Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)
1871-08-01 / 174. szám
„ A becsületrend sziklája.“ (Elbeszélés). Irta : Auerbach. (Folytatás). Az új szomszéd. Másnap Lujzát a reggelire hivó csöngetés ébresztő föl. Atyja állt előtte, elbeszélve neki, hogy már ő a vidéken jókora sétát tett, sőt távsürgönyözött is már Luzernbe, hogy a leveleket és újságokat ide utasítsák, amint Luiza kívánta. Luiza pedig azt sem tudá már, hogy kívánt- e valamit, vagy nem ? Gondolkozók : vájjon álmodott-e a múlt éjjel, vagy a látvány a valóhoz tartozott ? Kérte atyját, hogy várja be a mellékszobában, míg ő fölöltözik, s önkénytelenül kérdező, vájjon nem hallott-e valamit bizonyos Monsieur Edgárról, ki az éjjel érkezett meg? — De hallottam! — válaszoló atyja. — Az egész ház örömtől sugárzik, a vendégek, vendéglős, s mindenekfölött Gáspár; ez azt mondá a tehénpásztornak: „Most lesz csak vigság, Edgar úr itt van! A vendéglős a hidat is fölépítteti neki.“ Luiza szerette volna atyjának megmondani, hogy a megérkezésnek tanúja volt, s szerette volna megkérdezni, hogy látta-e az öröm okozóját, de tartóztató magát. Lement a terembe. Ott mindenki azzal az egyénnel volt elfoglalva, ki a két kisgyermeket tartotta ölében, s ezek anyjával társalgott. Magas, barna ember volt, barátságos arcát barna szakál és bajusz tette érdekessé. Hangja kellemes és megnyerő. Midőn Edgar úrral együtt a társaság fölkerekedik, Luiza is a kertbe ment. — Sajátságos ellentét, — mondá Luizának atyja, — akik nem annyira a szabadságra bírnak érzékkel, mint az egyenlőségre, ime, idegen földön és éppen Helvéciában rendjeleket hordanak, ahol ilyesmit nem ismernek! — Egy kis hiúság,s nem egyéb! —viszonza Luiza. — Joguk van megmutatni, hogy nem közönséges emberek. És ő nem is közönséges ember. — Kicsoda? — Edgar úr. Midőn őt az éjjel megláttam, nem hivom, hogy e vidéken még rendjeles ember is létezzék, itt, ahol minden közönséges. Elbeszélte aztán atyjának, hogyan érkezik meg tegnap Edgar úr, és milyen szívesen fogadta mindenki. A vendéglősné, ki időközben Merzékhez lépett, tudtokra adta, hogy a vendégek közt Monsieur Edgar a legkedvesebb. Rómából való, már több nyarat töltött itten, s a vidéket egy pompás képen le is festé. A volt képviselő megkérdezte, hogy a két gyermek s a csinos nő az övé-e ? A korcsmárosné „nem“mel felelt, s azt téve hozzá: ilyen víg ember nem lehet házas ; a nőket ő kevésbé veszi, de a gyermekeket a bolondulásig szereti. Luiza tudakozódik : várjon lehetne-e azt a pontot látni, ahonnan a festők e vidéket fölveszik ? A vendéglősnő fölvilágosította, hogy a festők a madarakhoz hasonlók, úgy röpülnek fészkükbe, hogy senki ne vegye észre. Nem szeretik, ha munkájukban megzavarja valaki, az esetleges háborgatásért azonban nem neheztelnek. Az egész háznál Merz úron kívül nem volt férfi , mindenki a hegyek közé ment. A nők a ház árnyékában kézi munkával foglalkoztak, köztük a két gyermek anyja is. Luiza nagyon szeretett volna a társaságba elegyedni, de nem lévén bemutatva, lassan elment mellettük. Csöndes volt a ház, a két gyermek a parton a házi ebbel játszók. Kutya létére jól mulattató a gyermekvendégeket. Ismerő hivatását. A kert egyik útján az idegbeteggel és kísérőjével találkoztak. Üdvözölték őket, de a beteg oly mozdulatot tett, mely a további ismerkedésnek gátat vetett. Luiza bement szobájába. Ki akará festőszekrényét hozni, hogy egy szép pontról a vidék kedves részleteit lerajzolja, de visszarettent. Valódi művészek között hogy tegyen ő kisérletet dilletáns szenvedélyével? Atyjával tehát lement a faluba, hol egy kis magaslatról pompás kilátás nyílt. Merz urat itt nagy szerencse érte, egy úri emberrel találkozók, ki magát ujsághalmazba temeté el. Merz úr megismerkedett vele, az újságolvasó pedig rendelkezése alá adta a neki járt újságokat. Új ismerősök hajdan, egyik a szövetségi tanács tagja volt s szenvedélyes politikus, ki a hajdani képviselővel beszédbe ereszkedik. Az öreg úr azonnal meghívta őket abba a kis parasztházba, mely nyári lakása volt. Gyermekei mind férjhez mentek, vagy