Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-01 / 25. szám

jól tudtam én, hogy itt nem szomorú, halotti éne­ket, hanem az életnek dallamos énekét fogom hallani. — A propos! — szólt Beatrix, Mórichoz for­dulva, — mit is mondott csak önnek Fargiel asszony ? — Fargiel grófné még most sem akarja kegye­teket családja tagjaiul elismerni; azonban ő, ámbár tagadhatlanul szép asszony, nem oly elragadó, mint kegyed, — szólt Margithoz intézve szavát,— és nem oly szeretetreméltó mint kegyed, — folytatá Beat­­rixra tekintve. — Ejh, hagyjuk ezt, — szólt a színésznő. — Fargiel asszony nem lehet szép, miután nem jó asszony. Aztán sokat beszéltek még Fargiel asszony felől. Beatrix emlékezett, hogy már találkozott e nagyvilági nővel néhány bálban, s látta a Variót és páholyában egy hegyke gavallérral. — Az egész úgy tűnik előttem föl, mint va­lamely regény, — szólt Margit, — melyet csak alig hihetek el. — Mindamellett csakhamar meggyőződhetik kegyed a valóról, — szólt Móric, — mert indulnunk kell haladék nélkül a Marvy-kastélyhoz, jogainkat védelmezendők. . . . Önök jogait, akarom mondani, melyek ezúttal az enyéim is. Hejh, ha tudnák ke­gyetek, mennyire küzdöttem az előbb Fargiel asz­­szonynyal! Mily szirén és mily démon e nő. Itt csak­ugyan alkalmazható ama mondás, hogy „Si Dieu a commensé la femme, le serpent l’ a timié.“ Képzeljék csak kegyetek, boldogult anyjuknak nagybecsű le­velét a tűzbe akarta dobni, ezt a szentséggé vált le­velet, mely jogaikat fogja atyjuk előtt igazolni. A groom ismét megjelent az ajtónál. — Nos, mi az már megint? —■ kérdé a színész­nő boszúsan. — A színigazgató kérdezteti, akar-e már ma asszonyom a próbán jelen lenni? — Nem, nem!... Mindjárt átadom a húsz frank büntetéspénzt. Beatrix hirtelen odahagyta a szobát. Midőn Móric egyedül maradt Margittal, közele­dett s kérdést tett hozzá, eltökélte-e magát, hogy a karmeliták eleven sírjába temesse magát. — Igen, — szólt Margit, szép nagy kék szemét szomorúan vetve az ifjúra. — Pedig oly sok gyönyörre találhatna kegyed­nek szive a világban , hiszen csak a vén leányok­nak jogosult magányba menekülési vágya; és ke­gyed oly fiatal, oly szép!... Margit érzé, amint márványfehér arcát rózsapir özönlé el. — Miért nem szereti kegyed a napot, a nyíló virágot, a dalos madarakat, — folytatá Orbessac gróf, — holott szivében a pezsgő élet honol ? Ah! ha kegyed hallgatna szavaimra!... Móric megfogta Margitnak a kezét, ki nem igyekezett azt visszavonni. — Margit, én úgy szeretem kegyedet, mint nő­véremet— Bocsásson meg nekem e gyöngéd nyi­latkozatomért. Móric egy könyet érzett kezén. XVI. A színésznő és a karmelita apáca, Orbessac Móric odahagyta Beatrixot és Margi­­tot, hogy ügyvédet keressen jogaik védelmezésére. Komolyabb oldaláról kezdte szemlélni a világot. Soha szíve nem volt oly elfogult, mint öt nap óta. Hétfőn még egész a mámorig szerette Fargiel asz­­szonyt, másnap Margitot szerette imálylyal, míg négy nappal később Beatrixot szerette meg majd­nem bolondulásig. Egy bölcsész úgy nyilatkozott a szerelmi ügyek felől, hogy a­ki azokra nézve tisztába akar ma­gával lőni, még inkább belézavarodik, így volt ez­zel Móric is. E három szép alak mint délibáb az utas előtt, lebegett káprázó szeme előtt. Ő csak foly­vást haladt előre, a­nélkül, hogy utazásának mellé­kes tárgyaira ügyelt volna. Midőn a színésznő látogatói távoztak , Beatrix egyedül maradt Margittal, sírva dőlt le egy kis kanapéra. Margit meglepetve, némán közeledett felé, mert először látta nővérét komolyan sírni. — Miért sírsz ? — kérdé, néhány másodperc múlva megtörve a csöndet. Margit gyöngéden tekintett rá s megszorító kezét. — Magam sem tudom, miért sírok, — vála­szolt Beatrix, — csak azt tudom, hogy könyeim szí­vemből erednek. Ah! Margit, — folytatá és só­hajtva emelte szemét ég felé, — mily