Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-01 / 200. szám

— De mi okból kalandozói másodízben is he­gyeink között? — Te bajnok vagy, s mégis ily kérdéssel áll­hatsz elé ? A mi pályánk annyira alá van-e rendelve a köznépet szabályozó változhatlan gépies törvények­nek ? A békenapok egyikének unalmas óráin túl aka­rok adni; némi könnyelmű s jelentéktelen ok elegen­dő- egy lovag szabad lépteit kissé távolabbra ragad­ni, például egy elröpült sólyom, egy eltévedt vizsla, egy hegyi leányka szép szemei, s végre, ha egy út, mint veszélyes jelöltetik ki, már a veszély magában véve is nem elegendő csalétek-e ? — Őrizd meg tikodat, nem kutatom ; azonban óhajtanám tőled megtudni, hogy idejöttöd előtt nem hallál-e valamit a felöl, miszerint gróf Mar katona­ságot gyűjtött volna össze az alpinei clan ellen? — Nem, becsületemre! Csupán annyit hallok, hogy a Jakab király vadászatának födözésére csa­patok vonattak volna össze; de nem kétlem, hogy ha tudomásukra jön a hegylakosok csoportozása, zász­­lóikat ki fogják tűzni, melyek különben Domne kő­falain csöndesen nyugvának. — Hadd tűzzék ki tehát! Oly szabadon fog len­geni az alpinei clan fenyővel diszlő zászlaja! Azon­ban, idegen mondd meg nekem, hogy miután hegyeink közt találod magadat, azon egyedüli ok uián, misze­rint a vadászaton eltévedél: honnan vevéd azon bá­torságot, hogy Alpine fia halálos ellenségének nyil­­vánítod magadat? — Bajnok ! Főnöködet, Dlu Roderick-et tegnap még csak úgy ismerem, mint egy kétségbeesett szám­­üzöttet, mintegy pártütő clan főnökét, ki a régens szeme láttára egy lovagot gyilkával agyonszúrt. Ez egy ok magában véve is elegendő, hogy tőle min­den emberséges és őszinte szivet eltávolitson. A clan fia ezen vád miatt fölgyuladván, szemöld­­jeit összeráncoló, s elsötétült pillanatokat lövetve az idegenre, kis szünet után ekként szólt: — Tudod-e te, hogy Roderick mi okon ránta tőrt ? Tudod-e, hogy ellenével szemben minő bántal­­mas szavak ingerlék fel őt ? Mi fontosság lehetett a főnökre nézve abban, hogy Skócia sivatagain, vagy a Holy-Roodi palotában vala-e ? Meggyaláztatását megboszúlá ottan, hol azzal illetve vala, s még ma­ában a mennyek országában is ugyanazt tette volna. — Azért nem kevésbé bűnös ; másfelől azonban igaz, hogy még akkor a hatalom nem volt képes tiszteletet parancsolni: a kormánypálcát, a birtokha­talom e­melvényét Albany gyönge kezei zárták, s az ifjú király a születését illető tekintélytől megfosztva, a stirlingi vártoronyba volt zárva. S minő haramia­­életet folytat ez a te főnököd, ki alaptalan pörpatvar­­kodásai közben aljas zsákmánylásokra vetemedik, s a szerencsétlen földiparost nyájából s alig zsendült gabnájából kifosztogatja! Nekem úgy jön, hogy egy oly léleknek, minő az övé, az ily áron szerzett vagyont meg kellene vetnie. A hegylakos vad pillanatokat meresztett a szó­lóra, s megvető mosolylyal viszonzá: — Sax! Úgy tapasztalom, hogy te e hegyekről elbájolt pillanatokat vetsz délről nyugatra, a roppant terjedelmű dús vidékekre, hol aranykalászok lenge­deznek s kövér legelők diszlenek. E termékeny sík­ságok, e kellemes völgyecskék hajdanában Gael gyermekei életjövedelmeit képezék. Fegyverrel jött az idén, s atyáinktól elrablá ez uradalmakat, hol szü­letenek, s melyeket homlokuk vérveritékével öntöz­tek. Miből áll a mi mostani lakóhelyünk? Látod e sziklákra tornyosuló sziklákat, a hegyekre halmo­zott hegyeket? Ha e sivatagoktól, melyeket lábaink­kal taposunk, kérnek az éltünk föntartására szük­ségelt marhát s kenyeret; ha e meztelen szikláktól kérnők a legelőket s nyájakat, a hegység azt felel­hetné : „Miként őseiteknek, úgy nektek is vannak pajzsaitok s széles pallostok; én keblemen biztositok menhelyet ti néktek, a többit beszerezni kardotok dolga!