Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)

1871-10-01 / 225. szám

Tower környékén őt hívták — nagybátyám volt, s ő vett ápolása alá, hogy belőlem embert neveljen. Haughton-Tower nagy, négyszögletes, erkélyes és színfedeles falusi ház volt, Yorkshire-től északra az erdőmélyben, s a Haughton-család emberemlékezet óta, nemzedékről-nemzedékre mindig ott lakott. Atyám és Mark testvére, kik nagyon ragaszkodtak egymáshoz, itt növekedtek, s midőn az első meghalt, nagybátyám egész szeretetével felém fordult. Aggle­gény volt, de úgy bánt velem, mintha saját fia len­nék, habár fiatalkori éveim emlékének világában in­kább mint részvétteljes rokon és gyöngéd barát je­lenik meg. Csak akkor érezte magát igazán jól, ha vele voltam, és tizenhat éves koromig mind testi, mind lelki nevelésemet maga vezette. Szeretett halászni, vadászni, s kirándulásaira mindig magával vitt, és miután kedvelte a mathematikát és a régi klasszi­kusokat, együtt olvasgattunk és tanultunk, de a szo­ba négy fala között kedvenc tudománya a termé­szettan és vegytan volt, s én e körülménynek tulaj­donítom, hogy e tudományok egyike életemnek leg­erősebb szenvedélyévé fejlődött. Haughton-Towerbe ritkán jöttek vendégek a környékből, s ha nagybátyám szomszéd­ látogatóba ment, rendesen honn hagyott. Éppen ennélfogva rit­kán jöttem össze velem egykorúakkal, s e zárkó­zottság következtében elmúlt idők eszméibe szerel­­mesedtem, melyek miatt kora ifjúságomban „ó­diva­­tú“ gyermeknek, később pedig túlhajtott gondolko­zású embernek tartottak, így ment ez egész tizenhat éves koromig. Akkor egy reggel nagybátyám leve­let kap, mely csöndes házi életünket egészen fölza­varta. De hogy e körülmény érthető legyen, Mark Haughton fiatal éveinek egy momentumára kell vi­lágot vetnem. Nagybátyámnak ugyanis igen szép unokahúgát kellett volna nőül venni. Ebben mind a két család egyetértett, s úgy látszott, hogy a fiatalok sincsenek ellene. Hogy, hogy nem, azt tisztán soha sem tudhattam meg, egy reggel a szép unokahúg Mau­rice kapitánynyal, kivel bálban ismerkedett meg, az atyai házból titkon eltávozott. Szülei oly roppant in­dulatba jöttek e miatt, hogy leányukról semmit sem akartak hallani többé. A szegény Mark csak keveset beszélt ez egész dologról és soha sem nyilatkozott egy­kori jegyeséről rászólólag, de nem is tűrte, hogy je­lenlétében valaki ezt tenni merészkedjék. Midőn ké­sőbb a szegény nő egy szivszakgató levelet irt haza,­­ melyben értesité szüleit, hogy férjének Indiába kell­­ menni és ő vele megy, e levélre Mark nagybátyám válaszolt, mit ?, azt unokahúgán kívül senki nem tudta. Ez egész eseményt már húsz év sűrű fátyola takarta, a­nélkül, hogy valamit közelebbről megtud­hattam volna, de a levél, mely most Haughton­ To­werbe érkezett, a múlt idők emlékeit egyszerre élet­re kelte bennem. A levél egy londoni hotel­ből volt­­ keltezve, s bizonyos Flemming kapitány irta, ki meg­­­­rongált egéssége helyreállítása végett tért vissza Calcuttából Angliába. Egy fiatal leánykát hozott visz­­sza hazájába, kit édes anyja bizott reá. Miután gyön­­gélkedőbb volt, semhogy személyesen eljöhetett vol­na Haughton­ Towerbe, itt nagybátyámnak, hogy keresse föl, s hogy átadhassa a magával hozott kiss leánykát. Levélkéjéhez