Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-26 / 272. szám

— 1236 — .. .,, A Louvre francia szobrai. (Tárca Párisból). „Sculpture moderne,“­e büszke címet látjuk a Louvre földszinti csarnokának egyik ajtaja fölött. Ha e cím után azt véljük, hogy itt az új­kor művé­szetének összehasonlító tanulmányához kezdhetünk, akkor csalódunk. Nem találjuk itt az olasz szobrá­szok ragyogó névsorát, csupán Michel-Angelo-t, Benvenuto Cellinit és Canovát. Michel-Angelo-tól a „Két fogoly“ áll előttünk, mely bevégzetlen, mint maga a II. Gyula pápa mauzóleuma, melyhez faragva volt. Benvenuto Cellini-től a fontainebleaui nympha nem szobor, hanem dombormű, mely a fontainebleaui kastély egyik kapuját diszité. Canovától pedig csak a „Psychét elragadó Zephyr“ csoportozatot látjuk. Nincs egy darabka márvány sem Thorwaldsen-től, az „észak hideg szelétől megfagyott Lesbos borából,“ mint az ő műveit egy író nevezé. A francia szob­­rászatot találjuk itt föl csak, a renaissance-tól szá­zadunk kezdetéig. S még ez sem teljes. Remélhető azonban, hogy ez utóbbi hiányon segítve lesz, ha a kormány a királyi két­lakokból az idő befolyásának védtelenül kitett s még itt-ott nagy számban látható szobrokat méltó helyükre , a Louvre-ba költözteti. Legalább ezzel biztat utóbbi intézkedése, minek lehet köszönni, hogy a „Vénus pubique“ és „Remouleur“ szobrokat, a­melyek XIV. Lajos óta a versaillesi palota északi lépcsőzetét ékí­tették, közelebb ide száll­ták. Helyükre bronz­ máso­latukat álliták. Miért nem teszik ugyanezt Coston híres két lovával, melyek a Champes des Elysées fasorainak concorde-téri kezdetét őrzik ? Hisz isten csodája, hogy az ott vívott harc áldozatául nem es­tek, mint a Pradier „Lille“-je s több más szobormű. Colombe-bal kezdődik a francia szobrászat, mely az olaszok befolyása előtt — minden hagyomány és oktatás nélkül — kezdetleges volt; valódi középkori kőfaragás. A Columbe-ról nevezett teremben több névtelen művel találkozunk, melyek „Szent György harcának a sárkány ellen“ szerzőjét nem múl­ják fölül. A Jean de Boulogne nevét viselő teremben olasz műveket is találunk. S nem ok nélkül, mert Gian korán kiköltözvén, Bologna név alatt Olaszországban élt, s csak annyiban volt francia szobrász, mint Dürer Albert magyar festő , s a­mennyiben Zichy Mihály és a többi magyar. A művész oda való, a­hol működik. „A Hébét vivő Mercur“ csoportozata óriás és nagyszerű. Mellette Michel­ Angelo négy képletes szobrának másolatát látjuk, melyeket egy csapat olasz másolat költt. Ugyanitt több német szobrá­szati műre is akadunk: egy levétel a keresztről sár­ga rézből és fából faragva kolostori türelemmel, „II. Miksa győzelme“ és „A pihenés Egyptomban“ Dürer Albert után. Goujon-nal kezdődik csak a valódi francia szob­rászat. „Dianná“-ja egyike a legbámultabb remek­műveknek, s ez hű képe poitiersi Diannának, a híres szépségű királyi kegyencnőnek. Diánna le van félig dőlve, egyik kezében írja, másikkal egy szarvas nyakát öleli át, s a legkülönösebb az, hogy a mezet­­len Diánna hajéke az akkori divat szerint van farag­va s gyöngyökkel ékítve. Goujon a basreliefekben minden vetélytársat legyőzött s a „francia Phidias,“ a „szobrászat Cor­­regioja“ nevet érdemelte ki. „Deposition de croix“ című remek basreliefjét a görögökével nem csupán nemzeti hiúságból hasonlítják össze a franciák. A leégett Hôtel de ville-ben tizenkét fafaragása veszett oda. Ez tizenkét ajtótábla volt, melyek alle­­góriailag a tizenkét hónapot állították elő. Mily veszteség! Goujon János basreliefjeit és szobrait a könnyed munka, a kecs, az összhang s a kis téren is nagyot alkotni tudás jellemzik. A nehézségekkel játszó e mester a szent Bertalan-éj mészárlásaiban veszett el. Nem menthette meg művészi hite : hugenotta volt. Sokkal szerencsésebb volt kor- és hittársa, Jean Cousin, ki a Louvre által leírt egyetlen festmé­nyében, az utósó ítéletről, Michel­ Angelo módjára a pápát a pokolba tette. Jean Cousin mint festő, szobrász és építész sokáig szaporítá remekeivel Franciaország kincseit. Mégis a Louvre-ben csak egyetlen márvány