Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)

1871-10-11 / 233. szám

A méreg. — Egy külöBÖB történet. — Wilkie Collins-tól. (Folytatás). Meddig feküdtem így, nem tudom; azonban egyszerre észrevevem, hogy mióta magamhoz tértem, ismét azon finom geranium-illat tölti el a szoba leve­gőjét. Ez oly ijedtségbe ejtett, melyet nem vagyok képes leirni. De csakhamar erőt vettem magamon, és megkísérlem egész nyugodtan áttekinteni mind a körülményeket, melyek köztem, a doktor és leánya közt fönforogtak. Eszembe jött, hogy e geranium­­illatot csak akkor éreztem, ha a doktor leánya is je­len volt, és mégis meg voltam győződve, hogy Minna sem most nincs, sem atyja megérkezése előtt nem volt a szobában. Mintha villám ütött volna belém, egy gondolat villant meg agyamban, mely egész lé­nyemet borzalommal töltötte el: az illat saját lehele­tem volt. Megrázkódtam tetőtől-talpig, és akaratla­nul fölsikoltottam. De volt még annyi jelenlétem, hogy szemeim csukva tartom, mert éreztem, hogy a doktor rajtam nyugtató átszúró tekintetét, és tud­tam, hogy ha érzékeimet és akaratomat ismét hatal­mába keríti, képes leend mindenre kényszeríteni, mit akar. Kiáltásomra úgy tetszett, odahagyta székét, és közelebbről kezdett szemügyre venni. Néhány értel­metlen szót gagyogott, azután pedig kettőt-hármat rántott acélcsengetyűjén,mire valaki a szobába lépett. — Cosmo, hol van úrnőd? — kérdé a doktor indulatosan. — Már két órája, hogy sétálni ment! — viszon­­zá a szolga. — Valószínűleg a tengerpart felé ment. — Én is láttam, hogy a sziklák felé tartott. Siess tehát utána, Cosmo! Mondd meg, jöjjön azon­nal hozzám. Szükségem van reá. Egy, kettő, indulj ! A szolga elhagyta a szobát, és én jól hallottam, hogy a doktor indulatosan j­ár-kel föl s alá. Türelmet­len fölkiáltásaiból észrevettem, hogy nagyon érdeké­ben fekszik leányának sietős visszatérte. Egyébiránt közelembe sem jött, meg sem szólított. Ez megzavart és végre azon gondolatra jöttem, hogy talán fél tőlem. Természetes, e föltevés nagyon viszásnak tetszett, — hogy is ne ? — oly embertől félni, ki tehetetlenül és mozdulat nélkül fekszik helyén, és szemeit is nagy megerőltetéssel bírja csak csukva tartani. Dacára azonban, e hit mindegyre erősebb lett bennem. Mi lehet oka félelmének? E kérdést minden áron ki akartam verni fejemből, de bármint erőlködtem iá, mindegyre újabb és nagyobb erővel tért vissza. Ta­lán az illat volt leheletem haláltk­ozó kigőzölgése ? Odáig vitte talán e vén gazember, hogy a mérges ki­gőzölgést testembe oltotta, és most saját művétől borzad vissza? Majdnem egy félóra telt így el, és észrevettem,­­ hogy a doktor türelmetlensége percről-percre fokoz­­­zódik, mert a szolga és lánya késedelmezése miatt ] haragra lobbant és félhangos szitkokban tört ki. Úgy­­ tetszett, mintha félne szemeit elfordítani rólam, és­­ egyszersmind irtóznék közelembe jönni. Végre hirte­­­­len megállott — tájékozásom szerint az ablak köze­­­­­ében — és beszélni kezdett. — Haughton Károly, — mondá, — jól tudom, hogy te már ébren vagy, sőt jó ideje eszméletnél is. Oly oknál fogva, melyet csak magad tudsz és is­mersz, vonakodol hozzám szólani vagy reám tekin­teni. Nem akarok a hálátlanságról beszélni, melyet elkövetsz, ha be nem ismered a szolgálatokat, me­lyeket