Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)

1871-08-01 / 174. szám

„ A becsületrend sziklája.“ (Elbeszélés). Irta : Auerbach. (Folytatás). Az új szomszéd. Másnap Lujzát a reggelire hivó csöngetés éb­resztő föl. Atyja állt előtte, elbeszélve neki, hogy már ő a vidéken jókora sétát tett, sőt távsürgönyözött is már Luzernbe, hogy a leveleket és újságokat ide utasítsák, a­mint Luiza kívánta. Luiza pedig azt sem tudá már, hogy kívánt- e valamit, vagy nem ? Gon­dolkozók : vájjon álmodott-e a múlt éjjel, vagy a lát­vány a valóhoz tartozott ? Kérte atyját, hogy várja be a mellékszobában, míg ő fölöltözik, s önkénytele­­nül kérdező, vájjon nem hallott-e valamit bizonyos Monsieur Edgárról, ki az éjjel érkezett meg? — De hallottam! — válaszoló atyja. — Az egész ház örömtől sugárzik, a vendégek, vendéglős, s min­­denekfölött Gáspár; ez azt mondá a tehénpásztor­nak: „Most lesz csak vigság, Edgar úr itt van! A vendéglős a hidat is fölépítteti neki.“ Luiza szerette volna atyjának megmondani, hogy a megérkezésnek tanúja volt, s szerette volna meg­kérdezni, hogy látta-e az öröm okozóját, de tartóztató magát. Lement a terembe. Ott mindenki azzal az egyénnel volt elfoglalva, ki a két kis­gyermeket tar­totta ölében, s ezek anyjával társalgott. Magas, barna ember volt, barátságos arcát barna szakál és bajusz tette érdekessé. Hangja kellemes és megnyerő. Midőn Edgar úrral együtt a társaság fölkereke­­dik, Luiza is a kertbe ment. — Sajátságos ellentét, — mondá Luizának atyja, — a­kik nem annyira a szabadságra bírnak érzék­kel, mint az egyenlőségre, ime, idegen földön és éppen Helvéciában rendjeleket hordanak, a­hol ilyesmit nem ismernek! — Egy kis hiúság,s nem egyéb! —viszonza Luiza. — Joguk van megmutatni, hogy nem közönséges em­berek. És ő nem is közönséges ember. — Kicsoda? — Edgar úr. Midőn őt az éjjel megláttam, nem hivom, hogy e vidéken még rendjeles ember is létez­zék, itt, a­hol minden közönséges. Elbeszélte aztán atyjának, hogyan érkezik meg tegnap Edgar úr, és milyen szívesen fogadta min­denki. A vendéglősné, ki időközben Merzékhez lépett, tudtokra adta, hogy a vendégek közt Monsieur Ed­gar a legkedvesebb. Rómából való, már több nyarat töltött itten, s a vidéket egy pompás képen le is festé. A volt­ képviselő megkérdezte, hogy a két gyer­mek s a csinos nő az övé-e ? A korcsmárosné „nem“­­mel felelt, s azt téve hozzá: ilyen víg ember nem le­het házas ; a nőket ő kevésbé veszi, de a gyermeke­ket a bolondulásig szereti. Luiza tudakozódik : várjon lehetne-e azt a pon­tot látni, a­honnan a festők e vidéket fölveszik ? A vendéglősnő fölvilágosította, hogy a festők a mada­rakhoz hasonlók, úgy röpülnek fészkükbe, hogy senki ne vegye észre. Nem szeretik, ha munkájukban meg­zavarja valaki, az esetleges háborgatásért azonban nem neheztelnek. Az egész háznál Merz úron kívül nem volt férfi , mindenki a hegyek közé ment. A nők a ház árnyé­kában kézi munkával foglalkoztak, köztük a két gyermek anyja is. Luiza nagyon szeretett volna a társaságba elegyedni, de nem lévén bemutatva, las­san elment mellettük. Csöndes volt a ház, a két gyer­mek a parton a házi ebbel játszók. Kutya létére jól mulattató a gyermek­vendégeket. Ismerő hivatását. A kert egyik útján az idegbeteggel és kísérő­jével találkoztak. Üdvözölték őket, de a beteg oly mozdulatot tett, mely a további ismerkedésnek gátat vetett. Luiza bement szobájába. Ki akará festő­szekré­nyét hozni, hogy egy szép pontról a vidék kedves részleteit lerajzolja, de visszarettent. Valódi művé­szek között hogy tegyen ő kisérletet dilletáns szen­vedélyével? Atyjával tehát lement a faluba, hol egy kis ma­gaslatról pompás kilátás nyílt. Merz urat itt nagy szerencse érte, egy úri emberrel találkozók, ki ma­gát ujsághalmazba temeté el. Merz úr megismerke­dett vele, az újságolvasó pedig rendelkezése alá adta a neki járt újságokat. Új ismerősök hajdan, egyik a szövetségi tanács tagja volt s szenvedélyes politi­kus, ki a hajdani képviselővel beszédbe ereszkedik. Az öreg úr azonnal meghívta őket abba a kis paraszt­házba, mely nyári lakása volt. Gyermekei mind férj­hez mentek, vagy