Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-12 / 208. szám
208-dik sz. Kedd, szeptember 12. Kiadó-hivatal: Pest, barátose-tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Félévre . . . 7 ftekr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor....................9 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr. Előfizetési díj: Előfizetési fóliást az obtestatel emellett nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműködésével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érdekes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. A villámok áldozata. (Vig beszélyke). Laurca Gusztávtól. Éppen Marimról gondolkoztam, midőn a postás nyitott szobámba, s egy levelet tett asztalomra. A vér arcomba szökött, mert a levelet Marim irta. Úgy ismertem az ő krix-kraxait, mint Gagliostro az ördöngösség ákom-bákomjait, s dobogó szívvel siettem azt elolvasni. A levélben ez állott: „Kedves Bonifácom ! Atyámmal közöltem lángoló szerelmünket; fölfedeztem előtte, hogy az nem múlékony föllobbanás, hanem a szívnek ama nemes és tiszta érzelme, mely az oltár előtt is bevallott szeretet alapján kötött frigyben óhajtja biztosítani annak boldogságát. Voltak észrevételei, sőt nehézségei, melyeket egyedül te lessz képes személyesen legyőzni és megoldani. Ma estel nyolc órára múlhatlanul elvárlak, hogy az általam adott fölvilágosítások nyomán atyám kételyeit s nehézségeit eloszlasd, s mielőbb az általunk óhajtott boldogság kikötőjébe evezhessünk. Örökké bi Marid.“ Pontban esteli nyolc órakor már a hangyási kastélyban voltam, az uradalmi felügyelő lakásán. Ő maga, valamint neje is, a legszívesebben fogadtak. Mari elpirult, mikor találkoztunk, későbben mosolygott, végre pedig, midőn nem látták, megszokta kezemet s azt súgta, hogy boldog. Nem volt egyéb hátra, mint a titkos találkozás helyét kijelölni, hogy utasításait átvéve, összeketésünkre nézve a papával szerencsésen kiegyezkedhessem. A számomra kijelölt szobába vonulva s hamarosan átöltözve, ama kellemes ábrándoknak engedtem át lelkemet, melyek a forrón óhajtott találkozások előtt frissítő harmatként hullanak az érzelem virágaira. Félkilencre kopogtattak ajtómon. Minden vérem szívemhez szökött, azt hittem, Mari lép szobámba. Fuvola hangon szóltam: „Szabad!“ Mari helyett azonban az írnok jött, Kajsza Józsi, ki a mezei gazdálkodás és barmászat mellett külföldi regények és színdarabok fordításával is foglalkozott, s magát hirneves írónak tartotta. ■— Óhajtottam tisztelkedni! — Méltóztassék helyet foglalni! A vidék szépségéről, időjárásról, termelésről és vegetációról rögtön belemászott a literaturába. — Mit gondol uraságod, kár-e Ponson-ért, hogy meghalt ? •— Én azt gondolom, hogy minden becsületes emberért kár, ha nem ír vagy nem fordít is regényeket. — Dumas örökre elveszett Franciaországnak, csak Ponson du Terrail volt képes őt pótolni. — Ne féltse, Írnok úr, Franciaországot, az a Dumas-k hazája. — Igaz, igaz! De az én munkásságomnak vége, már most kinek a regényét fogom én fordítani ? Közönségünk imádta Ponsont. — Ez még tán szomorúbb magánál a Ponson úr halálánál is. «— Uram, ön bizonyosan nem olvasta „A torlaszok királynéjáét ? — Olvastam és igen mulattatott. Én szeretem a kolosszális esztelenségeket. —• S mit tart ön a regényben kolosszális esztelenségnek ? — Azt, midőn a regény száz ivén át folytonosan bonyolódik, s a százegyedik évén befejeztetik. A fölügyelő „hajszá“-t kiáltott. Mindig becsültem a fölügyelőt, de ez időtől fogva, mikor e literátortól megszabadított, még jobban becsülöm a subordinációt. Az estebédet fölhordták, s sujtásos hajdú jelenté, hogy várakoznak rám. Hajamat, bajuszomat, barkómat rendezve, öltönyeimet megkefélve, szobámat odahagytam. Hosszú folyosón kellett végighaladnom, melynek közepén, zsinóron, közönséges lámpás függött, annak belületét szagos napraforgó-olajjal látva el. Az ebédlő-terembe vezető csarnokban találtam Marit. — Sok végezni valónk van, Bonifác! Pontban egy órakor a kertbe vezető ajtó között leszek. Egy órától két óráig sokat értekezhetünk. Elvárlak! — Ott leszek, édes Marim, múlhatlanul ott leszek! Mari a konyhába ugrott, s én az étterembe nyitottam. A felügyelő mint kitűnő pártférfiú igen tetszett magának, s ha csak szerét tehette, ugyancsak nekihajtott az európai súlyegyénnek. Kétmázsás neje pedig, amint esteledett, már kísérteteket látott, s kizárólag azokról szeretett naplemente után beszélgetni. Mari ezeknek nyomán kísértetes és politikus eszmék között neveltetvén, az elsőket megszokta s