egy levelet mellékelt, mely — szerinte —­ mindent föl fog világosítani. Ez női ke­zekről írva s Mark Haughtonnak címezve, követke­zőket tartalmazá : „Mark bátyám! Midőn mindenki hideg kegyet­lenséggel elfordult tőlem, ön volt az egyetlen, ki részvéttel és jósággal viseltetett irántam. Levele, melyet mielőtt Angliából végképp elutaztam volt, kaptam, nemes szivéről tanúskodó tartalma által legdrágább emlékeim közé tartozik mindenha. Ön azt mondotta akkor: ha valaha hatalmában álland szolgálhatni, egész biztonsággal számíthatok önre. Ez idő elérkezett; férjem, Maurice ezredes, ki mindvégig nyílt homlokkal harcolt az őt üldöző sorssal, nincs többé, s az orvos rólam is lemondott, négy-öt napot ígérve legfölebb. Gyermekeim, a kis Mariét kivéve, kit mint árvát hagyok itt, mind egy jobb világban vannak már. Az árvát azon gondjaira bízom.Atyám házába nem küldhetem, mert a­hol oly könyörtele­nek voltak leányuk iránt, ott az unoka sem számít­hatna szívélyes fogadtatásra. Én bízom az ön nemes lelkében és jó szivében, s azon hitben hajtom le feje­met örök nyugalomra, hogy reményeim megvaló­sulnak. Isten önnel, Mark, bocsásson meg nekem, s jutalmazza meg önt az ég ! Marie.“ Én akkor még mit sem tudtam nagybátyám fiatalkori viszonyáról, s igy mélyen meg voltam ille­­tődve, midőn a levél olvasása után szemeiben könye­­ket láttam csillogni, de még inkább, midőn azokat hirtelen letörülte és igy szólott: — Az isten nyugosztalja meg szegényt! Mi bír­hatta őt arra, hogy írjon hozzám? Nem, nem, az le­hetetlen, ő nem halhatott még meg! De minden­esetre Londonba kell most mennem. Az ő gyermeké­ről, Marie gyermekéről gondoskodni ? ... Természe­tes, hogy arról, de még ha húszan lennének is. Mit bámulsz úgy rám, Károly ? Szedd össze úti készletei­met és mondd meg Thomasnak, hogy fogjon be azon­nal. Ma délután még jókor a londoni vonathoz aka­rok érni. Engedelmeskedtem, teljesítem a rám bízottakat, a hintó előállott és Mark nagybátyám, jól ellátva úti­­ felöltekkel, beleült. — Károly! — mondá az elutazás előtt hozzám lehajolva. — Néhány napi távollétem alatt jól ügyelj mindenre, valószínűleg egy kis húgot hozok szá­modra. Fogadd szívélyesen majd, és légy jó hozzá, vagy . . . — Legyen nyugodt, nagybátyám ! — viszonzom. — Szerencsés utat! A hintó elrobogott. Nagybátyám sokáig visz­­szaintegetett a kocsiból, míg el nem födte őket a ka­nyarodó fasor. Midőn magamra maradtam, mindenféle gondola­tok jártak-keltek fejemben: micsoda kis húgot hoz nekem haza nagybátyám ? de csak hiába, nem tudtam a dologgal tisztába jönni. Elhatározom tehát magamban, hogy türelmesen várni fogok, míg visz­­szatér. Elutazása után egy hétre levelet kapok tőle Londonból, melyben értesít, hogy még huzamosabb ideig Londonban marad, s megérkezése napját tu­datni fogja velem. Még soha sem voltam ennyi időre magamra hagyva, és én igazán jól éreztem maga­mat függetlenségemben. Az idő már szeptember vége felé járt, és mindennap fegyverrel a vállamon fog­lyokra mentem. Elmúlt a második, harmadik hét is, mialatt a lápok, ingoványok között össze-vissza lő­­döztem, a­mit lehetett. Midőn egy délután, fegyve­remmel, a kerten át haza tartottam, egyszerre egy szokatlan látvány bontakozott ki előttem. Halvány