“ Véled-e, hogy ez északi erőditvényeinkből nem fogunk-e kísérleteket tenni, hogy visszaragad­juk azon zsákmányt, melyből rablókezek kivetkőz­­tetének ? Ah! lelkemre mondom, valameddig alant a völgyben a sax egy kalangyát fog rakni, valameddig a part hosszában tízezernyi nyájából egy darab mu­tatkozik : a gael, mint a partvidék s a síkság örököse, meg nem szűnik, illetőségét fegyverrel követelni! A Dhu Roderick elleni panaszra keress más okokat. — Azt hiszed-e, hogy ha keresnék, nehezen ta­lálhatnék ? Hogyan fognád az utamba vetett tört, az életem elleni leselkedést menthetni ? — Méltó bére vakmerőségednek ! Ha őszintén nyilatkozol, hogy eltévedt vizsládat vagy sólymodat, vagy voltaképp egy hegyi leánykát jövel fölkeresni , szabadon jöhettél s mehettél volna; de egy titkos ös­vény titkos ellenséget jelent. S ha kém lettél volna is, kihallgatás nélkül el nem ítéltetél: vala, ha egy jós kémnek ne ismerjen el. — Helyes, legyen! Én az ellenkezés kikerülése végett több okot föl nem idézek, hogy az által kedé­lyedet ingereljem s homlokodat elsötétítsem. Csak annyit mondok, hogy esküvel kötelezem magamat megmérkőzni e büszkeség fiával: kétizben látoga­tom meg az alpinei ciánt legkisebb ellenséges indulat nélkül; de midőn még egyszer visszajövök, mint fő­nök, ki halálos ellenét keresi, zászló-, lándzsa- s puz­­drával jövendöl.Egy szépség imádója türelmetleneb­bül soha sem várta a légyottra kijelölt órát, mint én várom azon napot, melyen pártos főnököddel s cián­jával szemközt állhatok. — Tehát hadd teljesedjék be óhajtásod! — ki­­álta a gael, s éles füttyentését viszhang viszhangnak adá át. E pillanatban a bokrokon s fenyéreken át fölvillannak a pallosok, lándzsák és nyilak; jobbról­­balról elétünnek a lesbe állított ellenségek; a szik­laüregekből kibújnak s fölegyenesednek a dzsidák;a harasztok közül a nyílvesszők emelkednek ki; a szittyók s füzek ágai mintha csak egyszerre vikar­­dok- s bárdokká változtak volna át; minden meniszter­­bokor egy-egy köpenyébe burkolózott fegyverest ál­lít elő. A füttyentés a kis völgyben ötszáznál több bátor férfiút egyesíte, mintha a hegy megnyilatko­zott volna, s kebléből egy földalatti hadserget vetett volna ki. E bajnokok valamennyien, jelszóra várva, egy hang nélkül, mozdulatlanul állanak. Mint azon sziklák, melyeknek lefüggő tömege minden percben a hegyszoros mélységébe zuhanással fenyeget, s me­lyek csak egy gyermek ujjának érintésére látszanak várni, hogy a völgybe lezuhanjanak: a clan emberei, kezükben fegyverrel s rohanásra feszitett lábbal, mindnyájan készen állnak a hegy oldalán lezúdulni. Az idegen kalauza büszke tekintetet küld feléjük s vad szemeit Fitz James-re forditva, szól: — Sax! mit mondasz mindezekre? Lásd amott az alpinei c­an­derék harcosait, én pedig vagyok Dhu Roderick! (Folyt. köv.) Madridi tárca. Elhagyva Biarritzot, félóra alatt