Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-01 / 251. szám

Mit nem rejt magába a köny ? Delejt, rokon- és ellenszenvet, életet és halált. Születésünktől sírunkig tengerként látjuk emelni a könyeket, mi tán többet, mint más emberfiai, mert hisz rólunk azt szokás mon­dani, hogy „sírva vigad a magyar!“ Ugyan kérem, mit tud csinálni, ha búsul ? De azért a könyeket megszokni még sem bírjuk, s minden csepp, melyet omlani látunk, más benyomást gyakorol lelkünkre, s más hatással van kedélyünkre; miért? mert minden köny más indokkal bir, s más jellege van. Az érzelem tengeréből több könyforrás fakad, legnevezetesb azonban kettő: az édes és keserű forrás. Édes: az öröm, meghatottság, szerelem és meg­térés könyve; keserű: a bánat, szenvedés, csalódás, reménytelenség és a nyomor könyve. Vannak áruló és hálakönyek; az elsőt oly­ára hullatja jegyese keblére, kinek tervében van e sze­rető szivet megtörni az által, hogy kezet másnak adandja; a hála könyeit pedig tisztelt hallgatóim e pillanatban aratják. Vannak jóizű és izetlen könyek is. Sokszor hallot­tam, s bizonyosan önök is hallották, hogy valaki egy szinmű vagy regény fölött jóizűn kisírta magát; az izetlen könyeket — sértés vagy célzás nélkül legyen mondva — a férjek szokták ismerni. A könyeket sok mindenfélére lehet használni, a többi közt igen alkalmas pintyőke-fogásra, férjek rá­­szedésére és imádók bolondítására. A könyet gyöngyhöz szokták hasonlítani, meg­lehet, azért, mert mindkettőben ritka a valódi, s na­gyon sok a hamis. A köny ereje megmérhetlen; néhány csepp sok-­­szor több kárt okoz, mint a legnagyobb zápor, vagy egy hadseregnél nagyobb hódításokat tesz. Ha a magasztosság vagy szép netovábbját akar­juk kifejezni, akkor is a köny eszméjéhez folyamo­dunk. Például: valakinek művészi, elragadó s nagy­szerűen szép játékáról a legdicsőítőbbet akarjuk ki­fejezni, azt mondjuk : „csak úgy sírt kezében a hege­dű.“ És hogy ez valóban szent igaz, arról épp most győzte meg önöket Reményi. De vannak sokatmondó kények is, s ezek nyújt­­ják az életben a legmeghatóbb képleteket. Oly hölgyet mutatok be, ki életének azon ne­vezetes mozzanatát lépi át, mely eget igér, de pok­lot is adhat. Szép, mint lángész eszménye; ifjú, mint a tavasz első virága; haját fátyol, s arcát harmat bo­ntja. Válságos pillanat küszöbén van, ott áll az oltár előtt. Nem lát, nem hall, s a hozzá intézett szokásos kérdésekre is népszerüleg felel. Félig van csak e földön, s félig egy ábrándvilágban lebeg; visszapil­lant a bűbájos múltba, s belemereng a titkos jövő­be. Megindulása közepette tekintete vőlegényére esik, szemeiben két könycsepp ragyog föl. . . Isten a meg­mondhatója, mennyit kérdenek, mennyit beszélnek e könycseppek! ? Néha egy csepp az érzelem tengeré­ből többet mond, mint kötetekre menő beszéd. Vagy a csöndélet kellő közepéből egy férjet ha­zafiúi kötelessége harctérre szólít. Kényezve válik meg családi tűzhelyétől, de menni kell, és szerető neje nyomban követi. Az öldöklés színhelyén a sze­gény nő hallja az ágyúk bömbölését, a puskák ropogá­sát; látja a por- és füstfelleget, midőn a két fél össze­csap ; látja a kardok és szuronyok villogását; látja, miként fordul le egyik-másik a lováról, szemei előtt hordozgatják el a sebesülteket, s lelkét szeme láttára adja ki akárhány. Szívverése eláll, lélekzete keblébe szorul, s ütereiben lázasan kering a vér; egyik-má­sikát kerdeni akarja, de nincs bátorsága; már ereje fogyni kezd, szemei elhomályosulnak, még néhány perc, és öntudatlanul roskad össze. Heves lódobogás közéig. „Ez ő!