boldog vagy te! — Boldog? Margit keserű mosolylyal tekintett nővérére. — Igen, te nagyon boldog vagy, — folytatá Beatrix, — mert te egyedül istennek szenteled éle­tedet!! Én csak emberek társaságába való vagyok. Te tiszta vagy mint az angyalok, s jogod van sze­retni. . . — Valóban édesem, én nem értelek többé;e szomorúság nem a te természetedhez való. Mondd csak, mi történt veled? Beatrix mit sem felelt. — Én sokkal jobban ismerem lelkedet, mint tenmagad, hiszen hozzád legjobban illik a gondtalan kedélyesség. .. — Ah, Margit, — vágott közbe Beatrix, — te nem tudod, mit beszélsz; te ismertél csak, de többé nem ismersz engemet. Beatrix egy velencei tükörhöz közeledett. — Nem veszed-e észre, mennyire megváltozott arcom kifejezése ? Egyetlenegy napon egész forra­dalmat élt lelkem át. Tegnap még szántalak téged; meg nem foghattam, miként lehet élni a zárda ko­mor falai között; ma már irigylem sorsodat; szeret­nék magam is valamely cellába vonulni, hol teljes szívvel-lélekkel imádkozhatnám istenhez. Oly szent örömet érzenék én ott, mely teljesen fölüdítené lel­­kemet. Ha csak egy hétig tölthetném imádkozással napjaimat, azt hiszem, nekem is jogom lenne szeretni... — Mit beszélsz te ? — Te nem is tudod elképzelni, mennyire sze­retem én Móricot, úgy mint soha e világon még sen­kit nem szerettem! De ez engem boldoggá tesz, de egyszersmind elszomorít! . . . Margit! Te nagyon jól tetted, hogy fölkerestél, mert kivel közölhetném én inkább örömemet és bánatomat ? ! — Én, — szólt Margit némi szünet után, — nem irigyellek, de megvallom, jellemedet ismerve, nem hittem volna, hogy annyira elérzékenyülhess, midőn ezelőtt egy évvel tőled elbúcsúzván, oly ró­zsás kedvben, a világ örömzajában visszahagytalak, a melyben máig is élsz, mely nem szivedet, csupán szemedet kápráztatta el neked, ki oly szép ruhák­kal, bútorokkal és gyönyörű fogattal láttad el magadat. .. — Szép ruhákkal! — kiálta föl Beatrix hirte­len föllobbanva. Ezzel bement öltözőszobájába. Margit követte. — Szép ruhákkal! — ismétlé, fölnyitva egy szekrényt. — Íme, ezek az én szép ruháim! Ezzel egész halmaz selyem-, bársony- és kasmir­­ruhát szedett ki, s ledobva a padolatra, boszúsan taposta azokat. (Folyt, köv.) A mi csárdásunk. — Farsang közepén. — Akárhány olvasója e lapoknak, mihelyt e cikk címét elolvasta, félre fogja tenni a lapot, imigyen sóhajtva föl. — Ej ! Hogy meri a csárdást csak emlegetni is, a ki nem látta, miképpen járta azt néhány évvel ez­előtt Bajza Lenke! Rendesen e sokat magasztalt úrhölgyet szokták fölemlíteni, mint a valódi nemzeti zamatú, jellemze­­tes és hamisítatlan magyar csárdás példányszerű táncolóját. Fájdalom, soha sem láttam az ő csárdását, — de szolgáljon némi mentségemre az, hogy legalább meg­lehetősen ismerem — atyja költeményeit. De ismerem a csárdást is, a mint azt most jár­ják, 1861 óta, mely év e demonstrativ táncnak va­lóságos arany-esztendeje volt s annak történetében korszakot alkot. A kik ismerik a régi jó idők csárdását, azt mondják, hogy 61-ben e tánc — úgyszólván — el­­korcsosult, kinőtt tulajdonképpeni keretéből, túlzá­sokba esett és ősi, egészséges mivoltából kivetkőzve, mindennemű ferdítések martaléka lett. Egy francia, midőn vele együtt néztem a szün­­óra utáni csárdást, önkénytelenül így kiáltott föl: — Furcsa egy kankán ez a „thhardache“ ! Az igaz, hogy a nyugati szemnek furcsa. Egy terem, melyben kétszáz pár járja a csárdást, megér­demli, hogy megtekintése végett valaki Páriából Pestre utazzék. Van ebben a mostani csárdásban valami, mely egyidőben mélabús és rakoncátlan, ledér és illedel­mes, faragatlan és raffin h­ozott. íme a padlózat egyetlenegy kockája. Két ember áll rajta: nő és férfi. Derékon f­ogják egymást, úgy forognak egymás körül aprózott léptekkel. A legna­gyobb intimitás ez: nem fér közéjök más, de