Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
tatlan ingerrel bir tisztelőire nézve; a német hölgy szépsége kevésbbé vakító látványt nyújt ugyan, de annál mélyebb benyomást gyakorol, s kivált különös szépségű szeméből, igéző báj sugárzik ki. Ha a magyar nő egy óra alatt tíz férfiszivet hódít meg, a németnek győzelmei ugyanez idő alatt alig fognak e számnak felére terjedni; de nem is viszi ám összes kecseit az ütközetbe, hanem jókora kontingenst tart azokból vissza ama döntő csatára, midőn már nem több férfinak meghódítása, hanem csak egynek, a jövendő férjnek megtartása forog szóban. Mint már említem, a szép nők mind a két országban túlnyomó többségben vannak a nem-szépek fölött. A németek magasabb és sugarabb termettel bírnak, de alig hinné az ember, mily kevés figyelmet fordítanak a természettől bőven nyert kellemeik kiművelésére, midőn a magyarok — nagyobb hiúságuknál fogva, s ismervén a természet makacsságát, mely sohasem engedi a hölgyek kecseit annyira kifejteni, hogy ne maradna azokon valami kicsiszolnivaló, sa lehetőségig szeretetreméltók igye-keznek lenni, s hóditó viseletük és élénk társalgási modoruk mellett külső lényüket még a finom kacérságnak bizonyos neme is emeli, mely nélkül a legnagyobb szépség is elveszti néha ingerét. Ha a német nő nevelése a férfiak merészebb kísérleteit mindenkor a kellő korlátok közé képes visszautasítani, a magyarnál erre nézve elégséges egy tekintet, mely a döntő percben imponálni s az érzékek mámorát kijózanítani képes. Ha szabad a hölgyeket szép szobrokhoz hasonlítani, akkor a németek szeretik magukat a talapzaton csodáltatni, midőn a magyarok szívesen leszállnak arról, meggyőzve tisztelőiket arról, hogy ők sincsenek csupa márványból. Mind a két nemzetbeli nők főhibája, mely azelőtt köztük túlnyomólag uralkodott, melyet azonban a demokrata elvek fejlődésénél fogva a mieink mindinkább kezdenek letenni, a magasb műveltséggel össze nem férő ama viselet, melyet főleg Poroszországnak, az arisztokratikus gőg e par excellence hazájának hölgyeinél észlelhetni, midőn illatszeres légkörükbe véletlenül oly valaki téved, ki sem születésre, sem vagyonra nézve nem hasonló hozzájuk. Mint megváltoznak egyszerre az imént szépségtől és kellemtől ragyogó arcok. Hogy fintorgatják szájukat s bigyesztik le ajkukat; a sima homlok redőkbe vonul ; az igéző szemek merevenen tekintenek magok elé; a társalgás foly;ama megakad; egymás fülébe suttognak, s a merész betolakodót megvető pillantással méregetik. Bármily illedelmesen viselje is magát szegény „idegen,“ — hiába a szép hölgyek szemét hályog födi, érdeme iránt — ha rang vagy gazdagság nem emeli őt — merővakok. A magyar nő e tekintetben sokkal szabadabban gondolkozik, mit részben fesztelenebb társalgási modoruknak lehet tulajdonítani. Hölgyeink érdekkel viseltetnek átalában minden iránt, amit az érdem fogalma alatt nagyrabecsülnek. Minden műveit férfiút, ha illemes külsővel bír, annak tekintik, akinek mutatkozik. Ritkán kérdik: kicsoda? s még ritkábban: honnan jön? Úgy veszik, ahogy találják, s a többi véletlen dibdáltsággal keveset törődnek. Megtisztelik őt ismeretségükkel, csupán abból az okból, mert arra méltónak tartják, s ha nem szorosan házasságról, hanem csak társalkodásról van szó, mindegy nekik, akár egész, vagy félig behorpadt címert visel, s akár teli vagy üres erszényből födi kiadásait. Nem hallgathatom el azonban, hogy mind a magyar, mind a német