Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)

1871-08-04 / 177. szám

177-dik ez. Péntek, augusztus 4. Kiadó-hivatal, Pest, barátose-tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az ol­vasók ügyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyed­re 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Mulatságban. A hegedűnek húrja fölkacsg; Ezüsthangon beszél a serleg ; Hű lányról dall a mámoros ajak, Nincs vége, hossza nincs a kedvnek. S hogy a hegedű húrja fölkacag, Fölsir lelkemnek szunnyadó keserve. Zene, bor, dal, lány mást fölgyujtanak, Csak engem nem hangolnak kedvre. Nyugalmáért sir­kümn az éji szél, Én hallgatok csak bánatos szavára. Oly igazán, oly lelkemből beszél, Hogy feltör könnyeimnek árja. Vigadjatok ! . . . Ne rontsa kedvetek E dúlt vonásokon kísértő bánat: Hisz láttatok ti már derült eget, És rajta sápadt holdvilágot. Vigadnék, de nem birja meg szivem, Oh!, a kacér . . . mért is kell újra látnom ? Örült valók ! . . . Szerettem őt híven, S hűtten földult a boldogságom. Vigadnék, de nem birja meg erőm, Nézzétek , ajkán mennyi, mennyi gúny van ! Föl a magasba törtem vakmerőn, Szerettem, és — a porba hulltam. Kínom sötét, sötét tengerfenék. . . Szivemben az emésztő önvád szörnye Csak az utósó intést várja meg, Hogy aztán börtönét széttörje. A zene szól! ... Ne vigasztaljatok ! Ne lásson , megtörve, megalázva. Daloljon hű leányról ajkatok . . . A vigasz már úgy is hiába ! A kinek nem elég vigasz a múlt, Kit megcsal az öröm, a kéj elátkoz. Az sötét kétség örvényébe hullt, S nem kap a mentő deszkaszálhoz. Márkus Miklós: A rabbi leánya. (Elbeszélés). Udvardy Vincétől. Én ismertem az öreg rabbinust gyermekkorom óta. Odajártam testvéreimmel a csatornaparti sétány­ra, s ő is ott szokott sétálni föl s alá délutánonkint ren­desen. Még akkor nem lehetett „öreg“ rabbinusnak nevezni. Hosszú, tömött sötétbarna haja, ugyanolyan szakála és bajusza volt; arca nem volt piros, de nem is olyan fakó, mint az „öreg“ embereké szokott lenni. Még az a pápaszem adott neki legöregesebb kiné­zést, a­mit az orrán viselt. Eleintén biz én nem köszöntem neki, hanem egy­­ízben apámat láttam vele beszélgetni, s azóta vala­hányszor találkoztam vele, mindig levettem a sapká­mat, és mondtam neki egy „alasszolgájá“-t. Ő nyája­san fogadta el köszöntéseimet, még a kalapját is megemelte, s mintha nem is gyermek lettem volna; sohasem azzal viszonozta, hogy „szervusz,“ hanem jó estét vagy jó napot kivánt, a­mint az idő hozta magával. Ez még magasabbra emelte őt becsülé­semben. Gyermekpajtásaim eleget ócsároltak, hogy: „mi­ért köszönsz annak a zsidó papnak ? még majd azt gondolják, te is zsidó vagy!“ De én nem adtam ijeszt­getéseikre semmit, noha gyermek­létemre beláttam, hogy igen nagy szégyen volna rám nézve, ha zsidó lennék. Ennyiben maradt ismeretségünk éveken át. Mikor aztán iskoláimat elvégeztem s felsőbb tanulmányokra az egyetembe, s onnét ama nagy is­kolába léptem, melynek élet a neve: egészen megfe­ledkeztem róla; s midőn hosszú évek múltán ismét a csatornamenti sétányra vetődtem, észre sem vettem, hogy most nem jó, kivel azelőtt mindennap találkoz­tam ott, s kiről akkor még azt hittem, hogy az az egyetlen zsidó pap az egész világon. Azonban a sors (talán balsorsnak is nevezhet­ném, mert hisz őt valóban a balsors hajtotta oda) még egyszer összehozott vele. 1860-dik évben az alföldön jártam. Utam egy részét tengelyen tevén meg, vissza­­jövet a c . . . . i állomáson szándékoztam a vaspályá­ra ülni. Pontosan érkeztem az állomáshoz, nagyon is pontosan, mert alig volt időm menetjegyet váltani, hogy el ne késsem. Sietve mentem a perronra s aggódva jártattam szemeimet a vonaton végig, ha valahol egy nyitott vagyont láthatnék, mert a vonat indulóban volt s a konduktorok már csaknem valamennyinek ajtaját becsukdosták. Az egyik coupé ajtaja, mely mellett éppen áll­tam, e percben hirtelen fölnyilt, s belőle egy ismerős arc mosolygott s egy ismerős hang szólt reám: — Ide, ide, orvos úr, itt még elég hely van az ön számára! Nem vártam további biztatást, s halad­éktala­­nul a vagyonba ugrottam. A­mint elhelyezkedtem, szemügyre vettem úti­társaimat. Ismerősömön kívül, ki egy bécsi pénzintézet ügynöke volt, még hárman ültek a coupéban. Egy összeesett, törődött agy. Mellette egy föl­tűnően szép fiatal hölgy, barna hajjal, hosszú szem­pilláktól árnyalt tüzes, fekete szemekkel. Átellenben velük egy értelmes, kissé pedánsnak látszó arcú, pá­paszemes szőke fiatal férfi, kit a legelső tekintetre gyanúba vettem, hogy orvos, mert arcvonásai ismer­teknek tetszettek, s úgy rémlett előttem, hogy alkal­masint együtt tanulta velem Bécsben az orvosi tan­folyamot. Nem tudom, ez utóbbinak ismerős arca, vagy az­­ agg szánalomkeltő kinézése, vagy az ifjú nő meg­­­­ragadó szépsége okozta-e : elég az hozzá, hogy huza­mos ideig minden figyelmemet kizárólag ezen érde­kes csoportokat foglalta el. Úgy látszik, szorosabb összeköttetésben vannak egymással. A fiatal hölgy benső részvéttel csüngött az ag­gastyán minden mozdulatán. Szemeit alig-alig vette le róla. Legkisebb sóhajtására aggódva kérdé : „hogy érzi magát?