megnősültek. Ő itt öreg nejével lakott. Enyhét adó bepillantás egy zárkózott életbe. Midőn délben távoztak, azt mondá Merz úr : — Nem is gondolná az ember, mily kevés kell a boldogsághoz. — Kedves atyám, nem kevés ez : gondtalan élet s korlátlan nyugalom! Ismétlem, ez nem kevés. — Igazad van! — egészítette ki atyja. — Ha bol­­dogult anyád élne, s te neked férjed lenne, mi is e nyugalom országát választottuk volna lakásul; de ha nem lehet, meg kell nyugodnunk. Oly élénken beszélgettek , hogy alig vették észre az előttük álló vendéglőt. A társaság éppen asztalhoz akart ülni, zajos vita zsibongott, mivel mon­sieur Edgar nem akarta magát a régi szokás alá vetni. Ellenszegült annak, hogy a közkívánat szerint az asztal közepén foglaljon helyet barátai között. Az elnök igazat adott neki, s mint a vendégek legutóbb érkezettje, az asztal végére, az orvos mellé és Luizá­­ékkal szemben települt le. Az ebédnél nem igen tár­salogtak, ebéd után pedig a festők széjjeloszlanak Luiza a nőkhöz csatlakozók, atyja a szövetségi tanácsossal a szomszéd szappangyárat ment el megte­kinteni. Este visszatértek a festők, s Luizának mind­egyiket bemutatták, Edgar urat is. Estebéd után a zongoraterembe gyűltek s a két gyermek anyja fran­cia dalokat énekelt, nővére pedig — egy sugár, sző­­kefürtü leányka — nagy kéretésre hegedűn ját­szott, a zongorakiséret az éneklőre maradván. A leány kinézése s játéka igen kellemes volt. Edgar szemei elragadva nyugodtak rajta. — Nem találsz e szőke leány és Mari között hasonlatosságot ? — kérdé Luiza mellette ülő atyjától. Atyja „nem“-mel felelt és fölkelt. Az üres helyre Edgar úr ült le s kérte Luizát, hogy játszik vagy énekeljen. Luiza megvallá, hogy ő nem zeneértő, s hangjában sok igaz rejlett. Edgar úr megjegyzé, hogy ő mindjárt tudta, de ily őszinteséget nem várt. Luiza megköszönte a bókot s igen különösnek találta, hogy a férfi ily mélyen nézett a lelkébe. Meg akarta kérdezni, hogy honnan vonta következteté­sét , azonban francia udvariasságnak tarta az egészet. Edgar úr megjegyezte, hogy hangja zengzetes­­ségéről következtet­, Luiza pedig bevalla, hogy volt régebben hangja, de oly igénytelen, mely nem volt a csiszolásra érdemes. Kellemes modorban beszélte el aztán Edgar úr, hogy van a zenében valami kozmi­kus ; ez a legnagyobb művészet, mert ebben minden nemzet egyetért, gyönyörködik és átérzi. Tréfásan téve hozzá, „hogy ha az építészek énekelni tudtak volna, bizonyára nem dől össze a ba­­byloni torony.“ Beszéde egyszerű volt, de komolysága és tré­fája megnyerő. Nem csak társadalmi máz, de egyé­­nies is volt jellemében. Luiza egyes szavakból, gon­dolatokból megismerte, hogy e léleknek milyen hát­tere van, a gondolatok mily észen épülnek. Szellem­dúsnak találta Edgárt. Ez azonban csakhamar meg­hajta magát, a játékosok mellé ült, azután barátjaival a kertbe távozott. . (Folyt. köv.) Levelek innen­ amonnais. (A „Fővárosi Lapok“ szerkesztőjéhez). II. München, julius 20-kán. Kedves barátom! „Lied und Jubel ohne Ende!“ Ez volt legelső gondolatom, midőn egy igen kelle­metlen út után, melynek egy részét a borzasztó hő­ség, másik részét pedig záporesővel vegyes fergeteg tette csaknem kiállhatlanná, megérkeztem a német­­országi Athén föllobogózott, fölcifrázott és föltrans­­parentezett utcáira. „Lied und Jubel ohne Ende!“ A lefolyt ünnepélyről beszél mindenki, a kirakatokban nem látsz mást, mint Vilmos császár, a koronaher­ceg, Bismarck és a tábornokok arcképeit, a diadal mámora elfeledteti ezen emberekkel, hogy győzel­meiket nem csupán legbecsesebb vérük, hanem álla­mi függetlenségük árán is kellett megvásárolniok; tömj­én­ezik azokat, kik lábukat előbb-utóbb a nya­kukra fogják tenni; minden házon kisebb-nagyobb mértékben sületlen distichonok hirdetik a német egy­ség diadalát és a bajor hadsereg világra szóló dicső­ségét, csak két dolgot nem olvastam, két megemlé­kezést nélkülözök ez üdvözlő versek özönében: az egyik a szabadság, a másik az elesettek. Az első nyilván nem kell a bajoroknak, az utóbbiakról azon­ban habár a transparentek hallgatnak is, annál töb­bet beszél némán ama sok nő, kiket gyászöltözetben láthatsz minden templomban, a napnak minden órá­jában. Föltűnt előttem egy vers, mely az Izar-kapu egyik oldalán olvasható, és végsorai­ban a bajor ka­tonákat apostrophálván, így hangzik: „Oh schönster Tod! Ich möcht’ Euch Allen Beseligt vor die Fu­ss­ füllen!