Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)

1871-10-06 / 229. szám

229-dik sz. Péntek, október 6. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. en*. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési Hívást az oMimtateri éviepera nem küldtünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnai Károly, szerkesztő. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, V­é­c­s­e­y függ majd ezen. Nagylelkű, ki nem tiport Földre sújtott ellenén, Mostan kézre­­ jutott, S meghal hóhér kötelén; Az Úristen verje meg, Ne bocsásson meg nekik, Kik velem itt e kilenc Akasztófát ültetik ; S azoknak, kik hajnalon Itten vesztik életük : Mindörökkön örökké Áldva légyen szent nevük ! Tóth Kálmán: Mikor az akasztófákat faragták. (Okt. 5. 1849.) Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Pöltenberg függ majd ezen ; Oly gyanútlan, oly vidám, Olyan deli, olyan ép, S holnap ezen fojtja meg A nyomorú söpredék. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Holnap Török függ ezen ; Nagy tudomány . . . mostan ii Olvas egész éjen át. . . S holnap erre köti föl A tudatlan butaság. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, L­a­h­n­e­r György függ majd ezen ; Maga volt a becsület, Mely erényit elfödi, S holnap itt a szemtelen Becstelenség felköti. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Holnap K­n­é­z i­c­s függ ezen; Tiszta, szent volt; harc előtt Imádkozott mindenütt, S fölfeszítik reggel ők, Kiknek nincsen istenük. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Nagy Sándor függ majd ezen ; Honszerelmes nagy vitéz, A hazáért halni kész, Jaj, hogy itten öli meg A hazátlan gyülevész ! Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Leiningen függ majd ezen; Fejedelmi sarjadék, Büszke, nemes, lovagi, S nyirkos kézzel fojtja meg Holnap a sebonnai! Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztólét faragok, Holnap Aulich függ ezen; Csupa emberszeretet, Szive olyan fenn dobog, S virradóra megölik Embertelen zsarnokok. Mit faragsz ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen ? — Akasztófát faragok, Damjanics függ majd ezen ; Minden lépte diadal, Babérokban járt évig, S a gyávák, kik szaladtak, Holnap a hőst felkötik. Egy fiatal hölgy elbeszélése. Irta: Kovács Pál. (Folytatás). Következők áldozó-csütörtök, vallási fölava­­­­­tásunk szent ünnepe, melyen először valánk az Úr asztalához járulandók. Már többször látom templo­munkban az orvosnövendéket, de hisz ezt szintén te­hető Vilma kedvéért, a templom aj­tai mindenki előtt nyitvák! De ma nagyszerű s igen kellemes meglepe­tésben részesülők. Ő nem csak jelen volt templo­munkban, de velünk élt is az úri szent vacsorával. Tehát nem csak földim ő, hanem hitrokonom is. Is­ten tudja, hogyan, miért, e tudat oly boldogitólag hatott lelkemre. Túlbuzgó nem vagyok, nem voltam akkor sem, de oly jól esett látnom őt az Úr szent asztala körül s meggyőződnöm a felől, hogy azt hiszi ő is, a­mit én. Egy ily komoly, vallásos szertar­­t­­ás magasztos egyszerűségében oly jótékony, oly üd­­­­vözítő hatással van különben is fogékonyabb lelkek­­re; hát ha meggondoljuk azt, hogy ez által tagjai levénk egy céljaiban, hatásában szentesített egyesü­letnek, melynek egyszerű, dicső föladata: istennek, a legfelségesebb lénynek önzéstelen imádása, a feleba­ráti tiszta szeretet s a jó erkölcsök terjesztése, ne­­mesitése: ez eszme oly nagyszerű, oly lélekemelő, hogy ennek emléke szivünkből ki nem mosódik so­ha. S ha e fönséges emlék egy más, igénytelenebb ugyan, de szintén egész éltünkre kiható kedves em­lékkel lehet összekötve, képzelheti a nyájas olvasó, hogy áldozó­ csütörtök ünnepe reám nézve örök emlékű maradt, melyet mai napig is kiváló szent ke­gyelettel ülök meg évenkint. Azonban, hogy az ér­­zelgésbe mélyebben ne sülyedjek s magamat min­dennemű idő előtti ábrándoktól megóvjam, közlöm az isteni tisztelet után rögtön Vilmával észrevétele­met, most már határozottan állitván, hogy új hitro­konunk mai vallásos „tüntetése“ bizonyára az ő ér­dekében történt, mi­által a jövőre köztük megköten­dő viszonyt mintegy szentesíteni akaró. Azért mon­dom el egyébiránt ily „cifrán“ véleményemet, hogy meg ne értse a kis bohó. De hiába­, ekkor tapaszta­lata, hogy mi hölgyek