“ súgja a nő előérzete; pillanat múlva daliás férfi ugrik ki nyergéből, s neje lábaihoz veti magát. A nő férjére borul, nem tud szólni, de kö­­nyei megerednek. Mennyit mondanak e könyvk! Vagy egy anya az imádásig szereti fiát; nem csoda, az a szőkefürtű, mosolygó szemű fiúcska oly szép és okos, hogy még az idegeneket is megigézi. Az anya gondosan ápolja bálványát, őrködik álmai fölött, kíséri lépteit, gondozza még játékát is, s őrzi, mint szemefényét. Most a kertben mulatoznak, az anya figyelmét pillanatra elvonja egy érkező levél, az eleven vérű fiú ezt fölhasználja, s eloson. Mily rémület van a sze­rető anya arcára írva! A fiú égnek meredező fán, hajmeresztő magasságban kúszik ágról-ágra, játszián enyelegve halad fölebb és fölebb, nem sejtve, hogy a szédítő mélységben, mely alatta tátong, a halál rejlik. Az anya szívét fájdalmas görcs — vasmarok­ként — szorítja össze; nem mer szólni, nem mer moz­dulni, nem mer lélekzeni, hisz fél, hogy a legcseké­lyebb neszre a fiúcska megrezzenve a mélységbe zu­han , csak karjait terjeszti felé, csak szemeit emeli rá, mintha azoknak delej­ességével akarná vissza­vonni. A fiú ezt bátorításnak veszi, lemosolyog any­jára, mint Murillo Madonnáján fellegekből az angyal­fők, s tovább kapaszkodik; még csak egyetlen­­ magaslat van, a gyermek oda is könnyűtlen, nevetve kinyújtja kezecskéit; a kővé merevült anya idegeit halálborzadály cikázza végig, mit az ártatlan fiú nem is sejtve, az utósó ingatag ágba fogózik, s a gyönge ág mélyen meghajlik súlya alatt. Nincs me­nekvés! a rémület kétségbeejtő pillanata ez. A gyer­mek mindegyre mosolyog, az anyának pedig inkább és inkább feszülnek idegei. Az ág nagyot recseg, a recsegés hangja — mint az elitélt ereiben a bakó pallosának suhogása — a vért megfagyasztja, még egy pillanat, s a kis ártatlan mint sebzett galamb hull alá a magasból. A látvány az anyát megfosztja eszméletétől; két kezével elfödi szemeit, s többé se nem lát, se nem hall, se nem étkez. Midőn öntudatra ébred, a fiúcska vndoran tépdesi anyja ölébe a ma­gasból hozott galy leveleit, melynek megszerzése majdnem kettőjük életébe került. De a gyermek szerencsésen esett, ily ártatlanok fölött isten angya­lai őrködnek. Az anya keblére öleli a fürtös főt, sze­meit hálálkodva éghez emeli, s megerednek könyei. Hogy mit beszélnek e könyek, megérteni lehet, de leirni nem. S ki az, ki az ország határán leborulva, könyeivel áztatja a földet? Hanyatló korú férfi, ő egykor hazá­ját forrón szerető, virágzó ifjúságát annak szentelte, fölszabadításáért harcolt és vérzett. Hosszú, hosszú éveken át a száműzetés nyomor­kenyerét ette, most hazájába tért meghalni. Könyvi kötetekre menő történetet beszélnek. Amott a dombról aggastyán néz le szét, tekin­tete elmereng a végtelen rónán; a hanyatló nap meg­­ezüstözi fehér fürtéit, melyeket az esti szellő ját­szni lengedeztet. Nem szól, s nem sóhajt, csak néz. Látta ő e hazát boldogan és boldogul. Isten megál­dotta volt számos családdal, s körülre virágzott min­den. De a vad ellenség földúlta hazáját, a zsar­nokság kiirta boldog családját, s neki fogság jutott osztalékul. Húsz év után szabad, független lelke keresi a szabad hazát, de annak egyetlen ízét sem leli; szerető szive csak egyetlen tagot keres a boldog családból, de egy sincs,még csak sírdombjai­kat sem képes fölfedezni. Minden elpusztult, minden oda! Arcának barázdáin könycseppek folynak alá. Van-e a világon oly virágos nyelv, megható szónok­lat, mely annyit birna kifejezni, mint ez ősz ember könyei ? Isten megáldotta az embert észszel, szívvel, be­szélő­ tehetséggel, de hogy mindezen égi tulajdono­kat szentesítse, adott könyeket is, az öröm, fájda­lom, boldogság és kétségbeesés kifejezéséhez. Igaz könyek ritkán tévesztik az utat a nemes szivekhez. A könyet megérti oly nép is, mely a másika nyelvé­nek még hírét sem hallá soha. Kifogyhatlan a kények árja, s épp oly végtelen, mint az eszmék és képletek sorozata, melyek a ké­nyekből tükröződnek vissza; de önök bizonyára azt gondolják, hogy jobb volna erről nagypénteken ér­tekezni, s én méltányolva néma vágyaikat, nem vá­rakoztatom tovább is azon ritka élvezetre, mit a mai est még ígér. Csak egyet, ezzel tartozom önöknek, magam­nak és az igazságnak. Őszintén be kell vallanom: miért választom fölolvasásom tárgyául’ a könyet ? Azért, hogy alkalmat leljek megköszönni önöknek azon emberszeretetet, melylyel oly készségesen siet­tek annyi födél nélküli család és éhező gyermek kö­nyeit letörleni. A sírok fái és virágai. (Cs. J.) „Oh ! szép, midőn feledtség­ nyomta föld­ből kisarjad a szív, az elporladott,­ szép, midőn a „szent mező“ — mint a temetőt az olaszok nevezik — a kegyelet és szeretet tavaszi