hálát re­­begtek, midőn ballá, hogy mentve van. Aztán bejött „ő“ is, pompásan nézett ki elegáns öltözékében,melyet azalatt magára von. Odalépett a gyermekhez, kinek szép arca, melyet a lángok megkíméltek, boldog­ságtól sugárzott, noha iszonyú kínjai lehettek. Fölé­be hajlott, megsimogatá alabástrom­ kezeivel meg­­mentőjének szőke fürtéit, aztán egy rögtöni gondo­lat behatása alatt ajkait a gyermek ajkaira helyezé. Hosszú csók volt, s tán hosszabb is lett volna, ha H. herceg inasa e pillanatban be nem lép. „A kocsi vár, kisasszony!“ H. herceg, tudnia kell önnek, nagy estélyt rendezett a művésznő tiszteletére ez estén. Az inas mit sem sejtve, egyszerűen jelenté, hogy az értte küldött kocsi előállott. A művésznő fölemelte fejét. Ha látta volna ön e pillanatban a gyermek ar­cát ! Az őrült boldogság s az iszonyú kétség kife­jezése villant át azon. Amaz a csók miatt, emez, hogy „ő“ eltávozik. Megragadta összeégett ujjaival a művésznő kezét: „Oh! ne távozzék, meghalok, vég­­hetetlenül szeretem önt!“ „Mennem kell, holnap lát­juk egymást. . . Adio!“ Intett az inasnak, jó éjt kí­vánt nekünk és eltűnt. Aztán borzasztó csönd követ­kezett. Rátekintek pártfogoltamra. Elborzadtam, s ekkor történt, hogy sírtam. A gyermek végerőlkö­déssel fölült, hogy utána tekinthessen. Arcvonásait kiforgató a kín, szemei csaknem kiugrottak üregeik­ből — holnap — látjuk egymást — késő — megha­lok !“ hörgé. Összerogyott , feje a kemény asz­talra esett, melyre fektettük; az asztal nagyot kop­­pant. Meghalt. Temetésén nem volt jelen más, mint én és szülei. „Ó,“ mint hallom, kissé szórakozott volt­­ H. herceg estélyén, de egészben véve jól mulatott. A pompás öltözék, mely ma rajta van, szintén a herceg ajándéka; az én tanácsomra nem Raclin és Massette­­nél, hanem Fullarton et comp.-nál renddé. Mit mond ízlésemhez ? — Hallgasson a színpadra! — felelém. A darab ezalatt folyt, midőn ismerősöm elvégzé szomorú történetét, a darab végéhez ért. — Miért hallgassak a színpadra ? — kérdé. — Hallgasson csak ! Tasso haját tépve átkozó­­dott a színpadon: „Allein wir selbst betrügen uns so gern, Und ehren die Verworfnen, die uns ehren. Die Menschen kennen sich einander nicht; Nur die Galeerensklaven kennen sich, Die eng an eine Bank geschmiedet Keuchen ; Wo Keiner was zu fordern hat und Keiner Was zu verlieren hat, die kennen sich. Wo jeder sich für einen Schelmen giebt Und seines Gleichen auch für Schelmen nimmt. “ — De hát miért hallgassak ? — Ugyan hallgasson csak :­ „Wie lang’ verdeckte mir Dein heilig Bild Die Buhlerin, die kleine Künste treibt! Die Maske fällt, Armiden seh’ ich nun Entblösst von allen Reizen.“ — Megértett ? — Meg! — Tehát nem ábrándozunk többé ? — Nem ! Borjúszeletet eszem citrommal és sört iszom rá — ezentúl. — Menjünk! Egy nem-mindennapi társaság. (Színészi naplómból). Krecsányi Ignáctól. A hatvanas évek elején a színtársulat, mely­nek tagja valók, az alföld egyik nagyvárosában töl­tötte az őszi idényt. Tősgyökeres magyar nép közt lévén, műsorozatunk nagyrészt történeti drámákra szorítkozott, s vasárnapokon rendesen népszínműve­ket vagy énekes bohózatokat adtunk, ezzel a