Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-01 / 225. szám
Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 225-2iik sz. Vasárnap, október 1. Nyolcadik évfolyam 187. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dr: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési Hívást az ottótariMitari éraijere nem küldtünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles irók közreműködésével. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnai Károly, szerkesztő: A haza árvái. (1850-ben). Szegényeket látok mindenfelé, S mondom : nehéz idő fordult reájuk ! Mértékit a nyomor már megtelt, Alig, alig hogy van testi ruhájuk. Boldog, kinek még van fölöslege, Hogy asztalát most oltárrá tegye. Egymás után jő a szinhagyta nép, Egymás kezébe adván a kilincset. Az a szerencsés, a ki jött elébb,a Mig el nem untuk már a jótetünket. Én is velök szerencsétlen vagyok, Szerencsések csupán a gazdagok ! „Ki jár megint ott ?“ Oh ! ne kérdjük azt, Csak szomorítjuk a szűkölködőket. Nem az koldul, ki nyárt, dolgot mulaszt, Csapás ez rajtunk, —a sors küldi őket. S ha tán kezükbe egy fillért adunk, A gondolattal együtt maradunk, A gondolattal: hová jön a vér Ez ifjú arcból, mely koldulva büszke ? Mi az, mi őt e kínos jelenért Veszélyre, bajra, dicsőségre űzte? Nem bánta-e meg, nincs-e rá oka, Hogy szíve egykor fennen doboga ? A gondolattal: hol volt, merre járt, Hol hullatá el szép élte virágit ? S imé, leírják a nyomorra vált Vonások ifjúsága bizonyságit. Ez neki minden, minden útlevél, És minden ajtót, szivet nyitva lé. Tagot, kezet mi nem kölcsönzhetünk, De mit beszerzünk a kéz iparával; Abból kevést ha félretehetünk, Oszszuk meg a baj szenvedő fiával: Hogy ápolója legyen a szegénynek, S magva ne veszszen földön az erénynek. Erdélyi János. Egy fiatal hölgy elbeszélése. Irta: Kovács Pál. Épp holnap lesz négy éve, hogy tizenhat éves voltam, s a mai napig még szerelmet nem érezek szívemben. Ez őszinte nyilatkozatomat barátnőim, természetesen, kétkedő mosolylyal fogadják, bajuszos és szakálas atyámfiai pedig, úgy maguk közt, bizonyosan éktelen hahotára fakadnak egy fiatal hölgynek ez előttük lehető legvalószínűtlenebb vallomásán ; pedig hiába, már ez úgy van, s aki nem hiszi, ám tiszteljen meg drága arcának kabinet-fényképével, s én — a magamét bizonyára nem fogom értte cserébe küldeni! Elhiszszük, — gondolják vagy mondják is maguk között uracsaink, kik nem ismernek, — elhiszszük! ez álszentecske bizonyosan oly arccal van a természettől megáldva, melyet igen nagy oka van, ha utcára lép, fátyol alá rejteni, melynek titkait, ha egy gonosz szellőcske esetleg azt föllebbentené, tovább kutatni -nem találkoznék eléggé kiváncsi szem, félvén, hogy az- J com bájait két pulykatojás képviseli, melyek közt szagló műszerül egy salátának való nagy, sárga ugorkát használok, mely alatt a bihorajkákat két fonynyadt gomba helyettesíti, szemeim lévén egyedüli élvezhető szépség arcomon, hasonlítvák legalább a szentivány-bogárkákhoz, melyek szintén fénylenek egy kicsit, de csak a sötétben! Ily kitűnő természeti ajándékokkal fölékesítve aztán, nem csoda, ha egy hölgy nem szerelmes, gondolják magukban gúnykacaj közt valódi s tiszteletbeli arszlánaink, mert arra, hogy valaki szerelmes legyen, szükség, hogy