Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-01 / 225. szám
Tower környékén őt hívták — nagybátyám volt, s ő vett ápolása alá, hogy belőlem embert neveljen. Haughton-Tower nagy, négyszögletes, erkélyes és színfedeles falusi ház volt, Yorkshire-től északra az erdőmélyben, s a Haughton-család emberemlékezet óta, nemzedékről-nemzedékre mindig ott lakott. Atyám és Mark testvére, kik nagyon ragaszkodtak egymáshoz, itt növekedtek, s midőn az első meghalt, nagybátyám egész szeretetével felém fordult. Agglegény volt, de úgy bánt velem, mintha saját fia lennék, habár fiatalkori éveim emlékének világában inkább mint részvétteljes rokon és gyöngéd barát jelenik meg. Csak akkor érezte magát igazán jól, ha vele voltam, és tizenhat éves koromig mind testi, mind lelki nevelésemet maga vezette. Szeretett halászni, vadászni, s kirándulásaira mindig magával vitt, és miután kedvelte a mathematikát és a régi klasszikusokat, együtt olvasgattunk és tanultunk, de a szoba négy fala között kedvenc tudománya a természettan és vegytan volt, s én e körülménynek tulajdonítom, hogy e tudományok egyike életemnek legerősebb szenvedélyévé fejlődött. Haughton-Towerbe ritkán jöttek vendégek a környékből, s ha nagybátyám szomszéd látogatóba ment, rendesen honn hagyott. Éppen ennélfogva ritkán jöttem össze velem egykorúakkal, s e zárkózottság következtében elmúlt idők eszméibe szerelmesedtem, melyek miatt kora ifjúságomban „ódivatú“ gyermeknek, később pedig túlhajtott gondolkozású embernek tartottak, így ment ez egész tizenhat éves koromig. Akkor egy reggel nagybátyám levelet kap, mely csöndes házi életünket egészen fölzavarta. De hogy e körülmény érthető legyen, Mark Haughton fiatal éveinek egy momentumára kell világot vetnem. Nagybátyámnak ugyanis igen szép unokahúgát kellett volna nőül venni. Ebben mind a két család egyetértett, s úgy látszott, hogy a fiatalok sincsenek ellene. Hogy, hogy nem, azt tisztán soha sem tudhattam meg, egy reggel a szép unokahúg Maurice kapitánynyal, kivel bálban ismerkedett meg, az atyai házból titkon eltávozott. Szülei oly roppant indulatba jöttek e miatt, hogy leányukról semmit sem akartak hallani többé. A szegény Mark csak keveset beszélt ez egész dologról és soha sem nyilatkozott egykori jegyeséről rászólólag, de nem is tűrte, hogy jelenlétében valaki ezt tenni merészkedjék. Midőn később a szegény nő egy szivszakgató levelet irt haza, melyben értesité szüleit, hogy férjének Indiába kell menni és ő vele megy, e levélre Mark nagybátyám válaszolt, mit ?, azt unokahúgán kívül senki nem tudta. Ez egész eseményt már húsz év sűrű fátyola takarta, anélkül, hogy valamit közelebbről megtudhattam volna, de a levél, mely most Haughton Towerbe érkezett, a múlt idők emlékeit egyszerre életre kelte bennem. A levél egy londoni hotelből volt keltezve, s bizonyos Flemming kapitány irta, ki megrongált egéssége helyreállítása végett tért vissza Calcuttából Angliába. Egy fiatal leánykát hozott viszsza hazájába, kit édes anyja bizott reá. Miután gyöngélkedőbb volt, semhogy személyesen eljöhetett volna Haughton Towerbe, itt nagybátyámnak, hogy keresse föl, s hogy átadhassa a magával hozott kiss leánykát. Levélkéjéhez egy levelet mellékelt, mely — szerinte — mindent föl fog világosítani. Ez női kezekről írva s Mark Haughtonnak címezve, következőket tartalmazá : „Mark bátyám! Midőn mindenki hideg kegyetlenséggel elfordult tőlem, ön volt az egyetlen, ki részvéttel és jósággal viseltetett irántam. Levele, melyet mielőtt Angliából végképp elutaztam volt, kaptam, nemes szivéről tanúskodó tartalma által legdrágább emlékeim közé tartozik mindenha. Ön azt mondotta akkor: ha valaha hatalmában álland szolgálhatni, egész biztonsággal számíthatok önre. Ez idő elérkezett; férjem, Maurice ezredes, ki mindvégig nyílt homlokkal harcolt az őt üldöző sorssal, nincs többé, s az orvos rólam is lemondott, négy-öt napot ígérve legfölebb. Gyermekeim, a kis Mariét kivéve, kit mint árvát hagyok itt, mind egy jobb világban vannak már. Az árvát azon gondjaira bízom.Atyám házába nem küldhetem, mert ahol oly könyörtelenek voltak leányuk iránt, ott az unoka sem számíthatna szívélyes fogadtatásra. Én bízom az ön nemes lelkében és jó szivében, s azon hitben hajtom le fejemet örök nyugalomra, hogy reményeim megvalósulnak. Isten önnel, Mark, bocsásson meg nekem, s jutalmazza meg önt az ég ! Marie.