köznép érdekeltségét akarván a színészet iránt­­fölébresz­teni, melynek intelligens része is meglehetősen szűk­markú nem csak a szavaló múzsa, hanem annak többi ikertestvérei iránt is, s a civilizáció csak csiga­lépésekkel tud magának utat törni a mértföldekre terjedő homokbuckán keresztül. Egyik vasárnapon Szigligeti „Csikós“-át hirdet­tük. Este, mikor a közönség már gyülekezni kezdett az előadásra, négyes fogat állt meg az épület előtt, hol a színház volt. Oly váratlanul termett elő e fogat, mint a forgószél által fölkavart porfelleg, vagy mintha egy intésre a föld alól bújt volna elő. Az izzadságtól gőzölgő s reszkető idegzetű fiatal paripák sejtetek, hogy jó távolról röpítik a díszes kocsit, s horkoltak, ágaskodtak, mintegy azt akarván tudtál adni, hogy ez az út hosszú, vékony lábaikat még nem fárasztó ki, s készek azt egyházamban visszafelé is megtenni. A k­vvés kocsis alig volt képes őket lecsillapítani biztató szavaival. A körülállók meglepetve néztek egymásra. Minden arc ezt látszott kérdezni: „Vájjon kik lehet­nek az úton érkezettek ?“, s kíváncsian várták a ko­csiból kiszállókat. Mikor végre a paripák teljesen lecsillapul­­tak s a hintó kerekei egész a küllőkig elmerültek, alapot vájva maguknak a puha homoktalajban, fényes sarkantyús, szűk vörös nadrágos, széles, fehér szarufával gazdagon kihányt Hunyady-dókás és mellényes, termetes huszár ugrott le a bakról a kocsis mellől , s szolgai alázatossággal kinyit­va a hintó ajtaját, abból először egy húsz-hu­­szonkét éves, pelyhedző szakálú, és bajuszú, bá­tor tekintetű, napsütötte arcú fiatal­embert segített a kiszabásban, ki figyelmesen tekintett körül. Ezt követé egy alacsony, zömök férfi, húsos, semmit je­­lentő széles arccal, melynek közepéből a vastag, ki­fent bajusz úgy feketített a félszürkületben, mint kis, fehér épület homlokzatára kitűzött fekete lobogó. Utána himlőhelyes, athléta-termetű bajuszos és sza­­kálas férfiú lépett ki; ez nem szorult az inas segít­ségére, de még a hintó hágcsójára sem lépett, hanem egyenesen a földre ugorva, az ugrás által adott lökés következtében súlyos testével a ruganyos hintót úgy megrázta, mint a­hogy színészi hasonlattal éljek — az ügyelők a pléhtáblát szokták, mikor a színfalak közt égitáborút vagy a földalatti szellemek megjele­nését megelőző morajt kell előidézniök. Még egy negyedik is bujt elő a tágas kocsiból. Ennek kalapja mélyen homlokára volt húzva s szemei úgy villogtak ki annak karimája alól, mint köpönyeg alá rejtett tolvajlámpa. Korra nézve a legelőször említett ifjú volt a legfiatalabb, a legidősebbnek látszó pedig kö­rülbelül harmincöt éves lehetett. Mindnyájan Csínos, fekete magyar ruhában voltak, s a szűk öltöny mint­egy feszélyezni látszott őket s szögletessé teve moz­dulataikat. Miután mindnyájan kiléptek a kocsiból, az őket bámulókon fürkészeleg végigtekintve, halk hangon utasítást adtak a kocsisnak, ki ostorhegyével a lovak közé suhintva, a város ellenkező oldala felé ragad­tató a négy paripának most még könnyebb terhet. Ezután jegyet váltottak s beléptek a szinterembe, a huszárt pedig a karzatra küldték. A négy ismeretlen

Next