nincs is ott semmi dolga. Ha ott hagyod őket , negyedóra múlva visszatérsz, még mindig csak úgy forognak, se gyorsabban, se lassabban. Egyszerre három lépésnyire vannak egymástól. Nem vetted észre, mikor szöktek széjjel, azt sem tu­dod , miért. Ők maguk sem tudják , azért tették, mert nincs okuk rá, így néznek most farkasszemet. Lábaik szakadatlanul tipegnek, de térdeik csuklói alig-alig hajlanak meg. Nem köti őket össze semmi, csak a szem sugara, a pillantás. Ruganyos tánc, mely húzódik, húzódik a végtelenbe, vékony lesz az észrevehetlenségig, de nem szakad el mégsem. Percek múlnak. A két tipegő — úgy látszik — elfe­lejtette egymást. Mindenik magának tipeg. Semmi gondja egyiknek a másikra, annak se ő rá. Közöttük más alakok surrannak el. Egyszerre a hölgy a terem másik végén andalog. Iramodását alig vette észre valaki. Átsiklott az emberi tömkelegen, mint az ara­­nyos gyík a magas sás között. Ott tipeg most a sa­rokban. Bókol — senkinek. Néz­d senkire. Egy kő­oszlop áll ott, azzal táncol. De a ruganyos fonál nem szakadt el. Száz ember sürgésen-forgásán át oda vonzza hozzá elhagyott párját. Szökik a kis kacér. Már a másik oszlop előtt lejt. Utána az üldöző. Most — most megfoghatná, átölelhetné derekát, szorosan, hatalma­san. Nem, a ragyogó selyempille tovalebben ujjai közül, mintha varázsos fuvalom lebbentette volna odább. Hol van ? Ott. . .. Már meg itt. . . . Most amott. Dejszen elédbe kerülünk! Megvagy úgy-e ? Nem is eresztünk el egyhamar. Párducként szökött felé az ifjú. Két kezével át­kulcsolja karcsú derekát. Beragadja magával az ör­vénybe, egy képzelt örvény láthatatlan forgójába. És forgatja, sodorja maga körül a szédületig... lába alig éri a talajt, repülni látszik, a bő öltözék fodro­san, habosan hullámzik a légben, a könnyű foszlatag uszály kígyóként csavarodik lábaik köré. Téboly, őrsület ez ? Az is, nem is az, a­mint veszszük. Hogyan kell hát tu­ajdonképp azt a csárdást járni ? Nincs táncmester, a­ki azt megmagyarázhatná. Tán két ember sincs, ki egyformán lejti. Nem any­­nyira a nőkről értem ezt, ezek mindannyian szoknya alatt járják, mely az árnyalatok felét elnyeli, de a férfiaknál az ugrás, szökdécselés, lábcsuklás, hajlon­­gás stb. ezen furcsa systemájából aligha tudna va­laki szilárd szabályt kiszűrni. Úgy járd, a­mint a lábad nőtt: ez, úgy látszik, az egyetlen regula, íme, ez az „ifiúr,“ pongyola gondatlanságot szenvelegve, egyéb mozgást sem tesz, csak azt, hogy fölváltva cipői orrát és sarkát hozza egymással érint­kezésbe. Ez­ a szelid, pallérozott, parasztságából ki­vetkőzött bokázás. Fénymázas topánján úgy sem pöng sarkantyú, minek bokáznék hát erősebben ? Táncosnője eközben csupa apró bókocskát csinál neki, százat is öt perc alatt. Ha csipője kissé föl-alá nem hullámzanék, észre sem venné az ember. Az a másik úri egyéniség meg a korcsolya tör­vényeit alkalmazza a csárdásra és jégnek nézi a pa­dozat kockáit. Ő csuszkál, előre-hátra, jobbra-balra, igen ügyesen; kár, hogy szánkóra ültetve nem tol­hatja maga előtt párját, mint kedves „toloncot . De korcsolyázni nem csak korcsolyán lehet, ha­nem kefén is. A padlófényesítő kefén szokott korcso­lyázni, és így cselekszik ama harmadik úr is, csak­hogy kefe nincs a talpa alatt. Se baj, azért a padló ott, a­hol ő járta, mégis fényesebb, mint bárhol a te­remben. A frissít meg legjobb volna hordóban jár­nia­­ úgy be­taposna két mázsa káposztát, mint a legtalpasabb mindenes. Eközben jól belekapaszko­dik hölgyébe, mert ezt használja támpontul, melynek segedelmével Archimedes szava szerint, nem a föld­golyót ugyan, de önmagát ki kiemeli sarkaiból. A szomszédja ismét más formán fogja föl a csár­dást. Az ő nézete szerint: e tánc velejét a paszuly tisztogatás látszik képezni Legalább lábujjhegyével úgy kapargál a padlón jobbra-balra, mint ujjával a 106

Next