Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-01 / 25. szám

25-dik sz. Csütörtök, február 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Kilencedik évfolyam 1872. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ kilencedik évi folyamára ajánljuk az olvasó­kö­zönség figyelmébe.. Lapunkat jövőre is kitűnő erők támogatják. Ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, egész évre lé frt. Az összegek az „Athenaeum“ kiadó­hivatalába küldendők. Az elő­fizetések postautalványnyal legcélszerűbben s leg­olcsóbban eszközölhetők. A T betű. (Elbeszélés). Irta: K­ózsaági Antal. (Vég.). — Hogyan ? — kérdé a pontos hivatalnok, ki nem képzelhette azt, hogy rendes könyvvezetésnél valami más napra is maradhasson. — Bocsánatot kérek Fricc úr, de a fejem fájt és gyakran az ablakhoz kellett támaszkodnom, hogy homlokom forróságát lehűtsem! — És csakugyan arca oly tüzes volt, mintha lázban szenvedt volna. — Hát miért nem szólt? Van itt elég ember, hogy a beteget pótolják. Máskor ezt ne tegye, mert megharagszom, stb., stb. Most pedig azonnal menjen haza, feküdjék le, ne vacsoráljon, stb., stb. A fiatal­ember szót fogadott, de mielőtt távozott volna, az ablakhoz sompolygott és erdő pillantással mondott búcsút új ismerősének. A szerelem dicsősé­gére be kell vallanunk, hogy Malvin kisasszony nem­csak hogy nem neheztelt a gyöngéd vonzalom e né­ma jeléért, hanem a­mennyire egy tizenhét éves leány bátorsága megengedte, egy kicsit viszonozta is azt. És ezzel még boldogtalanabbá tette a szegény fiút, mert hogyan közeledjék ő ez angyalkához ? Hisz azt sem tudja, hogy kicsoda? Hát ha valami nagy úri lány! Egy barátjától azonban megtudta, hogy e ház­ban Teles György földbirtokos lakik, ki a forrada­lom után külföldre menekült és csak néhány héttel ezelőtt tért vissza Amerikából, hol meggazdagodott. — Végem van! — sopánkodott a szőke könyv­vezető, — végem van! Barátja hiába igyekezett baját megtudni, Miska nem szólt semmit és egész éjszaka roszul aludt. De azért másnap rendes időben elment az üzlet­be és Fricc úr nagy örömére jó kedvvel foglalta el helyét. — Most, — ind­ulá magában, — kétszerte szor­galmasnak kell lennem, mert nagy célokat csak nagy szorgalom által lehet elérni. Én pedig nagy célok fe­lé törekszem. Most is örömmel merengett ugyan a szemközt lévő ablakon; most is boldog volt, ha Malvint az ab­laknál megpillantá; de ez nem lankaszto őt munká­jában, sőt új erőt adott neki, megkettőztetve munka­­képességét. — Igen, igen, — gondolá magában, — én sze­retlek, de mert szeretlek, munka és szorgalom által akarok hozzád emelkedni. Jövővel, melyet maga alkotand, biztatta magát a fiatal könyvvezető, ki képzelegni kezdett szeren­cséről, gazdagságról, fényes cégről, pompás lakásról és abban egy gyönyörű feleségről. Bízott magában és csillagában. Sokszor elgon­dolta, hogy a sors őt „ablakon át“ kívánja boldogí­­tani. Cédulahordóból úgy lett úri­emberré, hogy egy jó lelkű bankár látta munkásságát az — ablakon át. S most úgy ismeré meg a szerelmet, hogy egy fiatal leány megismerte őt az — ablakon át. S e néma isme­retség egyre fejlődött. Egy hó múlva már az ablak­táblák hasonlítottak kissé a távírdákhoz, sürgönyöz­­tek egymásnak. Egy nap ez a kérdő sürgöny fordult elő: „irhatok-e?“ A válasz ez volt: „irhát.“ Fiatal emberünknek sem kellett több. Alig vár­ta, hogy haza mehessen, szaladt a papírkereskedés­­be, hogy valami szép levélpapírt vegyen. Útközben egy sarokház előtt jókora tömeg­cso­portosort össze és a falon olvasott valamit. Ir­t ismerte e sarokházat, melynek falát oly sok­szor betarkította, s azért most már egy kissé undo­rodott is tőle. Nem szeretett többé visszagondolni egykori sanyarú napjaira! Félt, hogy ez képezi a válaszfalat közte és eszményképe közt. — Csak most hagyj békét zaklató démon! — gondolhatta magában, s kikerülve a csoportot, tova akart menni, midőn egyik barátja fogta karon és nagy érdekeltséggel beszélte el neki a tömeg csoportosulá­sának okát. Ez nem kis újság volt. Valaki egy fal­ragaszon tízezer forintot ígér annak, ki egy a forra­dalom alatt elveszett fiúnak nyomait fölfedezi, ve­zessenek bár e nyomok a temetőbe. — Különös történet! — mondá Miska, de azért csak tova ment. — Jer, olvassuk el, — mondá barátja, de hasz­talan ! Könyvvezetőnk csak toll után epedt, mert ér­zelmei mind ujjaiba mentek, hogy gondolatok és sza­vak alakjában a szép levélpapírra ömöljenek. Néhány percig ült csak íróasztala mellett, mi­dőn kopogtak. Az öreg Bálint bácsi komoly arckife­jezéssel lépett a kis, de kényelmesen és jó ízléssel bútorozott szobába. — Talán valami baj érte apámat, hogy e szo­katlan órában keresett föl ? — kérdé Miska nyugtá­knál. — Nem, fiam, hanem a kíváncsiság kergetett ide. Tudod fiam, mi — öregek — sajátságos csoda­bogarai vagyunk az istennek és ha valamit fejünkbe veszünk, nem nyughatunk addig, a­mig onnan ki nem kergetjük. — Üljön le apám és szóljon. — Tudod fiam, — kezdé az öreg utcaseprő kel­lő óvatossággal, — a szegény emberek nem olyanok mint az urak, kik ha sok pénzök van, nem félnek senkitől és semmitől. Mi, ha többet káromkodunk is,­­ mint az urak, mégis istenfélők is vagyunk. Emlék­szel, hogy tanítottalak téged az isten félelmére. Ha a déli és esti harangszó megkondult, együtt imád­koztunk, és a kereszt előtt áhitatosan kalapot emel­tünk mindig. — Emlékszem apám, s biztosítom, hogy attól, mit gyermekkoromban tanultam, férfikoromban el nem térek. De mit akar ezzel mondani, apám! — Semmit fiam, éppen semmit! Csak azt sze­retném megtudni, hogy most, midőn te is úr lettél, épp oly tiszteletben tartod-e azt a kis keresztet, me­lyet gyermekkorodban egy vékony fekete zsinóron nyakadban hordtál, mert ez a kis kereszt anyádnak emléke és én igen szerencsétlen volnék, ha te ezt az ereklyét eldobtad volna. — Legyen nyugodt, apám! Azért, mert az urak közé léptem, szegény származásomat nem szégyellem, és a szüleim iránti tiszteletről sem feledkezem meg soha. A kis kereszt, melyről szól, ime most is nya­kamon függ. A szőke fiatal ember elővonta a kis keresztet és ajkaihoz nyomta. Az utcaseprő is egészen átvál­tozott, midőn a megilletődött fiatal embert megölelte. — S most hallgass meg, — kezdé néhány perc­nyi szünet után az utcaseprő. — Ma egy falragasz csödítette össze a népet. Én is kiváncsi lettem és oda mentem, de miután távolról pápaszem nélkül nem tudok olvasni, egy mellettem álló urat kértem föl, mondaná meg, mi van abban a felhívásban ? Az a becsületes úri­ember pedig a legnagyobb készséggel elmondta nekem, hogy egy nem rég külföldről haza érkezett magyar család tízezer forint jutalomdijat igér annak, ki a forradalom alatt elveszett kis szőke fiúnak nyomaiba vezeti. A fiú akkor tájban egy kis aranykeresztet viselt nyakán s e kereszt belsejébe egy T betű van bevésve. Értekezni lehet mérleg-utca 2 szám, első emeleten, 3-dik ajtó alatt. Képzelheted állapotomat, mert a keresett gyermek, az, fiam! te magad vagy, és én áldom istenemet, hogy reményem teljesedésbe ment. Fájni fog ugyan, hogy rólad le kell mondanom, de én hiszem és remélem, hogy te ezután se fogsz megfeledkezni a szegény öreg utca­söprőről, ki az eltévedt gyermeket sajátjaként ápolta és nevelte. Miska eleintén az egészet álomnak tartotta, de midőn a kis keresztet bővebben vizsgálta és a felső végén a T betűt megpillanta, egészen megzavarodott. — Végzetes T betű, mily fur­csa szerepet ját­szol te az én életemben! — sóhajtott föl néhányszor és fejét karjára támasztva, a megkezdett levélre szög­­ző szemeit. — Jevünk, kedves fiam, — mondá az öreg Bá­lint, — minden perc, a­mit késünk, fájdalmat okoz szüleidnek. — Igaza van, apám ! — Ne nevezz engemet többé apádnak! Én bol­dog leszek, ha Bálint bácsinak fogsz szólítani, nekem pedig engedd meg, hogy ezentúl is tegezzelek! Ugy­e nem haragszol, hogy nem mondtam el neked a dol­got már elébb. Hiszen ha megtudod, hogy nem vagy az én fiam, bizonyára hátat fordítasz, s akkor ki ma­radt volna nekem ? — Hiszen igazi apám voltál, jó öreg! Egy nagy könycsepp csillogott a volt cédula­hordó szemében, midőn az ősz bajusza utcaseprővel kezet fogott.* Esti nyolc órakor a mérleg­ utca egyik házának első emeletében örömünnepet ültek. Egy a sors csa­pásai által hányatott család, hosszú évek után meg­találta holtnak vélt egyetlen fiát és egy szegény öreg utcaseprő életében először részesült abban a kitün­tetésben, hogy egy előkelő úri asszony megcsókolta ráncos kezét, a­nélkül, hogy ezt megakadályozhatta volna. Az ünnepélynek azonban volt egy szomorú je­lenete is. Az örömnyilvánulások közt két fátyolos nő lé­pett be az ajtón, kik elé a háziasszony harsányan kiáltotta: — Megvan a mi Bélánk! Siess leányom, öleld meg szeretett testvéredet! A két nő közül az egyik hátraveté fátyolát és testvérének nyakába rohant, de midőn megismerték egymást, mind akettő aléltan lépett vissza. Ők már ismerték egymást, de nem így. Az első testvéri csókba a szétfoszló szerelem zavara vegyült Egy percben kényeztek, azután mo­solyogtak, s ma már bizonyára édesdeden nevetnek, visszaemlékezve édes ábrándjaikra, melyeket egy­kor szőttek — az ablakon át. Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). Nemde Móric, — kérdé Beatrix, hol az ifjú grófra tekintve, hol a karmelitanőre, — nemde gyö­nyörű kis nővérem van ? Mennyire bolondulnának az emberek ebbe a kedves igéző alakba! De ne érezd magad valamiképp sértve e megjegyzésem miatt. — Hát miért érezném? — viszonzá Margit, szemlesütve. — Hiszen, midőn küszöbödet átléptem.

Next