Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)

1872-04-03 / 75. szám

75-dik sz. Szerda, április 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI lapok: IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az ol­vasók figyelmébe. Napi­lapunk ára évnegyedenkint 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt, s az „Athenaeum“ kiadó­hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújí­tását, hogy mindenkinek teljes számú példá­­n­y­o­k­k­a­l szolgálhasson. A boros pohár. Elindula egy pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a­minek, Kéne abban lenni. — Itt a tej, még párolog, Szőke tehén adta. Rész egérfogó cica, Éld világod rajta. Elindul a más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. — Itt a szintéz ! a pohár Telik csordulásig. Szemtelen légy, lakomázz A befuladásig. Újra indult más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. — Itt az olaj ! merre vagy Régi jó sovány böjt, Oh szegények ünnepe, Hogy veszítsen a föld ! Ismét indult más pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a­minek, Kéne abban lenni. Drága jó víz, nincs sehol Enyhítőbb te nálad! S iszsza, iszsza, iszsza már Minden élő álat. Mégis indult egy pohár, Nem volt benne semmi. Mégis annak, a minek, Kéne abban lenni. S benne megcsillant a bor, Ember észrevette : Állatoktól igy magát Megkülönböztette. Nyalakodik a cica, A legyek lakoznak, Dőzsöl a böjt, a vizen Állatok osztoznak; De ki borral, jóval, él, Megvan méltósága. Ember ő, s ha mása nincs, Vagyon — adóssága. Erdélyi János. Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Irta : Beniczky-Bajza Lenke. I. Csinos, de egyszerűen bútorozott szobába veze­tem olvasóimat, hol az asztalon égő lámpa, ernyő ál­tal födve, kétes világot hint a körülálló tárgyakra s az asztal melletti pamlagon ülő két koros nőre, kik mindketten — kézi munkával kezükben — beszél­getnek. — Igen, igen, kedves őrnagyném, — mondá az idősb, valamivel ifjabb társának, ki sietve kötött a ha­risnyán, mig a beszélő munkáját koronkint szomo­rúan ereszté ölébe s gondolkozott: — az idők el­járnak, s én e percben ha visszagondolok a lefolyt harminc évre férjhezmenetelem óta, álomnak tetszik az egész múlt, s alig birom elhinni, hogy újra egye­dül állok e földön. pillanatban nemsokára Nagy könyek hulltak végig arcán. — De kedves barátnőm, — szólalt föl türel­metlenül a másik s egy pillanatra félbehagyta köté­sét, — hogy lehet ily szomorú eszmékkel foglalkozni akkor, midőn három derék, szép és kedves leánynyal birunk, s a két idősb, évek óta boldog nő, a legifjabb pedig tegnap tartá esküvőjét, s oly váratlan nagy parthiet csinált. — Az igaz, — mondá az előbbi nő, kit Wald­­ner Karolinának hívtak, s egy tábornoknak volt özve­gye, mialatt letörte könyeit és újra munkájához fo­gott, — igaz, magam is átlátom, hogy a sors iránt há­látlan vagyok s isten ellen vétkezem, ki oly atyai szeretettel gondoskodott szegény leányaim felől. Azonban ha az ember utósó gyermekétől megvál, mégis csak egyedül marad. — De hisz­ ez az anyák közös sorsa, kik bár­­mint szomorkodnak is fészekből kiröpült gyermekeik után, nem óhajtanák, ha leányaik nyakukon marad­nának, és végre is, édes Linám, ha az igazat meg­­valljuk, te nem leányaid, hanem leányod távozása fölött keseregsz, kit gyermekeid közül legjobban sze­rettél, és kit — köztünk legyen mondva — kissé túl­ságosan el is kényeztettél. — Csalódol, ha ezt hiszed, — viszontá élénken a tábornokné, — mert én gyermekeimet teljesen egy­formán szeretem, de igaz, hogy Márthával legtöbbet foglalkoztam, mert a sors legkevesebb szellemi te­hetséggel ajándékozta őt meg gyermekeim között, s d­e hiányt akartam a nevelés által kipótolni. Az özvegyné vállat vont. — Ez lásd túlság. Az oly gyönyörű leánynál,­­ mint Mártha, senki sem keres még szellemi felsőbb­­­­séget is, s ha annyira nézünk, a legnagyobb hiányo­­­­kat is elfelejthetnék nagy szépsége mellett. S végre­­ is Márthának van annyi esze, mint legtöbb társának; s gyermekeit nem látogatja meg, akkor . . . s eleven, változó, és szeszélyes, mint egy kis ördög, s ! — Most talán kevésbbé tehetném, mint bármi­­t ez kell a férfiaknak, kik valóban nem kincset és­­ kor! — vágott közbe Waldnerné. — Öreg, beteges r­észt kivánnak a nőknél,­­ vagyok évek óta, most pedig már egészen egyedül is. — Nem is a férfiak, hanem önmagunk miatt ! Eddig Mártha kíséretében