megnősültek. Ő itt öreg nejével lakott. Enyhét adó bepillantás egy zárkózott életbe. Midőn délben távoztak, azt mondá Merz úr : — Nem is gondolná az ember, mily kevés kell a boldogsághoz. — Kedves atyám, nem kevés ez : gondtalan élet s korlátlan nyugalom! Ismétlem, ez nem kevés. — Igazad van! — egészítette ki atyja. — Ha boldogult anyád élne, s te neked férjed lenne, mi is e nyugalom országát választottuk volna lakásul; de ha nem lehet, meg kell nyugodnunk. Oly élénken beszélgettek , hogy alig vették észre az előttük álló vendéglőt. A társaság éppen asztalhoz akart ülni, zajos vita zsibongott, mivel monsieur Edgar nem akarta magát a régi szokás alá vetni. Ellenszegült annak, hogy a közkívánat szerint az asztal közepén foglaljon helyet barátai között. Az elnök igazat adott neki, s mint a vendégek legutóbb érkezettje, az asztal végére, az orvos mellé és Luizáékkal szemben települt le. Az ebédnél nem igen társalogtak, ebéd után pedig a festők széjjeloszlanak Luiza a nőkhöz csatlakozók, atyja a szövetségi tanácsossal a szomszéd szappangyárat ment el megtekinteni. Este visszatértek a festők, s Luizának mindegyiket bemutatták, Edgar urat is. Estebéd után a zongoraterembe gyűltek s a két gyermek anyja francia dalokat énekelt, nővére pedig — egy sugár, szőkefürtü leányka — nagy kéretésre hegedűn játszott, a zongorakiséret az éneklőre maradván. A leány kinézése s játéka igen kellemes volt. Edgar szemei elragadva nyugodtak rajta. — Nem találsz e szőke leány és Mari között hasonlatosságot ? — kérdé Luiza mellette ülő atyjától. Atyja „nem“-mel felelt és fölkelt. Az üres helyre Edgar úr ült le s kérte Luizát, hogy játszik vagy énekeljen. Luiza megvallá, hogy ő nem zeneértő, s hangjában sok igaz rejlett. Edgar úr megjegyzé, hogy ő mindjárt tudta, de ily őszinteséget nem várt. Luiza megköszönte a bókot s igen különösnek találta, hogy a férfi ily mélyen nézett a lelkébe. Meg akarta kérdezni, hogy honnan vonta következtetését , azonban francia udvariasságnak tarta az egészet. Edgar úr megjegyezte, hogy hangja zengzetességéről következtet, Luiza pedig bevalla, hogy volt régebben hangja, de oly igénytelen, mely nem volt a csiszolásra érdemes. Kellemes modorban beszélte el aztán Edgar úr, hogy van a zenében valami kozmikus ; ez a legnagyobb művészet, mert ebben minden nemzet egyetért, gyönyörködik és átérzi. Tréfásan téve hozzá, „hogy ha az építészek énekelni tudtak volna, bizonyára nem dől össze a babyloni torony.“ Beszéde egyszerű volt, de komolysága és tréfája megnyerő. Nem csak társadalmi máz, de egyénies is volt jellemében. Luiza egyes szavakból, gondolatokból megismerte, hogy e léleknek milyen háttere van, a gondolatok mily észen épülnek. Szellemdúsnak találta Edgárt. Ez azonban csakhamar meghajta magát, a játékosok mellé ült, azután barátjaival a kertbe távozott. . (Folyt. köv.) Levelek innen amonnais. (A „Fővárosi Lapok“ szerkesztőjéhez). II. München, julius 20-kán. Kedves barátom! „Lied und Jubel ohne Ende!“ Ez volt legelső gondolatom, midőn egy igen kellemetlen út után, melynek egy részét a borzasztó hőség, másik részét pedig záporesővel vegyes fergeteg tette csaknem kiállhatlanná, megérkeztem a németországi Athén föllobogózott, fölcifrázott és föltransparentezett utcáira. „Lied und Jubel ohne Ende!“ A lefolyt ünnepélyről beszél mindenki, a kirakatokban nem látsz mást, mint Vilmos császár, a koronaherceg, Bismarck és a tábornokok arcképeit, a diadal mámora elfeledteti ezen emberekkel, hogy győzelmeiket nem csupán legbecsesebb vérük, hanem állami függetlenségük árán is kellett megvásárolniok; tömjénezik azokat, kik lábukat előbb-utóbb a nyakukra fogják tenni; minden házon kisebb-nagyobb mértékben sületlen distichonok hirdetik a német egység diadalát és a bajor hadsereg világra szóló dicsőségét, csak két dolgot nem olvastam, két megemlékezést nélkülözök ez üdvözlő versek özönében: az egyik a szabadság, a másik az elesettek. Az első nyilván nem kell a bajoroknak, az utóbbiakról azonban habár a transparentek hallgatnak is, annál többet beszél némán ama sok nő, kiket gyászöltözetben láthatsz minden templomban, a napnak minden órájában. Föltűnt előttem egy vers, mely az Izar-kapu egyik oldalán olvasható, és végsoraiban a bajor katonákat apostrophálván, így hangzik: „Oh schönster Tod! Ich möcht’ Euch Allen Beseligt vor die Fuss füllen!