Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)
1871-08-04 / 177. szám
177-dik ez. Péntek, augusztus 4. Kiadó-hivatal, Pest, barátose-tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók ügyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Mulatságban. A hegedűnek húrja fölkacsg; Ezüsthangon beszél a serleg ; Hű lányról dall a mámoros ajak, Nincs vége, hossza nincs a kedvnek. S hogy a hegedű húrja fölkacag, Fölsir lelkemnek szunnyadó keserve. Zene, bor, dal, lány mást fölgyujtanak, Csak engem nem hangolnak kedvre. Nyugalmáért sirkümn az éji szél, Én hallgatok csak bánatos szavára. Oly igazán, oly lelkemből beszél, Hogy feltör könnyeimnek árja. Vigadjatok ! . . . Ne rontsa kedvetek E dúlt vonásokon kísértő bánat: Hisz láttatok ti már derült eget, És rajta sápadt holdvilágot. Vigadnék, de nem birja meg szivem, Oh!, a kacér . . . mért is kell újra látnom ? Örült valók ! . . . Szerettem őt híven, S hűtten földult a boldogságom. Vigadnék, de nem birja meg erőm, Nézzétek , ajkán mennyi, mennyi gúny van ! Föl a magasba törtem vakmerőn, Szerettem, és — a porba hulltam. Kínom sötét, sötét tengerfenék. . . Szivemben az emésztő önvád szörnye Csak az utósó intést várja meg, Hogy aztán börtönét széttörje. A zene szól! ... Ne vigasztaljatok ! Ne lásson , megtörve, megalázva. Daloljon hű leányról ajkatok . . . A vigasz már úgy is hiába ! A kinek nem elég vigasz a múlt, Kit megcsal az öröm, a kéj elátkoz. Az sötét kétség örvényébe hullt, S nem kap a mentő deszkaszálhoz. Márkus Miklós: A rabbi leánya. (Elbeszélés). Udvardy Vincétől. Én ismertem az öreg rabbinust gyermekkorom óta. Odajártam testvéreimmel a csatornaparti sétányra, s ő is ott szokott sétálni föl s alá délutánonkint rendesen. Még akkor nem lehetett „öreg“ rabbinusnak nevezni. Hosszú, tömött sötétbarna haja, ugyanolyan szakála és bajusza volt; arca nem volt piros, de nem is olyan fakó, mint az „öreg“ embereké szokott lenni. Még az a pápaszem adott neki legöregesebb kinézést, amit az orrán viselt. Eleintén biz én nem köszöntem neki, hanem egyízben apámat láttam vele beszélgetni, s azóta valahányszor találkoztam vele, mindig levettem a sapkámat, és mondtam neki egy „alasszolgájá“-t. Ő nyájasan fogadta el köszöntéseimet, még a kalapját is megemelte, s mintha nem is gyermek lettem volna; sohasem azzal viszonozta, hogy „szervusz,“ hanem jó estét vagy jó napot kivánt, amint az idő hozta magával. Ez még magasabbra emelte őt becsülésemben. Gyermekpajtásaim eleget ócsároltak, hogy: „miért köszönsz annak a zsidó papnak ? még majd azt gondolják, te is zsidó vagy!“ De én nem adtam ijesztgetéseikre semmit, noha gyermeklétemre beláttam, hogy igen nagy szégyen volna rám nézve, ha zsidó lennék. Ennyiben maradt ismeretségünk éveken át. Mikor aztán iskoláimat elvégeztem s felsőbb tanulmányokra az egyetembe, s onnét ama nagy iskolába léptem, melynek élet a neve: egészen megfeledkeztem róla; s midőn hosszú évek múltán ismét a csatornamenti sétányra vetődtem, észre sem vettem, hogy most nem jó, kivel azelőtt mindennap találkoztam ott, s kiről akkor még azt hittem, hogy az az egyetlen zsidó pap az egész világon. Azonban a sors (talán balsorsnak is nevezhetném, mert hisz őt valóban a balsors hajtotta oda) még egyszer összehozott vele. 1860-dik évben az alföldön jártam. Utam egy részét tengelyen tevén meg, visszajövet a c . . . . i állomáson szándékoztam a vaspályára ülni. Pontosan érkeztem az állomáshoz, nagyon is pontosan, mert alig volt időm menetjegyet váltani, hogy el ne késsem. Sietve mentem a perronra s aggódva jártattam szemeimet a vonaton végig, ha valahol egy nyitott vagyont láthatnék, mert a vonat indulóban volt s a konduktorok már csaknem valamennyinek ajtaját becsukdosták. Az egyik coupé ajtaja, mely mellett éppen álltam, e percben hirtelen fölnyilt, s belőle egy ismerős arc mosolygott s egy ismerős hang szólt reám: — Ide, ide, orvos úr, itt még elég hely van az ön számára! Nem vártam további biztatást, s haladéktalanul a vagyonba ugrottam. Amint elhelyezkedtem, szemügyre vettem útitársaimat. Ismerősömön kívül, ki egy bécsi pénzintézet ügynöke volt, még hárman ültek a coupéban. Egy összeesett, törődött agy. Mellette egy föltűnően szép fiatal hölgy, barna hajjal, hosszú szempilláktól árnyalt tüzes, fekete szemekkel. Átellenben velük egy értelmes, kissé pedánsnak látszó arcú, pápaszemes szőke fiatal férfi, kit a legelső tekintetre gyanúba vettem, hogy orvos, mert arcvonásai ismerteknek tetszettek, s úgy rémlett előttem, hogy alkalmasint együtt tanulta velem Bécsben az orvosi tanfolyamot. Nem tudom, ez utóbbinak ismerős arca, vagy az agg szánalomkeltő kinézése, vagy az ifjú nő megragadó szépsége okozta-e : elég az hozzá, hogy huzamos ideig minden figyelmemet kizárólag ezen érdekes csoportokat foglalta el. Úgy látszik, szorosabb összeköttetésben vannak egymással. A fiatal hölgy benső részvéttel csüngött az aggastyán minden mozdulatán. Szemeit alig-alig vette le róla. Legkisebb sóhajtására aggódva kérdé : „hogy érzi magát?