Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)
1871-08-04 / 177. szám
almára tapos, egyik kezével a másikban tartott keresztre mutat s mögötte a fán a holt kigyót látjuk. Ott van Coreggio-tól (1494—1534.) „Endymion“ lándzsát és vadászkürtöt tartva kezében, fára festve; „meleg szinezés s különösen gondos kivitel“ a gyűjtemény egyik fődiszévé teszik e képet, melyet egykor a Caracci Lajos művének tartottak, de újabban a Corregio-énak bizonyult be. Má r i 11 o-tól (1613— 1685.) „Mária,“ amint vidám arccal tartja keblén az igen élénk gyermek Jézust, hátul pedig szent Anna áll összetett kezekkel, „kitűnő kép a kifejezés szerfölött nagy igazsága által régebben a Cignani művének tárták. Paolo Veronese-tól (1532— 1588.) egy vidám gyermek sok csínnal dolgozott képe. Salvator Rosa-tól (1682—1705.) egy öreg, szürkeszakálas ember, kezében papírlappal, merész ecsettel, sok igazsággal festve. Michel Angelotól (1569—1609.) három mű: egy „emaus“-i kép, a bethlehemi gyermekölés borzalmai s a fontokat kiosztó király. Guido Reni-től (1575—1642.) szintén három kép: a fához kötött szent Sebestyén, balkeze a feje fölött; „Szent Hieronymus“ ülve, előtte könyveken halálfej, melyre kezét helyezi, mialatt jobbjával egy könyvben lapoz, arca a távolból hangzó trombitaszó felé fordul, alatta az alvó oroszlán; e bolognai mester egyik legjelesb műve; harmadik képe: egy géniusz díszágyon szenderegve, mögötte hegyes vidék, igen szép képecske. A Pálmák egyikétől egy ifjú, aranyszín hajjal, kezében szőlőfürtöt tartva. Poussin-től (Dughet, 1618—1675.) két mesterileg festett olasz tájkép, álatokkal és emberalakokkal. Ribera Spagno 1 e 116-tól (1593—1656.) szelíden mosolygó „Táncosnő,“ könnyűd ruhában, verve a tamburint, vén ember szürke szakállal, jobbjában könyvet tartva, mesteri kép; egy roszra csábítgató asszony, nyitott ajtó előtt állva, bal karján zöldségkosárral, s „Szent Katalin“ karddal kezében, egy kerékre támaszkodva. R o s a d a T i v o l i-tól (1655— 1705.) sziklás táj romokkal, az előtérben egy pásztor, néhány szarvasmarhával s egy kutyával. Némelyek neki tulajdonítnak két vizezéses tájképet is, de ehhez maga a kathalóg is kérdőjelet tesz, valamint a Gotto nevéhez is, miután a Mária szülését ábrázoló képén (Mária egy pompás mennyezetes ágyon fekszik, fölötte isten lebeg négy angyallal, távol egy épület látszik, a háttérben pedig vad tájék), Giotta névbetűit nem lehet eléggé kivenni. R o m a n e 11-tól (1617—1662.) egy alamizsnát osztogató püspök. Caracci Hannibáltól (1560—1609.) Krisztus teste igen szép állásban, mellette a töviskorona és szögek, stb. Albano-tól (1578—1660.) e mester egyik legszebb festménye: „Krisztus,“ töviskoronával fején, biberköpenyben, két angyal közt, kik szétnyíló köpenyét tartják, fönn a felhők közt két angyal lebeg, e föliratot lengetve: „quare fugis peccator“ (kis alakok rézre festve), s ugyane képírótól van egy másik „szép, pompásan színezett, kifejezésteljes festmény“ is: „Daloló badiansnő,“ amint a tamburint veri, mellette egy fiúcska táncol, előtte két kis satyr, egyik borral teli serleget, másik szőlőt tartva kezében. Dominichino-tól (1581—1641.)egy mesteri vázlat : Habakuk prófétát egy angyal a pusztán vezeti át, hogy a bebörtönzött Dániel prófétának enni vigyen. Beretini Cortona-tól (1586—1669.) vázlat egy, a Mária mennybemenetelét ábrázoló képfestményhez, számtalan kis alakkal, s „Kleopatra“ szép, kifejezésteljes állásban, midőn a mérges kigyót keblére helyezi. „E kép — írja a kathalóg — különösen kitűnik a compositio ízlése, a szép ruházat s árny és fény mesteri kezelése által.