hölgynek gyöngéi közzé tartozik minden, ami külföldi. Csak messziről jöjjön valaki, s legyen elég vakmerő magát előkelő külföldinek adni ki: bizonyos lehet, hogy kedves vendég lesz a legválogatottabb körökben. Ha csalfasága később napvilágra jön is, nem sokat törődnek vele: a kalandor már annyira befészkelte magát a házakba és szívekbe, hogy ez utóbbiakon kívül mellette harcol még az elévülés is! A magyar nő különben élénk, vidám kedélye és szeretetreméltó nyugtalansága által ingerli föl a férfisziveket, míg a német hölgyet szende viselete s lágy érzelmessége teszik szerfölött vonzóvá. Ám az pillanat alatt hódít és ragad el mindenkit, ez pedig lassabban merül le a kedélyekbe. A magyar nő az áradó folyamhoz hasonlít, mely — ha idején nem menekültél előle, — elsodor magával ; a német nő a csöndesen lehömpölygő patakhoz, mely mellett szívesen elmélázunk. A társalgás a magyar nővel módnélkül élénk és kábító, mintha apró röppentyűk szikráznának ki elméjéből, melyek ha elsustorogtak, éj és nap közti homályhoz hasonló lelki állapotot idéznek elő, a német nő pedig latba veti szavait, s nem mond többet, mint amit érez, sőt gyakran ennek is elhallgatja felét. Ha sikerül a magyar nő szívét megnyerni, birtokosnője mindent átéreztet velünk, ami édes és kellemes van a szerelemben. A kábító érzés, melyet gerjeszt, nem enged időt az eszméletre. Szívünk folytonos hullámzásba jő, gyönyör és nyugtalanság közt, s most a legszerencsétlenebb, majd meg a legboldogabb embernek képzeljük magunkat, de mindig a bolondulásig szerelmesek vagyunk. A német nő a szerelemnek csak édességeit izlelteti azzal, a kit szeret. Valódi csemege ő a nyugodt s hidegebb vérű férfira nézve, a ki csudálata tárgyát képezi s a ki-ben egyedül önmagát is szereti. A magyar nő heves és indulatos, ha szerelemféltő. A német nő féltékenysége sokkal szelidebb természetű, s a helyett, hogy az illetőt megsértené, még inkább hiúságának hizeleg. A magyar nő nem talál mentséget annak számára, ki őt megcsalta, elfordul tőle s megveti; mig a német nő ragaszkodása ahhoz, a kit egyszer szeret, majdnem a mesés heroizmusig terjed. Ha a szerencse ama kedvezésében részesülhetnék még, hogy a határtalan tisztelet és őszinte hódolat helyett, melylyel mindkét ország szeretetreméltó hölgyei iránt viseltetem, köztük választásom is lehetne: nem tudnék e kényes helyzetben okosabbat tenni, mint egy harmadik nemzetbelinek, a francia Fontenelle e szép és találó szavait követni: „J’aimerais mien Phillis pour quelques mois, Mais Daphnis pour tout ma vie.“ Hogy kit gondolok én Phillis és kit Daphnis alatt ? az az én titkom marad, melyet — ha harminc évvel fiatalabb volnék,— talán olvasóim is érdemesnek tartanának találgatni. Frankenburg Adolf: A Liszt-lakoma, (D.) A búcsú-lakoma, melyet Liszt Ferenc tiszteletére húsvét-vasárnapján este a „Hungária“ dísztermében rendeztek, a szó teljes értelmében a „szeretet vacsorája“ volt. Mert e kiváló embernek nemcsak nagy dicsőség jutott osztályrészül, hanem a legbensőbb szeretetnek is igen nagy összege. Aki őt ismeri, bizonyára nehezen fogja meghatározhatni : vájjon a művészt bámulja-e benne jobban, vagy az embert szereti? Fájdalom, nem minden lángelme tudja úgy megőrizni a szív nemes erényeit, mint ő, kiben semmi önzés, semmi irigység, semmi cselszövés nincs. Tanítványait máig is úgy szereti, mint a jó atya; híveit nyájas barátsággal, ellenségeit pedig, (mert neki is vannak a színfalak