Fővárosi Lapok 1871. augusztus (174-199. szám)

1871-08-04 / 177. szám

almára tapos, egyik kezével a másikban tartott ke­resztre mutat s mögötte a fán a holt kigyót látjuk. Ott van Coreggio-tól (1494—1534.) „Endymion“ lándzsát és vadászkürtöt tartva kezében, fára festve; „meleg szinezés s különösen gondos kivitel“ a gyűjte­mény egyik fődiszévé teszik e képet, melyet egykor a Caracci Lajos művének tartottak, de újabban a Corregio-énak bizonyult be. M­á r i 11 o-t­ó­l (1613— 1685.) „Mária,“ a­mint vidám arccal tartja keblén az igen élénk gyermek Jézust, hátul pedig szent Anna áll összetett kezekkel, „kitűnő kép a kifejezés szerfö­lött nagy igazsága által régebben a Cignani mű­vének tárták. Paolo Ve­rones­e-tól (1532— 1588.) egy vidám gyermek sok csínnal dolgozott ké­pe. Sal­vat­or R­o­sa-tól (1682—1705.) egy öreg, szürkeszakálas ember, kezében papírlappal, merész ecsettel, sok igazsággal festve. Michel Angelo­­tól (1569—1609.) három mű: egy „emaus“-i kép, a bethlehemi gyermekölés borzalmai s a fontokat kiosztó király. Guido Reni-től (1575—1642.) szintén há­rom kép: a fához kötött szent Sebestyén, balkeze a feje fölött; „Szent Hieronymus“ ülve, előtte könyve­ken halálfej, melyre kezét helyezi, mialatt jobbjával egy könyvben lapoz, arca a távolból hangzó trombi­taszó felé fordul, alatta az alvó oroszlán; e bolognai mester egyik legjelesb műve; harmadik képe: egy géniusz díszágyon szenderegve, mögötte hegyes vi­dék, igen szép képecske. A Pálmák egyikétől egy ifjú, aranyszín hajjal, kezében szőlőfürtöt tartva. Poussin-től (Dughet, 1618—1675.) két mesterileg festett olasz tájkép, álatokkal és emberalakokkal. Ribera S­p­a­gn­o 1 e 11­6-tól (1593—1656.) szelí­den mosolygó „Táncosnő,“ könnyűd ruhában, verve a tamburint, vén ember szürke szakállal, jobbjában könyvet tartva, mesteri kép; egy roszra csábítgató asszony, nyitott ajtó előtt állva, bal karján zöldségko­sárral, s „Szent Katalin“ karddal kezében, egy ke­rékre támaszkodva. R o s a d a T i v o l i-tól (1655— 1­705.) sziklás táj romokkal, az előtérben egy pásztor, néhány szarvasmarhával s egy kutyával. Némelyek neki tulajdonítnak két vizezéses tájképet is, de ehhez maga a kathalóg is kérdőjelet tesz, valamint a G­­­o­t­­t­o nevéhez is, miután a Mária szülését ábrázoló ké­pén (Mária egy pompás mennyezetes ágyon fekszik, fölötte isten lebeg négy angyallal, távol egy épület látszik, a háttérben pedig vad tájék), Giotta névbe­­tűit nem lehet eléggé kivenni. R o m a n e 11­­-tól (1617—1662.) egy alamizsnát osztogató püspök. C­a­­racci Hannibáltól (1560—1609.) Krisztus teste igen szép állásban, mellette a töviskorona és szögek, stb. Alban­o-tól (1578—1660.) e mester egyik leg­szebb festménye: „Krisztus,“ töviskoronával fején, biberköpenyben, két angyal közt, kik szétnyíló kö­penyét tartják, fönn a felhők közt két angyal lebeg, e föliratot lengetve: „quare fugis peccator“ (kis ala­kok rézre festve), s ugyane képírótól van egy másik „szép, pompásan színezett, kifejezésteljes festmény“ is: „Daloló badiansnő,“ a­mint a tamburint veri, mellette egy fiúcska táncol, előtte két kis satyr, egyik borral teli serleget, másik szőlőt tartva kezében. Dominichino-tól (1581­—1641.)egy mesteri váz­lat : Habakuk prófétát egy angyal a pusztán vezeti át, hogy a bebörtönzött Dániel prófétának enni vi­gyen. Beretini Cortona-tól (1586—1669.) váz­lat egy, a Mária mennybemenetelét ábrázoló képfest­ményhez, számtalan kis alakkal, s „Kleopatra“ szép, kifejezésteljes állásban, midőn a mérges kigyót keb­lére helyezi. „E kép — írja a kathalóg — különösen kitűnik a compositio ízlése, a szép ruházat s árny és fény mesteri kezelése által.