Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)

1871-07-22 / 166. szám

Kiadó-hivatal , Pest, barátok­ tere 7. szám. 166-dik sz. Szombat, julius 22. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatom,hasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az ol­vasók figyelmébe. Napilapunk ára félévers mint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyed­re 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A „Pénzes molnár“ románca (Beszély). Irta : Abonyi Lajos. (Vége). — így tehát él az a leány ?! — kiáltott föl a szolgabiró, meglepetését tovább nem birva vissza­tartani. — Igen természetesen, — felelt a grófnő mo­­solygva, — különben hogyan tudtam volna én mind­ezeket elbeszélni ? De milyen élet ez ! ’■— És éppen ez az ember, — dörgött a szolga­biró fölugorva s haragra gerjedve, — éppen ez az ember, ki nekem oly megindulással hazudozott, ki oly alapos, pontos gyanúkat merített föl, hogy szinte hi­telt adtam neki. Szerencsére azonban ! Rögtön el kell fogni, vasra verni a gazembert! Megengedjen a gróf­nő, hogy igy kiáltozom, de a boszúság teljesen kihoz sodromból. Most már ő lett a legérdekeltebb hallgató s majd­nem kérte a grófnőt, hogy folytassa meséjét. — A sötét éjben — folytatá a grófnő — a leány a folyam mentén rejtőzve vánszorgott egy szép, kel­lemes helyig a kertemben, hol először vett időt és bátorságot magának, hogy buzgó hálaimára nyissa ajkait; itt merült ki, itt álétt el s elhagyá meggyöt­­rött ereje; itt találtam hajnali sétámban betegen, összerogyva, megtörve, leeresztett s vízcsapzott für­tökkel és ruhákkal. Most ott fekszik a kertészlakban a kimerülés és megrázkódás­ okozta rohamos lázá­ban ; a jó kertészné és vak anya van mellette, kit el­hozattam, hogy bátorságot adjak neki az élethez. Föltett szándékom volt az egészet titokban tartani, cselédeimet is titoktartásra utasítottam, mihelyt ágyá­ból kelhet, el szándékozván őt felföldi birtokocskám­­ra édes jó anyámhoz küldeni; tűnjék el, tartsa holt­nak őt mindenki, higyje holtnak őt a gyilkos; a bün­tetést, melyet kellő mértékben a törvény nem adna neki, a lelkiismeret-mardosás adja meg. — De megadja annak a szigorú büntetést a törvény is! — felelt a szolgabiró határozottan. A­ grófnő szánalmasan mosolygott. — És mi büntetést szabna ön ily bűnért, mely annak a szegény teremtésnek, a nélkül, hogy megölte volna, mégis egész életét tönkre zúzta ? E leány élete így vagy úgy, de örökre veszve van, ha lázából épül is, szerelmét veszítve, boldog nem lesz többé soha; ki tudja, lelkén a megrázkódás nem hagy-e szomorú nyomot, vagy a rendkívüli eseménynek az idegrend­szerre, a testre tett befolyásai s a külső hatások nem fognak-e egy gyógyithatlan betegséget teremteni ? Ugy­e, ha élve maradt is, mégis megölte ezen ember ? Nos, szóljon, mi büntetést szabna ön­gyilkosára ? — Én ? halált, — felelt a szolgabiró gondolko­zás nélkül, — a törvény pedig . . . — Halált! — szóltak Gereczey és Dini indula­tosan. A grófnő még szánalmasabban mosolygott, mint imént.