Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)

1872-03-07 / 54. szám

54-dik sz. Csütörtök, március 7. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Katodhasábos petitsor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 k. Apáról fiúra. (Elbeszélés.) Irta: b. Horváth Miklós. I. Perlaki Tamás aggasztó hírét véve atyja betegségének, azonnal útnak indult, külföldről hazájába, de fájdalom, a tüdővész fejlődése gyorsabb volt még a gőzmozdony sebes vágtatásánál is, s mire Tamás Perlakfalvára érkezett, atyját már a ravatalon találta. Nem maradt tehát egyéb teendője, mint hogy az istenben boldogult Perlakfalvi Perlakit a cinterembe örök nyugalomba elhelyezze, ama cinterembe, hová ecsaládnak temetkezni hagyományos joga volt. S e jogot a leggáncsoskodóbb konposszeszorok egyikének sem jutott eszébe kétségbe vonni vagy megtámadni, miután jól tudták mindnyájan, hogy e „nemzetes és vitézlő familia“nagyterjedelmü birtokok ura volt egykor, s vidékszerte nagy tekintélyben részesült, mielőtt a mostoha sors megvonván kegyét az utódoktól, szegénységbe sülyesztette, nem hagyván meg egyebet örökségül egy sárgult pergamentre festett büszke nemzetségfánál, mely a gerendás szobában rozsdás szegen csügg. A hét szilvafás nemes emberré sülyedt utód, Tamás, most szabadon választhatott: vagy e nemzetségfa ágain boldog önámitásban elmerengve, az éhkortyot nyelni, vagy — húsz holdas birtokán gazdálkodva, annyit szerezni, a mennyivel egykor ha meghal — eltemethessék. De Tamás e két alternatíva egyikét sem választó, mert képességeinél fogva szellemi munka után is megélhetett s penészes pergamentek emlékein merengeni éppen semmi kedve. Az újabb kor embere volt, kiszakítva végképp a múlt hagyományaival, nemes önérzettel karolta föl azt, mire az ősök tán szánakozva mosolyognának, de mi reá nézve sem lealázó, mert önerejének vívmányaként tekinti. Atyja, a táblabiró Perlakfalvi Perlaki, szegénységben halt el. Tamás elmélkedve járkált föl s alá a sárga agyaggal sikárolt kis szobában. A büszke nemzetségfa, mely sárgult pergamentre festve a falon csüngött, csak a sors keserű gunyját éreztette vele s a sors ellen erőtlenek valónak karjai, különben letiporta volna; a szegénység ellen sem kelthete ki, mely az atyai födél alatt tanyát vert, nem ölelhette föl izmos karokkal s nem dobhatta ki a világból, különben már rég megtette volna még atyja életében. Tamás lelkületében valami szilárd, rendkívül férfias, hogy azt ne mondjuk — szigorú volt, minélfogva inkább szeretett volna indulatlainak viharos rohamú irányt szabni, semmint lágyan elérzékenyedni; de miután a sorsot atyja szenvedéseiért felelőssé nem tehette, bánatjában könyet hullata, ez volt tán az első köny, mely arcain lepergett. Az idő már estére haladt s Tamásnak gyermekkori emlékeit fölidézve, az is eszébe juta, hogy van e szobában egy szekrény s e szekrénynek egy rejteke, mely titkos rugó érintésére föltárul. E szekrényhez lépett most, melynek diógyökértáblái az évek hosszú során egészen megbámulták. Érintse-e kezével, megpattintsa-e a titkos rugót , mely föltárván előtte a szekrényt, újabb bizonyítványt szolgáltatna arra, miként atyja mint koldus halt el. Tamás e keserű, sivár benyomásokat tán azért kereste, hogy érzékeny ellágyulásától menekülve, zaklatott kedélye egész méltó nehezteléssel forduljon a végzet ellen, mely atyját, nagyatyját s dédatyját üldözte. Megpattintá tehát a rugót. A szekrény föltárult s üres mélyében semmi sem vala, csak egy irat, levél alakjában. A levél borítékján e szó vala olvasható: Végrendeletem. Perlaki végrendelete volt. Tamás feltörte a régi divatu nagy pecsétet s ezt olvasó: — Haldokló kézzel írom e sorokat, semmim sincs, koldus vagyok — de hazudtam, van egy titkos bejáratú szobám, telve hagyományos emlékekkel, apáról fiúra szálltak, neked hagyom, s neked hüledező keblem áldását vagy átkát. . . Keresd föl Rokfalviné nénénket, ő majd bevezet a Perlakiak archívumába s megmagyarázza a hagyományos tárgyak becsét. Tamás újra meg újra olvasta a rejtélyes végrendeletet, anélkül, hogy megfejthetné. Szive ösztönszerűleg érzé, hogy váratlan és meglepő dolgokról fog értesülni. Hol volt ama szoba, melyről mit sem tudott s mik lehettek ama hagyományos emlékek ? S végre mi volt amaz alternatíva, mely atyai áldást vagy átkot vonhata maga után — átkot egy gyöngéd, jó atya részéről, s átkot egy haldokló ajkairól ő reá, ki atyjának soha nem vétett! . . . Tamás előtolta az ajtóreteszt és Rokfalviné nénjéhez sietett. A nagynéne Perlaki tőszomszédjában lakott, szegényes kis házban, melynek meglepte zsindelyfedelét már csak az ige tartotta s mely helyenkint az