viseli nevét, mely azonban remek: Philippe de Chabot francia tengernagy mauzóleuma, Germain Pilou majd egy egész termet foglal el. A sok közül fölemlítem legjobb művének tartott csoportozatát: három nő egy aranyos hamuedényt tart. Ha talán ez nem is volna a legkitűnőbb, bizo­nyára a legismertebb, mivel hosszas vita folyt s ez még napjainkban is fölújul, hogy ez a három nő a három grácia-e, vagy azok három erénye ? Az bizo­nyos, hogy az ellenkezés nagy. Köztapasztalat, hogy a legmakacsabb viták rendesen egy szó, egy betű haszontalanságán alapulnak; úgy itt is az a kérdés, hogy az egyik alak alatt olvasható elkopott fölirat charites-e (görögül grácia), vagy charité (irgalmas­ság?). E vita is mutatja különben, hogy a csoporto­­zat oly kecses, minélfogva komolyan nézhetik grá­ciáknak, s annyira naivan s öntudatlanul szép, hogy erénynek is beválik. Kell-e a művészetben ennél több ? Rendeltetése volt, — hagyomány szerint, — hogy II. Henrik és a híres Medici Katalin egyesített szivét zárja hamvvedrébe. Vizsgálva a St.-Denis-ben levő székes­egyház kincseit a Louvre-é mellett, azt a megjegyzést kell tennem, hogy Michel-Angelo remek mauzóleumai után a francia szobrászok — az örök mester dicső­ségét sóvárogván — a mauzóleumokban keresték a halhatatlanságot, s ebben osztották azt a pártfogó főurak és királyok hamvainak. Sarazin Jakab is, XIV. Lajost gyermekkorában előállító szobrán ki- fi­­­ rázta azt, mialatt a hölgy feszült tekintettel vizs­­gálá őt. — Megértettem önt, mrs., — mondá szünet után, — s nem is látom át, mi resz volna abban: egy sze­gény gyermeket boldoggá tenni ? De nem tudom, hogy fogunk az anyákkal boldogulni. De megáll­junk ! — szakítá félbe magát, felélénkült arccal. — Egyedül kell a gyermeknek lenni ? Nem lehetne vele az anyja, mint ápolónő vagy valami? A hölgy izgatott, reszkető szemekkel nézte őt. — Ha másképp nem lehetne, annak sem va­gyok ellene. Tud ön valakit, Fred? — Ismerek egy fiatal európai nőt, ki nagy nyo­morban van, s egyetlenegy — mint mondja —igen derék figyelmekkel bir. — Oh! menjen ön gyorsan, — szakitá félbe a hölgy, izgalmát tovább nem titkolva, — minden hiá­ba eltöltött perc veszélyt hozhat, de legyen ön­eszé­­lyes, elővigyázó! Megálljon, még egyet! — S most megborzadt attól, a mit mondani akart. — A nőnek az én meghalt gyermekemet el kell fogadnia s a ma­gáé gyanánt eltemettetnie, — mondá alig hallhatólag, — másként hogy szabaduljak a kis hullától? Fred egy ideig bizonytalan tekintettel nézett a hölgy szemeibe. .— Meglássuk, mit tehetünk, madame! Két óra múlva itt leszek. Megfordult, hogy távozzék; az úrnő utána né­zett, míg az ajtó bezárult utána; azután fölegyene­sül­t, s kezeit majdnem imaszerüleg emelé föl. — Nem hívlak segítségül, ég­ soha sem adtam rád sokat, s akármilyen vagyok is, de a képmutatást gyűlölöm. De te, szerencse, ki igen ritkán hagyál el, most állj mellém,s minden jóra fog fordulni! Holnap azután föl, f­el a gyermekkel Európába ! Akkor ült. Litton megkísérelheti önlealázásait; én pedig mos­tantól fogva őrizni fogom gyermekemet, azt elhiheti! A szolga bérkocsiba ült s egy negyedórás út után eljutott azon városrészbe, mely a szegények menhelye. Midőn a Margit által lakott háznak pisz­kos lépcsőjén fölhaladt s látta a tisztátalan ablako­kat s a mésztől megkopott falakat, megcsóválta fe­jét, összehasonlítva ismerősének jelenlegi tartózko­dási helyét azzal, a melyben egykor lakott. S midőn a negyedik emeletre ért a megjelölt ajtóhoz, határo­­zatlanul megállott, s hajába markolva, tusakodni lát­­szék magával a belépés iránt. A szegényesen bútorozott szobában, mely mind­amellett előbbi jobblét nyomait mutatá, Margit egye­dül volt, gyermeke bölcsője mellett. — Oh! Fred, ön itt van már ? Ez szép öntől! De hisz úgyis tudhattam volna, hogy meg fogja tartani szavát! — kiálta üdvözletül az érkezett elé, de an­nak arcára tekintve, egyszerre eltűnt a vidámsugár vonásairól. — Semmi sincs, Fred ? Mondja ki ön minden előzmény nélkül, el vagyok reá készülve. Fred zavartan szék után nyúlt. — Minden jól fog menni, — válaszolt, — de