“ Én akkor még mit sem tudtam nagybátyám fiatalkori viszonyáról, s igy mélyen meg voltam illetődve, midőn a levél olvasása után szemeiben könyeket láttam csillogni, de még inkább, midőn azokat hirtelen letörülte és igy szólott: — Az isten nyugosztalja meg szegényt! Mi bírhatta őt arra, hogy írjon hozzám? Nem, nem, az lehetetlen, ő nem halhatott még meg! De mindenesetre Londonba kell most mennem. Az ő gyermekéről, Marie gyermekéről gondoskodni ? ... Természetes, hogy arról, de még ha húszan lennének is. Mit bámulsz úgy rám, Károly ? Szedd össze úti készleteimet és mondd meg Thomasnak, hogy fogjon be azonnal. Ma délután még jókor a londoni vonathoz akarok érni. Engedelmeskedtem, teljesítem a rám bízottakat, a hintó előállott és Mark nagybátyám, jól ellátva úti felöltekkel, beleült. — Károly! — mondá az elutazás előtt hozzám lehajolva. — Néhány napi távollétem alatt jól ügyelj mindenre, valószínűleg egy kis húgot hozok számodra. Fogadd szívélyesen majd, és légy jó hozzá, vagy . . . — Legyen nyugodt, nagybátyám ! — viszonzom. — Szerencsés utat! A hintó elrobogott. Nagybátyám sokáig viszszaintegetett a kocsiból, míg el nem födte őket a kanyarodó fasor. Midőn magamra maradtam, mindenféle gondolatok jártak-keltek fejemben: micsoda kis húgot hoz nekem haza nagybátyám ? de csak hiába, nem tudtam a dologgal tisztába jönni. Elhatározom tehát magamban, hogy türelmesen várni fogok, míg viszszatér. Elutazása után egy hétre levelet kapok tőle Londonból, melyben értesít, hogy még huzamosabb ideig Londonban marad, s megérkezése napját tudatni fogja velem. Még soha sem voltam ennyi időre magamra hagyva, és én igazán jól éreztem magamat függetlenségemben. Az idő már szeptember vége felé járt, és mindennap fegyverrel a vállamon foglyokra mentem. Elmúlt a második, harmadik hét is, mialatt a lápok, ingoványok között össze-vissza lődöztem, amit lehetett. Midőn egy délután, fegyveremmel, a kerten át haza tartottam, egyszerre egy szokatlan látvány bontakozott ki előttem. Halvány arcú, hollófürtű, nagy, szelid fekete szemű, gyászba öltözött leányka lépett elém a kerti ösvény kanyarulatán. Kezében egy köteg frissen szakított kék inget tartott, melyet csodálkozva szemlélgetett, de a mint lépteimet meghallotta, megállott s mi egymással szemközt találtuk magunkat. Nem tudtam, merre nézzek. Ügyetlen siheder voltam, s ő úgy szemügyre vett, hogy fülig pirultam. Egészen más valami volt, mint a többi gyermekek és leányok, kiket eddigláttam, s már külseje által is zavarba hozott. Minő ellentét e karcsú, halvány teremtés és azon parasztleányok és fiatal, lármás amazonok között, kikkel eddig érintkezésbe jöttem ! (Folyt, köv.) Amerikai tárca. (New-York, szeptember 15-kén). Azok, kik utaztak, legjobban tudják, mily nehéz utazónak és levelezőnek is lenni egyszerre, különösen ha kiszabott utazási időnk aránylag rövid, tudványunk pedig nagy, s át akar karolni mindent, mi érdekes, mi új, mi a tanulmányozásra alkalmat és tárgyat ad. Régen terveztem már Amerika intézményeinek és iparának tanulmányozását, s hogy ezt tehessem, elhatárzom New-Yorkot elhagyni felső „round trip“emben az északi és keleti tartományokat látogatni meg először. Utániról levelezni elhatározott szándékom volt, mivel tudtam, hogy találok érdekes dolgokat, melyekről e lapok olvasóit tudósíthatom; reményemben nem is csalatkoztam, s a tárgyhalmaz s az idő okszerű, s mint az amerikai mondja: „smart“ fölhasználása voltak az okok csupán, hogy cikksorozatomat nem az általam meglátogatott városokból kezdtem meg, hanem New Yorkból, hová valóban érdekes utazásom után visszaérkezve, nyugalmasan rendezhetem jegyzeteimet és gyűjtött adataimat. Leírásomban követni fogom az általam tett út vonalát, s így az olvasó szellemileg mintegy velem utazhatik. Amerikában is, mint Európa világvárosaiban, tanulmányozásaimban a munkakedv és némileg a kényszerűség következtében tanult mesterség volt segélyemre. Itt, a munka hazájában, nem csak mint szerény munkás, de mint kiállító is akarván szerepelni, több tárgyat készítek, melyeket az „American Institut“ kiállítási bizottmányának adtam át, magam pedig útra keltem. Ez volt első útóra, melyet Amerika