arcú, hollófürtű, nagy, szelid fekete szemű, gyászba öltözött leányka lépett elém a kerti ösvény kanya­­rulatán. Kezében egy köteg frissen szakított kék in­­get tartott, melyet csodálkozva szemlélgetett, de a mint lépteimet meghallotta, megállott s mi egymás­sal szemközt találtuk magunkat. Nem tudtam, merre nézzek. Ügyetlen siheder voltam, s ő úgy szemügy­re vett, hogy fülig pirultam. Egészen más valami volt, mint a többi gyermekek és leányok, kiket eddig­­láttam, s már külseje által is zavarba hozott. Minő ellentét e karcsú, halvány teremtés és azon paraszt­leányok és fiatal, lármás amazonok között, kikkel ed­dig érintkezésbe jöttem ! (Folyt, köv.) Amerikai tárca. (New-York, szeptember 15-kén). Azok, kik utaztak, legjobban tudják, mily nehéz utazónak és levelezőnek is lenni egyszerre, különö­sen ha kiszabott utazási időnk aránylag rövid, tud­­ványunk pedig nagy, s át akar karolni mindent, mi érdekes, mi új, mi a tanulmányozásra alkalmat és tárgyat ad. Régen terveztem már Amerika intézményeinek és iparának tanulmányozását, s hogy ezt tehessem, elhatárzom New-Yorkot elhagy­ni felső „round trip“­­emben az északi és keleti tartományokat látogatni meg először. Utániról levelezni elhatározott szándékom volt, mivel tudtam, hogy találok érdekes dolgokat, me­lyek­r­ől e lapok olvasóit tudósíthatom; reményemben nem is csalatkoztam, s a tárgy­halmaz s az idő ok­szerű, s mint az amerikai mondja: „smart“ fölhaszná­lása voltak az okok csupán, hogy cikksorozatomat nem az általam meglátogatott városokból kezdtem meg, hanem New­ Yorkból, hová valóban érdekes utazá­som után visszaérkezve, nyugalmasan rendezhetem jegyzeteimet és gyűjtött adataimat. Leírásomban követni fogom az általam tett út vonalát, s így az olvasó szellemileg mintegy velem utazhatik. Amerikában is, mint Európa világvárosaiban, tanulmányozásaimban a munkakedv és némileg a kényszerűség következtében tanult mesterség volt segélyemre. Itt, a munka hazájában, nem csak mint szerény munkás, de mint kiállító is akarván szere­pelni, több tárgyat készítek, melyeket az „Ameri­can Institut“ kiállítási bizottmányának adtam át, magam pedig útra keltem.­ Ez volt első útóra, melyet Amerika bensőjébe tettem, s nem tagadhatom el, hogy az amerikai vaspályára ülve, némi aggodalmat éreztem, miután e vaspályának kényelmessége és moz­donyvezetőinek könnyelműsége egyaránt ismeretes. Aggodalmam annyival alaposabb volt, mivel két héttel elindulásom előtt a „Staten Island“-ra járó „Westfield“ gőzkomp katlanja szétpattant, mi­nek következtében százhúsz ember életét veszti, százötven pedig sebeiből még most sem üdült föl egészen. A „Hudson River Railroad“ egyik ágán is történt összeütközés, s nyolc ember fizeti meg életével a „rapid-transit“ kényelmeit. Sőt elutazásom napján Louisianából is érkezett távsürgöny, hogy a galvestoni új vaspálya mocsárra épített dombja a gyorsvonat alatt becsüppedt s tizennyolc egyén meg­sebesült. Ezek mind oly előzmények, melyeket az amerikai már megszokott, de a melyek az idegenre­­ nem a legkellemesebb benyomást gyakorolják. Mindamellett tudvágyam legyőzte félelmemet, s a gondviselésre bizva magamat, útra keltem. Utazási célom főbb pontjai Buffalo, Niagara, Albany, Bos­ton voltak. New-Yorktól Buffaloig a csak néhány