Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-17 / 238. szám
is kirúgtak, keringettek, a leányok pirosak voltak, mint a mezei pipacs, de midőn a teremben e szó lett hallható: „Az üstökös, az üstökös!“, egyszerre síri csönd állott be és a közönség fejét felém felditva, halálsápadtan nézett, az arcok megnyúltak, az orrok lekonyultak. Duchene sergeant az ajtóhoz ugrott, nyakon csipett, és tenyerét számra téve, így kiáltott: — Megbolondult ön? Fog hallgatni? De én hátraugorva, fáradhatatlan buzgalommal kiáltozom a kétségbeesés hangján: „Az üstökös!“ És már hallani lehetett, hogy rohannak le a lépcsőn az emberek, hogy simak-rínak az asszonyok, szóval borzasztó zűrzavar, tolongás állott be. Néhány öreg anya ég felé emelt kezekkel rimánkodott : — Jézus! Mária ! József! Pár perc múlva üres volt az egész terem. Egy ablakmélyedésbe támaszkodva, teljes kimerültségemben is észrevettem, hogy futnak, szaladnak az emberek az utcákon , végre magam is utánuk mentem, őrülten, mint egy kétségbeesett. Amint a büffet mellett elhaladtam, Lagoutte Katharin és Bouquet káplár ott itták a puncsot javában. — Ha már egyszer úgyis vége lesz a világnak, — mondák, — végződjék legalább jól! Lenn a lépcső aljában egy csoport nép állott, egyik a másiknak gyónva. Az egyik mond: „Én uzsoráskodtam." A másik: „Én hamis fonttal mértem.“ A harmadik: „Hamis kártyás voltam.“ És időről-időre mindnyájan egyszerre elkezdték kiabálni: — Én uram istenem, könyörülj mi rajtunk! Megismertem az öreg Févre péket, és Lauritz anyót. Verték a mellüket borzadalmasan. De mind a jelenetek nem érdekeltek. Volt nekem bűnöm magamnak is elég Nemsokára elértem azokat, kik a kúthoz futottak. Itt volt még csak igazi sírás-rivás és fogcsikorgatás! Mind megismerték az üstököst. Én úgy találtam, hogy már még egyszer akkorára nőtt, sőt most néha sziporkázott is, s a mély sötétségben vöröslött, mint a vér. A tömeg, mely a sötétségben állott, egyre-másra sírt, rimánkodott: — Vége, vége! Én édes istenem, már vége! El vagyunk veszve! És az asszonyok segítségül hívták a szent Jósefet, a szent Kristófot, a szent Miklóst, egy szóval kalendárium minden szentjeit. E pillanatban nekem is újra eszembe jutott vnden bűnöm, melyeket elkövettem, mióta számlába jöttem avilágban. És megborzadtam önmaimtól. Nyelvem meghidegült, ha elgondoltam hogy indnyájan el fogunk égni, és miután az öreg Balthaír koldus éppen mellettem állott mankójára támaszodva, átkaroltam és mondám: — Balthazar, ha majdan Abrahám kebelében isz, te könyörületes fogsz lenni irántam, nemde ? Mire zokogva válaszolá: — Én magam is nagy bűnös vagyok, Krisztián !! Harminc év óta ámitom a községet, csupa romaságból, mert nem vagyok oly béna, mint gondják. — És én, Balthazár, — mondom, — én a legnagobb bűnös vagyok Hünneburgban ! Sirtunk, zokogtunk egymás karjában. És igy fognak lenni az emberek majdan az ítész napján : királyok a csizmatisztítókkal, polgárok , barátokkal. Nem fogják egymást szégyenleni, estvérek lesznek. És az, ki tisztára van borotválkozva, tartózkodás nélkül öleli át azt, kinek szakála ,ócos, mert a tűz mindeneket megtisztít, és a tüzősi félelem meglágyítja a sziveket. Oh!a pokol nélkül nem látnánk annyi jó keesztyént. Körülbelül egy negyedóráig térdepelhettünk gy, midőn Duchêne sergeant magából kikelve megérkezett. Először az arzenálhoz futott, és midőn ott semmit sem látott, a kapucinus utcán ismét viszszajött. — Nos, — mondá,— mit kiabáltok itt? Azután mikor az üstököst megpillantá: — Mennydörgés adta, mi az ott ? — A világ vége! — viszonzá Balthazár. — A világ vége ? — Úgy van, az üstökös! — Erre elkezdett szitkozódni, és mondá: — Csak legalább a hadsegéd itt volna, hogy megtudhatnám, mi az őrség jelszava. Azután egyszerre kivonta kardját, és az emberekhez fordulva, így szólott: — Előre! Törődöm is én, akármi az ördög , ott, a szemlére mégis elmegyek. Bátorsága átalános csodát keltett, és én magam is annyira meg voltam indulva, hogy vele mentem A konyhaeszközök tőszomszédságában Parragi Gábor állította ki pincéjének titkait. Tarka csoportozatban ajánlják magukat különböző évek különböző termései, pintes és ircés üvegekben, fehér és vörös borok, kezdve a balatonmelléki szent-györgyin, fő egész a királyi pincéből idekerült 1865-diki aszúig. Az 1868-diki badacsonyi ürmös is nagyon „kelleti“ magát, s a szomszédságában álló visontaihoz szinte mondani látszik: „Vagyok olyan legény, mint te, vágni olyan rendet, mint te!