Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)
1871-12-08 / 282. szám
282-dik fez. Péntek, december 8 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. s 7. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadóhivatal. Tanács a kacérságra. (A „Rövidlátók“ című vígjátékból.*) Legyen rejtélyes arca s modora, Ne nézzen nyíltan senkire soha ; S ki észreveszi, hogy reá tekint, Zavart színleljen, s nézzen rá megint. Kicsiny szavaknak fontosságot adjon, A nagy szavakra gúnyosan kacagjon ; Bókot ne tűrjön, mondja: csúnyább nincsen ! De minden szava bókra kényszeritsen. Ne legyen soha semmihez se kedve, Regéljen bús románcokat nevetve; Sóhajtson, s mintha szégyelné, mutassa, A férfiak sziv-titkait kutassa ; Szerelemről ne szóljon senkivel. . . E tudományhoz épp csak ennyi kell. Id. Ábrányi Kornél: Meggyógyult! (Novellette). D e s l y s-t ő l. I. Vidám baráti társaság ült együtt a grófnénál. Szegény grófné! Beteg volt, legalább képzelte, hogy beteg. Az igaz, hogy kissé halavány volt, de ez csak érdekesebbé tette. Soha elragadóbb, üde pirosabb színben ajkai még nem nevettek, és nagy fekete szemei ellenállhatlanabbul nem ragyogtak! És a kártya túlsó lapja ? A grófné özvegy volt, gazdag és huszonöt éves. Szerette volna, ha sajnálnák. Szegény asszony ! Orvos orvosnak adta az ajtó kilincsét, de minden tanács csak falra hintett borsó volt. Ezen estén az összegyűlt női kör egyik szép tagjának háziorvosát várták. Hires, nagytapasztalatú orvos, de a ki a fővárosban mint különc volt ismeretes. Az ígért órára pontosan beállitott. — Oh! orvos úr, — mondá a grófné eléje menve, — ön fog megmenteni engemet! — Azt hiszem, hogy igen! — viszonzá az orvos, olyanforma arccal, mely sokféle magyarázatra adhat alkalmat. — Kivánja, hogy azonnal félrevonuljunk? — Nem szükséges, grófné! Nem oly sietős. — De orvos úr, betegségem. .. — Legyen nyugodt. Soha se aggódjék! És ezzel nyugodtan melléje ült, mintha csak azért jött volna, hogy a többiek mulatságában részt vegyen. És csakugyan, rövid idő alatt élénk társalgás keletkezett, és egyik negyedóra a másik után röpült. Ekkor szőnyegre került végre a betegség, és annak oka. Mosolyogva hallgatott az orvos. Rövid idő múltán e szavakkal szaktta meg a beszédet: — Szép hölgyeim, a sok s a többihez még hozzátehették volna azt is, hogy az alsóbb néposztályban a legtöbb testi bajnak a tudatlanság s az anyagi szükség az oka, a felsőbb körökben pedig a semmittevés és az önzés. Több példával szolgálhatnék. A grófné szaván fogta az orvost, s a társaság élénken helyeselte. Beszélnie kellett. Az úrnő, kinek háziorvosa volt, gyors egyetértő tekintetet váltott vele, remélvén, hogy azon nőről fog beszélni, kit oly csodálatos módon mentett meg, kit ezen körben is ismernek, s a ki tizenöt év előtt halálos beteg lévén, most a legfürgébb, derültebb és boldogabb minden nő között. Az öreg úr szívélyesen és egyetértőleg bólintott fejével. Megkezdé. *) E tanácsot egy társalgónő adja egy hercegnőnek, ki a kacúrságot azért akarja megtanulni, hogy ez által kedvesét féltékenynyé tegye, s igy még jobban magához hódítsa. II. Az ifjú nő, kiről szólni fogok, egy bankár lánya, kinek gazdagsága és házias kedélyessége példabeszéddé vált, Ilkának hívták. A bankár mindenekfölött szerette egyetlen gyermekét. Azt képzelvén, hogy csak a gazdagság a boldogság, csak azon cél elérésére törekedett, hogy leányát Európa leggazdagabb örökösévé tegye. Ha ennyire jut, ki lesz boldogabb Ilkánál? Nincsenek-e milliói? És képzeljék önök az apa kétségbeesését, midőn a lány a milliók dacára egyszerre csak szomorú, beteg és naprólnapra szenvedőbb lett. A nábob összehívta az egész orvosi kart. Nem használt semmiféle orvosság. Engem hivattak. Az atya fogadott és vezetett be a beteg szobájába. Félig nyílt ablaknál pihent a beteg egy pompás kereveten. Csak miután az apa a szeretet gyöngéd hangján kétszer ismételte nevét, nyitotta ki nagy kéz szemeit, és azon pillanatban, midőn szempillái kettéváltak, két köny gördült alá kétfelől lesoványult arcán. A bankár elfordult. Lánya észrevette, vagy sejtette e mozdulatát, mert oly fürgén ugrott föl és vetette magát apja karjaiba, mely a gyöngeség ily látszatánál meglepő volt. — Bravó, — kiáltám hirtelen előlépve, — braj vissimó! Jó reggelt! ! Meglepetve és zavart arccal fordult felém a lányka. — X. orvos úr! Igen hires orvos! — világositá föl az atya. — Ah! — viszonzá a leányka, sajátos kecsesei nyitván föl ajkait, mintha mondani akarta volna: „no, ismét egy!