Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)

1871-08-04 / 177. szám

huszonötször életében, vagy reggeli után esetleg el is tudott egy bábfejet törni, de komolyan nem gyako­rolja magát senki. Aztán ismeretlen pisztolyokkal lődöznek, s célozni akarnak, mikor a fegyver lökését­­ sem ismerik; nagyon világos okai vannak, hogy miért látunk mai nap annyi ártatlan párbajt, s én ezért köszönetet tudnék mondani a gondviselésnek, mert igazán nincs a világon bolondabb dolog egy oktalan párbajnál. — Ah! ez már csinos, mikor moralizálni akarsz minket! — Moralizálni? Hogyan? .... Utójára még ve­szekedő embernek tudnátok tartani! — Nem egészen. De csak nem fogod velünk elhitetni, hogy még életedben nem volt semmi bajod; lássuk, csak ki vele őszintén! — Hát őszintén szólva, én még nem álltam ki pisztolyra életemben soha, oly igazán, mint hogy rham van ebben az üvegben. — De kardra? — Kardra ? . . . Hát kardra .... — Látod-e, irtózatos emberevő, vérengző vas­gyúró, te! — Nos hát, mivel már ennyire kényszerítetek, megvallom, hogy két kis párbajom volt kardra, s még egy másik, de ezt nem számítom. — Barátim, láthatjátok, hogy ettől az embertől még rémítő vallomásokat fogunk hallani. Miért ne­vetsz, kapitány? Nevetésed vért fagyaszt. — Csak azért nevettem, mert ez igazán eszeve­szett egy párbaj volt. Csak rágyújtok előbb, s aztán, ha tetszik, elmondom. Közelebb tolódtunk egymáshoz s elhallgattunk, mire a kapitány igy kezdé : — Akkor a harmadik huszárezredben voltam kapitány, és . . . ah! a város nevét nem mondhatom meg ! . . . hát X.-ben állomásoztunk; kereskedő­ vá­ros, húszezer lakossal, bőrgyárakkal, stb.; annyi szent, hogy ez a város a legunalmasabb a föld hátán. Ti nem tudjátok, hogy mily szomorúak és untatók a vidéki városok széles, üres utcái, de mindegy. Bizo­nyos, hogy agyonmérgelődtem volna a nyomorati fészekben, ha nem lett volna ott velem együtt egy jó, víg gyerek, ezredembeli tiszt, a­kivel szorosan össze­barátkoztam. Nem láttam még még nála csábítóbb embert. Tudott kártyavárakat építeni, himzőmintákat raj­zolni, kuruzsolt, négyest játszott és rendezett, vívni tanította a kis­fiúkat, öltöztette a kis leányok bábuit, pompás elbeszéléseket mondott el a nőknek, kik na­gyon szívesen hallgatták, s új szempontokat az urak­nak, kik elsőrangú intelligens embernek tartották ; annyi tény, hogy nem volt ügyetlen, fehér fogai, élénk szemei, szőke bajusza és finom kezei voltak, s hogy igen nagyon szerették, — gyakran még túlsá­gosan is, — legalább úgy beszélte a világ. A szeretetreméltó fiú tehát engem néhány házba bevezetett, s többek között egy jegyzőhöz is, kit —nem bánom — Dubert-nek nevezhetünk.Ez igen vendégsze­rető házat tartott, s nála jól szoktak mulatni. Dubert asszony imádandó nő volt, szőke, sugár és hajlékony, mint a nád, igen vidor, de szerfölötti félénk, folytono­san elpirulva még a legyek előtt is, szeliden beszélve, s ritkán nézve az ember szeme közé; taglejtésében bizonyos kedves szögletesség volt. Végre nagy csal­­faság a félénkség alatt, s néha-néha — hajót mulatott — különös ragyogás kék szemeiben. Mikor e nagy, szőke ideált először láttam, elme­­net közben nem tudva magamat