Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-14 / 236. szám
majorság tetejét, mely fölött galambok kóvályogtak, de melyek innét mint fecskék, csak oly kicsinyeknek látszottak; látta a nagy zig-zugos utcát, melyben nehány vörös ruhás pornó járkált, és a kis méhbenőtte templomot, melyben a jó Nicolaus lelkész őt keresztelte és később a keresztyén vallásban konfirmálta is. És miután látta a falut, a hegyek felé fordult és a fenyők megszámithatlan csúcsainak szemlélésébe mélyedt, melyek a hegynyilások meredélyeinél úgy tolakodtak össze, mint a fű a mezőkön. E fenséges látvány előtt a fiatal cigány lány tekintetét tágulni, és szivét ismeretlen erővel dobogni érte, és amint útját ismét folytatni akarta, egy mohhal és páfránynyal benőtt sziklahasadékba ugrott, hogy a pásztorok útjára térjen, mely az erdőn keresztül vezetett. Egész lelke, egész vad természete csodás erővel csillant most meg szemeiben. Mintha kicserélték volna. Apró kis kezeivel a kúszó növénybe fogazott, meztelen lábaival a szikla kavicsos görgetegeire lépett. A hegy túlsó csúcsán ismét előbukkant, futott, ugrált, közbe-közbe egyszerre megállott és elborongott a tárgyakon, melyek körülé voltak: a fákon, sziklaüregeken, egy-egy magányos ingoványon, iratos és illatos pázsitokon. Habár el nem tudta gondolni, hol látta valaha e bokrokat, fákat, e lápos rekettyéket, mégis azt mondotta az út minden fordulatánál: „Tudtam ! ... Itt volt e fa . . . amott a szikla ... a zugó pedig ott alant.“ Habár látásszerűleg ezer meg ezer különösebbnél különösebb emlékek villámgyorsasággal váltogatták egymást lelkében, mégsem értett mit sem belőlük, és nem tudott magának róluk számot adni. Még soha sem mondogatta magában : „Az, ami Fricnek és másoknak szükséges, hogy boldogoknak érezzék magukat, az a falu, a rét, a major, gyümölcsfák a gyümölcsös kertben, a tehén, mely tejet ad, a tyúk, mely tojik, bor a pincében és gabona a padláson, és jó meleg szoba télen. De nekem minderre nincs szükségem, mert én pogány, valóságos pogány vagyok. Én az erdőkben születtem, mint a mókus a tölgyfán, a karvaly a sziklán, a rigó a fenyőágon!“ Nem, ő erről még sem gondolkozott, de az ösztön dolgozott benne, és igy e csodálatos hatalom által hajtva, még napnyugta előtt elérte a „szénégető“ fensíkot, hol a cigányok, kik Elzászból Lotharingiába mennek, rendesen éjjeli szállást csapnak, és főzőüstjüket a tilosban fölállítják. Ott leült Myrtilla egy tölgy tövénél; lábai kisebesültek, kicsi piros hacukáját pedig megtépte a tövis. Sokáig mozdulatlanul ült, maga elé nézett, és hallgató, mint búg a szél a magas fenyők között, és boldog volt a magányban egyedül, magánosan. Az éj beállt. A csillagok ezrivel jelentek meg az ég sötét kékjében ; azután kibukkant a hold, és tiszta, fényes sugarai szelíden megezüstözték a nyárfákat, melyek a halom ormán állottak szétszórva. Az álom már kerülgetni kezdé a fiatal cigányleányt ; fejét lehajtá mellére, midőn távoli, az erdőből kihangzó lárma ütötte meg füleit Figyelt; ugyanő hangok törtek át az éj csöndjén. Bremer, Fric és a majorság emberei jöttek őt keresni. Myrtilla minden tétovázás nélkül fölugrott és mind mélyebben hatolt az erdőbe. Közbe-közbe megállott és leskelődött. A kiáltások mindegyre csöndesebbek, halkabbak lettek. Végre igen későn, midőn a hold már utósó sugarait is visszavonta a lombokról, nem tudott tovább menni, leroskadt és mélyen elaludt. Négy mértföldnyire volt Dosenheim től, a Zieselforrás közelében. Itt Bremer már nem kereshette. * * * Világos, fényes nap volt már, midőn Myrtilla a schlossbergi magányban egy vén, méhbelepte fenyő alatt fölébredt. Fölötte egy rigó fütyörészett, melyre egy másik távol a völgyből válaszolt. A reggeli szellő megingata a lombokat, de a jég, mely már enyhe volt, eltelt az ephen, levendula és vadkekenye iratával. A fiatal cigányleány csodálkozva nyitotta föl szemeit, körülnézett, és midőn arra gondolt, hogy nem fogja