mögött!) mosolygó türelemmel tekinti. E tulajdonai azok, melyeknél fogva úgyszólván a szeretet levegőjében él, ami elkényeztethető ugyan, de legkevésbbé sem rontotta el. S ez a szeretet jellemezte azt a díszlakomát is, mely húsvét vasárnapján igen fényes társaságot, (több mint kétszáz vendéget) gyűjtött egy társaságba. Pesten nem láttunk még fényesebb társaságot nyilvános lakomán. Mindenki oly teljes díszben jelent meg, mint a legnagyobb estélyeken szokás. A szép teremben, melynek nem hiányzik egye- lébe, csak a „tüdő“ (a légszellentyűzés,) fölül a tükör ■ alatt, márványoszlopon Liszt mellszobra állt, babérkoszorúval ékesítve. Az asztalfő díszhelyére az éljenzésekkel fogadott „mester“-t ülteték. Mellette kétfelől gr. Széchenyi Imréné (a háziasszony, kezében gyönyörű bokrétával), és Semseyné Csáky grófnő foglaltak helyet. Odább jobbra-balra gr. Andrássy Aladárné, b. Orczy Bódogné, gr. Karácsonyi Guidóné, b. Augusz Antalné, gr. Teleki Sándorné, b. Vay Béláné, gr. Zichy Pál Ferencné, Szirmay Ottóné, Zobelné szül. Yay grófnő, gr. Csáky Gyuláné, gróf Festetich Leóné és még sok szép asszony és leány, az előkelő, művészeti és irodalmi körökből. A társaságnak legalább is egyharmadát hölgyek képezték. Az asztal felső részétől három hosszú szárny nyúlt lefelé s mind a legsűrűbben el volt foglalva. A művészvilágnak ritkán látható együtt ennyi tagja. Ott volt az öreg Erkel is, kinek zeneköltői s karnagyi érdemeit hálátlanul kezdik feledni Richterért, ki épp ezen a napon utazott el Bécsbe. Pedig meg kellene gondolni, hogy azt a zenészeti anyagot, melyből Richter meríti jelenlegi nagy sikereit, mégis csak nagyobbára az öreg Erkel hozta létre, s először is az ő philharmoniai hangversenyei képezték ki a pesti magasabb zeneízlést Az, hogy most egy újabb, tévé-kenyebb, ifjabb erő még nagyobb hatásokat ér el, s nem ok arra, hogy feledjük a régiek érdemét. A Liszt-lakoma átalában magyaros szellemű volt, ellentétben a Richter-lakomával, hol egyetlen magyar toaszt volt: a b. Orczy Bódogé Pauliné aszszonyra, ki most is jelen volt. E lakomán nem hallottunk többet mindössze hat felköszöntésnél, s ezek közül négy, anyanyelvünkön hangzott. Ábrányi Kornél emelt először poharat, s lelkesülten beszélt az ünnepekről, kit a gondviselés adott nekünk s ki külföldön szerzett valamennyi koszorúját haza hozta, hogy e nemzet oltárára tegye, s végül óhajtá, hogy azok a „Tamások“ is, kik nem hisznek a magyar zenei törekvések jövőjében, mielőbb megtérjenek s egyesülve, vállvetve mozdítsák elő e jövőt. Gr. Apponyi Albert is Lisztről beszélt s azokról, kik az ő művészetét értik és érzik, s ezek közt poharát emelé a lakoma házi-i asszonyára, gr. Széchenyi Imrénére, kit az egész társaság zajosan éltetett, mert egyike a legkedvesebb, a legmagyarabb főrangú hölgyeknek. Wöher (né-metül) Liszt életének nagyszerűségét emelte ki. Vadnai Károly azért emelt poharat, hogy a képviselőház ez évben hozza helyre azt a mulasztást, melyet tavaly az országos zeneakadémia elejtésével tett, hogy így a zene, melyről egy francia író azt mondá: „kellene, hogy minden ember második anyanyelve legyen,s mindjobban finomítsa a nemzet kedélyét, Liszt címeihez pedig, melyekkel bir, s melyeknek legszebbikét, legmaradandóbbikát nem a földiektől, hanem az égtől nyerte: a lángászt, egy újat toldhassunk: a fölállítandó akadémia főigazgatójáét. Spiller Adolf (németül) kívánta, hogy Liszt mielőbb jó egésségben