visszatartani. — A mennykőbe, barátom, — mondom a tiszt­nek, — hisz ez az asszony valóságos angyal! — Ugy­e, kapitány, hogy csinos ? De mit szól a férjhez ? — S elkezdett hangosan nevetni. Dubert úr valóban különös egy emberke volt; ala­csony, de nyugtalan, s lármásabb négy másnál. Nagy, gömbölyű szemű, göndör hajú, kis lábú, sűrű pofa­­szakálú, a legkisebb szóra lábujjhegyeire állva s fölpattanva, mint a gyutacs; egyre belevágva a tár­salgásba, melyet ő akart vezetni, a kandallóra könyö­kölve, bár nagyon magas volt neki, közbekiáltva, ha más beszélt, az embereket és eszméket egy szóval vagy egy mozdulattal ítélve. Ah! különös bolond egy jegyző volt ez! Előttem nagyon visszatetszett, de neje oly sze­retetreméltó s oly szelíd volt, s annyira féltékeny az öreg majom előtt, hogy nem sokára szívesen oda szer­­rettem járdogálni, s néhány rendes házibaráttal és a tiszttel tekéztü­nk egész este. A Dubert-család egy nagy udvaros házat la­kott. Az ember öt-hat lépcsőn fölmenve, az előszobá­ba jutott, — még most is emlékszem az átkozottra, — innen jobbra a tekeszobába, balra a szalonba nyílt ajtó. Hátul lépcső az emeletbe, s a kert ajtaja. Tán másfél esztendeig látogattam e házat, a­nél­kül, hogy valami említésre méltót tapasztaltam vol­­­na. De mégis egy este különös gondolat ment át fe­­j­­emen. És pedig,ezért, áthaladva az udvaron, hol az inas, nem tudom, mit csinált, fölmentem az előszobá­ba, melynek ajtaját nyitva találtam. Egy percig vá­rakoztam, de miután nem jött senki, lementem a kert­be, azt gondolva,hogy ott lesznek.Nyári este volt, s a levegő kellemes illatú, összejártam a kertet, senki. Visszafordultam tehát a ház felé, s ekkor a szalonnak a kertbe nyíló ablaka alatt tisztán hallottam . . . vagy hallani gondoltam egy csókot. Oh! bizonyos, hogy az volt, ennek a hangját ismeri az egész világ. Ez csak csók lehetett. Én nagyon meg voltam lep­ve, mert tudtam, hogy a jegyző nem képes ily udva­riasságra, s hirtelenül megállottam. Hangosan köhög­tem, hogy jelenlétemre figyelmeztessek, s elkezdtem a ház mögötti kis fasorban föl s alá járni, zajosan rugdalva előre a kövecseket. Még mindig a csókra gondoltam, midőn eszem­be jutott, hogy Dubertné komornája igen csinos lányka, ki mindenkire, de különösen a tisztre szere­tett mosolyogni, ki előttem is néhányszor csinosan csípte meg ajkát. „Alkalmasint szépségeket mond a kis­lánynak a gaz fiú! — gondolom magamban. — A komorna nem volt az előszobában, mikor jöttem, a tisztnek pedig itt kell lenni, mert találkám van vele. Ha Dubertné erről sejtene valamit! A nők ilyesek­­ben nem igen elnézők.“ Ily gondolatok között járkáltam, midőn a jegy­­zőnét az előszobából látom lépni a kertbe. — Jó napot, kedves kapitány úr! — inte már messziről. — Jöjjön fel, a tekeszobában vagyunk. — A kertben kerestem önöket, asszonyom! — felelék feléje közeledve. — Hogy van ? — kérdem kezet nyújtva. Kissé homályos volt már, de úgy tetszett előt­tem, mintha arca nagyon ki volna gyuladva, haja kissé rendetlen, s kezei igen forrók. — Nem vagyok éppen roszul . .. kis főfájás .. . s egyébiránt ez hamar múlik . . . S kegyed hogy van? ! Nem talált itt senkit ? .. . hol van Marie ? . . . Köszö­nöm, én jól vagyok ... A tiszt várja kegyedet . . . mindjárt fog jönni. — És Dubert úr hogy van ? — Kegyed igen szeretetreméltó! Férjem jól van, de most ügyeiben jár künny Szegény, nyitott kocsi­ban ment el, s félek, megázik. Nem látja kegyed amott a nagy felhőket ? Ebből nagy eső lesz. . . Men­­­jünk föl! (Folyt, köv.) A Bruckenthal-képtár. I. (VK.) Sok művelt és világlátott hazánkfia van, kik — ha megkérdenek tőlük: hol van a Brucken­­thal-képtár ? — helyét mindenütt inkább keresnék, mint hazánk területén. Műkedvelő és műértő férfiak is, kik jól ismerik a Louvre, Hampton­ Court, a „Na­tional Gallery,“ a „Zwinger,“ München és Berlin képgyűjteményeit, legfölebb annyit tudnak erről, hogy létezik egy képtár Nagy-Szebenben, melyet egykor I. Brackenthal Sámuel szerzett és hagyott a királyföldi „szász nemzet“-nek; de hogy mily képek vannak benne, s az egész gyűjtemény mennyire be­cses , arról nálunk sem előszó, sem nyomtatott betű nem szokott beszélni. E sorok írója évek óta többször tett lépést a végett, hogy e képtár értékéről tudomást szerezzen. De minden igyekezetének sem jön több sikere, mint egy pár be nem váltott ígéret. Végre azonban egy Nagy-Szebenben lakó derék magyar rajztanártól megkaphatta e képtár kathalógusát, mely még 1844- ben nyomatott, s az, hogy azóta sincs újabb és bő­vebb ,leiró lajstrom­­­a, nem arra mutat, hogy a kü­lönben irodalmilag is tevékeny, művelt szász értel­miség e festészeti gyűjteményt maga is kellő mél­tánylásban részesítené. Pedig ha a régi kathalóg való adatokat közöl (miben nincs okunk kétkedni), akkor ez a képtár na­gyon is megérdemli a világ figyelmét, s megérdemel­né különösen azt, hogy a magyar műh­ók és tollal is foglalkozó festészek szintén tüzetesen megismerjék és ismertessék, miután az olasz, hollandi és német régi nagymesterek művei oly bő számmal vannak benne, hogy akkor is nagy becscsel bírna, ha műkin­csek dolgában épp oly gazdagok lennénk, mint a mily szegények vagyunk. Kelet felé ez Európának utóló becses képgyűj­teménye, mely nagy díszét képezi az erdélyi szász­­ság legnagyobb városának, s maradandó emlékét ama maszerető nagyúrnak, kinek a múlt század má­sodik felében történelmileg is jelentékeny szere­pe volt. Alapítója : I. Bruckenthal Sámuel (Újegyház­­szék egykori királybírójának fia), Mária Terézia és József uralkodása alatt élt s gyakorolt nagy befolyást hazája sorsára. Már 1760-ban kormányszéki tanácsos s tartományi kancellár volt, 1762-ben bírói rangot nyert, 1706-ban az udvari kancellária elnöke, 1768- ban titkos tanácsos, 1774-ben a gubernium elnöke és kir. biztos, végre pedig 1777-ben Erdély valóságos kormányzója lett. E fényes és gyorsan emelkedő pá­lyát, saját tehetségein kívül, annak köszönhető, hogy kiválólag bírta Mária Terézia királynő bizalmát és kegyét. Ő sok nevezetes intézményt léptetett életbe : az erdélyi határszéli katonaság fölállítását, jobb adó­rendszer behozatalát, az úrbéri szolgálatok szabály­zását. Erdély az ő javaslata folytán emeltetett nagy­­fejdelemség rangjára, s Szilágyi Ferenc állítása sze­rint: Erdélynek 1848 előtt fönállott kormányzási rendszere a Bruckenthal műve volt. II. József császár nem igen