­ — Lássák ! És ez nincs számára a törvénykönyv­ben. Halált érdemelne, és nem kapna halált. A tör­vénynek bűnéhez mérve csekély fenyítése még ir­galom, kegyelem lesz számára, még azt fogja hinni, hogy vétkéért megbünhödött, és hinni fogja, hogy a kitöltött börtönévekkel számolt a világgal, üdvössé­gével, istenével, és még jogot tartani nem csak nyu­galomhoz, hanem még boldogságot is követelend az életből. Az általam számított büntetés sokkal nagyobb leendett. Hitte volna örökké, hogy meghalt, a jól megőrzött titok az örök lelkiismeret-mardosás férgét teremtette, hagyta volna szivében, lelkében. Látta volna folyvást, ébren, álmában a leányt holtan, hide­gen, csapzott hajjal, a mint valahol ott alól messze, idegen falu határán a hullát a folyam iszapos part­jára vetette, a­mint tőle rémülve futnak el a liba­­pásztor ártatlan gyermekek. Hadd látta volna min­dig e rémképet, ez ért volna föl a halálbüntetéssel! A szolgabiró dacosan megfelelt: — Hiszen három év a gyarmati tömlőében, az is fölér a halállal! S ekkor a pandúrokhoz fordult mérgesed: — De hát még­sem vittétek el előlem azt a gaz­embert ? Az egyik pandúr némi habozással felelt: — Azt mondja, mindjárt jön, csak keres valamit. Csak most forditák meg mindnyájan teljes figyel­müket az átkozottra. Az átkozott, ki kínpadon állt ez elbeszélés alatt, szédült s majd nyögött, most vé­rig, verejtékig, az agyvelőig megkínzott, torzult arc­cal halványodva állott ott, míg egész testében resz­ketett, tévelygő szemei kétségbeesve keresgéltek a földön. — De h­át mit keres ? — Azt mondja, egy szöget keres. — Tetteti magát! — szólt a szolgabiró haragos undorral. — Vigyétek el! Azon ember azonban nem tettette magát, lega­lább a jelenvoltak közül a szolgabirón kivül minden­ki irtózva érezte, hogy nem tetteti. — Bocsásson meg ön, uram, nekem, — szólt a szolgabiró Dinihez lépve, a­mint a gyilkost elvitték, — bocsásson meg nekem, hogy csak egy pillanatra is föltettem önről! Dini csodálkozva nézett reá. — Uram, ezen gazember két bűnnel vádolta be önt előttem. Állítván, hogy amaz éjjel egy bűnös ka­land elkövetése után a zúgóhoz lóháton érkezve, a zúgó padlóját ön szedte volna föl, s üldözői útjának elvágásával egyszersmind kapott az alkalom, hogy ama szegény leányt a zúgó vizébe temetheti. Dini csak most eszmélt. A szégyen és méltatlan­kodó boszankodás lángja gyújti el arcát. — De hogy szülemlhetett az a gondolat, hogy esen lovas én lehettem? Hiszen én egész éjjel . . .itt ezen a helyen éppen ... — Hagyja! — csitita a szolgabiró. —Ne is tartsa méltónak e vádat, hogy magát igazolja. Ezen szegény emberek jöhettek arra a gondolatra, kivált a Kincseli pusztakerülő, mert a Kincseli félúti csárdá­ból nyargalt azon lovas, hol ön igen gyakran szokta volt magát muzsikáltatni. S azután pajkosan fülébe súgá: — Hej, veszedelmesek azok a szép csárdásnők! Még ilyen szegény fuvarosokat is szívesen megerősí­tenek téves hitükben, csak hogy az igazi gavallérju­kat eltitkolják. Dini még mindig boszankodva mentegetőzött. Soha sem restétt még így semmit életében. — De uram, hogy és miként lehet velem szem­ben ily vádaknak helyet adni ? lólopást és gyilkossá­got tenni föl rólam ? ! A grófnő békítőleg lépett közbe. — Nyugodjék meg ! Hatalmamban volt mind a két vádat egy csapással megcáfolni, megcáfolni azon egy bizonyossággal, hogy azon éjjelten díszes társa­ságban itt nálam töltötte. Hanem vegye tanulságul