még inkább vállalkoz­­ó szükséges az ész, miáltal mindig helyesen birunk­­­tam volna, mig most egyedül nem indulhatnék­­ Ítélni és körünkre hatni, mert végre ha elmúlik az­­ útnak, ' ifjúság varázsa, eszünk által még mindig birjuk le- \ —Ez nem kifogás, kedves anyám, mert bárme­kötni férjeinket, kik a szép anyát igen hamar meg­ lyikünk örömmel értte jönne, s a legnagyobb szere-A tábornokné felelni akart, de e csöngetés hangzott be az előszobából, s női hangok. — Ez Laura, — mondá az őrnagyné fölemel­kedve , — s én megyek. Tudom, hogy a tegnapi es­küvőre ideérkezett leányaid csak ma maradnak még Pesten, s egyedül hagylak, hogy őszintén beszélhes­setek együtt. Az ajtón magas, nemes tartásu, kissé halvány fiatal nő lépett be, s a két öreg nőt tiszteletteljesen és nyájasan köszöntvén, néhány szót váltott a készü­lődő őrnagynéval, ki azután elhagyta a szobát. A fiatal nő letette kalapját és felső öltönyét, s anyja intésére helyet foglalt, ki levévén a lámpáról az ellenzőt, figyelmesen szemlélte leányát. E fiatal nőt nem lehetett szépnek mondani, s ar­cának szabálytalan vonásai az első pillanatban föl­tűntek, azonban nemes kifejezése, eszes szemei, és ajka körül egy leírhatatlan szelidségü mosoly, bárkit is meghódítottak volna. Barna haja gazdag fürtök­ben omlott vállaira, s tartásában különös nyugalom és erő volt. — Már előbb jöttem volna, kedves anyám, — kezdő kellemes althangján a fiatal nő, —■ azonban­­ annyi végezni­valóm volt, mielőtt elutazom, hogy­­ csak e pillanatban szakadhatok el dolgaimtól, s most­­ eljöttem, hogy együtt töltsük az estét. Azt hiszem,­­ Karolina is nemsokára itt lesz. — Köszönöm, kedves leányom, hogy ez estét nekem áldozzátok oly hosszú válás után, i imét oly hosszú távollét előtt, mert tudom, hogy egyhamar nem láthatlak viszont. Laura arca szomorúságot árult el. — Ha most utósó leánya férjhezmenetele után sem tesz le kedves anyám ama föltételéről, hogy szokják, míg a szellem folyton újat változatost és el nem fogyhatót bír a házas életnek nyújtani. — De hát te azt hiszed Lina, hogy a férfiak nagyon szeretik az ily szellemdús nőket, kik eszükön ravaszságukon túljárnak, s kik ha nem eszesebbek is, de mindenesetre ügyesebbek náluknál ? Én más tapasztalatokat tettem e világon. A férfi eszes­ és együgyű egyformán, külső bájakat keres a nőnél, s az észt vagy mellékesnek, vagy — ezt a legtöbb esetben — fölöslegesnek tartja, és terhére van, mert a csak kevéssé eszes nő a leglángeszűbb férfin is ki­fog játszi elméje által, mely tulajdon a férfi­ észből többnyire hiányzik, s én ha neked volnék, nem Mártha hanem inkább Laura fölött aggódnám, kinek — sze­rintem — a sors több észt adott, mint amennyire szüksége van. — Ő már hat év óta asszony, boldog és elé­gedett. — Az oly zárkózott jellemeknél ezt soha sem lehet bizonyosan tudni, s végre is én azt hiszem, hogy neki föl kellene hagyni szenvedélyeivel. — Az Írással ? Miért ? A tehetség bármily irány­ban erény, s én ebben soha sem gátolom. — Nem akarok tetteidbe avatkozni, de szerin­tem e szenvedélyt jobb lett volna elfojtani, hogy több ideje maradjon a háztartásra és gyermekei ne­velésére, kik az írónő nélkül felnőhetnek, de nem az anya nélkül, kinek — mással lévén elfoglalva — csa­ládi hivatására nem marad ideje, tettel kisérnek; de félek, hogy nem ez az egyedüli ok, a mi visszatartja, hogy minket fölkeressen. — Talán igazad van. Meglehet, előítélet tőlem, de leányaim férjeihez nem szívesen vagyok hosszabb ideig közel. A férjek azt tartják az anyákról, hogy leányaikkal szövetkezve, hibáikat keresik és talál­ják föl, s én mente akarván maradni a gyanúsítástól, lemondok arról az élvezetről, hogy gyermekeimet házi körükben lássam. — Bocsásson meg kedves anyám, de ez termé­szet elleni balvélemény, a melyben az a legszomori­­tóbb, hogy minket foszt meg jelenlététől, s leányai soha sem részesülnek ama szerencsében, hogy mint háziasszony, nő és anya mutathassák be magukat. A tábornokné hallgatott; eszébe jutottak az őrnagyné szavai s habozni látszott ama kérdés fölött, mit szivének jól esett volna kimondani. — Es te valóban kívánnád magadat e három oldalról bemutatni nekem, és hiszed, hogy hivatáso­dat mint nő, anya és háziasszony betöltöd ? A natal nő meglepetve függesztő anyjára sze­meit : — E kötelességek betöltése nélkül nem tud­nék élni. Az öreg nőnek enyhítő sóhaj hagyta el keblét* (Folyt. köv.)

Next