Fővárosi Lapok 1871. július (148-173. szám)
1871-07-22 / 166. szám
Kiadó-hivatal , Pest, barátok tere 7. szám. 166-dik sz. Szombat, julius 22. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatom,hasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévers mint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A „Pénzes molnár“ románca (Beszély). Irta : Abonyi Lajos. (Vége). — így tehát él az a leány ?! — kiáltott föl a szolgabiró, meglepetését tovább nem birva visszatartani. — Igen természetesen, — felelt a grófnő mosolygva, — különben hogyan tudtam volna én mindezeket elbeszélni ? De milyen élet ez ! ’■— És éppen ez az ember, — dörgött a szolgabiró fölugorva s haragra gerjedve, — éppen ez az ember, ki nekem oly megindulással hazudozott, ki oly alapos, pontos gyanúkat merített föl, hogy szinte hitelt adtam neki. Szerencsére azonban ! Rögtön el kell fogni, vasra verni a gazembert! Megengedjen a grófnő, hogy igy kiáltozom, de a boszúság teljesen kihoz sodromból. Most már ő lett a legérdekeltebb hallgató s majdnem kérte a grófnőt, hogy folytassa meséjét. — A sötét éjben — folytatá a grófnő — a leány a folyam mentén rejtőzve vánszorgott egy szép, kellemes helyig a kertemben, hol először vett időt és bátorságot magának, hogy buzgó hálaimára nyissa ajkait; itt merült ki, itt álétt el s elhagyá meggyötrött ereje; itt találtam hajnali sétámban betegen, összerogyva, megtörve, leeresztett s vízcsapzott fürtökkel és ruhákkal. Most ott fekszik a kertészlakban a kimerülés és megrázkódás okozta rohamos lázában ; a jó kertészné és vak anya van mellette, kit elhozattam, hogy bátorságot adjak neki az élethez. Föltett szándékom volt az egészet titokban tartani, cselédeimet is titoktartásra utasítottam, mihelyt ágyából kelhet, el szándékozván őt felföldi birtokocskámra édes jó anyámhoz küldeni; tűnjék el, tartsa holtnak őt mindenki, higyje holtnak őt a gyilkos; a büntetést, melyet kellő mértékben a törvény nem adna neki, a lelkiismeret-mardosás adja meg. — De megadja annak a szigorú büntetést a törvény is! — felelt a szolgabiró határozottan. A grófnő szánalmasan mosolygott. — És mi büntetést szabna ön ily bűnért, mely annak a szegény teremtésnek, a nélkül, hogy megölte volna, mégis egész életét tönkre zúzta ? E leány élete így vagy úgy, de örökre veszve van, ha lázából épül is, szerelmét veszítve, boldog nem lesz többé soha; ki tudja, lelkén a megrázkódás nem hagy-e szomorú nyomot, vagy a rendkívüli eseménynek az idegrendszerre, a testre tett befolyásai s a külső hatások nem fognak-e egy gyógyithatlan betegséget teremteni ? Ugye, ha élve maradt is, mégis megölte ezen ember ? Nos, szóljon, mi büntetést szabna öngyilkosára ? — Én ? halált, — felelt a szolgabiró gondolkozás nélkül, — a törvény pedig . . . — Halált! — szóltak Gereczey és Dini indulatosan. A grófnő még szánalmasabban mosolygott, mint imént. — Lássák ! És ez nincs számára a törvénykönyvben. Halált érdemelne, és nem kapna halált. A törvénynek bűnéhez mérve csekély fenyítése még irgalom, kegyelem lesz számára, még azt fogja hinni, hogy vétkéért megbünhödött, és hinni fogja, hogy a kitöltött börtönévekkel számolt a világgal, üdvösségével, istenével, és még jogot tartani nem csak nyugalomhoz, hanem még boldogságot is követelend az életből. Az általam számított büntetés sokkal nagyobb leendett. Hitte volna örökké, hogy meghalt, a jól megőrzött titok az örök lelkiismeret-mardosás férgét teremtette, hagyta volna szivében, lelkében. Látta volna folyvást, ébren, álmában a leányt holtan, hidegen, csapzott hajjal, a mint valahol ott alól messze, idegen falu határán a hullát a folyam iszapos partjára vetette, amint tőle rémülve futnak el a libapásztor ártatlan gyermekek. Hadd látta volna mindig e rémképet, ez ért volna föl a halálbüntetéssel! A szolgabiró dacosan megfelelt: — Hiszen három év a gyarmati tömlőében, az is fölér a halállal! S ekkor a pandúrokhoz fordult mérgesed: — De hát mégsem vittétek el előlem azt a gazembert ? Az egyik pandúr némi habozással felelt: — Azt mondja, mindjárt jön, csak keres valamit. Csak most forditák meg mindnyájan teljes figyelmüket az átkozottra. Az átkozott, ki kínpadon állt ez elbeszélés alatt, szédült s majd nyögött, most vérig, verejtékig, az agyvelőig megkínzott, torzult arccal halványodva állott ott, míg egész testében reszketett, tévelygő szemei kétségbeesve keresgéltek a földön. — De hát mit keres ? — Azt mondja, egy szöget keres. — Tetteti magát! — szólt a szolgabiró haragos undorral. — Vigyétek el! Azon ember azonban nem tettette magát, legalább a jelenvoltak közül a szolgabirón kivül mindenki irtózva érezte, hogy nem tetteti. — Bocsásson meg ön, uram, nekem, — szólt a szolgabiró Dinihez