“ Biz ez hamar is a füldhöz vágná az embert. Szemközt a Wheeler és Wilsonnw yorki gyárának varrógépei állnak. Különböző szerkezetűeket látunk itt, ama többféle álláspontoké vetve világot, melyek a varrásipar mezején előfordulnak. Az egyik módszer diszító munkákhoz alkalmas, másik a tartós varrást végzi biztosabban egyik műhelyekben, másik a családi körben van helyén ; de mindegyiket a kezelés könnyűsége, a szerkezet soliditása, egyszerűsége és dísze jellemzi. A világhírű gépek mellett, régi római emlékek közepette, egy félreeső zugolyban legkitűnőbb moasztalosunk, Thék Endre néhány remek darabja szerénykedik. Pedig aki már a tavalyi „köztelki“ kiállításon három mesteri készítményével oly átalános dicséretet aratott, s aki az idén ismét ily „remek“-ekké áll elő, annak nincs oka félrelúni. Ahol most az készítményei állanak, a járókelő közönség nagyobb részének figyelmét bizony kikerülik, pedig az a varróasztalka, ágy és szekrény megérdemlik, hogy minél több szem gyönyörködjék bennük. Frommer Hermann mag- és növénykiállítása igen érdekes. Az a tengersok paszuly, vörös virágé fehér virágú kardbab, vaj bab, cukorgyöngy, dohány magvak, virágkel, cukorborsó, tojásgyümölcs, tarbolyamag, stb. ezrivel tolakodnak szemünk elé. A ebéd-repertoirban ugyan messze van a főzeléktől csemege, de miután itt a kiállításon a Frommer-fél paszulyokkal a magyaróvári felsőbb gazdasági tanintézet piros almái és arany körtéi majdnem kezet fogni látszanak, az átmenet rájuk természetes. A kiüllőre mentünk, lassan, halkan, mezőn az üstökös felé fordulva, mely szemlátomást nőni látszott, hihetőleg milliárd mértföldeket röpült néhány másodperc alatt. Végre a régi kapucinus-zárda sarkára értünk. Az üstökös emelkedni látszott: minél előbbre menünk, annál magasabbra emelkedett, kénytelenek .Voltunk fejünket fölemelni, úgy hogy Duchene végre nyakát is fájdítá, oly egyenesen nézett a levegőbe. Húsz lépésnyiről az üstökös kissé oldalvást mutatkozott. Haboztam magamban, vájjon okos dolog-e még tovább is menni, midőn a sergeant megállót*. — Sacrebleu! — kiáltá halk hangon, — az ottai lámpa! — A lámpa? — kérdem, melléje lépve. — Lehetséges-e? És elképedve bámultam reá Csakugyan a kapucinus-zárda vén lámpája volt- Soha sem gyújtották ezt meg, s pedig éppen azon egyszerű okból, mert a kapucinusok még 1792-ben elmentek, és Hanneburg-ban a tyúkokkal mennek aludni az emberek. De Burrus-nak, az éji őrnek, ki előre gondolta,hogy ez éjjel sokan leiszszák magukat, azon istenes szándéka támadt, hogy a lámpába gyertyát dugott, nehogy az emberek belepotyogjanak az árokba, mely a vén zárda mentében húzódik. Megnéztük közelről a lámpát. A gyertya hamva oly vastag volt, mint az öklöm; ha a szél kissé fújt, a hamv ismét föllobbant, és sziporkázott, miért is nagyban hasonlított az üstököshöz. Midőn mindezt tőről-hegyről szemügyre vettük, kiáltani akartam a többiek után, de a sergeant így szólott: — Hallgasson ön ! Ha tudnák, hogy mi egy lámpát készültünk megtámadni, szépen kinevetnének bennünket. Tehát csönd! Erre az elrozsdásodott láncot kettévágta, és a lámpa nagy zajjal, csörömpöléssel földre zuhant; mire mi ill a kerek, nád a kert, hazafutottunk. A többiek még jó ideig várakoztak, de miután az üstökös kialudt, bátorságot vettek maguknak — lefeküdni és elaludni. Másnap egész Hanneburgban el volt terjedve a hír, hogy az üstökös kialudt, mert Fink Mária imádkozott, és e nap óta szentebb hírben állott, mint azelőtt. Ilyen dolgok történnek a kis Hanneburg városkában. D'Ukassi-Zmokál Aranka. Édenkit, s az a jókedv, melylyel a csíkos arcú