verőfényében, virá­gos kertként terül el előttünk, s a halál és enyé­szet dombjain egy szin- és illatgazdag költői élet viru­­lását látjuk ; vigasztaló resurrexit a sötét memento mók­ mellett. Halottak napja, az élő és hamvadó szivek ünne­pe ; a síri fák árnyában ezer meg ezer mécs világot, mintegy a más világ határára vetve át sugarát. E nap már az ó­korban is ünnepi köntösben jelent meg a népek előtt, s a síroknak kegyeletes ékítése nem a mai kor találmánya. A görögök és rómaiak cyprus­­ágat helyeztek kedveseik koporsójába, cyprus-ággal jelezték meg a házat, hol halott feküdt, és cyprusfát ültettek a sírdombok elé, mint keleten még ma is szokás. Konstantinápoly ázsiai részén hosszan el­nyúló cyprus-lombsátor födözi a törökök temetőit, sőt még oly vidékeken is, melyeknek éghajlata a cyprusnak nem kedvező, a Cyprus a gyásznak jel­vénye. A sárga és vörhenyes, illatos cyprusfa gyümölcseit hajdan gyógyszerül is használták, s balzsamos kipá­rolgása a mellbetegekre nézve oly jónak bizonyult, hogy a régi arab orvosok az ily betegeket rendesen Candia szigetére küldték. Fája rendkívül tartós. Ré­­giségi gyűjteményekben vannak egyes példányok, melyek több ezer évesek. A cyprus rendesen gömb­alakú ágas-bogas koronájú, mint az olasz jegenye. Spanyolországban Granada nyilvános kertjében van­­ egy cipresses de la reina, mely a XV-dik század első éveiből való. A khinai gyászcyprus Khina és Japánban a te­metők bejáratánál s a sírok jobb­ felén alácsüngő ágaival és lombjaival százával látható, mert mint a költő énekli, a kertben: „ . . . hol dús virág Borit el ágat és bogot, Onnét kiköltözött, Mert a cyprus nem boldog ott. Gyönyört nem ismer ő, A fájdalom vele rokon, Legjobb csak ő neki A temetőn sírhalmokon. S ha van boldogtalan, Kit senki nem szán, nem sirat, Keá borítja ő A lombos ágakat.“ Nálunk, miután éghajlatunk ridegségét meg nem bírja, helyét a thuja (thuja occidentalis), az akác és a szomorufűz pótolja. A thuja hazája Amerika s egy faja — az úgynevezett fehér cyprus — fehér bogyói és fe­hér virágai miatt Carolinában és Virginiában ma is a legkedveltebb síri fa. Nálunk úgy az életben, mint a költészetben sírfa gyanánt az ákác szerepel. „Szép alkonyán a sárga, csöndes ősznek Merengve nézik ákáclombjainkat. Miket fejfánknál a jég halkan ingat,­ énekli Petőfi, s valóban a dunántúli faluk teme­tői távolról nézve egytől-egyig valóságos kis akác- s erdőnek látszanak. Leginkább a fehér és vörös ákác (robinea pseudacacia és hispida) lett otthonos; déli Spanyolországban az afrikai (acacia farnesiana) szol­gál a sírok díszítéséül. Magvát 1600-ban bizonyos Jean Robin hozta IV. Henrik alatt Franciaországba, s azóta — talajunk szerencséjére — nálunk nagyon el­terjedt. Az akác egyik faját képezi a gleticia, melyet nálunk, miután állítólag megváltónk fején a tövis­koszorú gleuic­a-ágakból volt, istenfának nevez a nép, s ágas-bogas, tüskés természete miatt országszerte sövénynek használtatik. A szomorúfűz (salix babylonica) Babyloniából származik és szintén igen kedvelt sír­ fa,­de miután szerfölött nedves talajt kíván, nem terjedhetett el oly nagy mérvben, mint az akác. Habár törzse csak a harmad-negyedrendű fák közé sorolható, gazdasági tekintetben mégis nem jelentéktelen szerepet játszik, így például a salix caprea szenét rajzolásra és lőpor­­készítésre használják, héjazata pedig Dániában a kettyűsöknek részint cserzésre, részint festőanyagul szolgál. Sajátságos alcaloid-tartalmánál fogva úgy a fehér, mint a biborfűz héja hathatós szer a hideglelés ellen, hajlékony ágairól pedig egy gazdasági udvar bő tanúságot tesz. Barkáikról vagy virágaikról pedig a méhek mézet és viaszt gyűjtenek. Némely fűzfák barkái közül, melyek előbb kinőnek, mint a levelek, valami pamutforma pelyhek képződnek, miket,meg szoktat fonni, mint a közönséges pamutot, s papirost is csinálnak belőle. A sírok leghűbb és legvigasztalóbb virága két­ségkívül az örökzöld. Valóban alig van hozzáfogható növény, mely a kopasz, fölhantolt sírt barátságosabb keretbe tudná foglalni. Örök, hervadhatlan zöldjével az örökkévalóságot hirdeti, és szelíd mosolygása, kék- 1144

Next