én és leányom tettünk fenéked. Az utósó éj óta szünetlenül fáradoztunk, hogy a haláltól meg­menthessünk. De hagyjuk ezt, és csak arra kérlek, ‘ szedd össze magad és szólj hozzám, mert különben a­­ következményekről jót nem állhatok! — A doktor­­ még mindig vonakodott közelembe jönni. Most végképp meggyőződtem, hogy fél tőlem, és szándékomhoz híven, továbbra is némán és mozdu­latlant fekve maradtam. A doktor egy ideig fele­letre látszott várni, midőn végre azonban látta, hogy nem akarok megszólalni, ismét elkezdte heves sétá­ját és közbe-közbe mormogott, de a­miből csak any­­nyit érthettem meg, hogy lánya jövetelét türelmetle­nül várja. Végre vonakodásomat mégis igen hosszú­nak találhatta, mert néhány vad haragkitörés után ismét megszólított, de most már egészen más hangon. — Fiatal ember, — mondá, — te kényszerítesz az egész valóságot elmondanom. Már jó ideje fára­doztam, hogy szellemedet és akaratodat az én szelle­mem és akaratom szolgájává tegyen. És sikerült. Hallgass reám és szedd össze magadat, hogy töké­letesen fölfoghasd, mit gondolok. Te most hatalmam alatt vagy, épp úgy, mint izmaim tevékenysége, és kiséb­d csak meg, ha saját erődből meg bírsz-e moz­dulni ? Remény­em, megérted szavaimból, — mert azt akarom, hogy tisztában légy vele, — minő emberrel van dolgod ? A természet titkai nem csupán kedvenc tanulmányom, hanem a természet istenem is, és én nem ismerek el más vallást, mint a tudományt. Én nem hiszek a ti úgynevezett szívérzelmeitekben, legalább nyugalmamat soha sem zavarták, és a­mit a világ szeretet- és gyűlöletnek nevez, az tökéletesen idegen előttem. Több ízben említettem, hogy minden kutatásomnál csak egy nagy cél lebeg előttem, és e cél elérésénél minden akadály csak alárendelt jelen­tőséggel bír reám nézve. Egésség, gazdagság és tevé­kenység, sorban már mind megtették a szolgálatot. Midőn szükségesnek láttam, egy pillanatig sem haboz­tam lányom egész lényét bizonyos szeszszel itatni át, melynek erős alkatrészei az élő­lényt méreggé változtatták. Te összeborzadsz ? Pedig e gondolat nem most cikázik először az agyadon. És te vak esztelen, mégis ott ültél szorosan oldalánál, midőn először beszéltél vele, és minden lélekzetvétellel mo­hón szívtad magadba a halálos essentiát. Azt mon­dom, vak esztelen, mert ha csak egy pillantást vetet­tél volna a kebleden lévő virágra, láthattad volna, mint hervad el szemeid előtt. Talán tudni kívánod, miért hívtalak házamhoz ? Azért, hogy a mérges párát beleheld, s ennek oka, mert a női természet megtörni látszott azon oldalia alatt, melyet számára készítettem; mert nem csak az volt méreg, mit bele­helt, hanem az is, mit evett vagy ivott, úgy hogy las­­san kint meg kellett volna halnia. Ez nem illett ter­vem keretébe, mert e lény drága előttem, és elhatá­roztam, hogy neki élni kell. Nem hiába tanulmányoz­­tam az élet és halál titkait, és nem telt bele sok idő, hogy megtaláltam azon férfiút, ki megmentheti leányom életét az által, hogy mérges lényének felét megosztja vele. Első találkozásunkkor világosan ál­lat előttem lényed, vérmérséked, s hogy úgy teszi, mint szellemi képességeidet hatalmamba keríthetem. Az egyetlen tulajdonképpi nehézség, mely fönforgott, szellemed mielőbbi meghódítása volt, és erre nézve elkerülhetlenül