az utósó fran­cia állomásnál, Hendaye-nél vagyunk, de mintha csak Franciaország központján volnánk, ugyanazon élénk fürgeség, ugyanazon játszi könnyűséggel ta­lálkozunk mindenütt, mely kizárólag jellemzi a fran­ciát. A sergent fehér nadrágjában és sárga-fehér szalagos sötét frakkjában élénken közlekedik a járó­kelőkkel, vidor mosolyú leánykák énekelve kínál­­gatják a „Figaro“-t, a „Gaulois“-t. „Csak húsz centi­mes, — kiáltják énekelve fokozatos skálákban, — és mily érdekes, mily kalandos dolgok vannak benne! Le van írva Agadé kisasszonynak, vagy ha szabad úgy mondanom, madame Grousset-nek egész szerelmi története és kihallgatása a versaillesi vérbíróság előtt. Vegyenek, uraim, csak húsz centimes!“ Szóval úgy érezzük magunkat, mintha még Páris környé­kén, vagy legalább mértföldekre volnánk a spanyol határtól. Két, legfelebb három perc múlva újra fütyöl a mozdony: Irunnál vagyunk. Eltűnt a vihor, játszi kép, merev, méltóságteljes komolysággal találkozunk. Ez már Spanyolország. A sötétkék öltönyű rendőr oly büszkén sétálgat fehér szerposztós cipőjében, fe­hér szövettel bevont szögletes kalapjában, mintha Amadeus király trónja az ő vállain nyugodnék. Tizen­öt percnyi idő van az étkezésre, franciául rendelsz, de azt már egy pincér sem érti. Napóleon­ aranyat dobsz oda, ő büszkén löki vissza, hisz Spanyolország­ban vagy, a spanyol nép pedig még ily kis dolgokban is szereti mutatni nemzeti gőgjét, és ez­ért száműzött minden francia szót még a legelső határállomástól is. Huszonnégy órai útad van még Madridig. A Pyrének érdekes változatokban tárulnak eléd, át­megy vagy harminc alagúton, és mindegyik után új panoráma, új tájkép virul eléd. Elhagyjuk a dicső emlékű Valladolid­ot, már csak a ködhomályban lát­juk az Escorial világhírűkupoláját és zárdáját; érez­zük már a guadaramai hegyek csipős szelét, előttünk a világ legmagasabb trónja, miként a madridi királyi lakot nevezik. Megérkeztünk Madridba. Megkímélem önöket e tikkasztó hőségben a sé­tától Madrid árnyatlan utcáin, melyeknek fáit sok évtized előtt a bölcs tanács mind kivágatta, azon egyszerű okból, mer­t azokon madarak tenyésztek, a madarak pedig sok kárt tettek a környékbeli veté­seknek. Ez idő óta sivatag környezi Madridot, s a Manzanares viránytalan partok között futja pályáját , pár év alatt azonban az egész vidék be lesz ültetve. E lapok az idén hoztak már érdekes cikkeket Mad­ridból. Elhagyhatjuk tehát bátran a sétát, mit is keresnénk ismeretlenül a Puerta del Sol sétányán, mely Madridnak váci­ utcája, vagy az esti hüsben a pradón, a Cybele kútja melletti árnyas szalonban, melynek tetőzetét az itt oly derült égnek csillagai ké­pezik? A madrilena itt ad találkozást barátjainak; mi legfelebb a szép szemek átható tekintetén gyönyör­ködhetünk, vagy hallgathatjuk azon élénk, hangos társalgást, melytől a spanyol nőt még ily nagy kör­nyezet sem feszélyezi, pedig esténkint fél­ Madrid megjelenik a pradón. Különben a nyári színkörök is a pradó körül építvek. Madrid igen sok és szép színházzal dicsek­szik, ezek: Teatro Real, Teatro del Principe, Teat­­ro y Circo de Madrid, El Zarzuela (a spanyol opera­­comique), Yariedades, Circo de Paul, Lope de Vega, Novedadas, Teatro Rossini, és a bika viadalok szín­körei. Láthatni tehát, hogy színélvezetekben nincs hiány , most nyáron