lépve, amint a gyilkost elvitték, — bocsásson meg nekem, hogy csak egy pillanatra is föltettem önről! Dini csodálkozva nézett reá. — Uram, ezen gazember két bűnnel vádolta be önt előttem. Állítván, hogy amaz éjjel egy bűnös kaland elkövetése után a zúgóhoz lóháton érkezve, a zúgó padlóját ön szedte volna föl, s üldözői útjának elvágásával egyszersmind kapott az alkalom, hogy ama szegény leányt a zúgó vizébe temetheti. Dini csak most eszmélt. A szégyen és méltatlankodó boszankodás lángja gyújti el arcát. — De hogy szülemlhetett az a gondolat, hogy esen lovas én lehettem? Hiszen én egész éjjel . . .itt ezen a helyen éppen ... — Hagyja! — csitita a szolgabiró. —Ne is tartsa méltónak e vádat, hogy magát igazolja. Ezen szegény emberek jöhettek arra a gondolatra, kivált a Kincseli pusztakerülő, mert a Kincseli félúti csárdából nyargalt azon lovas, hol ön igen gyakran szokta volt magát muzsikáltatni. S azután pajkosan fülébe súgá: — Hej, veszedelmesek azok a szép csárdásnők! Még ilyen szegény fuvarosokat is szívesen megerősítenek téves hitükben, csak hogy az igazi gavallérjukat eltitkolják. Dini még mindig boszankodva mentegetőzött. Soha sem restétt még így semmit életében. — De uram, hogy és miként lehet velem szemben ily vádaknak helyet adni ? lólopást és gyilkosságot tenni föl rólam ? ! A grófnő békítőleg lépett közbe. — Nyugodjék meg ! Hatalmamban volt mind a két vádat egy csapással megcáfolni, megcáfolni azon egy bizonyossággal, hogy azon éjjelten díszes társaságban itt nálam töltötte. Hanem vegye tanulságul ezt és szerezzen magának arról meggyőződést, hogy az állásával össze nem illő viszonyok, társaságok az embert nem csak kellemetlen, viszás helyzetekbe bonyolítják, nem csak meghasonlásba hozzák kedélyét, érzelmeit, hanem okot, alapot még magának az ártatlan becsületnek megtámadására is nyújthatnak. Nézzen ez úr szemébe, nem volt-e ő is már majdnem meggyőződve ? Semmi! Legalább nekem is kijutott az öröm, hogy megcáfolhattam. Dini szívére tette kezét, és véghetlen hálás érzelemmel teli pillantást vetett a grófnőre. És e pillanatban érezte a legnagyobb bánatot, a legnagyobb fájdalmat életében, teljes tudatát élete elhibázásának. Mily alant van ő, s mily magasan fölötte e hölgy, ki elé térdelve rogyni szeretne, buzgón, forrón csókolni még ruhája szegélyét is, nem csak ezért, amit most tett értté, nem csak azért, hogy fölébreszté, kiemelé őt a sülyedés sarából, nem csak azért, hogy a fátyolt letépte szemeiről, hanem azért is, mert egy biztató sugárra mutatott, a jövőbe világító sugárra, hogy a földön mennyország mindenkinek létezhetik. — A társaságot magánál inkább fölebb, mint alantabb kell mind a léleknek, mind a szívnek keresni. Mit is sejtethettek volna most ezen édes és nyájas mosolylyal kisért szavak ? ■ — Ne hálálkodjék ön, ne köszönje oly kifogyhatatlan örömmel beavatkozásomat, melyet ön nagyszerűnek és nemesnek állít, holott éppen azért nem nagyszerű és nemes az, mert abba egy kis önzés vegyül. Régen nem volt már ott más senki, csak ő, csak ő nem birt megválni onnan; nem attól a küszöbtől nem birt válni, mely a két termet elválasztotta, hanem attól a kéztől, melyet ajkaihoz emelt, melyre egy könycseppje is hullt, melyet nem tudott elereszteni, s melyet nála is feledtek. Oh! hatalmas szerelem! Hallgattak és néztek egymásra, és szivük dobogott, dobogott erősen és édesen. És eltűnik, elvész az egészvilág minden aggályaival, korlátaival, előítéleteivel, gondjaival egy kézfogásban, egy mosolyban és abban a mennyei fényben, mely két édes nézés összesugárzásából származik. Egy nagy, óriási rózsa rejlik, nyílik a lélek káprázataiból, mely mindent beborít leveleivel, s illatával az egész világot betölti. A legnagyobb boldogság a földön. — És igazolná-e, hogy nem álmodom, — suttogd Dini boldogan, — meghazudtolná-e, hogy életemben nem most vagyok a legboldogtalanabb ? A grófnő bájos mosolylyal felelt: — Azt hiszem, már látta ön, hogy aki szeret, sokat tesz azért, a kit szeret, s nem ismer lehetetlenséget. — És fölcserélné — folytatá epedve — e paradicsomot ama rideg tanyával ? — Akkor nem lesz az olyan! — felelt a grófnő boldog önhittséggel.* Hát a szegény koldusleány ? A kinek mindene, a mi volt, boldogsága, reménye, öröme elveszett: bizony koldus marad az a sírig. Egy női párbaj. Sacher-Masocsi beszélye. (Folytatás). Második Katalin még mindig szép volt, s úgy értett az öltözködéshez, mint más nő nem. Vidaszin bársonyruhát viselt, melynek hölgymenyéttel szegélyzett négyszögű kivágása felséges mellszobrát vakítóan emelte ki. Ugyancsak hölgycfenyérbőr-csíkok, ugyanily kokárdákkal megszakgatva folytak le ruhája aljáig, mely szintén széles hermelinszegélyzettel, gazdag uszályban hullámzott