többé hallani Cathrine kiáltását: „Myrtilla, Myrtilla, hol vagy, szerencsétlen?,a mosolyra nyíltak ajkai és hallgató a rigó fütyölését. Közvetlen közelében egy forrás csörgedezett, de a víz moraját és a rigó fütyölését hallva, oly boldognak érezte magát, hogy nem volt bátorsága a harmóniát megzavarni, és szép, barna kis fejét a fűre nyugasztván, félig behúnyt szemekkel a világos égen merengett. — Így fogok élni mindig! — mondá magában. — Kinek mi köze hozzá? ... A jó isten akarja igy. Mig így ábrándozott, fölmerültek előtte a majorság, azután a nagy kakas, azután a nagy tyúkok és végre a tojások, melyek a pajta zsuppjai között vannak elrejtve. — Ha két tojásom volna, — mondá, — két keményre főzött tojásom, mint Fric szatyorjában tegnap, de szeretném! De mit, ha tojás nincs, az eper meg a gyalogszeder is jó. A gyalogszeder illatát csakhamar megérzé. — Úgy látszik, itt vannak! — suttogó. — Legalább az illatát érzem. Nem csalódott. A bokrok még teliszele voltak. Pár perc múlva, mikor nem halla már a rigó fütyölését, félkönyökére támaszkodva megpillanta a madarat, amint a szederfán szedret eddegél. Mikor kis tenyerével vizet merített, észrevette, hogy egész közel itt kövi pontyok vannak. Azután — mik eddigelé soha sem jutottak eszébe — Nikolaus lelkész úrnak bizonyos szavai merültek föl lelkében. — Nézzétek az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, se csűrjük, se pincéjük, s mégis eltartja őket az isten! Nézzétek a mezők liliomait, mint növekednek ! Nem fonnak, nem dolgoznak; de mondom néktek, hogy Salamon az ő egész dicsőségében, nem öltözik vala úgy, mint egy is ezek közül. S ha az istennek gondja van a madarakra, füvekre, ne lenne-e a gondja ti reátok ? Oh ! ti kishitüek ! Ne gondoskodjatok tehát ezekről, ilyenekre csak a pogányok törekszenek. Mert a ti mennyei atyátok jól tudja, mire van szükségtek. — Ej! — gondolá Myrtilla, — ha Cathrine anyó pogánynak hitt engemet, igazán azt felelhettem volna neki: „Ti vagytok a pogányok, a kik vetnek és aratnak, és mi a keresztyének, mert úgy élünk, mint az égnek madarai.“ Még ily gondolatok között töprengett, tépelődött, midőn a száraz leveleken léptek nesze ütötte meg füleit. Fölnézett. Menekülni akart, midőn egy tizennyolc-húsz éves fiatal cigánylegény, magas, karcsú, göndörhajú, csillogó szemekkel, duzzadt ajkait mosolyra bigygyesztve, a szikla oldalán feléje közeledett, és elragadó tekintettel fölkiáltott: — Almáni? — Almáni! — viszontá Myrtilla egészen megindulva. — Csakugyan! — mond a fickó. — És melyik karavánból ? — Nem tudom .... éppen azt keresem. És himezés-hámozás nélkül elbeszélte, hogy nevelte őt föl Bremer, és hogy szökött meg tegnap este a házból. A fiatal cigánylegény nevetett, és fehér fogai csillogtak. — Én Haslachba megyek, — mondá karjait kinyújtva, — holnap ott búcsú van, s az egész banda ott lesz: Liponcz Károly, Melchior, a kék cinke, Fric klarinétos, Kakuk Péter és a fekete rigó. Az asszonyok jövendőt mondanak, kártyát vetnek, mi pedig muzsikálunk. Ha akarsz, gyere velem! — Örömmel! — viszonza Myrtilla, és lesüti szemeit. A legény erre megcsókolta, hátára akaszta batyuját, s miközben két kezére fogta, fölkiáltott: — Asszony, te az enyém vagy! Hordani fogod batyumat, s én gondoskodom rólad. Előre! És Myrtilla, ki oly lomha, renyhe volt a majorban, vidám kedélylyel ment a hegyeken lefelé. A legény pedig dalolva követte, és változatosság kedvéért örömében cigánykereket hányt. E nap óta senki sem tudott semmit is Myrtilláról. Fric majdnem belehalt, midőn látta, hogy viszszatértére hasztalanul várakozik, de néhány év múlva nőül vette Grethel Dicket, a molnár leányát, egy jó, erős, igazán friss és helyre való leánykát, és ez megvigasztalta őt. Cathrine is úgy látszott, megnyugodott ebben, mert Grethel Dick a falu leggazdagabb leánya volt. Egyedül Bremer-t szomoritá még mindig ez eset. Ő szeretette Myrtillát, mint saját gyermekét, és végre megbetegedett. Egy téli reggelen, midőn éppen fölkelt és az ablakon kitekintett, egy rongyokkal födött cigányasszonyt pillantott meg, ki batyuval a vállán, a hóeltakarta völgyön haladt tova. Ismét leült és mélyen fölsóhajtott. — Bajod van, Bremer? — kérdé felesége. Midőn nem felelt, odament hozzá és látta, hogy meghalt. Párisi tárca. (Az ókori szobrászat a Louvre-ben). Az egyptomi teremben vagyunk, s önkénytelenül ajkalmon lebegnek Napoleon magasztos szavai: „Katonák! Ott az ellenség, és jusson eszetekbe (itt a gúlákra mutatott), hogy négy ezredév lát.