“ G­i­o­r­g­o­n­e-tól (1477 — 1511.) Krisztus a töviskoronával és kötött kezekkel, a mint két katona csúfolja, szép szinezés s kifejezési igazság által kiváló mű, s egy feketesipkáju s öltö­­nyü fiú képe. P a r m e g i a n o-tól (1504—1540.) Mária a gyermek Jézussal ül egy függöny alatt, előt­te bölcső; e képben az ecset könnyüdsége finom ki­fejezéssel párosul. Caracci Auguszttól (1558— 1602.) „Szent Szeráf Ferenc, elmélkedésbe mélyedve, jobb keze, melyben feszület van, halálfejre helyezve.“ Caracci Lajostól (1555—1619.) Krisztus sírbaté­­tele, a mint József és Nikodém fogják a felső testet, János pedig, ki a sírba akar lépni, a halotti leplet tartja össze a lábaknál, mellette egy ifjú áll fáklyá­val, melynek fénye világítja meg az egész csoportot; továbbá az alvó Venus, kit egy satyr les meg. An­gelo Brozino-tól (meghalt 1570-ben) egy kitűnő s jól megőrzött kép van : „Judit a Holofernes fejé­vel,“ mögötte a szolgalány egy zsákkal, melybe a fejet rejtik. Cignani-tól is van egy mű: „Jupiter egy vén asszony alakjában meglátogatja Flóra is­tennőt.“ Feti Dominico (1589—1624.) több erő­teljes modorú s helyesen rajzolt képe díszíti a gyűj­teményt. Francesco C­a­s­a­n­o­v­a-tól (szül. 1730-ban Londonban, meghalt 1803-ban Bécsben) két kitűnő olasz tájképet látunk, igen szép tartalommal, félho­­málylyal s a természettől ellesett bájos színezéssel. Carriera R o s a 1 i a-t­ó­l (1672—1757.), e régi ve­lencei művésznőtől is van két paránykép elefánt­­csontra festve, de a melyeknek színei már megkop­tak , egyik a művésznőt magát ábrázolja, másik egy más hölgyet. Raphael-ről nincs eredeti kép, de van iskolájából több, valamint jeles másolatok is ő utána, így az a „Szent család“ is, mely sokáig Angliában volt. S noha a szebeni kép csak másolat, mely az idő ál­tal már sokat szenvedi, mégis sokat érő darab, mi­­tán Raphael egyik legjobb tanítványa készíthető. Vannak jeles Corregio-másolatok is, így az „Amor, Psyche és Mercur, “ melynek készítője pompásan tud­ta követni a nagy mester színezését; azt a híres képét pedig, mely Jupitert ábrázolja, midőn felhő alakjá­ban látogatja meg lót, Meytens Márton másolta igen sikerülten, e jeles svéd képiró, ki a múlt század de­rekán a bécsi művész-akadémia igazgatója volt, s kit — bár a szebeni olasz iskolában is több hitreges és szent kép által van képviselve — akkor fogunk csak bővebben említeni, midőn a német iskolához érünk. Nincs terünk, valamennyi olasz mester művét elősorolni. Az elősoroltak dicséretét is csak a katha­lóg szűkmarkú megjegyzéseiből vehettük át, s meg­lehet : egy új és tüzetes bírálat egyik-másik művet lejebb is szállítaná magas kalapjáról (mint ez a nem­zeti múzeum Corregio-jával szintén megtörtént), de másfelől az is valószínű, hogy ily bírálat folytán az „ismeretlen mesterek“ művei közt még nem egy jutna talán a mainál fényesebb polcra. A kathalóg említ jelentékeny német képírókat (Stock, Neuhauser), kik az oly művek festőit megál­­lapiták, melyeken nincs meg a mester névjegye, mo­nogrammja. De ha fölteszszük is, hogy itt sem mind arany, a­mi fénylik, annak már könnyű hitelt ad­nunk, hogy ennyi régi olasz mestermű közt mégis csak sok lehet a valóban hiteles és becses művészeti termék. 821 Az emsi fürdőből. Ems — a német császár és ötezer vendég dacára is — unalmas egy hely. Több köhögés hallatszik itt, mint szó, s ha valaki az előírt hallgatást megszegi, hát bizonyosan vagy banknyereményeiről, vagy a table d’hote ételeiről beszél. Egyébiránt ez igen ért­hető, ha tekintetbe veszszük, hogy mind a szerencsét­lenek már éhgyomorral kénytelenek hat-hét pohár meleg vizet inni, ők, a­kik az ősnémet közmondást: „aussig Wasser, innen Wein, t­ust du immer lustig sein,“ mindnyájan kedvelik. Az öreg Vilmos sokat sétálgatott a sétatéren. Igen jó színben van s rendkívül nyájas, különösen a katonák iránt. Mondják, hogy múltkor egy bajor katonát, ki­nek mind a két karja le volt lőve, kérdezé: „Wie geht es Ihnen, Sie Braver?