“ Giorgone-tól (1477 — 1511.) Krisztus a töviskoronával és kötött kezekkel, a mint két katona csúfolja, szép szinezés s kifejezési igazság által kiváló mű, s egy feketesipkáju s öltönyü fiú képe. P a r m e g i a n o-tól (1504—1540.) Mária a gyermek Jézussal ül egy függöny alatt, előtte bölcső; e képben az ecset könnyüdsége finom kifejezéssel párosul. Caracci Auguszttól (1558— 1602.) „Szent Szeráf Ferenc, elmélkedésbe mélyedve, jobb keze, melyben feszület van, halálfejre helyezve.“ Caracci Lajostól (1555—1619.) Krisztus sírbatétele, a mint József és Nikodém fogják a felső testet, János pedig, ki a sírba akar lépni, a halotti leplet tartja össze a lábaknál, mellette egy ifjú áll fáklyával, melynek fénye világítja meg az egész csoportot; továbbá az alvó Venus, kit egy satyr les meg. Angelo Brozino-tól (meghalt 1570-ben) egy kitűnő s jól megőrzött kép van : „Judit a Holofernes fejével,“ mögötte a szolgalány egy zsákkal, melybe a fejet rejtik. Cignani-tól is van egy mű: „Jupiter egy vén asszony alakjában meglátogatja Flóra istennőt.“ Feti Dominico (1589—1624.) több erőteljes modorú s helyesen rajzolt képe díszíti a gyűjteményt. Francesco Casanova-tól (szül. 1730-ban Londonban, meghalt 1803-ban Bécsben) két kitűnő olasz tájképet látunk, igen szép tartalommal, félhomálylyal s a természettől ellesett bájos színezéssel. Carriera R o s a 1 i a-tól (1672—1757.), e régi velencei művésznőtől is van két paránykép elefántcsontra festve, de a melyeknek színei már megkoptak , egyik a művésznőt magát ábrázolja, másik egy más hölgyet. Raphael-ről nincs eredeti kép, de van iskolájából több, valamint jeles másolatok is ő utána, így az a „Szent család“ is, mely sokáig Angliában volt. S noha a szebeni kép csak másolat, mely az idő által már sokat szenvedi, mégis sokat érő darab, mitán Raphael egyik legjobb tanítványa készíthető. Vannak jeles Corregio-másolatok is, így az „Amor, Psyche és Mercur, “ melynek készítője pompásan tudta követni a nagy mester színezését; azt a híres képét pedig, mely Jupitert ábrázolja, midőn felhő alakjában látogatja meg lót, Meytens Márton másolta igen sikerülten, e jeles svéd képiró, ki a múlt század derekán a bécsi művész-akadémia igazgatója volt, s kit — bár a szebeni olasz iskolában is több hitreges és szent kép által van képviselve — akkor fogunk csak bővebben említeni, midőn a német iskolához érünk. Nincs terünk, valamennyi olasz mester művét elősorolni. Az elősoroltak dicséretét is csak a kathalóg szűkmarkú megjegyzéseiből vehettük át, s meglehet : egy új és tüzetes bírálat egyik-másik művet lejebb is szállítaná magas kalapjáról (mint ez a nemzeti múzeum Corregio-jával szintén megtörtént), de másfelől az is valószínű, hogy ily bírálat folytán az „ismeretlen mesterek“ művei közt még nem egy jutna talán a mainál fényesebb polcra. A kathalóg említ jelentékeny német képírókat (Stock, Neuhauser), kik az oly művek festőit megállapiták, melyeken nincs meg a mester névjegye, monogrammja. De ha fölteszszük is, hogy itt sem mind arany, ami fénylik, annak már könnyű hitelt adnunk, hogy ennyi régi olasz mestermű közt mégis csak sok lehet a valóban hiteles és becses művészeti termék. 821 Az emsi fürdőből. Ems — a német császár és ötezer vendég dacára is — unalmas egy hely. Több köhögés hallatszik itt, mint szó, s ha valaki az előírt hallgatást megszegi, hát bizonyosan vagy banknyereményeiről, vagy a table d’hote ételeiről beszél. Egyébiránt ez igen érthető, ha tekintetbe veszszük, hogy mind a szerencsétlenek már éhgyomorral kénytelenek hat-hét pohár meleg vizet inni, ők, akik az ősnémet közmondást: „aussig Wasser, innen Wein, tust du immer lustig sein,“ mindnyájan kedvelik. Az öreg Vilmos sokat sétálgatott a sétatéren. Igen jó színben van s rendkívül nyájas, különösen a katonák iránt. Mondják, hogy múltkor egy bajor katonát, kinek mind a két karja le volt lőve, kérdezé: „Wie geht es Ihnen, Sie Braver?