szükségesnek találtam abból min­den emléket, minden gondolatot száműzni, kitörülni, mielőtt véredbe és lélekzetedbe a halálos m­érget át­ültethetném. Hiában borzadozol, igen­is jól tudod, minő tökéletesen sikerült tervem. Jól tudod, hogy lelkedből minden más ideát elzavartál és semmi más iránt nem volt már érzéked, mint irántam, leányom és azon tárgyak iránt, melyekkel körülvettelek. Teg­nap éjjel véget érte munkám. Midőn leányom hatal­mas illatának befolyása alatt a serleget megtöltéd és szemeitek találkoztak, tervem zárkövét tetted le; leá­nyom mentve volt, hatalmamban két élő méreg, kik célom elérésénél segítségemre lehetnek. Nyugodj meg sorsodban, te minden más lény számára, a kivel érint­kezel, Minna leányomat kivéve, méreg és halál vagy. Neki nem lessz ártalmára, és senki a világon bensőbb vonzalommal nem ragaszkodhatik hozzád, mint ő. Ezt tudhatod saját theóriáid következtetéseiből. Miután leányom tulajdon testem és vérem, csakhamar találtam útat és módot, melyek lehetségessé tették minden veszély nélkül f vele közelebbi érintkezésben maradni; de veled szemközt egészen másképp állnak a dolgok, és érzem, hogy veszedelmes volna tovább is közelebben maradnom. De talán te mindezt nem is hiszed. Jelen álláspontom körét nem merem túllép­ni, de e mellettem álló rózsatőnek egy bimbaját le­szakítom és hozzád dobom. Ha kétkedel szavaim igazságában, emeld ajkaidhoz azt, és látni fogod, mi történik vele. (Vége köv.) A Csokonai-ünnep napján. (Október l1-kén). (K.) A mivel a sorstól „annyit hányt“ költő — „Tihany riadó leányáéval szemközt a parton ülve — „a halvány holdnak fényén“ magát e század elején kecsegtető : „Majd talán a boldogabb időkben Föllelik sírhelyemet. S a mely fanak sátorában áll együgyű sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért,“ már rég teljesült. Valamint Kazinczy Ferenc is valót mondott, midőn a költő halála után kevéssel, jövő március 31-kén az irá­nsereinek: „Csokonainak né­mely munkái oly szépek, hogy a magyar liiteratura soha sem fog arra a fográdicsára föllépni, a melyben azokat csodálás nélkül olvashassák.“ Íme, ma is, mi­diin nála még nagyobb lángelmék s művészibb köl­tők termékenyiték meg a magyar szépirodalmat, Vörösmarty, Petőfi és Arany munkái után, a magyar nyelvnek mai kifejlett időszakában, nincs fogékony olvasó, ki gyönyörét ne találná az ő szebb szerelmi énekeiben s eszmegazdag ódáiban, melyeknek egyike a mai ünnepély alkalmával lapunk homlokán olvas­ható. És ez aesthetikai gyönyör csakugyan csodá­­lássá válhatik, ha ez ódának egy latin szava eszébe juttatja olvasóinknak azt az időt, melyben Csokonai élt és irt. Akkor még nem volt erény, hanem csak „virtus,“ nem volt jog, hanem csak „jus.“ Nyelv és irodalom pólyáiban hevert. Akkor kezdődött ama vékony terület, melynek fakadását Csokonai e lel­kesült kifakadással köszönte: „Nem azon örülök én, hogy a diák nyelv megfosztódott az ő bitang jussá­,­tól, nemesebb öröm ébreszti az én lelkemet. Az anyai édes nyelv nyeri vissza az ő édes jussát.