szerette őt, de nagyrabecsülte tehetségeit. Nem szándékozunk azonban államférfiéi életét vázolni, s ez adatokat is csupán azért említettük, mivel fényes pályája és nagy összeköttetései teszik érthetővé, hogy — mint műbarát — egy nagy kép­tárt bírt összeállítani s maga után hátrahagyni. Meglehet, hogy az általa múzeumnak hagyott szebeni épületben a tárgyak ma már másként van­nak rendezve, mint 1844-ben voltak, a­melyik évről szól a mi egyedüli útmutatónk; de az bizonyos, hogy kincsei megvannak érintetlenül, s így e régi kathaló­­gus után is bizonyos bátorsággal indulhatunk. A könyvtári helyiség öt szobájában 19.000 kö­tet van, köztük a történelmi szakban forrásul szolgá­ló sok munka, továbbá drága úti könyvek rézmet­szetekkel, régészeti, kivált érmészeti jeles művek s becses természetrajzi kötetek. A könyvtár mellett ásvány gyűjteményt is találunk, 3800 darab, több­nyire erdélyi ásványnyal, s egy szekrényben érdekes kövületeket. E gyűjteményből lépcső vezet föl az első emeletre, hol tizenöt szobában áll a képtár, föl­osztva három nagy iskolára, melyek mindegyikének öt-öt szoba jut. Az olasz iskolában 199 festmény van, a németalföldiben 499, a németben pedig négyszáz­hetven, összesen tehát 1098 kép. Az olaszok közt ta­lálunk egy pár spanyol képet (például Murillo-tól), a németalföldiek közt néhány franciát, a németek közt pedig svédet (Meytens) és magyart (Kupetzky) is; de ezek oly kis számúak, hogy a nagy iskolák beren­dezésénél külön osztályzatba nem juthattak, sőt e képírók különben is — képzésüknél vagy festészi modoruknál fogva — jól beillenek oda, a­hová he­­lyezték. Nem tudjuk, úgy van-e most is, mint 1844-ben volt, hogy évenkint május elejétől szeptember végéig minden csütörtökön d. e. tizenegy órakor lehet meg­nézni e festményeket, s akkor is csak a múzeumot belépti jegyével; de akármint van , e képtár kétség­kívül a szebeninél nagyobb közönség látogatását ér­demelné. Olasz iskolájában találkozunk majdnem minden híresebb mester nevével. Ott van Tintoretto (szül. 1512.,­­ 1595.) „Szent Sebestyénbe, oszlop­hoz kötve, három nyíllal megsebesitve, fölötte lebegő angyal, a háttérben két íjász. Ott vannak Tizian­­tól (1477—1576.) „A zongorázó nő,“ a­mint egyik kezével a hangjegyet tartja, másikkal akkordokat ke­res, akkori divat szerint öltözve: „Bűnbánó Magdol­nába, mellére kulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, mé­lyen merengve; „Ecce homo“-ja, meghatóan szép kifejezéssel, noha az idő rongálásai e mesterművön jelentékenyen látszanak; „Szent Katalin eljegyzése,“ a­mint Mária — keblén a gyermek Jézussal — gyű­rűt von ujj­ára, míg a háttérben József és Anna álla­nak (kis alakok, fára festve); a „Négy évszak“ négy képe; a tavaszból egy lovagló nő válik ki, a nyárban Ceres diadalmenetét látjuk aratóktól vont kocsin, az őszt Bachus és bachansnök képviselik, körülvéve pórokkal és pórnőkkel, a telet pedig egy társaság, mely zene mellett mulat; „négy igen szép tájkép,“ jegyzi meg a kathalóg. Ott van Leonar­do d­a V­i­n­c­i-t­ő­l (szül. 1445-ben) egy „szerfölött szép kép,“ fára festve a mester legjobb idejéből, s áb­rázolva a gyermek Jézust, a­mint ballábával a tiltott 820

Next