“ Kérdezősködtem, hogy miféle bolond poétának támadhatott olyan vad gondolata, hogy egy kapu valakinek a lábai elé boruljon, és válaszul azt nyer­tem, hogy ez szellemdús célzása a müncheni magi­sztrátusnak azon vitára, mely közte és a kormányha­tóság közt már régibb idő óta foly a kapu lerombo­lása tárgyában. A városi hatóság — azon meglehetős térséget értékesítendő, melyet e nem rég restaurált és érdekes középkori műemlék elfoglal — le akarná rom­boltatni a kaput, a kormányhatóság ellenben okosabb és az érdemes magisztrátusnál mindenesetre műértőbb emberek befolyásának engedve, ezt makacsul ellenzi. Az érdemes tanács tehát— véleménye mellett minden­képp demonstrálni akarván — azt hitte, hogy nagyon okos dolgot cselekszik, ha egy sületlen versben maga az érdeklett fél által fejezteti ki azon forró kívánsá­gát, hogy vajha — nem ugyan a város pénzes zacs­kójának érdekében, hanem a nemzeti hála oltárán feláldoztatnék. Bizony, kedves barátom, mindenütt vannak Abderiták, és legalább a német Athéné ma­gisztrátusába fölösleges dolog lenne baglyokat vinni. Színi élvezetek dolgában München vetekedik Pesttel, a­mennyiben az udvari színházak augusztus 3-káig zárva leven és a népszínház, mely — ha nem csalódom — már két izben megbukott, a diadalün­nepélyek utóhangja gyanánt alkalmi színműveken rágódván, az ábrázoló művészetet (?) két cirkus kép­viseli. A müncheniek azonban mindkettőt látogatják, hanem —mint mondják — visszatetszést szült, hogy az újonnan érkezett Carré féle cirkusban franciául dis­­kurálnak a lovakkal; a heves vérűek a legelső na­pon — míg okosabb emberek eszükre nem térítet­ték — hajlandók voltak ezt a német nemzet ellen in­tézett demonstráció gyanánt tekinteni. Legközelebbi levelemet Svájcból veszed­­m. Zürich, július 24-kén. Kedves barátom! Müncheni levelem egyszerre indul el a soraimmal, és pedig azért, mert véletlenül úgy elpakoltam, hogy a hosszas és sikertelen keresés miatt csaknem elszalasztottam a vonatot.­­ Este hat órakor Ragatzban voltam. Ütünk leg­szebb pontjáról, a Boden-tóról nem írok neked, mint­hogy a múlt hetekben ismertette azt részletesen a „Fővárosi Lapok“ egyik levelezője. A Rajnavölgy, melyen a vonat végigfut, igen regényes és szép táj, de jelenleg rendkívül szomorú képet nyújt. Az egész völgy nagy része víz alatt van. A Rajna néhány év óta borzasztóan szabályos időközökben látogatja meg áradásaival e szerencsétlen völgy lakóit, elpusztítva és tönkre téve mindent, a­mit ipar és szorgalom leg­utóbbi látogatása óta teremtett. Ha jobbról és balról a magas hegyek el nem zárnák a láthatárt, a Tisza­­völgyben képzelnéd magadat — tavaly télen. Fasorok, melyek fái derékig állnak vízben, hidak, melyekből csak kétoldalt a korlát nyúlik ki a vízből, összeom­lott kunyhók, házak, melyeknek ablakain foly be a víz, elszakasztott töltések, szóval pusztulás mindenütt, hova a szem lát. Pedig hát kevés idővel ezelőtt sza­bályozták a Rajnát. Hanem a mérnökök (talán ép­pen azok lehettek, kik nálunk oly szépen megépítet­ték a kassa-oderbergi vasútvonal egyik alagútját) a­helyett, hogy a folyam két oldalán kellő árteret ha­sítottak volna ki, a víz medrét, közvetlen a partokon két erős töltés közé szorították. A múlt évi és idei nagy esőzéseket, persze, kifeledték a számításból. A roppantul megáradt Rajna és Tamina hullámai szét­törték az alkalmatlan bilincseket, mint valamely gyermekjátékot, és most ezer megezer ember siratja megsemmisült reményeit. Ragatz fürdőt, melyet eddig csak a mintegy egy órányi távolságban levő pfafferti fürdő és a leirhat­­lanul nagyszerű Tamina hegy torkolatért szokták lá­togatni, ezelőtt tíz évvel láttam, de alig ismertem rá. Nagyszerű fürdőhelylyé varázsolta át a vállalkozási szellem, és az eddig jelentéktelen falu nem soká­ra Svájc leglátogatottabb fürdőinek egyike lesz. 808

Next