“ A bajor felesé: „Besser, als den Franzosen, Majestät, lieber habe ich meine zwei Arme verloren, als dass ein Franzose über den Rhein gekommen wäre!“ A physiognomnak (nem mondhatnók-e magyaros arcásznak ?) legérdekesb helye a bank. Lépjünk hát mi is a „Kursaal“ ba. A játékterem ajtaján ragasz tűnik szemünkbe, s rajta nagy betűkkel ez intés: „Gyermekeknek tilos a bemenet.“ Én megjegyzem, hogy ez még szerencse, legalább a gyermekek erkölcsiségét nem veszélyezik korán, de mögöttem azt állítá valaki: e rendszabályt azért hozták, hogy a gyermekek ne zavarják a játékot lármájukkal. „Ahá!“, felelem, gondolataimat legyen szabad ez egyszer ki nem mondanom. A teremben nesztelen csönd uralkodik. Azt hihetnék, hogy templomba léptünk, s e balhiedelmet amaz egyhangú pénzzörgés is erősíti, mely az úgynevezett „Klingelbeutel“-re emlékeztet. Sajátságos zene ez! A pokol minden dissonantiáit véljük ez egyhangú pénzzörgésben és a kis fagereblyék egyhangú kopogásában hallani. (Tudvalevőleg kis gereblyékkel gyűjtik a tallérokat és napóleonokat a zöld asztalon boglyába). Mily egyszerű mezei munka! A vetés után tüstént következik az aratás, csak hogy e termésen nincs isten áldása, s az élet, mely itt terem, az erkölcsi sülyedés Molochját táplálja, ama soha ki nem elégíthető szörnyeteget, mely tisztaságot, családboldogságot, tehetséget, ember- és hazaszeretetet egymásután elnyel telhetetlen torkával. Oh! Nagy Németország, te, az „erkölcsi állam“ eszményképe, te választott nép, mely ellenségeit „durch Gottes-Fügung“ tiporja el, te sok más helylyel egyetemben Emsben is föntartod még (ha tán már nem is sokáig) a játékházat, fejedelmed őrködő szemei előtt! Csak igy tovább! Küldd szabadelvű polgáraidat láncban Spandau-ba, és megjön a „Gottes-Wendung,“ mely határtalan büszkeségeidnek korlátot szaband. De nézzük a játékot! Ott ülnek szótlanul, többékevésbé kigyuladt arcokkal. Tekintetük, mely mereven a zöld asztalra van szögezve, nem keres mást, mint aranyat. Az apa nem néz mellette ülő fiára, a fiatal férj nem nejére, itt minden érzés megszűnt egy érdlemez kedvéért. Igen föltűnő alak egy grófnő, ki hideg nyugalommal nézi a kártyákat és folyvást nyer; annyira nyer, hogy a croupierek megkérték, hogy a lehető legkésőbben tegyen a választott színre, mert különben a többiek is utána játszanak. E fiatal hölgy szokásból játszik. A nyerés többé nem vidíthatja fel őt, ki mindent vesztett, ami drága s értékes volt előtte. Sajátságosan beszélte el nekem történetét egy öreg úr. E fiatal hölgy szerelemből ment férjhez egy igen kitűnő, jellemteljes férfihoz, ki őt mindenekfölött szereté. Házaséletüket példányként emlegették az előkelő körökben, s nem hiányzottak az idétlen tréfák sem, melyekkel a világ szokta üldözni az egymást igazán szeretőket. Két év múlt el már, két örökös tavasz minden házi förgeteg és mennydörgés nélkül. A nő — mint folyóka a hárshoz — simult férjéhez, s a férj csak egy hibát találhatott nejében, s e hiba a játék volt. Ebéd között kenyérmorzsákat rakott a képzelt bankra, sétálás közben pedig a virágokkal játsza a „rouge et noir“-t, persze, férje csókjára, melyet az egy-egy sóhajtás kíséretében mindig meg is adott. A második év lefolytával a fiatal pár Wiesbadenba utazott, s hiába volt a férj kérése, fenyegetőzése, a nő mindig játszott és mindig nyert. Ez így nem mehetett tovább, s egy zajos jelenet után férje elhagyta őt, előbb megesküdvén, hogy csak akkor fogadja nejét házához vissza, ha az elveszti egész vagyonát, s így talán játékdühéből kigyógyul. Az ifjú hölgy szerette férjét, s