“ Az öreg ember szenvedni látszik. A gyöngéd kérdésekre többnyire csak fejbólintással felelt. Az egész úton csupán egyes elejtett szavak siklottak ki reszkető ajkai közül. — Oh !a Sámuel nem volt jó gyermek! — mondá egy izben. Majd ismét: — A bátyád nagyon rész volt atyjához. S fejét rázva tette utána: — Nem tartotta meg a parancsolatot. A pápaszemes szőke férfiról eleintén azt hittem, hogy férje a vele szemben ülő hölgynek. De miután az aggastyán szavaiból félreérthetlenül kitűnt, hogy ez az ő leánya, s miután mind az ő egész külseje, mind a fiatal nő keleti típusú arcvonásai kétségtelenné tették előttem, hogy zsidók, a szőke férfiról pedig, kit utóbb határozottan fölismertem, tudtam, hogy nem az, erről a gondolatról le kelle tennem. S mégis minden szó, minden tekintet, melyet váltottak, s egymás iránti egész modoruk arra látszik mutatni, hogy vagy házastársak, vagy jegyesek. Ha a nyájas olvasónak fölemlítem, hogy ez akkor történt, mikor még a „Noth-Civil-Ede“ a Lajtán túl sem volt föltalálva, nem fog csodálkozni, hogy minél inkább nyert előttem valószínűségben e sejtetem, annál jobban szerettem volna, ha a kétségkívül érdekes történetbe, mely őket összehozta, egy pillantást vethetek. Kíváncsiságomban már majdnem arra vetemedtem, hogy pápaszemes kollégámmal a régi ismeretség fölújításául beszédbe elegyedjem, de a tett pillanatában azon megnyugtató tudatra jöttem, hogy nem rendelkezem az indiscretió azon mértékével, mi e terv sikeres kiviteléhez megkivántató lett volna. Igyekeztem tehát kíváncsiságomat legyőzni s beszédbe bocsátkoztam az ügynökkel, kivel addig még alig egy-két száót váltottam. A legközönyösebb tárgyakról kezdtünk beszélgetni, s mégis — hogyan, hogyan sem ? — egyszer csak útitársainkra tért át a beszéd. Közelebb húzódtam az ügynökhöz, s tudakoztam, hogy mit tud az érdekes idegenek felől ? — Tehát ön nem ismerte meg ? — kérdé az némi csodálkozás hangján. — Kit? —Az öreget. Sok ideig rabbinusunk volt N.-en! Oda tekintettem. Megkisérlettem visszaidézni emlékezetembe az egykor ismert vonásokat. De amint ama szelíd, megnyerő arc emlékezete meg lelkem előtt lebegett, sehogy sem bírtam ez összetört, elzüllött alakban reája ismerni. — Lehetetlen!— mondom félig hallhatóan, magamban. — Pedig úgy van ! — viszonza az ügynök. S mivel a vonat éppen a pesti pályaudvarba robogott be, találkozót adott vacsora utánra a „Vadászkürt“ kávéházba, hol egy pohár puncs mellett elbeszélte az öreg rabbi történetét, amint következik. (Folyt, köv.) Egy esztelen párbaj. Droz Gusztáv beszélge. I. — Ennek már van értelme! — monda P. kapitány. — Ritkán történik, de ilyenkor szerencse, ha az ember ilyen pontos fegyverrel verekedhetik párbajban, mint ezek. Lucian, pisztolyaid kitűnők, kissé előre nehezednek, legalább én azt gondolnám, de a töltésnek okvetlenül helyre kell hoznia az egyensúlyt; ilyenekkel már én is szeretnék lődözni. Mondom, párbajban ritkán van az embernek becsületes fegyvere , készakarva is rosz pisztolyokat szoktak kikeresni. Csak kérdezzétek Lepage-ot vagy Rainette-t, azok mondhatnak erről eleget. — Igazad van, — mondá egyikünk, — de még hajó fegyverrel is verekszenek, s ez sem ritka, sincs több halott. Nézd csak, Lucien jelesen lődöz, mikor párbaja volt a kis Machin-nel, aki maga is ért hozzá, nos hát látod, jók voltak a pisztolyok, én magam néztem meg, s nem is érintették egymást. Iszol egy feketét, kapitány ? Együtt ebédeltünk, s most szivarozva beszélgettünk egymással. — Köszönöm, nem kell! Tudod, te nem értesz jól a töltéshez, ha pedig ez nem pontos, még a legjobb fegyvert is elrontod; ezt százszor kell gyakorolnod. S aztán föl vagy izgatva, s éppen a pisztolynál van legnagyobb szükség nyugalomra s hidegvérre. Nagyon kevesen értenek hozzá, akárki lőtt