Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)

1871-10-14 / 236. szám

majorság tetejét, mely fölött galambok kóvályogtak, de melyek innét mint fecskék, csak oly kicsinyeknek látszottak; látta a nagy zig-zugos utcát, melyben ne­hány vörös ruhás pornó járkált, és a kis méhbenőtte templomot, melyben a jó Nicolaus lelkész őt keresz­telte és később a keresztyén vallásban konfirmálta is. És miután látta a falut, a hegyek felé fordult és a fenyők megszámithatlan csúcsainak szemlélésébe mé­­lyedt, melyek a hegynyilások meredélyeinél úgy tolakodtak össze, mint a fű a mezőkön. E fenséges látvány előtt a fiatal cigány lány tekin­tetét tágulni, és szivét ismeretlen erővel dobogni érte, és a­mint útját ismét folytatni akarta, egy mohhal és páfránynyal benőtt sziklahasadékba ugrott, hogy a pásztorok útjára térjen, mely az erdőn keresztül vezetett. Egész lelke, egész vad természete csodás erővel csillant most meg szemeiben. Mintha kicserélték volna. Apró kis kezeivel a kúszó növénybe fogazott, meztelen lábaival a szikla kavicsos görgetegeire lépett. A hegy túlsó csúcsán ismét előbukkant, futott, ugrált, közbe-közbe egyszerre megállott és elboron­­gott a tárgyakon, melyek körülé voltak: a fákon, sziklaüregeken, egy-egy magányos ingoványon, ira­­tos és illatos pázsitokon. Habár el nem tudta gondolni, hol látta valaha e bokrokat, fákat, e lápos rekettyéket, mégis azt mon­dotta az út minden fordulatánál: „Tudtam ! ... Itt volt e fa . . . amott a szikla ... a zugó pedig ott alant.“ Habár látásszerűleg ezer meg ezer különö­sebbnél különösebb emlékek villámgyorsasággal vál­togatták egymást lelkében, még­sem értett mit sem belőlük, és nem tudott magának róluk számot adni. Még soha sem mondogatta magában : „Az, a­mi Fric­­nek és másoknak szükséges, hogy boldogoknak érez­zék magukat, az a falu, a rét, a major, gyümölcsfák a gyümölcsös kertben, a tehén, mely tejet ad, a tyúk, mely tojik, bor a pincében és gabona a padlá­son, és jó meleg szoba télen. De nekem minderre nincs szükségem, mert én pogány, valóságos pogány vagyok. Én az erdőkben születtem, mint a mókus a tölgyfán, a karvaly a sziklán, a rigó a fenyőágon!“ Nem, ő erről még sem gondolkozott, de az ösztön dolgozott benne, és igy e csodálatos hatalom által hajtva, még napnyugta előtt elérte a „szénégető“ fensíkot, hol a cigányok, kik Elzászból Lotharingiá­­ba mennek, rendesen éjjeli szállást csapnak, és főző­üstjüket a tilosban fölállítják. Ott leült Myrtilla egy tölgy tövénél; lábai kise­besültek, kicsi piros hacukáját pedig megtépte a tövis. Sokáig mozdulatlanul ült, maga elé nézett, és hallgató, mint búg a szél a magas fenyők között, és boldog volt a magányban egyedül, magánosan. Az éj beállt. A csillagok ezrivel jelentek meg az ég sötét kékjében ; azután kibukkant a hold, és tiszta, fényes sugarai szelíden megezüstözték a nyár­fákat, melyek a halom ormán állottak szétszórva. Az álom már kerülgetni kezdé a fiatal cigány­leányt ; fejét lehajtá mellére, midőn távoli, az erdő­ből kihangzó lárma ütötte meg füleit Figyelt; ugyanő hangok törtek át az éj csönd­jén. Bremer, Fric és a majorság emberei jöttek őt keresni. Myrtilla minden tétovázás nélkül fölugrott és mind mélyebben hatolt az erdőbe. Közbe-közbe meg­­állott és leskelődött. A kiáltások mindegyre csöndesebbek, halkab­bak lettek. Végre igen későn, midőn a hold már utósó su­garait is visszavonta a lombokról, nem tudott tovább menni, leroskadt és mélyen elaludt. Négy mértföldnyire volt Dosenheim­ től, a Ziesel­forrás közelében. Itt Bremer már nem kereshette. * * * Világos, fényes nap volt már, midőn Myrtilla a schlossbergi magányban egy vén, méhbelepte fenyő alatt fölébredt. Fölötte egy rigó fütyörészett, melyre egy másik távol a völgyből válaszolt. A reggeli szel­lő megingata a lombokat, de a jég, mely már enyhe volt, eltelt az ephen, levendula és vadke­kenye ira­tával. A fiatal cigányleány csodálkozva nyitotta föl szemeit, körülnézett, és midőn arra gondolt, hogy