Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-26 / 272. szám
— 1236 — .. .,, A Louvre francia szobrai. (Tárca Párisból). „Sculpture moderne,“e büszke címet látjuk a Louvre földszinti csarnokának egyik ajtaja fölött. Ha e cím után azt véljük, hogy itt az újkor művészetének összehasonlító tanulmányához kezdhetünk, akkor csalódunk. Nem találjuk itt az olasz szobrászok ragyogó névsorát, csupán Michel-Angelo-t, Benvenuto Cellinit és Canovát. Michel-Angelo-tól a „Két fogoly“ áll előttünk, mely bevégzetlen, mint maga a II. Gyula pápa mauzóleuma, melyhez faragva volt. Benvenuto Cellini-től a fontainebleaui nympha nem szobor, hanem dombormű, mely a fontainebleaui kastély egyik kapuját diszité. Canovától pedig csak a „Psychét elragadó Zephyr“ csoportozatot látjuk. Nincs egy darabka márvány sem Thorwaldsen-től, az „észak hideg szelétől megfagyott Lesbos borából,“ mint az ő műveit egy író nevezé. A francia szobrászatot találjuk itt föl csak, a renaissance-tól századunk kezdetéig. S még ez sem teljes. Remélhető azonban, hogy ez utóbbi hiányon segítve lesz, ha a kormány a királyi kétlakokból az idő befolyásának védtelenül kitett s még itt-ott nagy számban látható szobrokat méltó helyükre , a Louvre-ba költözteti. Legalább ezzel biztat utóbbi intézkedése, minek lehet köszönni, hogy a „Vénus pubique“ és „Remouleur“ szobrokat, amelyek XIV. Lajos óta a versaillesi palota északi lépcsőzetét ékítették, közelebb ide szállták. Helyükre bronz másolatukat álliták. Miért nem teszik ugyanezt Coston híres két lovával, melyek a Champes des Elysées fasorainak concorde-téri kezdetét őrzik ? Hisz isten csodája, hogy az ott vívott harc áldozatául nem estek, mint a Pradier „Lille“-je s több más szobormű. Colombe-bal kezdődik a francia szobrászat, mely az olaszok befolyása előtt — minden hagyomány és oktatás nélkül — kezdetleges volt; valódi középkori kőfaragás. A Columbe-ról nevezett teremben több névtelen művel találkozunk, melyek „Szent György harcának a sárkány ellen“ szerzőjét nem múlják fölül. A Jean de Boulogne nevét viselő teremben olasz műveket is találunk. S nem ok nélkül, mert Gian korán kiköltözvén, Bologna név alatt Olaszországban élt, s csak annyiban volt francia szobrász, mint Dürer Albert magyar festő , s amennyiben Zichy Mihály és a többi magyar. A művész oda való, ahol működik. „A Hébét vivő Mercur“ csoportozata óriás és nagyszerű. Mellette Michel Angelo négy képletes szobrának másolatát látjuk, melyeket egy csapat olasz másolat költt. Ugyanitt több német szobrászati műre is akadunk: egy levétel a keresztről sárga rézből és fából faragva kolostori türelemmel, „II. Miksa győzelme“ és „A pihenés Egyptomban“ Dürer Albert után. Goujon-nal kezdődik csak a valódi francia szobrászat. „Dianná“-ja egyike a legbámultabb remekműveknek, s ez hű képe poitiersi Diannának, a híres szépségű királyi kegyencnőnek. Diánna le van félig dőlve, egyik kezében írja, másikkal egy szarvas nyakát öleli át, s a legkülönösebb az, hogy a mezetlen Diánna hajéke az akkori divat szerint van faragva s gyöngyökkel ékítve. Goujon a basreliefekben minden vetélytársat legyőzött s a „francia Phidias,“ a „szobrászat Corregioja“ nevet érdemelte ki. „Deposition de croix“ című remek basreliefjét a görögökével nem csupán nemzeti hiúságból hasonlítják össze a franciák. A leégett Hôtel de ville-ben tizenkét fafaragása veszett oda. Ez tizenkét ajtótábla volt, melyek allegóriailag a tizenkét hónapot állították elő. Mily veszteség! Goujon János basreliefjeit és szobrait a könnyed munka, a kecs, az összhang s a kis téren is nagyot alkotni tudás jellemzik. A nehézségekkel játszó e mester a szent Bertalan-éj mészárlásaiban veszett el. Nem menthette meg művészi hite : hugenotta volt. Sokkal szerencsésebb volt kor- és hittársa, Jean Cousin, ki a Louvre által leírt egyetlen festményében, az utósó ítéletről, Michel Angelo módjára a pápát a pokolba tette. Jean Cousin mint festő, szobrász és építész sokáig szaporítá remekeivel Franciaország kincseit. Mégis a Louvre-ben csak egyetlen