Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)
1871-06-01 / 124. szám
124-dik az. Csütörtök, junius 1. Kiadó-hivatal: Fest, barátok-terem szára. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: Wévre . . . 7 ft . kr. Sagyedévra . 3000 kr. Megjelen az ünnep utáni «apokst kivivé mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zökdlfa utca 39. o. Lea Hirdetési díj: Hatodhasábon peátaor . ..............9 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor . . . . 30 kr Egy történet. (A „Szomorú történetek “-ből). Irta: Rádl Ödön. (Vége). De a gyermek maradt, nem tudott elválni onnan, hol „5“ élt. Elkísért az indóházhoz. Kézitáskámra ügyelt addig, míg én jegyet váltottam. Mikor a vagyonba léptem, sírt. Egy nap s egy éj a coupé szögletében. Vágtató tájak, nyargaló városok, hegyek, folyók, síkságok. Dohányzó, számoló, lármázó filiszterek a coupében. Otthon voltam ! . . . Egy pár levelet kaptam fiatal barátomtól: minden sorban bolond szenvedély, minden levél csak „ő“ róla. Miben lépett föl, mily szép volt, mily isteni volt! . . . . Egyszerre a levelek kimaradtak. Tout va, tout passe ! „Elfeledett bizonyára, megint mindenesetre! “, gondolom. A nyugalom kezdett lassan gyilkolni engemet, a béke rothadását éreztem ereimben. Álmaimban az őrültség környezett. Vissza kell mennem az életbe! És visszamentem. Félévig nem éltem, félévig nem tudtam a világról semmit, nem olvastam semmit. Ábrándoztam sokat — bolond voltam nagyon. Az indóház márványoszlopos előcsarnokában a hirdetéseket keresem. Olvasom: színház. „Tasso,“ öt felvonásban, írta Göthe. Bérkocsiba vetem magamat, s a színházhoz hajtatok. Alig merek hinni füleimnek : van jegy! Este helyemen vagyok. Semmi sem változott, minden úgy van a teremben, amint elhagyom: a nagy gázcsillár, a nyafogó leányok, a kivágott mellényü gavallérok, még a nagydob is, mind, mind! A színpadon áll „ő,meste i Leonóra, kezében a babérkoszorú, melylyel Virgil szobrát megkoronázza. És szép volt, bűvösen szép. Hangja megtartó még mindig behízelgő dallamosságát, zengő hatalmát, és én szerelmes voltam belé, mint soha eddig. Az első felvonásnak vége, s két úr telepedik mellém. Aki szorgalmas látogatója nagy városokban a színházaknak, ismerni fogja a mellém telepedett két urat. Eau de cologne illat, sápadt, kiélt arc, bágyadt tüzű szemek, kopasz fej, arany óralánc, gyémántgyűrűk. Ezek a színház habituéi. Nem élvezni, unatkozni jőnek oda. Egy harmadik úr lép hozzájuk — az én ismerősöm. — Visszajött a medvék országából ? Még mindig ábrándozunk ? — Vissza! . . . Még mindig. — Vigyázzon, úgy ne járjon, mint a kis A., az én pártfogoltam! Sápadt lettem, szívem összeszorult. — Mi baja történt? Ön megijeszt. — Hát nem tudja ? nem olvasott lapokat ? — A medvék országából jövök. —• Igaz, tehát elmondom, ígérje meg előbb, hogy nem fog sírni. Mert lássa, én sírtam, pedig ritkán történik meg rajtam. — Nem fogok sírni! — Écoutez donc. Mintegy két hónapja, „Lear király “-t adták, „ő“ Goneril-t. Ön ismeri őt e parthieben : á en devenir fou! A játék heve elragadja, mint szokása, előre lép, majdnem a színpad szélére és belemerül dikciójába. Hosszú bársony ruhájának uszálya — vous savez, az, melyet H. herceg rendelt neki ez estére négyezer frtért Raclin és Massette-nél Párisban — mondom, uszálya egy heves mozdulat következtében lebillenti a gázláng abat-lumiére-jét és lángba borul. A szereplők elvesztik