azonban a legtöbb színház zár­va van. A Teatro Real, a madridi legelső színház, egész novemberig zárva lesz, így tehát csakis épületét néz­hettem meg. A színház közvetlen a királyi palota szomszédságában fekszik, a bejárat elegáns és ké­nyelmes ; a nézőtér igen nagy, a falak fehér már­ványból vannak, gazdagon aranyozva, a háromsoros páholysor vörös bársonynyal borítva, szintén ara­nyozással, padok helyett székek vannak, szintén vö­rös bársonynyal bevonva; a színpad igen nagy, dí­szítményei fényesek, az öltöző­szobák számára egész épület van, a nők öltözdéi különösen ízlésesek. A Variedades kisebb színkör, ott keverten ad­nak előadásokat; az utósó előadás vasárnap volt, ope­rai egyveleggel; a Zarzuela zárva van; a Novedades a rövid, könnyű vígjátékok helye. Nyári színkörök vannak még a Jardine del buen Retiro-ban, hol két­­három kis vígjátékot és táncegyveleget adnak na­ponkint, és van a Teatro de la Infantil, s ennek külö­nösen a tegnapi műsora igen változatos volt: adtak elő két bohó spanyol kis vígjátékot, az egyiknek cí­me : „Consequencias“ („Következmények“), a másiké „Uno y dos“ („Egy és kettő“), ez utóbbi különösen tetszett; továbbá ugyancsak két balletet, melyeknek címe: „La Valencia,“ „La bellé Elena.“ Ez Offenbach­­féle eltorzított operette-ben ugyancsak kankánoztak oly tűzzel, a­hogy csak a spanyol táncosnők tudnak. Voltam a legnagyobb madridi circusban, a Circo de Prince-ben, hol a fényes kiállítás lepett meg. A falak, padok mind bársonynyal vannak bevonva, a tető lo­vagképekkel tele, a világítás igazán tündéri. A szín­ház egészen megtelt, mert egész csataképet adtak elő, a kasztíliaiak csatáját százhúsz lóval. Volt itt elég me­rész halálugrás, sylphid-hölgyek, végül puskatűz és bengáli fény. A bikaviador-téren most csak bikaker­­getések vannak, fiatal bikák és műkedvelő espadék­­kal; ezt meg sem néztem, mert — mint mondok — fogok látni Cordobá­ban oly nagyszerűeket, hogy ez­zel kár az illúziót elrontani. Utójára hagytam a mostani legnagyobb színhá­zat, a Teatro y Circo de Madrid­ot, mely a pradón van ; óriási színkör, vörös bársony díszítéssel, három sor páholy, 1200 zártszék és óriási karzatokkal. A szín­kör csakhamar megtelt, olyannyira, hogy jegyről előre kellett gondoskodni, mert itt ma este — mint mondák — oly fényes előadás lesz, minőt Madrid még nem látott. Valóban én sem láttam még soha életem­ben. Az előadás kilenc órakor kezdődött. Camproda és Arrieta spanyol zeneszerzőktől adtak elő „Marina“ címmel egy kétfelvonásos operettet, de oly varázs­ló, elandalító zenével, mely dallamosságban még az olaszon is túltesz. Környezetem az egyes dallamo­kat utána dúdolta, kijövet pedig az egész Alcala­­utcán végig csak ezt énekelték. Marinát Guaranda asszony énekelte, kedves, vonzó alak, rokonszenves hanggal. Máshol ő nagyterjedelmű hangjával na­gyobb diadalokat aratott volna, de itt az est dicső­ségét elragadta előle Prast tenorista, ki egy hajós­­kapitány szerepében remekelt, oly átható, csengő hanggal, mely bejárta az óriási színkör minden zu­gát, és tapsra keltett minden kezet. A karok igen jók voltak. Éjfél előtt néhány perccel volt vége az operette-nek, ezután következett a nagy ballet: „Fia­ma, la hija del fuego“ („Fiama, a tűz leánya“) címmel, melynek dallamos zenéjét Riviere írta, a ballet pe- 920

Next