szív dolgában igen éles fölfo­gással bírunk, s megértjük igen könnyen, ha szívün­ket érdekli, a legbonyolultabb, homályos feladatokat is. Szegény Vilma nem szólt, de e naptól fogva — miután eddigi szokott sétáink elmaradának — húsko­­molylyá lön, azután elbetegesedik, halvány lön, mint a fal, s álmatlan, izgatott éjei valának. Az orvosok azt mondák, hogy nagymérvű „sápkórban“ szen­ved s­­égváltozásra van szüksége. Azért szülői ta­vaszra hazavivék őt, honnét pár érzelgő, panaszos levelet kaptam tőle, melyekben már életuntságot is emlegete. Egészen elijedek, mert magamat tartom a baj okozójának könnyelmű beszédeimmel. Azonban bűnöm olyan volt, mint ki önvédelmében lesz gyil­kos, ki iránt a törvény is elnéző szokott lenni. Én is­­ csak önvédelmemben tevém e szegény leányt ily ke­délybeteggé, hasonló bajtól szabadítván meg ez ál­tal magamat. Teljes megnyugtatásomra pedig az jön, hogy a kedves „otthon“ s később a hires gasteini gyógyfürdők egészen helyrehozák kedves Vilmám egésségét, s tizennyolc éves korára virágzó hajadon lett ismét, kivel alább még találkozni fogunk, s akin elkövetett hibámat alkalmam lett később teljesen helyrehozni. Mindezen kis leánykorombeli apróságok elbe­szélésével csak annyiból voltam bátor a nyájas ol­vasót ily hosszadalmasan fárasztani, jobban mondva talán untatni is, hogy megmutassam, miszerint ha hajlamom vagy akaratom lett volna hozzá­ szerel­mesnek lenni, elég alkalmam leendő már a nevelő­­intézetben is. Hála neveltetésemnek, vagy inkább tán vérmérsékemnek, hogy a szívgerj­ed­elmek korai fejlődése ezek által gátolva jön inkább, mint fölidéz­ve, és igy több pályatársnőm szomorú sorsára nem jutok, kik leginkább az által levőnek szerencsétle­nek, hogy a szerelem kábitó báj­italát kissé korán megizleték, melynek édes mérge testüket úgy, mint lelküket áthatva, valódi életkedvet nem ismerőnek soha. Pedig ez volna a fiatal leányarcoknak legvon­zóbb „pirositója,“ melyet nem kellene Párisból drága pénzen hozatni, s egy táncvigalom izgalmai még­sem mosnák azt le a bőrről. Ne higgjetek, kedves barát­nőim, a költőknek, kik azt regélik, hogy a nőnek „világa a szerelem,“ hogy mi csak „szeretni“ va­gyunk teremtve, és más dolgunk nincs is, mint az ő szerelmi dalaikat kisérni beteges sóhajainkkal, ők ezt csak önzésből teszik, hogy legyenek szerelmes leányok, kikhez ők dalaikat írhassák, legyenek szen­vedélyes hölgyek, kikért ők párbajt vívhassanak, s legyenek elsatnyult, ideges nők, kiktől ők annak ide­jében, törvényesen vagy törvénytelenül, elválhassa­nak. De legyen elég ennyi most a prédikációból, melyért a nyájas olvasó kegyes elnézését remélve, bátor vagyok ismét fölvenni egyszerű elbeszélésem elejtett fonalát. A növeldében összesen négy évet töltök, meny­nyit jó szüleim kiképeztetésemre szükségesnek vél­tek. E négy év elteltével odahagyom az intézetet, mint tizenhat éves, serdülő leány. Megtanultam szé­pen táncolni, zongorázni, egy kicsit énekelni is, be­széltem anyanyelvemen kívül németül, franciául és angolul, a világtörténelemből, a természettanból ta­­nultam annyit, mennyit egy művelt hölgynek tudnia elkerülhetlenül szükséges, végre a női kézi- s pipere­munkákban is tettem annyi előhardást, hogy a ber­lini „Magyar Bazár“-t járathassam, s ebből név- és születésnapokra főkötőket, házisapkákat és szivar­tárcákat hímezhessek. És e sok szép tudománynyal fölruházva, honn valék most ismét falun, hogy intéz­zem kellő belátással a „kis“ és „nagy“ mosást, tyúkot, ludat, kacsát, pulykát ültessek tojásra annak idejében, veteményezzek a virág- és konyhakert­ben, végre megrendeljem az ebédet a hét napjaihoz illően, kiadjak a szakácsnőnek az életes kamrából lisztet, sót, szalonnát, különféle ételekhez illő meny­­nyiségben. Ezenfölül még vendégeket is fogadtak, tisztes öreg urakat, kedves néniket s a vidék ifjait és leányai, rokonszenvvel vagy a nélkül, melegen és hidegen az ismeretségi viszonyokhoz képest, de mindig nyájasan és udvariasan, s szolgáltak az ille­tőknek igényeikhez képest: egy pohár jó somjaival, édes vagy savanyú vizzel keverve, jó erős kávéval, puha kalác­csal vagy pirított kenyérrel, az ifjúság­nak pedig átalában csevegéssel, bohósággal, játék­kal, s holmi névnapokról maradt cukorsütemé­ny­ekkel. (Folyt. köv.)

Next