“ Azután kerevetére dőlt le ismét A bankár hosszan elbeszélte, mi minden függ lánya akaratától, s hogy amit csak szíve kíván,minden megtörténik, és mégis kedvetlen és beteges. Beszélhetett már nekem. Én jó ideje feléje sem néztem. — Igen, grófné, már akkor eltaláltam, miért nem volt e kedves, gyönyörű teremtésnek semmihez sem kedve. Nem volt lelkének tápláléka azon bőség közzepette, és értelmének semmi föladata. Valamit útjába kellett ejteni, amit leküzdjön, habár kények között is. Éreztetni kellett vele, hogy valamiért van a világon, foglalkozást kellett neki szerezni, hasznos teendőkbe belevonni. A bankár végre, mintha legfontosabb érvét utójára hagyta volna, e szavakkal végző beszédét: — Szóval, én a nancy-i ifjú Storféval akartam eljegyezni, ki. . . Ilka vonásai heves ellenkezést árultak el. — Jól van! — mondám fölkelve. — A betegség okai ismeretesek előttem. — A bankár papírért csöngetett, hogy receptet írhassak. — Nem szükséges! — mondám. Ekkor Ilka felé fordulva, kérdezem: — Nagysád, nincs esetleg valami szerény külsejű kalapja ? — Van, orvos úr . . . de . .. — S egy nyakkendője, mit magára vethetne, szóval holmi kis polgárias öltözéke, amivel öt perc alatt elkészülhetne ? — De minek . . . ugyan minek ? — Nos, hogy velem jöjjön. — Önnel? És félkiváncsian felém fordult. De hová ? — hebegé az atya. — Az az én titkom. — Ah! — Nagysád, csak öt percnyi ideje van. És hogy elhatározását siettessem, fülébe súgtam: I — Atyja életéről van szó. Ekkor az öreget, ki némán bámult, a szomszéd szobába vivem magammal. Pár perc alatt megnyílt az ajtó és Ilka a küszöbön állott. A bankár megölelte leányát. Én karjánál fogva, lekisértem a lépcsőn és kocsimba ültettem. — Előre, kocsis! III. Mindeddig szótlan hallgatták az orvost. De végre közbeszólott a grófné: — Mondja csak, orvos úr, hová vitte a kisaszszonyt ? — Egész egyszerűen, — viszonzá, minden szót készakarva hosszú szünetek után ejtve ki, — egész egyszerűen betegeimhez. Erősen meg voltam győződve, hogy ez érdekelni fogja őt. Nemes szivü lányka, és én szívébe láttam. Az első háznál, melynél megálltunk, csaknem karjaimban kellett fölvinni az ötödik emeletre. A második padlásszobába már saját lábán jött föl, a harmadiknál már megelőzött. De a fiatal leányka tárcája már ekkor kiürült. — Szívesen kölcsönzök, amennyire szüksége van! — mondom. — Ne gondoljon vele, oly férfiút, mint kedves édesatyja, nem tehetünk tönkre. Egyébiránt még más út és mód is van a vigasztalásra és segélynyújtásra. — Minő ? — Majd meg fogja látni! És csakugyan. Azon nap szerencsés napunk volt. Egy szegény hetven éves nő valamelyik gondviselő házba hiába esedezett fölvételéért. Ilkának azonnal egy rokona jutott eszébe, ki ez intézet körül döntő szóval birt. Egy családatya valamely ház megbukása következtében, hol tiz évig dolgozott, kenyérvesztett jön. — Ez atyámat illeti! — mond Ilka, kiben immár egy akarat nyert életet. És igy folyt tovább. Midőn ismét hazaértünk, Ilka ötféle szorgos kötelességet jegyzett föl az első lapra. Belátta, hogy tizenhét évvel és épp annyi millióval nem szabad tétlen életet élni, még kevésbé meghalni. Érezte, hogy az emberiségnek ő is egyik tagja, kinek kötelezettségei vannak, és jótettekre kezdett lelkesülni. Meg volt mentve, lelke fölelevenült, ereibe visszatért az élet. Másnap reggel már türelmetlenül várt reám. Egy hó múlva oly jó szinben volt és oly jó életkedvtől pezsgett, hogy a bankár örömében magán kívül kiáltott föl: — Most már itt az ideje, hogy Storfét és comp.-t Nancyból meghívjam. Ilka elsápadt. — Nem! — szakítám félbe. •— Csak hagyja azt a Storfét et comp. urat. — Csak nem akarja orvos úr megtiltani lányomnak. . . — Hogy férjhez menjen? Nem! Kivéve a szóban forgó vőlegényt. Erről még csak ezután lesz szó. Ez engem illet. — Önt? — Nos, igen. Hisz ő az én gyermekem is némileg. — Igaza van! Pár évvel később meglátogattam a bankárt és kijelentem előtte, hogy immár itt az ideje Ilkánkat férjhez adni. — Úgy ? És kihez ? — Lucianhoz. — Azon művészhez, kitől lányom az első festményt vette meg ? — Mondja inkább: azon jeles és becsületes emberhez. Egyébiránt ő tőlem egy milliót kap. — Egy milliót ? És honnan az ördögből ? Lapunk mai számához félig van mellékelve.