előbb őt más megszerette legyen. De e részről nagy tévedésben méltóztatnak lenni, drága jó uraim, mert bár arcképemet önöknek egyenként megküldeni nincs tehetségemben, arról mindazáltal biztosíthatom önöket, hogy nem egy fiatal jogász bukott meg évi vizsgáján azért, hogy a „jognál“ szorgalmasabban tanulmányozta „arcomat,“s jobb szeretett volna „szemeimből,“ mint „tankönyvéből“ kiolvasni valami okosat, amit igen helytelenül cselekvek ugyan, de én oka nem voltam, miután ez minden tudtom s akaratomon kívül történt. Hogy tehát némi fogalmat szerezhessek a kiváncsiaknak külsőmről, kénytelen vagyok saját tükrömtől venni ki ez iránt a hiteles bizonyítványt. És tessék ezt jól megjegyezni, hogy a tükör nem csal, nem amit, nem hizeleg soha! Mert az irigység s büszke lenézés egy kis perjedékből a szegény leány arcán Csimborasszót csinál ugyan, de a szerelem hályogán át a himlőhelyes arc is sima, s az alig pislogó szemek Vénus csillagával vetekednek. E kényes ügyben tehát egyedül igazságos s részrehajlatlan biró a tükör. Ez pedig nekem, mihelyt beletekintek, lelkiismeretesen a következő „szépségi bizonyítvány“-t adja ki: lábaim oly kicsikék, hogy szinte „lábatlanok,“ kivált hosszú szabású ruhák alatt; termetem alján, melyről azt mondja a nóta: „se nem kicsiny, se nem nagy, éppen hozzám való vagy!“ ; orrom kissé „fitos,“ de azért nem rút, s mivel a legújabb történetírók szerint fajunk a „mongoloktól“ ered, úgy hiszem, ez inkább nemzeties orr, mint a hajlott „római,“ mely kissé nagyobbacska lévén, nem is leánynak való, kinek nem illik mindenüvé „beleütni“ az orrát; szemeim ha nem éppen csillagok is, de ragyognak legalább egy hold világos éjjel égő utcai gázláng fényével; homlokom derült és sima, s legalább is akkora, hogy apró betűkkel az egész „tízparancsolat“-ot rá lehetne írni; fogaim mind „önkénytesek,“ közülök nem dezertálván még egy sem a mi pedig a rendet illeti; úgy állnak azok, mint egy jól begyakorolt honvédcsapat; hajam világos gesztenyeszinü, s a mi van, az mind tulajdonom, nem pénzen vett ugyan, hanem isten ajándéka, mely, mint igazi keresztyén birtok, hamuval soha sem volt még behintve; ajkaim televérnek s többnyire mosolyognak, a mit egyébiránt nem éppen érdemül hozok föl, miután korunkban „pápaszem“ nélkül is sok olyat láthatni körülöttünk, a min mosolyognunk kell, ha inkább sírni nem akarunk; arcom „rózsái“ — miként az egésség színét a hízelgők s költők nevezni szokták — még nem hullatják leveleiket, s rajta vagyok, hogy valami ártalmas légkör vagy égető szirokkó időnek előtte le ne hervaszsza azokat. S most, tükrömnek ezen bű vallomása után, tessék megítélni: nem tarthatok-e egy kis igényt én is arra, hogy egy költőújonc első hevében megénekeljen, vagy egy magasbra törő lélek, ha csak tintából is, arra vetemedjék, hogy kezével kínáljon meg egy rövid földi pálya „átpolkázására?