márvány viseli nevét, mely azonban remek: Philippe de Chabot francia tengernagy mauzóleuma, Germain Pilou majd egy egész termet foglal el. A sok közül fölemlítem legjobb művének tartott csoportozatát: három nő egy aranyos hamuedényt tart. Ha talán ez nem is volna a legkitűnőbb, bizonyára a legismertebb, mivel hosszas vita folyt s ez még napjainkban is fölújul, hogy ez a három nő a három grácia-e, vagy azok három erénye ? Az bizonyos, hogy az ellenkezés nagy. Köztapasztalat, hogy a legmakacsabb viták rendesen egy szó, egy betű haszontalanságán alapulnak; úgy itt is az a kérdés, hogy az egyik alak alatt olvasható elkopott fölirat charites-e (görögül grácia), vagy charité (irgalmasság?). E vita is mutatja különben, hogy a csoportozat oly kecses, minélfogva komolyan nézhetik gráciáknak, s annyira naivan s öntudatlanul szép, hogy erénynek is beválik. Kell-e a művészetben ennél több ? Rendeltetése volt, — hagyomány szerint, — hogy II. Henrik és a híres Medici Katalin egyesített szivét zárja hamvvedrébe. Vizsgálva a St.-Denis-ben levő székesegyház kincseit a Louvre-é mellett, azt a megjegyzést kell tennem, hogy Michel-Angelo remek mauzóleumai után a francia szobrászok — az örök mester dicsőségét sóvárogván — a mauzóleumokban keresték a halhatatlanságot, s ebben osztották azt a pártfogó főurak és királyok hamvainak. Sarazin Jakab is, XIV. Lajost gyermekkorában előállító szobrán ki- fi rázta azt, mialatt a hölgy feszült tekintettel vizsgálá őt. — Megértettem önt, mrs., — mondá szünet után, — s nem is látom át, mi resz volna abban: egy szegény gyermeket boldoggá tenni ? De nem tudom, hogy fogunk az anyákkal boldogulni. De megálljunk ! — szakítá félbe magát, felélénkült arccal. — Egyedül kell a gyermeknek lenni ? Nem lehetne vele az anyja, mint ápolónő vagy valami? A hölgy izgatott, reszkető szemekkel nézte őt. — Ha másképp nem lehetne, annak sem vagyok ellene. Tud ön valakit, Fred? — Ismerek egy fiatal európai nőt, ki nagy nyomorban van, s egyetlenegy — mint mondja —igen derék figyelmekkel bir. — Oh! menjen ön gyorsan, — szakitá félbe a hölgy, izgalmát tovább nem titkolva, — minden hiába eltöltött perc veszélyt hozhat, de legyen öneszélyes, elővigyázó! Megálljon, még egyet! — S most megborzadt attól, a mit mondani akart. — A nőnek az én meghalt gyermekemet el kell fogadnia s a magáé gyanánt eltemettetnie, — mondá alig hallhatólag, — másként hogy szabaduljak a kis hullától? Fred egy ideig bizonytalan tekintettel nézett a hölgy szemeibe. .— Meglássuk, mit tehetünk, madame! Két óra múlva itt leszek. Megfordult, hogy távozzék; az úrnő utána nézett, míg az ajtó bezárult utána; azután fölegyenesült, s kezeit majdnem imaszerüleg emelé föl. — Nem hívlak segítségül, ég soha sem adtam rád sokat, s akármilyen vagyok is, de a képmutatást gyűlölöm. De te, szerencse, ki igen ritkán hagyál el, most állj mellém,s minden jóra fog fordulni! Holnap azután föl, fel a gyermekkel Európába ! Akkor ült. Litton megkísérelheti önlealázásait; én pedig mostantól fogva őrizni fogom gyermekemet, azt elhiheti! A szolga bérkocsiba ült s egy negyedórás út után eljutott azon városrészbe, mely a szegények menhelye. Midőn a Margit által lakott háznak piszkos lépcsőjén fölhaladt s látta a tisztátalan ablakokat s a mésztől megkopott falakat, megcsóválta fejét, összehasonlítva ismerősének jelenlegi tartózkodási helyét azzal, a melyben egykor lakott. S midőn a negyedik emeletre ért a megjelölt ajtóhoz, határozatlanul megállott, s hajába markolva, tusakodni látszék magával a belépés iránt. A szegényesen bútorozott szobában, mely mindamellett előbbi jobblét nyomait mutatá, Margit egyedül volt, gyermeke bölcsője mellett. — Oh! Fred, ön itt van már ? Ez szép öntől! De hisz úgyis tudhattam volna, hogy meg fogja tartani szavát! — kiálta üdvözletül az érkezett elé, de annak arcára tekintve, egyszerre eltűnt a vidámsugár vonásairól. — Semmi sincs, Fred ? Mondja ki ön minden előzmény nélkül, el vagyok reá készülve. Fred zavartan szék után nyúlt. — Minden jól fog menni, — válaszolt, — de