bensőjébe tettem, s nem tagadhatom el, hogy az amerikai vaspályára ülve, némi aggodalmat éreztem, miután e vaspályának kényelmessége és mozdonyvezetőinek könnyelműsége egyaránt ismeretes. Aggodalmam annyival alaposabb volt, mivel két héttel elindulásom előtt a „Staten Island“-ra járó „Westfield“ gőzkomp katlanja szétpattant, minek következtében százhúsz ember életét veszti, százötven pedig sebeiből még most sem üdült föl egészen. A „Hudson River Railroad“ egyik ágán is történt összeütközés, s nyolc ember fizeti meg életével a „rapid-transit“ kényelmeit. Sőt elutazásom napján Louisianából is érkezett távsürgöny, hogy a galvestoni új vaspálya mocsárra épített dombja a gyorsvonat alatt becsüppedt s tizennyolc egyén megsebesült. Ezek mind oly előzmények, melyeket az amerikai már megszokott, de a melyek az idegenre nem a legkellemesebb benyomást gyakorolják. Mindamellett tudvágyam legyőzte félelmemet, s a gondviselésre bizva magamat, útra keltem. Utazási célom főbb pontjai Buffalo, Niagara, Albany, Boston voltak. New-Yorktól Buffaloig a csak néhány év előtt készült Erie-vaspálya viszi az utazót. A vaspálya indóháza a New-Yorkkal átellenben fekvő Jersey-cityben (Jersey állam) van, de a közönség kényelmére a társaság már New Yorkban nyitott irodát a Hudson-folyó partján, honnan az utazóközönséget a társaság gőzkompjai szállítják át minden vonat elindulása előtt. Ez irodában van a jegyváltóiroda, úgyszintén a málhaföladás is. Az amerikai utazó málhájáért ritkán fizet, mivel 150 fontot minden díj nélkül szállíthat. Az átadott málháról az utas rézlemezt kap, melyre az illető város és a málha száma van fölvésve. Ennek párját, mely hasított szíjjdarabkán függ, podgyászára fűzik, s ha ez megtörtént, az utazó nyugodtan ülhet kocsijába, mert málhája biztosabban el van téve,mintha könyvbe vezették s arról revényt adtak volna. Elindulás előtt minden kocsiban megjelenik a „Bagagemaster,aki az utazóktól egyenként megkérdi, hova kívánják megérkezésükkor a podgyászt küldetni, azt egy könyvbe fölírja, s az utazó megérkezése után jóformán még át sem öltözött, midőn málháját már a kijelölt helyre szállíttatta a vaspályatársaság. Az „Erie Railroad“ indóháza éppen nem tartozik a kényelmes és díszes épületek közé. Egyszerű nagy faépület az, de igen célszerű. Háromosztályú várótermek itt nincsenek, miután Amerikában csak egy osztálya van az embereknek A nők váróterme, melynek ajtajára fel van írva: „Exclusively for Ladies,“ rendesen bársonyszékekkel és pamplagokkal van bútorozva. Itt sem hiányzik a gyönyörű márványmedence (fontain), mely jó jéghideg vizet kínál a szomjazónak. A jegyváltóhely úgy van építve, hogy egyik ablaka a nők várótermébe, a másik a férfiakéba nyílik, s így a hivatalnok középen lévén, mind a két részt könnyen kielégítheti. Különben a nők iránti tisztelet és előzékenység egyik legszebb tulajdona a „yankee“-nek. A várótermek s más hivatali irodák közt széles, világos folyosó vezet végig, hol hitlap-, gyümölcs- és más kereskedők folytatják üzletüket. Az indóház mindenkinek nyitva áll, ki illedelmesen viseli magát, de ha a csöndet vagy rendet megháborítja, akaratlanul is ismeretséget kell kötnie az élesszemű rendőrrel. De ime, kilenc óra, a vonat indul. Még itt is észre lehet venni, hogy az amerikai az időt mily sokra becsüli. Nincs idő itt a háromszori csöngetésre; a mozdony kilenc órakor pontban megindul s elhagyja állomását, hogy végigröpülve a New-Yorkállamot, a kies Erie-tó partján álljon meg. Az amerikai mozdonyok a mieinktől nagyon elütnek. Mig nálunk a nagy kerekek a mozdony elején vannak, a yankee hátra helyezte azokat s elől négy, alig két láb átmérőjű kereket alkalmaz. A mozdony előtt egy fél-piramis alakú rácsozat van, igen erős szerkezettel, mely a vonat útjáról bármely nehéz tárgyat könnyűszerrel tovább tol, nem úgy, mint nálunk, hol a mozdony két oldalán két kés alakú vas az egyedüli védszer a netán a mozdony előtt fekvő teher ellen. A kürtő előtt lámpa van, melynek ezüstözött falai oly fényt idéznek elő, hogy a robogó mozdony a tért több száz lábnyira megvilágítja. Vörös vagy zöld lámpást nem láttam alkalmazva sem a mozdonyokon, sem a váltóknál. A mozdony közepére erős csingésű harang van alkalmazva, melyet a mozdonyvezető keresztutak- 1028 —