ül­jön le ön is , sok beszélni valóm van önnel. Midőn beléptem, ön bizonyosan arra gondolt, hogy mi lesz ebből a kis fickóból! — folytató a bölcső felé hajolva, hogy kikerülje a nő feszült tekintetét. — Eltalálta; valóban arra gondoltam,hogy hol­nap talán karjaim lesznek az egyedüli menhely szá­mára ; arra gondoltam, hogy habár még jelenlegi ön­tudatlan állapotában semmit nem tud is a nyomorról, egykor majd kérdezni fogja az istent, hogy mit vé­tett ő, a­miért e nyomorúságos állapottal verte meg ? Oh! Fred, magam is örömest tűrnék, ha e gyermek nem volna! Fred részvevőleg intett, de egyszersmind ajkai körül titkos elégültség mosolya derengett. — Igen, az anyai szeretet, valami csodálatos az ! — mondá. — De ha e gyermekből valami finom, gazdag gentleman lehetne, úgy-e, nem sajnálna értte semmi áldozatot ?, vagy csak azért szereti őt, mert magának is jól esik őt bírhatni? Az asszon­y figyelmesen rátekintett. — Miért kérdez ön ilyeneket, Fred ? Miért be­szél a gyermekről ? Fred lassan végighúza kezét homlokán. — Legjobb is lesz, ha nyíltan beszélek; finom diplomatiai alkudozásokhoz úgyis egy kissé durva va­gyok. Hallja tehát, Margit asszony! Ön nem tudja, mi vár önre és gye­rmeté.. Lady­nek van egy barát­nője, egy előkelő, gazdag lady, ki éppen most veszté el gyermekét, s attól lehet tartani, hogy megtébolyo­­dik, ha gyermeke nem helyettesittetik. A lady az ön kis gyermekét fiává fogadja s minden vagyonát ne­ki fogja hagyni, ha — természetesen — ön lemond anyai jogairól. — Megálljon, az isten szerelmére! — kiáltott föl az anya, ki feszült figyelemmel hallgató e beszé­det. — Gyermekemet odaadni? Soha, Fred! Fölemelkedett székéről s karjait védőleg ter­jeszté ki gyermeke fölött, mintha oltalmazni akarná azt az elragadástól. — Úgyis tudtam, hogy így fog történni!— mondá Fred lehangolva. — Ön e kisdedet csak ma­gáért szereti, s jövőjével nem törődik. Természetes! Még egyet, Margit asszony! Ön vele maradhatna a gyermekkel, s önnek is a legjobb dolga lenne; csu­pán azért az „anya“ nevezetért akarná-e ön gyerme­két egy fényes jövőtől megfosztani ? — Fred, gyermekemtől nem hagyom magamat megfosztani semmiért sem! Fred ismét hajába markolt. — Úgyis tudtam! — dünnyögő. — Nem tehetek róla, nem segíthetek rajta, s ezzel vége a dolognak­ Vontatva fölemelkedett. — Isten önnel, Margit asszony! Ne haragudjék reám!­ — És a csipkék, Fred ? — kérdé a nő, hevesen föltekintve, midőn a férfiú távozni készült. — Igaz bizony, azokat otthon feledtem, — felelt homlokára ütve, — de bizony isten, nem én vagyok a hibás! A ladynek annyi fontos dolga volt, hogy nem értem reá beszélni vele felőlük. Most az ifjú anyának eddigi nyugalma­s erélye is megtörni látszik. — No tehát szegény, szegény gyermekem, — mondá a bölcső mellé térdelve, — Jer, menjünk ki e házból most mindjárt, nehogy a sötét éjszakán dob­janak ki bennünket. Az utósó remény is kialudt, s nincs többé sehol. .. . — Menny dörgős menny kő! — dörmögé a szol­ga visszafordulva,­­— ez aztán anya, ki a helyett, hogy selyemvánkosba fektetné, szép szobában já­ratná s fényes jövőt, boldogságot szerezne gyerme­kének, az utcára viszi s a nyomornak jegyzi el legelső ifjúságában! Anyai szeretet ez? Ezért egykor isten számadásra vonja önt, Margit! —Oh! Fred, nem tudok megválni gyermekemtől. — N­em is kell megválnia, ki mondá azt önnek ? Csupán az „anya“ szót kell nélkülöznie gyermeke jö­vőjéért, boldogságáért; a meghalt gyermeket a ma­gáé gyanánt el kell temettetnie, s ezzel saját gyer­meke egy gazdag vagyon kétségbevonhatlan örökö­se leend. — Menjen, Fred! Istenem, gyermekemet elte­metni ! Nem tehetem, nem akarom ! Hagyja meg én nyekem nyomorúságomat s gyermekemet! Fred habozott, arcán a legkülönfélébb érzelmek vonaglottak. — Mindig mondtam, nincs nyakasabb teremtés, mint az anya! — se szavakkal az ajtó felé tartott. — Legyen úgy, a mint maga akarja! — folyta­t­tá. — Tegye tönkre gyermekét, lökje el magától a szerencsét, mire önt az isten kiszemelte; én megtettem kötelességemet; feleljen mindenről az ön lelkiis­merete ! (Folyt. köv.)

Next