év előtt készült Erie-vaspálya viszi az utazót. A vaspá­lya indóháza a New-Yorkkal átellenben fekvő Jer­­sey-cityben (Jersey állam) van, de a közönség ké­nyelmére a társaság már New­ Yorkban nyitott iro­dát a Hudson-folyó partján, honnan az utazóközön­séget a társaság gőzkompjai szállítják át minden vonat elindulása előtt. Ez irodában van a jegyváltó­iroda, úgyszintén a málhaföladás is. Az amerikai utazó málhájáért ritkán fizet, mivel 150 fontot min­den díj nélkül szállíthat. Az átadott málháról az utas rézlemezt kap, melyre az illető város és a málha száma van fölvésve. Ennek párját, mely ha­sított szíjjdarabkán függ, podgyászára fűzik, s ha ez megtörtént, az utazó nyugodtan ülhet kocsijába, mert málhája biztosabban el van téve,mintha könyvbe vezették s arról revényt adtak volna. Elindulás előtt minden kocsiban megjelenik a „Bagagemaster,a­ki az utazóktól egyenként megkérdi, hova kívánják megérkezésükkor a podgyászt küldetni, azt egy könyvbe fölírja, s az utazó megérkezése után jófor­mán még át sem öltözött, midőn málháját már a ki­jelölt helyre szállíttatta a vaspályatár­saság. Az „Erie Railroad“ indóháza éppen nem tartozik a kényelmes és díszes épületek közé. Egyszerű nagy faépület az, de igen célszerű. Három­osztályú váró­termek itt nincsenek, miután Amerikában csak egy osztálya van az embereknek A nők váróterme, mely­nek ajtajára fel van írva: „Exclusively for Ladies,“ rendesen bársony­székekkel és pamplagokkal van bútorozva. Itt se­m hiányzik a gyönyörű márvány­­medence (fontain), mely jó jéghideg vizet kínál a szomjazónak. A jegy­váltó­hely úgy van építve, hogy egyik ablaka a nők várótermébe, a másik a férfia­kéba nyílik, s így a hivatalnok középen lévén, mind a két részt könnyen kielégítheti. Különben a nők iránti tisztelet és előzékenység egyik legszebb tulaj­dona a „yankee“-nek. A várótermek s más hivatali irodák közt szé­les, világos folyosó vezet végig, hol hit­lap-, gyü­mölcs- és más kereskedők folytatják üzletüket. Az indóház mindenkinek nyitva áll, ki illedelmesen viseli magát, de ha a csöndet vagy rendet meghábo­­rítja, akaratlanul is ismeretséget kell kötnie az éles­­szemű rendőrrel. De ime, kilenc óra, a vonat indul. Még itt is észre lehet venni, hogy az amerikai az időt mily sokra becsüli. Nincs idő itt a háromszori csöngetésre; a mozdony kilenc órakor pontban megindul s el­hagyja állomását, hogy végigröpülve a New-York­­államot, a kies Erie-tó partján álljon meg. Az amerikai mozdonyok a mieinktől nagyon elütnek. Mig nálunk a nagy kerekek a mozdony elején vannak, a yankee hátra helyezte azokat s elől négy, alig két láb átmérőjű kereket alkalmaz. A moz­dony előtt egy fél-piramis­ alakú rácsozat van, igen erős szerkezettel, mely a vonat útjáról bármely ne­héz tárgyat könnyűszerrel tovább tol, nem úgy, mint nálunk, hol a mozdony két oldalán két kés­ alakú vas az egyedüli védszer a netán a mozdony előtt fekvő teher ellen. A kürtő előtt lámpa van, melynek ezüstözött falai oly fényt idéznek elő, hogy a robogó mozdony a tért több száz lábnyira megvilágítja. Vö­rös vagy zöld lámpást nem láttam alkalmazva sem a mozdonyokon, sem a váltóknál. A mozdony közepére erős csingésű harang van alkalmazva, melyet a mozdonyvezető keresztutak- 1028 —

Next