“ És én — mint már említem — bár két éve múlt, hogy tizenhat éves valók, szerelmes még nem voltam soha. Hiányzott erre talán az alkalom ? vágj? az iskola ? Oh! nem. Hiszen tizenkét éves koromban egy fővárosi nőnöveldébe adattam, hol egyéb üdvös tanulmányok mellett mint „privátstudiumot,“ a szerelem első kurzusát is el szokták végezni a növendékek. Midőn én az intézetbe menek, voltak tizennégy-tizenöt éves növendékek is, kik külön zene-, ének-, nyelv- és rajzórákat vettek, s a szaktanárok mind kiválóan csinos férfiak lévén, biz ott megtörtént, hogy egyik vagy másik serdülő növendék hamisan énekelt, vagy igen is tremolázott elfogultsága vagy művészi lelkesültségében, a zene ütényeit pedig saját szívveréséhez mérve, az „adagio“-t is „accelerando“ játszotta. A rajzban pedig oly eszményi képek lebegenek némelyik szemei előtt, hogy még a füles bagolyt is „Ámor“-nak feste, a holdvilágnak pörgő bajuszt s Napoleon-szakáll rajzola, s a körülte lebegő hamvas felhőket mind rózsaszínnel mázolá be. Volt a többek közt egy kis tizennégy éves leányka, ha jól emlékszem, Ninácskának hívták, igénytelen, de érdekes halvány arccal, szép szőke hajjal s igéző nefelejts szemekkel, ki annyira belemerült az olasz nyelv tanulásába egy borzas hajú, fekete arcú maestro mellett, hogy még anyjának is olasz levelet irt egykor haza, a ki pedig derék alföldi magyar asszony lévén, még a németet is csak úgy törte, nemhogy taliánul értett volna. Pedig én még gyermekészszel is meg tudtam bírálni, hogy nem összevalók az istenadták, s ha közel klének egymáshoz, gyakran gondolom magamban, hogy ha arcaik esetleg érintkeznének, éppen olyan volna, mintha az ember jó barna kenyérre szép sárga kósvajat kenne föl! De a mamának is otthon szöget ütött fejébe a talián levél, s csakhamar fölrándulván Pestre, hazavivé kis libáját a „makkaróni-kosztról,ahol egy év alatt szerencsésen elfelejtő Ninácska az olasz nyelvet, s később derék magyar menyecske vált belőle otthon. Az efféle érdekes tanórákon kívül farsangon még táncvigalmaink is valának a derék intézetben. Én istenem!, hiszen egy fiatal leánykának hímzés, zene, nyelv, rajz s egyéb hasznos tudományok mellett meg kell még tanulni azt is, mint kell jól költözködni, hogy szembe tűnjék, ez nemesíti az ízlést; mint kell férfiakkal társalognia, ez által nyeri meg a szalonnai, könnyű modort, mely őt szeretetreméltóvá teszi; mily arccal kell táncra kelnie, a szerint, a mint kellemes vagy kelletlen a táncra kérő; végre hogyan kell kosarat adni olyannak, ki vagy ismert rész táncos, vagy egészen ismeretlen, kihez még semmi érdek nem fűz. Ez élesíti az elmét, ébreszti az ítélő tehetséget, helyes tapintatot szerez jól fölfogni a viszonyokat s körülményeket, hogy később a nyilvános élet ezerféle tarka jeleneteihez alkalmazni tudjuk magunkat. Oh! az ily intézetbeli táncvigalom fölér egy bölcsészeti tanfolyammal, melyen a fiúk egy éven át alig tudnak átvergődni, s kevesebbet tanulnak bizonyára, mint mi leányok, egy ily táncestélynek néhány órája alatt. Az ily nagyobbszerű táncvigalmat megelőzik az apróbb táncórák, melyeket az intézetbeli növendékek s külső tanúi fiúkkal tartanak, egy hegedű mellett. Ezeket követik a nagyobb s hosszabb táncpróbák, melyekben már serdülő leánykák, jogászok s orvosnövendékek is részt vesznek, zongora mellett. Befejezi végre mindezt egy nagyszerű táncvigalom, hova már fiatal ügyvédek, hivatalnokok s helyőrségi katonatisztek is hivatalosak, egész zenekar mellett. (Polyt. köv.) A méreg. — Egy különös történet. — Wilkie Collins-tól. Napfény. Egyetlen fiú voltam. Szüleim elhaltak úgyszólván kisded koromban. Nem is emlékeztem rájuk. Mark Haughton — squire Haughton, mint Haughton-