nem fogja többé hallani Cathrine kiáltását: „Myr­tilla, Myrtilla, hol vagy, szerencsétlen?,a mosolyra nyíltak ajkai és hallgató a rigó fütyölését. Közvetlen közelében egy forrás csörgedezett, de a víz moraját és a rigó fütyölését hallva, oly bol­dognak érezte magát, hogy nem volt bátorsága a harmóniát megzavarni, és szép, barna kis fejét a fű­re nyugasztván, félig behúnyt szemekkel a világos égen merengett. — Így fogok élni mindig! — mondá magában. — Kinek mi köze hozzá? ... A jó isten akarja igy. Mig így ábrándozott, fölmerültek előtte a ma­jorság, azután a nagy kakas, azután a nagy tyúkok és végre a tojások, melyek a pajta zsuppjai között vannak elrejtve. — Ha két tojásom volna, — mondá, — két ke­ményre főzött tojásom, mint Fric szatyorjában teg­nap, de szeretném! De mit, ha tojás nincs, az eper meg a gyalogszeder is jó. A gyalogszeder illatát csakhamar megérzé. — Úgy látszik, itt vannak! — suttogó. — Leg­alább az illatát érzem. Nem csalódott. A bokrok még teliszele voltak. Pár perc múlva, mikor nem halla már a rigó fütyölését, félkönyökére támaszkodva megpillanta a madarat, a­mint a szederfán szedret eddegél. Mikor kis tenyerével vizet merített, észrevette, hogy egész közel itt kövi pontyok vannak. Azután — mik eddigelé soha sem jutottak eszé­be — Nikolaus lelkész úrnak bizonyos szavai merül­tek föl lelkében. — Nézzétek az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, se csűrjük, se pincéjük, s mégis eltartja őket az isten! Nézzétek a mezők liliomait, mint növeked­nek ! Nem fonnak, nem dolgoznak; de mondom nék­­tek, hogy Salamon az ő egész dicsőségében, nem öl­­­tözik vala úgy, mint egy is ezek közül. S ha az is­­­­tennek gondja van a madarakra, füvekre, ne lenne-e a gondja ti reátok ? Oh ! ti kishitüek ! Ne gondoskodja­tok tehát ezekről, ilyenekre csak a pogányok törek­szenek. Mert a ti mennyei atyátok jól tudja, mire van szükségtek. — Ej! — gondolá Myrtilla, — ha Cathrine anyó pogánynak hitt engemet, igazán azt felelhettem volna neki: „Ti vagytok a pogányok, a kik vetnek és aratnak, és mi a keresztyének, mert úgy élünk, mint az égnek madarai.“ Még ily gondolatok között töprengett, tépelődött, midőn a száraz leveleken léptek nesze ütötte meg füleit. Fölnézett. Menekülni akart, midőn egy tizennyolc-húsz éves fiatal cigánylegény, magas, karcsú, göndörhajú, csillogó szemekkel, duzzadt ajkait mosolyra bigy­­gyesztve, a szikla oldalán feléje közeledett, és elra­gadó tekintettel fölkiáltott: — Almáni? — Almáni! — viszontá Myrtilla egészen meg­indulva. — Csakugyan! — mond a fickó. — És melyik karavánból ? — Nem tudom .... éppen azt keresem. És himezés-hámozás nélkül elbeszélte, hogy ne­velte őt föl Bremer, és hogy szökött meg tegnap este a házból. A fiatal cigánylegény nevetett, és fehér fogai csillogtak. — Én Haslachba megyek, — mondá karjait kinyújtva, — holnap ott búcsú van, s az egész banda ott lesz: Liponcz Károly, Melchior, a kék cinke, Fric klarinétos, Kakuk Péter és a fekete rigó. Az asszo­nyok jövendőt mondanak, kártyát vetnek, mi pedig muzsikálunk. Ha akarsz, gyere velem! — Örömmel! — viszonza Myrtilla, és lesüti szemeit. A legény erre megcsókolta, hátára akaszta batyuját, s miközben két kezére fogta, fölkiáltott: — Asszony, te az enyém vagy! Hordani fogod batyumat, s én gondoskodom rólad. Előre! És Myrtilla, ki oly lomha, renyhe volt a major­ban, vidám kedélylyel ment a hegyeken lefelé. A legény pedig dalolva követte, és változatos­ság kedvéért örömében cigánykereket hányt. E nap óta senki sem tudott semmit is Myrtilláról. Fric majdnem belehalt, midőn látta, hogy visz­­szatértére hasztalanul várakozik, de néhány év múl­va nőül vette Grethel Dicket, a molnár leányát, egy jó, erős, igazán friss és helyre való leánykát, és ez megvigasztalta őt. Cathrine is úgy látszott, megnyugodott ebben, mert Grethel Dick a falu leggazdagabb leánya volt. Egyedül Bremer-t szomoritá még mindig ez eset. Ő szeretette Myrtillát, mint saját gyermekét, és vég­re megbetegedett. Egy téli reggelen, midőn éppen fölkelt és az ablakon kitekintett, egy rongyokkal födött cigány­asszonyt pillantott meg, ki batyuval a vállán, a hó­eltakarta völgyön haladt tova. Ismét leült és mé­lyen fölsóhajtott. — Bajod van, Bremer? — kérdé felesége. Midőn nem felelt, odament hozzá és látta, hogy meghalt. Párisi tárca. (Az ó­kori szobrászat a Louvre-ben). Az egyptomi teremben vagyunk, s önkénytele­nül ajkalmon lebegnek Napoleon magasztos szavai: „Katonák! Ott az ellenség, és jusson eszetekbe (itt a gúlákra mutatott), hogy négy ezredév lát.