“ Négy ezred ! Hány remény, mennyi boldogság, szerencsétlenség s elpusztult nép nagysága, pulyasága pihen ösében! Michel Angelo, a nagy festő és szobrász, ezt kérdi sonettjében: „Com’ esser, donna, puote, epur se’l vede La lunga esperienza, che piu dura Immagin viva in pietra alpestre e dura, Che ’i suo fattor, che morte in breve fiede ?“ (Hogyan lehetséges, — és pedig a tapasztalás bizonyítja, — hogy az érzéketlen, durva kőből metszett szobor hosszabb életű legyen, mint az ember, ki alkotás rövid pályája után elhal ?) Mekkora legyen bámulatunk a művészet iránt, mely nem csak az érkező s távozó egyént, hanem milliókat számláló népeket is túlél? Tiszteljük meg a művészet ezen emlékeit, hisz az idő maga is tiszteli. Az elveszet egyptomi népnek s műveltségének hagyatéka közt bolygok, és szemem, lelkem szeretné e sárga szinü, piros arcú, dermedt ember homlokáról, ki nagy, fekete szemeivel az örökkévalóságot látszik mereven nézni, leolvasni a viszontagságos múltat. Hiú erőlködés! S hasztalan, mint hasztalan várja ott évezredek óta egy sphinx néma ajka a fölkelő nap szavat adó első sugarát Számára nincs többé hajnal, nappal és est, csak sötét éjszaka. Nem segít rajta még szomszédja sem, a szerelem borjúfülű istennője, ki a napot szülte volt. Mint hasztalan kérdeném a sejtelmes jövőt e két mészkő-szobortól, melyeknek férfi-alakja schentivel van övezve, s a nő szétnyíló rövid inget visel; pedig az első uralkodóház alatt Sepa mint próféta, a fehér bika nagypapja volt híres, valamint neje ,Nesa, ismeretes. Az istenek termében a tehetetlen bálványok óriás és piciny, vörös vagy szürke gránitszobrai, látva, hogy az ember csak a tiszta szellemet imádja s félállatiságukat az ember mellett szégyenleni és bukásuk tudatában érezni látszanak, mily kevés számukra a helyi karjaikat törzsükhöz szorítva mozdulatlan ülnek. Ülnek, hogy a máris huzamos és ki tudja, mily hosszúra nyúlandó pályájukon ki ne fáradjanak. Változott az idő, a szokás, mondhatni: a divat. Ma Apis bikáját súlyáért, s nem színéért istenítik. A macskából nem csinálnak bálványt; hagyják, hogy királykodjék az egerek fölött. A királyoknak számosabbak szobrai, mint az isteneknek, azonban csakis a tizennegyedik uralkodóházzal kezdődnek. Az egyptomi művészet fölött a halál uralkodik. Mozdulatlanság, merevség, formai szabálytalanság és a könnyű kecs helyét elfoglaló feszessége a vonalaknak, jellemzi. Hagyjuk el minden uralkodó házaival a földet, hol minden élő törpe, csak a sírok nagyok. Hagyjuk el egy, az ismeretlenségig régi műveltség apró ereklyéit, sarcophagjait, basreliefjeit, papirusait, fegyvereit és ékszereit, melyeket megőriztek számunkra a gúlák, s az idő lassan, de mindig emelkedő homokja nem temetett el úgy, mint a fényes Ninivét. Ninive alabástromjaiban — mert minden ebből van metszve — a British Museum s a Louvre osztozik. Amaz több és tanulmányra nézve fontosabb, emez nagyobb darabokkal dicsekszik. Az assur szobrászat oly óriásokat alkotott, mint az egyptomin kívül a hindu és khinai. Itt mindjárt egy ázsiai Herkules húsz láb magas szobra, mely egy természetes nagyságú oroszlánt csak úgy tart, mint a jelen divatban Páris hölgyei a pici ölebeket. Az oroszlán kapkod az óriás oldalához, a nélkül, hogy elérhetné a hatalom e képviselőjét. Ott két szárnyas óriás bika emberfejjel, húsz láb magas és harminc láb hosszú. Szakálas fején a 1078