eszüket, ő felsikolt és futni kezd ; iszonyú félelem fogja el a hallgatóságot, melynekegy része eszeveszetten fut kifelé; őrült zaj, sikoltás keletkezik. E kritikus percben kirohan szögletéből a kis A. s ráveti magát a művésznőre, átkarolja szezeivel, testével oltja a lángokat. A lángok belekapnak ruhájába, míg a visszanyert lélekjelenléttel elesietők borzasztóan összeégett testéről letépik az égő rongyokat. A művésznőnek — hála a gyors segélynek! — semmi baja sem jön. Még bőrét sem perzselé meg. Az előadás, természetesen, véget ért. A kis A—t egy szobába vitték. Midőn magához tért, „ő“ utána tudakozódott. Ajkai hálát rebegtek, midőn ballá, hogy mentve van. Aztán bejött „ő“ is, pompásan nézett ki elegáns öltözékében,melyet azalatt magára von. Odalépett a gyermekhez, kinek szép arca, melyet a lángok megkíméltek, boldogságtól sugárzott, noha iszonyú kínjai lehettek. Fölébe hajlott, megsimogatá alabástrom kezeivel megmentőjének szőke fürtéit, aztán egy rögtöni gondolat behatása alatt ajkait a gyermek ajkaira helyezé. Hosszú csók volt, s tán hosszabb is lett volna, ha H. herceg inasa e pillanatban be nem lép. „A kocsi vár, kisasszony!“ H. herceg, tudnia kell önnek, nagy estélyt rendezett a művésznő tiszteletére ez estén. Az inas mit sem sejtve, egyszerűen jelenté, hogy az értte küldött kocsi előállott. A művésznő fölemelte fejét. Ha látta volna ön e pillanatban a gyermek arcát ! Az őrült boldogság s az iszonyú kétség kifejezése villant át azon. Amaz a csók miatt, emez, hogy „ő“ eltávozik. Megragadta összeégett ujjaival a művésznő kezét: „Oh! ne távozzék, meghalok, véghetetlenül szeretem önt!“ „Mennem kell, holnap látjuk egymást. . . Adio!“ Intett az inasnak, jó éjt kívánt nekünk és eltűnt. Aztán borzasztó csönd következett. Rátekintek pártfogoltamra. Elborzadtam, s ekkor történt, hogy sírtam. A gyermek végerőlködéssel fölült, hogy utána tekinthessen. Arcvonásait kiforgató a kín, szemei csaknem kiugrottak üregeikből — holnap — látjuk egymást — késő — meghalok !“ hörgé. Összerogyott , feje a kemény asztalra esett, melyre fektettük; az asztal nagyot koppant. Meghalt. Temetésén nem volt jelen más, mint én és szülei. „Ó,“ mint hallom, kissé szórakozott volt H. herceg estélyén, de egészben véve jól mulatott. A pompás öltözék, mely ma rajta van, szintén a herceg ajándéka; az én tanácsomra nem Raclin és Massettenél, hanem Fullarton et comp.-nál renddé. Mit mond ízlésemhez ? — Hallgasson a színpadra! — felelém. A darab ezalatt folyt, midőn ismerősöm elvégzé szomorú történetét, a darab végéhez ért. — Miért hallgassak a színpadra ? — kérdé. — Hallgasson csak ! Tasso haját tépve átkozódott a színpadon: „Allein wir selbst betrügen uns so gern, Und ehren die Verworfnen, die uns ehren. Die Menschen kennen sich einander nicht; Nur die Galeerensklaven kennen sich, Die eng an eine Bank geschmiedet Keuchen ; Wo Keiner was zu fordern hat und Keiner Was zu verlieren hat, die kennen sich. Wo jeder sich für einen Schelmen giebt Und seines Gleichen auch für Schelmen nimmt. “ — De hát miért hallgassak ? — Ugyan hallgasson csak : „Wie lang’ verdeckte mir Dein heilig Bild Die Buhlerin, die kleine Künste treibt! Die Maske fällt, Armiden seh’ ich nun Entblösst von allen Reizen.