“ A bajor felesé: „Besser, als den Franzosen, Majestät, lieber habe ich meine zwei Arme verloren, als dass ein Franzose über den Rhein gekommen wäre!“ A physiognomnak (nem mondhatnók-e magya­ros arcásznak ?) legérdekesb helye a bank. Lépjünk hát mi is a „Kursaal“ ba. A játékterem ajtaján ra­gasz tűnik szemünkbe, s rajta nagy betűkkel ez in­tés: „Gyermekeknek tilos a bemenet.“ Én megjegy­­zem, hogy ez még szerencse, legalább a gyermekek erkölcsiségét nem veszélyezik korán, de mögöttem azt állítá valaki: e rendszabályt azért hozták, hogy a gyermekek ne zavarják a játékot lármájukkal. „Ahá!“, felelem, gondolataimat legyen szabad ez egyszer ki nem mondanom. A teremben nesztelen csönd uralkodik. Azt hi­hetnék, hogy templomba léptünk, s e balhiedelmet amaz egyhangú pénzzörgés is erősíti, mely az úgy­nevezett „Klingelbeutel“-re emlékeztet. Sajátságos zene ez! A pokol minden dissonantiáit véljük ez egyhangú pénzzörgésben és a kis fagereblyék egy­hangú kopogásában hallani. (Tudvalevőleg kis gereb­­lyékkel gyűjtik a tallérokat és napóleonokat a zöld asztalon boglyába). Mily egyszerű mezei munka! A vetés után tüstént következik az aratás, csak hogy e termésen nincs isten áldása, s az élet, mely itt terem, az erkölcsi sü­lyedés Molochját táplálja, ama soha ki nem elégíthető szörnyeteget, mely tisztaságot, csa­ládboldogságot, tehetséget, ember- és hazaszeretetet egymásután elnyel telhetetlen torká­val. Oh! Nagy Né­metország, te, az „erkölcsi állam“ eszményképe, te választott nép, mely ellenségeit „durch Gottes-Fü­gung“ tiporja el, te sok más helylyel egyetemben Emsben is föntartod még (ha tán már nem is sokáig) a játékházat, fejedelmed őrködő szemei előtt! Csak igy tovább! Küldd szabadelvű polgáraidat láncban Spandau-ba, és megjön a „Gottes-Wendung,“ mely határtalan büszkeségeidnek korlátot szaband. De nézzük a játékot! Ott ülnek szótlanul, többé­­kevésbé kigyuladt arcokkal. Tekintetük, mely me­reven a zöld asztalra van szögezve, nem keres mást, mint aranyat. Az apa nem néz mellette ülő fiára, a fiatal férj nem nejére, itt minden érzés megszűnt egy érdlemez kedvéért. Igen föltűnő alak egy grófnő, ki hideg nyugalommal nézi a kártyákat és folyvást nyer; annyira nyer, hogy a croupiere­k megkérték, hogy a lehető legkésőbben tegyen a választott színre, mert különben a többiek is utána játszanak. E fiatal hölgy szokásból játszik. A nyerés többé nem vidít­­hatja fel őt, ki mindent vesztett, a­mi drága s értékes volt előtte. Sajátságosan beszélte el nekem történetét egy öreg úr. E fiatal hölgy szerelemből ment férjhez egy igen kitűnő, jellemtelj­es férfihoz, ki őt mindenek­­fölött szereté. Házas­életüket példányként emleget­ték az előkelő körökben, s nem hiányzottak az idét­len tréfák sem, melyekkel a világ szokta üldözni az egymást igazán szeretőket. Két év múlt el már, két örökös tavasz minden házi förgeteg és mennydörgés nélkül. A nő — mint folyóka a hárshoz — simult férjéhez, s a férj csak egy hibát találhatott nejében, s e hiba a játék volt. Ebéd között kenyérmorzsákat rakott a képzelt bankra, sétálás­ közben pedig a vi­rágokkal játsza a „rouge et noir“-t, persze, férje csókjára, melyet az egy-egy sóhajtás kíséretében mindig meg is adott. A második év lefolytával a fia­tal pár Wiesbadenba utazott, s hiába volt a férj ké­rése, fenyegetőzése, a nő mindig játszott és mindig nyert. Ez így nem mehetett tovább, s egy zajos jele­net után férj­e elhagyta őt, előbb megesküdvén, hogy csak akkor fogadja nejét házához vissza, ha az el­veszti egész vagyonát, s így talán játékdühéből ki­gyógyul. Az ifjú hölgy szerette férjét, s