idő súlya alatt beroskadt. A külső pitvarban, széles tűzhelyen egy macska nyújtózkodott, zöldes szemeit bámészkodva az ide- igenre meresztve. A pitvartól balra egy kis szobában Rokfalviné szendergett hársfa-székén. A belépő, ki e szobában széttekint, első felfedezésül a szegénységre bukkan, a szegénységre egész rideg sanyarúságában; s ha e mohó benyomásoknak hitelt nem adva, megvizsgálja az asztalra terített szőrtakarót, csakhamar meggyőződhetik, miszerint melyette, valamint ha a tertelmes faládát megkongatja, hogy az üres. — Ki az ? — kérdé a nyolcvanéves agg, midőn Perlaki már előtte állt. — Én vagyok, Perlaki Tamás, öcséd. — Ah te vagy! szólt Rokfalviné, mintegy fölvillanyozva, — tudtam, hogy el fogsz jönni — téve hozzá percnyi szünet után, — tudtam hogy el kell jönnöd, atyád is eljött egykor, fiatalon mint te s habozás nélkül mint te, fiam. — Néném, — monda Tamás, Rokfalviné aszott kezét ajkaihoz emelitve, ■—hagyományos emlékeink, örökségem végett jöttem. — Örökségedért öcsém? — jegyzé meg az agg fájdalmas mosolylyal, — örökségedet csonkítatlanul átveheted azonnal,jel vezess!—kiálta föl, rendkívüli erélylyel. Tamás s nagynénje szótlanul haladtak az elhunytnak sokáig, itt belépve: — Vezess a diófa-szekrényhez, — monda. Tamás engedelmeskedik. — Told félre a szekrényt. Perlaki félretolta s most egy kis ajtó előtt állt, melyen keresztben egy vas-pánt volt lakattal lebilincselve. — A lakat kulcsát! — Megállj csak, mond az öreg, zsebeiben keresgélve, megállj ... a kulcsot bon feledém . . . s annak megragadvan a vas-pántot, izmos kezével fölfeszité s a rozsdás lakat Rokfalviné lábai elé gurult. — Erős kezed van, — jegyzé meg az agg, — adja isten, hogy szived is oly erős legyen! Tárd föl tehát a titkos ajtót, lépj be a szobába, s mondd el a mit ott látni fogsz. Tamás belépe a szobába, hol különböző összefüggés nélküli s értéktelen tárgyakra bukkant. — Mit látsz ? — kérdé az agg. — Sok mindent s mégis semmit! — Semmit ? — mormogá ingerülten Rokfalviné, — nevezd meg a tárgyakat egyenkint s én majd megmagyarázom. Tamás engedelmeskélék. — Egy pártát látok itt. — E pártát Perlaki leány fejéről tépte le egy álnok kéz, egy gaz csábitó, ki ledéren elhagyta, minek következtében Perlaki Viola bánatában és szégyenében meghalt. (Folyt. köv.) Pantjer Dörken. (Elbeszélés az ems-vidéki népéletből.) Campe Dincklage bárónőtől. (Folytatás.) A kép közepén egy keskeny, halvány lányalakult előrehajlott aszkóros vállakkal és nagy beteg szemekkel, sovány ujjain gyűrűk és tagjain szorosan testhez álló fehér ruha, mely a kékes arcbőr mellett sárgás színbe csapott át. Arckifejezése nagy megerőtetésen kívül, mely térdein egy erős nagy gyermeket tartott, semmi mást nem árult el; alig hihető, hogy e gyönge teremtés képes lett volna e kövér csecsemőt csak tíz lépésnyire is cipelni a nélkül, hogy össze ne roskadt volna. Annál megnyugtatóbban hatott anyja közelléte, kinek dicsfénye két ujnyival keskenyebb volt. Szent Anna tagjain fekete bársony folyt végig és arca határtalan jóságot fejezett ki. Mindketten a képből ki, föl a kékbe néztek. Dicséretet érdemelt még József is, ki egy ágat tartott kezében; feje kissé kopasz volt és nem megvetendő embenpointal birt. Zöld vadászkabátot és jól készített csizmákat viselt. E négy alak képezte a központot; balról még egy szent térdelt, kinek fejét csak igen szerény dicsfény vette körül; talán szent Augustin vagy valamely más áhitatos férfiú. Csak egy alak volt dicsfény nélkül; ez volt az egyetlen alak, mely a festő eszméjét, célját, némileg érthetővé tette, visszatükrözte — egy bűnbánó Magdolna, halálfővel és kereszttel kezében, szép barna szemeit égre emelve, mintegy a jövendő élet kérdéseképp. Arc és alak még gyermeteg -fiatal, életvidor, sőt élvszomjas volt; a gyengéd, finom vonások mit sem árultak el a leküzdött szenvedélyből,a hajtott ajk erélye, a szép szemek tüze szunyadott meg; ha kezei a keresztet és halálfőt megragadták, az nem azért történt, hogy minden földi jónak egy csapással véget vessen, hanem inkább ama gyermekies kíváncsiságból, mely az élet és halál, ég és föld között tátongó űrt még soha sem mérte meg. Nézte-e valaha más szemlélő is ily érzelmek közt e képet? — A fiatal ecetüzleti ügynök nem tudta. Élete egy szüntelen munkálkodó atya szigorú nevelése alatt folyt le, ki hozzá még embergyűlölő is volt. Helylyel-közzel megfordultak ugyan agyában gondolatok és képek, melyeknek összekötő pontját és eredetijét azonban nem ismerte, ilyenkor azután úgy tetszett neki, mintha — talán gyermekkorában — egy egészen más országban lenne, hol a felhők és a fák, a madarak és az emberek olyanok voltak.