“ Négy ez­red ! Hány remény, mennyi boldogság, szerencsét­lenség s elpusztult nép nagysága, pulyasága pihen ösében! Michel­ Angelo, a nagy festő és szobrász, ezt kérdi sonettjében: „Com’ esser, donna, puote, epur se’l vede La lunga esperienza, che piu dura Immagin viva in pietra alpestre e dura, Che ’i suo fattor, che morte in breve fiede ?“ (Hogyan lehetséges, — és pedig a tapasztalás bi­zonyítja, — hogy az érzéketlen, durva kőből met­szett szobor hosszabb életű legyen, mint az ember, ki alkotá­s rövid pályája után elhal ?) Mekkora legyen bámulatunk a művészet iránt, mely nem csak az érkező s távozó egyént, hanem milliókat számláló népeket is túlél? Tiszteljük meg a művészet ezen emlékeit, hisz az idő maga is tiszteli. Az elveszet egyptomi népnek s műveltségének hagyatéka közt bolygok, és szemem, lelkem szeretné e sárga szinü, piros arcú, dermedt ember homlokáról, ki nagy, fekete szemeivel az örökkévalóságot látszik mereven nézni, leolvasni a viszontagságos múltat. Hiú erőlködés! S hasztalan, mint hasztalan várja ott évezredek óta egy sphinx néma ajka a fölkelő nap szavat adó első sugarát Számára nincs többé hajnal, nappal és est, csak sötét éjszaka. Nem segít rajta még szomszédja sem, a szerelem borjúfülű istennője, ki a napot szülte volt. Mint hasztalan kérdeném a sejtelmes jövőt e két mészkő-szobortól, melyeknek férfi-alakja schentivel van övezve, s a nő szétnyíló rövid inget visel; pedig az első uralkodó­ház alatt Sepa mint próféta, a fehér bika nagypapja volt hí­res, valamint neje ,Nesa, ismeretes. Az istenek termében a tehetetlen bálványok óriás és piciny, vörös vagy szürke gránitszobrai, látva, hogy az ember csak a tiszta szellemet imádja s félállatiságukat az ember mellett szégyenleni és bukásuk tudatában érezni látszanak, mily kevés számukra a hely­i karjaikat törzsükhöz szorítva mozdulatlan ülnek. Ülnek, hogy a máris huzamos és ki tudja, mily hosszúra nyúlandó pályájukon ki ne fáradjanak. Változott az idő, a szokás, mondhatni: a divat. Ma Apis bikáját súlyáért, s nem színéért istenítik. A macskából nem csinálnak bálványt; hagyják, hogy királykodj­ék az egerek fölött. A királyoknak számosabbak szobrai, mint az isteneknek, azonban csakis a tizennegyedik ural­kodó­házzal kezdődnek. Az egyptomi művészet fölött a halál uralkodik. Mozdulatlanság, merevség, formai szabálytalanság és a könnyű kecs helyét elfoglaló feszessége a vonalak­nak, jellemzi. Hagyjuk el minden uralkodó­ házaival a földet, hol minden élő törpe, csak a sírok nagyok. Hagyjuk el egy, az ismeretlenségig régi műveltség apró erek­lyéit, sarcophagjait, basreliefjeit, papirusait, fegyve­reit és ékszereit, melyeket megőriztek számunkra a gúlák, s az idő lassan, de mindig emelkedő homokja nem temetett el úgy, mint a fényes Ninivét. Ninive alabástromjaiban — mert minden ebből van metszve — a British­ Museum s a Louvre oszto­zik. Amaz több és tanulmányra nézve fontosabb, emez nagyobb darabokkal dicsekszik. Az assur szobrászat oly óriásokat alkotott, mint az egyptomin kívül a hindu és khinai. Itt mind­járt egy ázsiai Herkules húsz láb magas szobra, mely egy természetes nagyságú oroszlánt csak úgy tart, mint a jelen divatban Páris hölgyei a pici ölebeket. Az oroszlán kapkod az óriás oldalához, a nélkül, hogy elérhetné a hatalom e képviselőjét. Ott két szárnyas óriás bika emberfejjel, húsz láb magas és harminc láb hosszú. Szakálas fején a 1078

Next