üljön le ön is , sok beszélni valóm van önnel. Midőn beléptem, ön bizonyosan arra gondolt, hogy mi lesz ebből a kis fickóból! — folytató a bölcső felé hajolva, hogy kikerülje a nő feszült tekintetét. — Eltalálta; valóban arra gondoltam,hogy holnap talán karjaim lesznek az egyedüli menhely számára ; arra gondoltam, hogy habár még jelenlegi öntudatlan állapotában semmit nem tud is a nyomorról, egykor majd kérdezni fogja az istent, hogy mit vétett ő, amiért e nyomorúságos állapottal verte meg ? Oh! Fred, magam is örömest tűrnék, ha e gyermek nem volna! Fred részvevőleg intett, de egyszersmind ajkai körül titkos elégültség mosolya derengett. — Igen, az anyai szeretet, valami csodálatos az ! — mondá. — De ha e gyermekből valami finom, gazdag gentleman lehetne, úgy-e, nem sajnálna értte semmi áldozatot ?, vagy csak azért szereti őt, mert magának is jól esik őt bírhatni? Az asszony figyelmesen rátekintett. — Miért kérdez ön ilyeneket, Fred ? Miért beszél a gyermekről ? Fred lassan végighúza kezét homlokán. — Legjobb is lesz, ha nyíltan beszélek; finom diplomatiai alkudozásokhoz úgyis egy kissé durva vagyok. Hallja tehát, Margit asszony! Ön nem tudja, mi vár önre és gyermeté.. Ladynek van egy barátnője, egy előkelő, gazdag lady, ki éppen most veszté el gyermekét, s attól lehet tartani, hogy megtébolyodik, ha gyermeke nem helyettesittetik. A lady az ön kis gyermekét fiává fogadja s minden vagyonát neki fogja hagyni, ha — természetesen — ön lemond anyai jogairól. — Megálljon, az isten szerelmére! — kiáltott föl az anya, ki feszült figyelemmel hallgató e beszédet. — Gyermekemet odaadni? Soha, Fred! Fölemelkedett székéről s karjait védőleg terjeszté ki gyermeke fölött, mintha oltalmazni akarná azt az elragadástól. — Úgyis tudtam, hogy így fog történni!— mondá Fred lehangolva. — Ön e kisdedet csak magáért szereti, s jövőjével nem törődik. Természetes! Még egyet, Margit asszony! Ön vele maradhatna a gyermekkel, s önnek is a legjobb dolga lenne; csupán azért az „anya“ nevezetért akarná-e ön gyermekét egy fényes jövőtől megfosztani ? — Fred, gyermekemtől nem hagyom magamat megfosztani semmiért sem! Fred ismét hajába markolt. — Úgyis tudtam! — dünnyögő. — Nem tehetek róla, nem segíthetek rajta, s ezzel vége a dolognak Vontatva fölemelkedett. — Isten önnel, Margit asszony! Ne haragudjék reám! — És a csipkék, Fred ? — kérdé a nő, hevesen föltekintve, midőn a férfiú távozni készült. — Igaz bizony, azokat otthon feledtem, — felelt homlokára ütve, — de bizony isten, nem én vagyok a hibás! A ladynek annyi fontos dolga volt, hogy nem értem reá beszélni vele felőlük. Most az ifjú anyának eddigi nyugalmas erélye is megtörni látszik. — No tehát szegény, szegény gyermekem, — mondá a bölcső mellé térdelve, — Jer, menjünk ki e házból most mindjárt, nehogy a sötét éjszakán dobjanak ki bennünket. Az utósó remény is kialudt, s nincs többé sehol. .. . — Menny dörgős menny kő! — dörmögé a szolga visszafordulva,— ez aztán anya, ki a helyett, hogy selyemvánkosba fektetné, szép szobában járatná s fényes jövőt, boldogságot szerezne gyermekének, az utcára viszi s a nyomornak jegyzi el legelső ifjúságában! Anyai szeretet ez? Ezért egykor isten számadásra vonja önt, Margit! —Oh! Fred, nem tudok megválni gyermekemtől. — Nem is kell megválnia, ki mondá azt önnek ? Csupán az „anya“ szót kell nélkülöznie gyermeke jövőjéért, boldogságáért; a meghalt gyermeket a magáé gyanánt el kell temettetnie, s ezzel saját gyermeke egy gazdag vagyon kétségbevonhatlan örököse leend. — Menjen, Fred! Istenem, gyermekemet eltemetni ! Nem tehetem, nem akarom ! Hagyja meg én nyekem nyomorúságomat s gyermekemet! Fred habozott, arcán a legkülönfélébb érzelmek vonaglottak. — Mindig mondtam, nincs nyakasabb teremtés, mint az anya! — se szavakkal az ajtó felé tartott. — Legyen úgy, a mint maga akarja! — folytattá. — Tegye tönkre gyermekét, lökje el magától a szerencsét, mire önt az isten kiszemelte; én megtettem kötelességemet; feleljen mindenről az ön lelkiismerete ! (Folyt. köv.)