“ Valóban soha sem haladhatunk annyira előre anyagi és szellemi jólétben, hogy hálás tisztelettel ne tekintsünk vissza ama nemes szivekre és kitűnő elmékre, kik e kor­ban az irodalmi élet ham­alhasadását képviselték, s kik közt első sorban állnak: Csokonai, ez eszmegaz­dag s magyar lelkű költő, Kármán, ez ékes stylista, s Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás és ízlés ez izga­­tag szellemű bajnoka, kinek isten meg engedte érni, hogy meglássa a hajnalból támadt napot, az irodalmi élet kifejlődését, a rég sóvárgott akadémia megala­pítását. A másik kettő azonban korán húnyt el, te­hetségük fejlődése közben, de mégis odáig fejlődve, hogy mindenha büszkeségeink maradnak a múlt század utosó éveiből. Ők nem puszta irodalomtörté­neti emlékek, hanem maradandó irók, kik nem csak hatottak az utódokra, hanem élnek is közöttük. A mai ünnep, melyet Debrecen ül, e város leg­­sajátabb dicsősége ugyan, de egyszersmind az egész művelt magyarság öröme. Ott vagyunk szívvel, lé­lekkel valamennyien, hogy üdvözöljük e régelhúnyt , s egykor annyit szenvedett költő kiengesztelődött­­ árnyát, és szülőföldének hálás kegyeletét. S édes re­­­­ménynyel telik el szivünk ez ünnep gondolatán, mert s a­mely nemzet hű marad a múlt idők dicsőségéhez, s meg fogja nyerni a jövő pálmáját is. Csokonai nem élt és nem énekelt hiába. Mióta­­ az 1­­­96-diki pozsonyi országgyűlésen kiadott „Diétái ! magyar múzsá“-jában ismeretessé tette nevét és te­­r­hetségét (mert elébbeni művei az 1794-diki „Urá- I uiá“-ban névtelenül jelentek meg), egészen máig min­­­­dig tisztelet és elismerés volt osztályrésze. Ez elis­­­­merés azonban nem óvta meg a szenvedésektől, a ■ m­ig élt. Azt, a­mit ma eredetiségnek mondanának egy költő életében, akkor véteknek tartották. A me­rev, pedáns kerékvágásból való kitérés akkor neme­­zist idézett föl maga ellen. Csokonai alapjában véve már a debreceni iskola falai közt igen nemes érzésű, sokat tanult, magas képességű ifjú volt, de egyszer­smind izgalmas, mint minden költő, gyakran a percek embere, őszinte a­ túlcsapongásig s erős fejű a dacig. A fegyelemhez, mint segédtanító, nem tudott ragasz­kodni, sok hibát követett el (többi közt színes mel­lényben járt), nem tartotta magát az iskolai rendhez, s­­ távoznia kellett szülőföldjéről. És azután csupa hányatás volt élete. E független szellemnek Maecená­­sokat kellett néha hízelgő versekkel keresni, mert akkor a közönség még legjobb íróit sem pártfogolta; e tőről metszett magyar írónak — hogy itt-ott célt érjen — latin „c­armen“-ekre kellett adnia fejét; ez érező szívnek meg kelle érnie a csapást, hogy szerel­mének eszményét (a komáromi Vajda Juliánát), kit „Li­la“ néven örükite, más vette el nőül; e szabad életre termet kedélynek, másként nem élhetve, is­mét föl kellett vennie a tanítás nyűgét Csurgón, hol megint csak nem maradhatott sokáig; azután gondok közt, füstbe ment reményekkel, elkeserített szivvel visszatérni szülőföldjére, hol egy bús óra már ama gondolatot is ébreszté benne, hogy belőle, a költőből kereskedő legyen; s végre a férfikor küszöbén, 32 éves korában (1805 január 20 -án) tüdőbajban meghalni, a szerető anya karjai közt, kitől egykor annyi kecsegtető álmok közt tanulá meg a költők szeretetét. Az a kis nádas ház a „Darabos-utcá“-ban, mely­nek homlokzatára a költő egy tisztelője a múlt év­tizedben márványlapot tétetett e fölirattal: „Cso­konai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye,a hús­komoly emlékeket kelthet mindazokban, kik ma — 1066 —

Next