el akará vagyonát veszteni, de nem volt képes. A legmerészebb játékmódot követé, s folytonosan nyert. Elhagyta a bankot, beutazta Európa minden játékházait, s mind hiába, a szerencsétlen szerencse üldözte. Mindig nyert. Midőn egy éjjel fél vagyonát tette volna a feketére, sürgönyt nyújtanak át neki, mely férjének rögtöni halálát jelenté. A fiatal hölgyet aléltan vitték ki a teremből, s néhány nappal ez eset után ismét ott látták őt gyászba borúlvá folytatni rettenetes mesterségét. Ez eset óta minden nagyobb nyereségnél, melyet ölébe öntenek, sajátságos keserű mosoly fut áz ajkán s halkan mormogja: „Én mindent elvesztettem, többé nem nyerhetek.“ A nyerő játékosok közül egy brazíliairól is meg kell emlékeznem, ki stoikus nyugalommal rendezi nyert aranyait. Azt állítják róla, hogy Brazíliában elvesztvén egész vagyonát, végre a bankár beleegyezésével maga ült a „rouge“ helyére, s elvesztvén saját személyét is, a bankár szolgája lett. Kevés hó múlva egy félaranynyal kezde meg újra játékát, és négyszer nyerte el az egész bank pénzét. Ezóta a játék semmiféle befolyást sem gyakorol rá, hisz oly magasba, mint Brazíliában, itt nem játszhatik. Sokkal szomorúbb látványt nyújtanak a vésztők. Egy öszbeborult férfi naponkint eljön a játékterembe, s minden pamlag és asztal alatt keresi hatezer tallérját, melyek — mint állítja — épp most ejtett el. E szerencsétlen egy helybeli polgár, ki negyven éven át megtakarított vagyonát veszté el egy éjjel, s fájdalmában megtébolyodott, s most az asztal alatt keresi pénzét, melyet az asztal fölött veszíte el. De hagyjuk e szomorú képeket, és nézzünk a színházterembe ! Közelebb Pauliné-Markovics Ilka asszonyt volt alkalmunk egy hangversenyben hallani, s örömmel mondhatom, hogy babérokat aratott. A német császár élénk tapssal nyilvánítá tetszését, és pedig méltán, mert csakugyan gyönyörűen énekelt. A művésznő innen Wiesbadenbe utazott vissza, hol több hangversenyben vesz részt. Sajátságos, hogy mi, magyarok, külföldön nem tudunk egész elégedetten élni. A magyarban inkább megvan, mint bármelyik más európai nemzetben, a a honvágy, mely a legvidámabb körülmények közt is nyugtalanítja. „Sok deli hölgy és férfid, Pazar fény s palota, S mindé között téged, hazám, Nem feledtek soha. Itt még a nap is fagygyal kél, A magyar csak honában él.“ Gróf Zichy Géza: Fővárosi hírek. * A kormány következő föntartási munkákat hajtat végre Visegrád romjain : a felső vár dűlőtérben levő falait aláfalaztatja, a várárkokat kényelmes följuthatás tekintetéből kitisztittatja, és jövőben a külső kaput annyira állítja helyre, hogy a látogatóknak véletlen zivatar alkalmával, vagy kifáradás után menhelyül s pihenőül szolgálhasson. A Salamon-tornya körül pedig egy kaputornyot fognak kijavítani, hogy az őrnek lakásul szolgáljon, magát a tornyot pedig egyelőre annyira fogják helyreállítani, hogy további romlása meggátoltassák, és készítendő fedele alá lehessen jutni. Az egyedüli dunamenti monumentális és történelmi nevezetességű építmény falát is javítni fogják, hogy az utazókra kellemes benyomást tegyen. Ez az egész. S erre van költség. * Lipót főherceg, a táborkari katonaság főigazgatója, tegnapelőtt Pestre érkezett. Az „Angol királynő”be szállt, melynek kapujához azonnal kettős díszőrséget állítottak. * Ő jön ! A fővárosi falragaszoknak néhány hét óta ismét akadt „Ő jön “-je. Eleintén minden utcasarkon német hirdetményről olvastuk,hogy Ullmann — a vállalkozó impresario — szeptember hó folytán városunkat is szerencsélteti, Mon belli asszony kíséretében (kiről a mi világunk ez ideig nagyon keveset hallott). Később maga Monbelli asszony is megjelent egy föltűnő szépségű arckép alakjában, melyet *