azoktól nem félt, a másodikat pedig igyekezett saját érdekeiben fölhasználni. Kajsza nem csak írnok volt, hanem költő is, s mint ilyen, túltette magát mind a politikán, mind a kisérteteken. Az asztalhoz ültünk. Én az irnok-költő és Mari közt foglaltam helyet. A felügyelő már a levesnél belevágott a politikába, s mérgesnél-mérgesebb kombinációkat csinált a porta rovására; előadta a többek között, hogy a Fuad pasha halálával Törökország is vonaglik, s az orosz szövetség a pézsma, melylyel a haldokló fájdalmait enyhítgetik. A felügyelőnő a világon legkomikusabb arcfintoritások közt beszélte el, miként ijesztette őt bizonyos férfi-rém, negyvenöt éves korában, éjjeli tizenkét órakor szinte halálra. — Szeretett férjem nem volt idehaza. Egyedül feküdtem hálószobámban. Ijesztően világított a hold a kastély kúpíves magas ablakok sötétzöld, nehézselyem függönyein keresztül. Halotti csönd volt künn is, a szobában is. Waldraff jutott eszembe, s elborzadtam. Hirtelen hálószobám ajtaja megnyílt, s kisértetes lábcsoszogást véltem hallani. Rémülten vetem föl szemeimet. A szoba közepén egy öt magas emberi alakot pillantottam meg, egészen fehérben. Keresztet vetek magamra, és elkezdtem imádkozni. A csoszogás ismét hallható jön, a kísértet egyenesen felém közeledek, s ágyam mellett állott meg. Nehéz izzadságcsöppek verődtek ki homlokomon, szívem erősebben dobogott. A kisértet félrevonó fejemről a takarót s merően arcomra tekintett, csakhamar azután bahotázva távozott. Uraim! egy betűig igaz, amit beszélek, pénteken éjszaka történt, negyvenöt éves koromban. — Szerencséje nagysádnak, hogy éppen negyvenöt éves voltba negyvenöt évi az éjjeli kisértetek elűzésére hüverövebir! — jegyzem meg komolyan, s közömbösen néztem végig a felügyelőné időrongált külsején. ‘ ■ ,,r,r Iji.^'Még három kísérteties jelenetet beszélt el, s én ijedve tekintettem zsebórámra, mely már féltizenegyet mutatott. Tizenegy órakor keltünk föl az asztaltól. Kölcsönös hajlongások között hagytam oda a háziurat és háziasszonyt, s szobámba távoztam. Marival az egész estebéd alatt egyetlen árva szócskát sem váltottam, hogy minden legkisebb gyanút mellőzzek. Szobámban azonnal a pamlagra vetem magamat, s átengedtem lelkemet kedves ábrándjaimnak. Mához egy hétre fogunk megesküdni; egyenesen Pestre viszem, s fölemelt fővel mutatom be kartársaimnak. Mari lesz a hangversenyek, estélyek és színházak egyik királynője. De hirtelen nagy lábai jutottak eszembe, s kissé elkomolyodtam. Hosszú öltönyöket kell viselnie, ez a legbiztosabb orvosság a nagy lábak ellen. Párisban, a civilizáció középpontjában sem tudnak más óvszert ez ellen a baj ellen. Kopogtattak ajtómon. — Tessék! — kiáltok ingerülten, s boszúsan keltem föl a pamlagról. A fölügyelő nyitott szobámba. — Engedjen meg uraságod, hogy háborgatom, de én hajnalban Mogyorósra indulok, s minthogy sürgős dolgaim következtében csak holnapután térhetek vissza, búcsú nélkül nem akartam távozni. — Szerencsémnek tartom, ha felügyelő úrral reggelizhetek, a nélkül is a kiállhatlan forróság kikerülése tekintetéből magam is hajnalra terveztem az elindulást. — Bravó! Azonnal kiadom a rendeletet a reggelire. (Vége köv.) . A gombostűk. (Beszély). Lindau Váltót. (Folytatás). A foglalás különben csak igen értékes és gazdag volt. Ami a melltűnek sajátságos jelleget kölcsönzött, a mi a szemlélők kíváncsiságát annyira felköltötte, az az egyszerű tartalom volt, mely körül e csillogó, ragyogó társaság csoportosult; ez négy keresztbe fektetett igénytelen gombostű, melyeket a drágakövek tartottak össze. Négy gombostű, rubin-, smaragd- és gyémántba foglalva!... úgy tűnt föl előttem, mint About Edmund egy regénye diszkötésben, arany szegélylyel. Midőn e sajátságos tünemény látásával mintegy teleszívtam magamat, helyet engedtem a többi várakozóknak, és folytattam rendes sétámat. A Tuilleriák kertje ma untatott, visszamentem tehát ismét a boulevardra, a Chausse d’Antin-től a Faubourg-Montmartre-ig, és a Faubourg-Montmartretől a Chaussée d’Antin-ig föl, s alá támolyogtam, egyik szivart a másik után dugtam a számba, egyik kirakattól a másikhoz léptem, de semmi sem szórakoztatott. Sőt még az ide-oda hullámzó tömegben, mely eddig mindig oly nagy varázszsal birt reám, sem találtam gyönyört. Némely szirén mosolya, melyet minden más alkalommal hamisnak, szeretetreméltónak találtam volna, ma csupán tolakodónak tűnt föl előttem. Egy légyottot is elfeledtem a Café Riche-ben, hol a zöld, egésségtelen, kellemetlen illatú és roszzű absynthot kötelességemnek tartottam