ezt és szerezzen magának arról meggyőződést, hogy az állásával össze nem illő viszonyok, társaságok az embert nem csak kellemetlen, viszás helyzetekbe bonyolítják, nem csak meghasonlásba hozzák kedé­lyét, érzelmeit, hanem okot, alapot még magának az ártatlan becsületnek megtámadására is nyújthatnak. Nézzen ez úr szemébe, nem volt-e ő is már majdnem meggyőződve ? Semmi! Legalább nekem is kijutott az öröm, hogy megcáfolhattam. Dini szívére tette kezét, és véghetlen hálás ér­zelemmel teli pillantást vetett a grófnőre. És e pillanatban érezte a legnagyobb bánatot, a legnagyobb fájdalmat életében, teljes tudatát élete elhibázásának. Mily alant van ő, s mily magasan fö­lötte e hölgy, ki elé térdelve rogyni szeretne, buzgón, forrón csókolni még ruhája szegélyét is, nem csak ezért, a­mit most tett értté, nem csak azért, hogy föl­­ébreszté, kiemelé őt a sülyedés sarából, nem csak azért, hogy a fátyolt letépte szemeiről, hanem azért is, mert egy biztató sugárra mutatott, a jövőbe vilá­gító sugárra, hogy a földön mennyország mindenki­nek létezhetik. — A társaságot magánál inkább fölebb, mint alantabb kell mind a léleknek, mind a szívnek ke­resni. Mit is sejtethettek volna most ezen édes és nyá­jas mosolylyal kisért szavak ? ■ — Ne hálálkodjék ön, ne köszönje oly kifogy­hatatlan örömmel beavatkozásomat, melyet ön nagy­szerűnek és nemesnek állít, holott éppen azért nem nagyszerű és nemes az, mert abba egy kis önzés vegyül. Régen nem volt már ott más senki, csak ő, csak ő nem birt megválni onnan; nem attól a küszöbtől nem birt válni, mely a két termet elválasztotta, ha­nem attól a kéztől, melyet ajkaihoz emelt, melyre egy könycseppje is hullt, melyet nem tudott elereszteni, s melyet nála is feledtek. Oh! hatalmas szerelem! Hallgattak és néztek egymásra, és szivük dobo­gott, dobogott erősen és édesen. És eltűnik, elvész az egész­­világ minden aggá­lyaival, korlátaival, előítéleteivel, gondjaival egy kézfogásban, egy mosolyban és abban a mennyei fényben, mely két édes nézés összes­ugárzásából szár­mazik. Egy nagy, óriási rózsa rejlik, nyílik a lélek káprázataiból, mely mindent beborít leveleivel, s il­latával az egész világot betölti. A legnagyobb bol­dogság a földön. — És igazolná-e, hogy nem álmodom, — suttogd Dini boldogan, — meghazudtolná-e, hogy életemben nem most vagyok a legboldogtalanabb ? A grófnő bájos mosolylyal felelt: — Azt hiszem, már látta ön, hogy a­ki szeret, sokat tesz azért, a kit szeret, s nem ismer lehetet­lenséget. — És fölcserélné — folytatá epedve — e para­dicsomot ama rideg tanyával ? — Akkor nem lesz az olyan! — felelt a grófnő boldog önhittséggel.* Hát a szegény koldusleány ? A kinek mindene, a mi volt, boldogsága, remé­nye, öröme elveszett: bizony koldus marad az a sírig. Egy női p­á­r­b­a­j. Sacher-Masoc­si beszél­ye. (Folytatás). Második Katalin még mindig szép volt, s úgy ér­tett az öltözködéshez, mint más nő nem. Vid­aszin bársonyruhát viselt, melynek hölgy­­menyéttel szegélyzett négyszögű kivágása felséges mellszobrát vakítóan emelte ki. Ugyancsak hölgy­­cfenyérbőr-csíkok, ugyanily kokárdákkal megszak­­gatva folytak le ruhája aljáig, mely szintén széles hermelinszegélyzettel, gazdag uszályban hullámzott

Next