el akará va­gyonát veszteni, de nem volt képes. A legmerészebb játékmódot követé, s folytonosan nyert. Elhagyta a bankot, beutazta Európa minden játékházait, s mind hiába, a szerencsétlen szerencse üldözte. Mindig nyert. Midőn egy éjjel fél­ vagyonát tette volna a feketére, sürgönyt nyújtanak át neki, mely férjé­nek rögtöni halálát jelenté. A fiatal hölgyet alél­­tan vitték ki a teremből, s néhány nappal ez eset után­­ ismét ott látták őt gyászba borúlvá foly­tatni rettenetes mesterségét. Ez eset óta minden na­gyobb nyereségnél, melyet ölébe öntenek, sajátságos keserű mosoly fut áz ajkán s halkan mormogja: „Én mindent elvesztettem, többé nem nyerhetek.“ A nyerő játékosok közül egy brazíliairól is meg kell emlékeznem, ki stoikus nyugalommal rendezi nyert aranyait. Azt állítják róla, hogy Brazíliában elveszt­vén egész vagyonát, végre a bankár beleegyezésével maga ült a „rouge“ helyére, s elvesztvén saját sze­mélyét is, a bankár szolgája lett. Kevés hó múlva egy félaranynyal kezde meg újra játékát, és négy­szer nyerte el az egész bank pénzét. Ezóta a játék semmiféle befolyást sem gyakorol rá, hisz oly ma­gasba, mint Brazíliában, itt nem játszhatik. Sokkal szomorúbb látványt nyújtanak a vésztők. Egy öszbe­­borult férfi naponkint eljön a játékterembe, s minden pamlag és asztal alatt keresi hatezer tallérját, me­lyek — mint állítja — épp most ejtett el. E szeren­csétlen egy helybeli polgár, ki negyven éven át meg­takarított vagyonát veszté el egy éjjel, s fájdalmá­ban megtébolyodott, s most az asztal alatt keresi pénzét, melyet az asztal fölött veszíte el. De hagyjuk e szomorú képeket, és nézzünk a színházterembe ! Közelebb Pauliné-Markovics Ilka asszonyt volt alkalmunk egy hangversenyben hallani, s örömmel mondhatom, hogy babérokat aratott. A német császár élénk tapssal nyilvánítá tetszését, és pedig méltán, mert csakugyan gyönyörűen énekelt. A művésznő innen Wiesbadenbe utazott vissza, hol több hangver­senyben vesz részt. Sajátságos, hogy mi, magyarok, külföldön nem tudunk egész elégedetten élni. A magyarban inkább megvan, mint bármelyik más európai nemzetben, a a honvágy, mely a legvidámabb körülmények közt is nyugtalanítja. „Sok deli hölgy é­s férfid, Pazar fény s palota, S mindé között téged, hazám, Nem feledtek soha. Itt még a nap is fagygyal kél, A magyar csak honában él.“ Gróf Zichy Géza: Fővárosi hírek. * A kormány következő föntartási munkákat hajtat végre Visegrád romjain : a felső vár dűlőtér­ben levő falait aláfalaztatja, a várárkokat kényel­­mes­ följuthatás tekintetéből kitisztittatja, és jövő­ben a külső kaput annyira állítja helyre, hogy a láto­gatóknak véletlen zivatar alkalmával, vagy kifára­dás után menhelyül s pihenőül szolgálhasson. A Sala­­mon-tornya körül pedig egy kaputornyot fognak ki­javítani, hogy az őrnek lakásul szolgáljon, magát a tornyot pedig egyelőre annyira fogják helyreállítani, hogy további romlása meggátoltassák, és készítendő fedele alá lehessen jutni. Az egyedüli dunamenti monumentális és történelmi nevezetességű építmény falát is javítni fogják, hogy az utazókra kellemes­ benyomást tegyen. Ez az egész. S erre van költség. * Lipót főherceg, a táborkari katonaság főigaz­gatója, tegnapelőtt Pestre érkezett. Az „Angol ki­rálynő”be szállt, melynek kapujához azonnal kettős díszőrséget állítottak. * Ő jön ! A fővárosi falragaszoknak néhány hét óta ismét akadt „Ő jön “-je. Eleintén minden ut­casarkon német hirdetményről olvastuk,hogy Ullmann — a vállalkozó impresario — szeptember hó folytán városunkat is szerencsélteti, M­o­n b­e­ll­i asszony kí­séretében (kiről a mi világunk ez ideig nagyon ke­veset hallott). Később maga Monbelli asszony is meg­jelent egy föltűnő szépségű arckép alakjában, melyet *

Next