“ — Megértett ? — Meg! — Tehát nem ábrándozunk többé ? — Nem ! Borjúszeletet eszem citrommal és sört iszom rá — ezentúl. — Menjünk! Egy nem-mindennapi társaság. (Színészi naplómból). Krecsányi Ignáctól. A hatvanas évek elején a színtársulat, melynek tagja valók, az alföld egyik nagyvárosában töltötte az őszi idényt. Tősgyökeres magyar nép közt lévén, műsorozatunk nagyrészt történeti drámákra szorítkozott, s vasárnapokon rendesen népszínműveket vagy énekes bohózatokat adtunk, ezzel a köznép érdekeltségét akarván a színészet irántfölébreszteni, melynek intelligens része is meglehetősen szűkmarkú nem csak a szavaló múzsa, hanem annak többi ikertestvérei iránt is, s a civilizáció csak csigalépésekkel tud magának utat törni a mértföldekre terjedő homokbuckán keresztül. Egyik vasárnapon Szigligeti „Csikós“-át hirdettük. Este, mikor a közönség már gyülekezni kezdett az előadásra, négyes fogat állt meg az épület előtt, hol a színház volt. Oly váratlanul termett elő e fogat, mint a forgószél által fölkavart porfelleg, vagy mintha egy intésre a föld alól bújt volna elő. Az izzadságtól gőzölgő s reszkető idegzetű fiatal paripák sejtetek, hogy jó távolról röpítik a díszes kocsit, s horkoltak, ágaskodtak, mintegy azt akarván tudtál adni, hogy ez az út hosszú, vékony lábaikat még nem fárasztó ki, s készek azt egyházamban visszafelé is megtenni. A kvvés kocsis alig volt képes őket lecsillapítani biztató szavaival. A körülállók meglepetve néztek egymásra. Minden arc ezt látszott kérdezni: „Vájjon kik lehetnek az úton érkezettek ?“, s kíváncsian várták a kocsiból kiszállókat. Mikor végre a paripák teljesen lecsillapultak s a hintó kerekei egész a küllőkig elmerültek, alapot vájva maguknak a puha homoktalajban, fényes sarkantyús, szűk vörös nadrágos, széles, fehér szarufával gazdagon kihányt Hunyady-dókás és mellényes, termetes huszár ugrott le a bakról a kocsis mellől , s szolgai alázatossággal kinyitva a hintó ajtaját, abból először egy húsz-huszonkét éves, pelyhedző szakálú, és bajuszú, bátor tekintetű, napsütötte arcú fiatalembert segített a kiszabásban, ki figyelmesen tekintett körül. Ezt követé egy alacsony, zömök férfi, húsos, semmit jelentő széles arccal, melynek közepéből a vastag, kifent bajusz úgy feketített a félszürkületben, mint kis, fehér épület homlokzatára kitűzött fekete lobogó. Utána himlőhelyes, athléta-termetű bajuszos és szakálas férfiú lépett ki; ez nem szorult az inas segítségére, de még a hintó hágcsójára sem lépett, hanem egyenesen a földre ugorva, az ugrás által adott lökés következtében súlyos testével a ruganyos hintót úgy megrázta, mint ahogy színészi hasonlattal éljek — az ügyelők a pléhtáblát szokták, mikor a színfalak közt égitáborút vagy a földalatti szellemek megjelenését megelőző morajt kell előidézniök. Még egy negyedik is bujt elő a tágas kocsiból. Ennek kalapja mélyen homlokára volt húzva s szemei úgy villogtak ki annak karimája alól, mint köpönyeg alá rejtett tolvajlámpa. Korra nézve a legelőször említett ifjú volt a legfiatalabb, a legidősebbnek látszó pedig körülbelül harmincöt éves lehetett. Mindnyájan Csínos, fekete magyar ruhában voltak, s a szűk öltöny mintegy feszélyezni látszott őket s szögletessé teve mozdulataikat. Miután mindnyájan kiléptek a kocsiból, az őket bámulókon fürkészeleg végigtekintve, halk hangon utasítást adtak a kocsisnak, ki ostorhegyével a lovak közé suhintva, a város ellenkező oldala felé ragadtató a négy paripának most még könnyebb terhet. Ezután jegyet váltottak s beléptek a szinterembe, a huszárt pedig a karzatra küldték. A négy ismeretlen