masánczkiakat, a remette-muskotályokat, a brüsszeli kurtaszárú almákat (melyeknél nem feledte el megjegyezni, hogy szerfölött ízesek), a téli vaj, bergamotte, charneusei körtéket mutogatja, akaratlanul is elárulja benne a szenvedélyes pomológot. Az előszámlált fajok sokaságának közepette, mint óriások emelkednek ki ama hatalmas fejű körték, melyeknek faját évek előtt a würtembergi király hozta Nápolyból s ajándékozta az óvári intézetnek. E befőzésre való körtékre különösen fölhívjuk gazdasszonyainkat, mert a mellett, hogy nagyon sokáig eltarthatók, sajátságos ízükkel a többi melléje tálalt gyümölcsnek is igen finom zamatot adnak. Az óvári intézet mellett, mint gyümölcskiállítók, méltó helyet foglalnak el: Botka Károly ref. lelkész Doháról, gr. Pejacsevich László pompás al- imáival Szlavóniából, az országos magyar gazdasági egyesület szőlőpéldányaival, Lipthay Ede Szabolcsból, ki nehogy a fajok elcseréltessenek, minden darab gyümölcsre nagy gonddal ráírta tussal a nevet, — valamennyi közt — az óvári tanár ítélete szerint de legszebb gyümölcspéldányokkal a zugliget lépett föl. E gyümölcsök folytatását a befőttek képezik. Küsmánosén szépek az „Erzsébetvárosi árvaleányház“intézeté, Vogel Péterné vörös áfonyája, szilva-, málna- és meggy-befőttje. A győri nőegylet ajándéka is nagy gondról, csínról és ízlésről tanúskodik. Röser Miklósné paradicsomai pedig már messziről nevetni látszanak. Az emberi ínyencség áldozatainak sorozatát a legbelső terem egy hosszúkás asztala zárja be, mely mellett nagy önmegtagadásba kerül leküzdeni az étvágy démonát, oly csábítólag kínálják magukat Schiller Zsuzsánna rektorné kenyerei, süteményei, Kiss Györgyné kalácsai s Czagonya Józsefné három tojással sült kugloffja; Prückler Ignácné püspökkenyere pedig valóságos püspöki falat. Hát még az a csaknem hófehérségü méz, melyet Orosz-Argay Sarolta ajándékozott az egyletnek, s azok a levesbe való tészták, tarhonyák, melyek akaratlanúl is a déli harangszóra emlékeztetik az embert. a gazdasszony-egylet kiállítása. (Cs. J.) Vasárnap reggel óta nagy szárnyú lobogók lengenek a nemzeti múzeumon, hirdetve, hogy a magyar gazdasszonyok egyletének házi ipar és gyümölcskiállítása megnyílt. A magyar gazdasszonyok rég kivívták már az „egri nevet, s nem mai dolog, hogy a mire munkáskezüket ráteszik,aranynyá válik, s lépteik nyomában áldás fakad. Tiz éve már, hogy a nyilvánosság terére léptek, s a mit ők a szép eszme ültetése percében oly nemes tűzzel karoltak föl, ma már terebélyes fává nőtte ki magát, melyen évről-évre új virág hajt rügyet, ha — mint a költő mondja— „letolta az ifjú lomb a tavalyit.“ Idei kiállításuk is méltón sorakozik a régiek mellé, s az elismerés koszorúját megint egy friss lombbal gyarapítja. Az idén a múzeum nagy előcsarnoka az a színhely, hol a házi- és kerti ipar közszemlére állitá ki kiválóbb termékeit. Már maga az előcsarnok díszes képet nyújt; a kiállított tárgyak sokasága, szépsége,s a mozgalmas élet pedig, melylyel minden lépten nyomon találkozunk, szerfölött tarkítja a látványt. A bemenetnél szép nők fogadják a közönséget, bájos mosolylyal és sorsjegyekkel. Balfelől a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztérium kiállítása vonja magára figyelmünket. Egész kis vásár van itt kerti eszközökből: célszerű fakéreg-tisztítók, vakandok-fogók, összehajtható kerti hágcsók, fairté kapák és fejszék egy darabban. Érdekes tableau: a lenkikészítő eszközök is, mind Belgiumból. A minisztérium által kiosztott rigai lenmagból termett len szerfölött kitűnőnek bizonyult be, valamint, a két üvegben kiállított tojás után termelt honi és japán selymérgubók nagyban magukra vonják a szakértők figyelmét. Gazdasszonyainkat érdekelni fogja az aránylag rendkívül kis helyen elférő kenyérsütő kályha is, mely szénsütéssel jár, s mint a mellékes bizonyítványok tanúsítják, igen célszerű. Vannak ezenkívül takaréktűzhelyek kis háztartásokra Amerikából, de amelyek — miután petróleum-láng kel hozzájuk — nálunk aligha fognak elterjedni. 1088