“ Az öreg ember szenvedni látszik. A gyöngéd kérdésekre többnyire csak fejbólintással felelt. Az egész úton csupán egyes elejtett szavak siklottak ki reszkető ajkai közül. — Oh !­a Sámuel nem volt jó gyermek! — mon­­dá egy izben. Majd ismét: — A bátyád nagyon rész volt atyjához. S fejét rázva tette utána: — Nem tartotta meg a parancsolatot. A pápaszemes szőke férfiról eleintén azt hittem, hogy férje a vele szemben ülő hölgynek. De miután az aggastyán szavaiból félreérthetlenül kitűnt, hogy ez az ő leánya, s miután mind az ő egész külseje, mind a fiatal nő keleti típusú arcvonásai kétségtelenné tették előttem, hogy zsidók, a szőke férfiról pedig, kit utóbb határozottan fölismertem, tudtam, hogy nem az, erről a gondolatról le kelle tennem. S mégis minden szó, minden tekintet, melyet váltottak, s egymás iránti egész modoruk arra látszik mutatni, hogy vagy házastársak, vagy jegyesek. Ha a nyájas olvasónak fölemlítem, hogy ez akkor történt, mikor még a „Noth-Civil-Ede“ a Lajtán túl sem volt föltalálva, nem fog csodálkozni, hogy mi­nél inkább nyert előttem valószínűségben e sejtetem, annál jobban szerettem volna, ha a kétségkívül ér­dekes történetbe, mely őket összehozta, egy pillan­tást vethetek. Kíváncsiságomban már majdnem arra vetemed­tem, hogy pápaszemes kollégámmal a régi ismeretség fölújításául beszédbe elegyedjem, de a tett pillana­tában azon megnyugtató tudatra jöttem, hogy nem rendelkezem az indiscretió azon mértékével, mi e terv sikeres kiviteléhez megkivántató lett volna. Igyekeztem tehát kíváncsiságomat legyőzni s beszédbe bocsátkoztam az ügynökkel, kivel addig még alig egy-két száót váltottam. A legközönyösebb tárgyakról kezdtünk beszél­getni, s mégis — hogyan, hogyan sem ? — egyszer csak útitársainkra tért át a beszéd. Közelebb húzódtam az ügynökhöz, s tudakoz­tam, hogy mit tud az érdekes idegenek felől ? — Tehát ön nem ismerte meg ? — kérdé az némi csodálkozás hangján. — Kit? —­Az öreget. Sok ideig rabbinusunk volt N.-en! Oda tekintettem. Megkisérlettem visszaidézni emlékezetembe az egykor ismert vonásokat. De a­mint ama szelíd, megnyerő arc emlékezete meg lel­kem előtt lebegett, sehogy sem bírtam ez összetört, elzüllött alakban reája ismerni. — Lehetetlen!­­— mondom félig hallhatóan, ma­gamban. — Pedig úgy van ! — viszonza az ügynök. S mi­vel a vonat éppen a pesti pályaudvarba robogott be, találkozót adott vacsora utánra a „Vadászkürt“ ká­véházba, hol egy pohár puncs mellett elbeszélte az öreg rabbi történetét, a­mint következik. (Folyt, köv.) Egy esztelen párbaj. Droz Gusztáv beszélge. I. — Ennek már van értelme! — monda P. ka­pitány. — Ritkán történik, de ilyenkor szerencse, ha az ember ilyen pontos fegyverrel verekedhetik pár­bajban, mint ezek. Lucian, pisztolyaid kitűnők, kissé előre nehezednek, legalább én azt gondolnám, de a töltésnek okvetlenül helyre kell hoznia az egyensúlyt; ilyenekkel már én is szeretnék lődözni. Mondom, párbajban ritkán van az embernek becsületes fegy­vere , készakarva is rosz pisztolyokat szoktak kike­resni. Csak kérdezzétek Lepage-ot vagy Rainette-t, azok mondhatnak erről eleget. — Igazad van, — mondá egyikünk, — de még hajó fegyverrel is verekszenek, s ez sem ritka, sincs több halott. Nézd csak, Lucien jelesen lődöz, mi­kor párbaja volt a kis Machin-nel, a­ki maga is ért hozzá, nos hát látod, jók voltak a pisztolyok, én magam néztem meg, s nem is érintették egymást. Iszol egy feketét, kapitány ? Együtt ebédeltünk, s most szivarozva beszélget­tünk egymással. — Köszönöm, nem kell! Tudod, te nem értesz jól a töltéshez, ha pedig ez nem pontos, még a leg­jobb fegyvert is elrontod; ezt százszor kell gyako­rolnod. S aztán­­ föl vagy izgatva, s éppen a pisztoly­nál van legnagyobb szükség nyugalomra s hideg­vérre. Nagyon kevesen értenek hozzá, akárki lőtt

Next