“ Kérdezősködtem, hogy miféle bolond poétának támadhatott olyan vad gondolata, hogy egy kapu valakinek a lábai elé boruljon, és válaszul azt nyertem, hogy ez szellemdús célzása a müncheni magisztrátusnak azon vitára, mely közte és a kormányhatóság közt már régibb idő óta foly a kapu lerombolása tárgyában. A városi hatóság — azon meglehetős térséget értékesítendő, melyet e nem rég restaurált és érdekes középkori műemlék elfoglal — le akarná romboltatni a kaput, a kormányhatóság ellenben okosabb és az érdemes magisztrátusnál mindenesetre műértőbb emberek befolyásának engedve, ezt makacsul ellenzi. Az érdemes tanács tehát— véleménye mellett mindenképp demonstrálni akarván — azt hitte, hogy nagyon okos dolgot cselekszik, ha egy sületlen versben maga az érdeklett fél által fejezteti ki azon forró kívánságát, hogy vajha — nem ugyan a város pénzes zacskójának érdekében, hanem a nemzeti hála oltárán feláldoztatnék. Bizony, kedves barátom, mindenütt vannak Abderiták, és legalább a német Athéné magisztrátusába fölösleges dolog lenne baglyokat vinni. Színi élvezetek dolgában München vetekedik Pesttel, amennyiben az udvari színházak augusztus 3-káig zárva leven és a népszínház, mely — ha nem csalódom — már két izben megbukott, a diadalünnepélyek utóhangja gyanánt alkalmi színműveken rágódván, az ábrázoló művészetet (?) két cirkus képviseli. A müncheniek azonban mindkettőt látogatják, hanem —mint mondják — visszatetszést szült, hogy az újonnan érkezett Carré féle cirkusban franciául diskurálnak a lovakkal; a heves vérűek a legelső napon — míg okosabb emberek eszükre nem térítették — hajlandók voltak ezt a német nemzet ellen intézett demonstráció gyanánt tekinteni. Legközelebbi levelemet Svájcból veszedm. Zürich, július 24-kén. Kedves barátom! Müncheni levelem egyszerre indul el a soraimmal, és pedig azért, mert véletlenül úgy elpakoltam, hogy a hosszas és sikertelen keresés miatt csaknem elszalasztottam a vonatot. Este hat órakor Ragatzban voltam. Ütünk legszebb pontjáról, a Boden-tóról nem írok neked, minthogy a múlt hetekben ismertette azt részletesen a „Fővárosi Lapok“ egyik levelezője. A Rajnavölgy, melyen a vonat végigfut, igen regényes és szép táj, de jelenleg rendkívül szomorú képet nyújt. Az egész völgy nagy része víz alatt van. A Rajna néhány év óta borzasztóan szabályos időközökben látogatja meg áradásaival e szerencsétlen völgy lakóit, elpusztítva és tönkre téve mindent, amit ipar és szorgalom legutóbbi látogatása óta teremtett. Ha jobbról és balról a magas hegyek el nem zárnák a láthatárt, a Tiszavölgyben képzelnéd magadat — tavaly télen. Fasorok, melyek fái derékig állnak vízben, hidak, melyekből csak kétoldalt a korlát nyúlik ki a vízből, összeomlott kunyhók, házak, melyeknek ablakain foly be a víz, elszakasztott töltések, szóval pusztulás mindenütt, hova a szem lát. Pedig hát kevés idővel ezelőtt szabályozták a Rajnát. Hanem a mérnökök (talán éppen azok lehettek, kik nálunk oly szépen megépítették a kassa-oderbergi vasútvonal egyik alagútját) ahelyett, hogy a folyam két oldalán kellő árteret hasítottak volna ki, a víz medrét, közvetlen a partokon két erős töltés közé szorították. A múlt évi és idei nagy esőzéseket, persze, kifeledték a számításból. A roppantul megáradt Rajna és Tamina hullámai széttörték az alkalmatlan bilincseket, mint valamely gyermekjátékot, és most ezer megezer ember siratja megsemmisült reményeit. Ragatz fürdőt, melyet eddig csak a mintegy egy órányi távolságban levő pfafferti fürdő és a leirhatlanul nagyszerű Tamina hegy torkolatért szokták látogatni, ezelőtt tíz évvel láttam, de alig ismertem rá. Nagyszerű fürdőhelylyé varázsolta át a vállalkozási szellem, és az eddig jelentéktelen falu nem sokára Svájc leglátogatottabb fürdőinek egyike lesz. 808