térjen vissza körünkbe. Végül Bartay Ede köszönte föl azokat, kik Liszt ittlakását kellemessé tenni törekesznek, s régi barátai közöl különösen éltetést. Karácsonyit, ki irodalmi és művészeti célokra eddig is áldozott, mint kívüle jelenlegi főuraink közül senki. E toaszt után a társaság csakhamar fölkelt a jól ellátott lakomaasztal mellől, s vidor társalgás vette kezdetét. Csakhamar fölnyiták a zongora fedelét, jeléül, hogy szellemi lakoma is következik. Először is Liszt két régibb tanítványa ültek a hangszerhez: a lengyel Marek és Sipos Antal, játszva a mester egyik hatalmas átiratát: a Rákóci-indulót. Majd Liszt tapsok közt fogta karon kedves tanítványát , Mihalovich Ödönt s ennek egy képzelemteljes művét: „A szellemek hajójá“-t (Geisterschiff) játszották el. És bizony nem nagy dicséretére válik zenei viszonyainknak, hogy ily hivatott tehetség, kinek fejlődésre, térre volna szüksége, Pesten nem kapott zenekart, melylyel a hosszú zeneidény egy estéjére bemutathatta volna haladását s újabb műveit. Nekünk nincs oly sok tehetségünk, hogy csak egynek is mellőzése súlyos hiba ne volna! Liszt ez este oly szeretetreméltó volt, hogy amit csak igen ritkán tesz, egyedül is leült a zongora mellé, lelkesedett taps mellett, minőt csak igen ritkán lehet hallani, s megvendégelte tisztelőit „a költészet égi italával “, dalolta zongorán. Kedvence, Schubert két művét játszó: a „Frühlingsglaube“-t s a “Soirées de Vienne“-t, saját átiratában. Jókedvében volt, s a zongora érzett, álmodozott, énekelt, enyelgett hosszú, száraz ujjai alatt. A bensőségnek a dallamnak, a hanggazdagságnak valami csodálatos varázsa áradt szét zongorájából. Az úrhölgyek, kik úgy környezték, mint egy élő koszorú, elbájolva hallgatták, elragadtatva tapsolták s bizonyára sohasem felejtik el e percek élvezetét. Azután minden vendéghez volt a mesternek egy nyájas búcsúszava és kézszoritása, s éjfél elmúlt, midőn a társaság szétoszlott. Csak egy óhajtás nem teljesült ez alkalommal. Szerették volna Bigniót is hallani, ki pompásan énekli a Liszt dalait. De belátták, hogy éneket alig kívánhatni ily bő lakoma után. Bignio jobb szeretett most hallgatni és tapsolni mint énekelni. íme, ilyen volt Liszt búcsú-estéje. Másnap (húsvéthétfőn) este utazott ő el Bécsen át Weimárba Egész nap búcsúztak tőle, látogató jegyeket s gyöngéd kezek bokrétákat küldve a mesternek kit hódolat, s az embernek, kit szeretet környez. 325 Fővárosi hirek. * A Karácsonyi-féle drámai pályázat sorsa tegnap dőlt el az akadémiában. A bíráló bizottság részéről Szigligeti Ede tett jelentést, mely a tizenöt pályamű mindegyikéről rövidebben vagy hosszasabban megemlékezik. A pályaművek közül kilenc fgyelemre sem méltó. Némi tekintetben kiválóbbak: ,,Péter király,“ melynek kompoziciója zavart, „Hannibal,“ mely drámaiság híjával van, „Zách Felicián,“ melyben igazságszolgáltatást hiába keresünk, „Könyeyelműség és szerelem,“ melynek eszméi és nyelve töznapias, „Joannes Serenus,“ mely szerkezetében gyönge és „A krakkói barátok,“ melynek hibái, hűtensége a történethez és jellemzési fogyatkozása. A málók nemcsak a jutalom kiadatását nem javasolták, de még dicséretre sem méltattak egyet sem. * Királyné Ő Felsége reggelenként a budavári ilbástyán, a lovagló fasorban szokott sétákat tenni, legegyszerűbb öltözékben, csupán Ferenczy Ida kadseretében.— Szombat este a királyi pár-és két királyi gyermek a gözsiklón leszálltak s az Abrecht-uton egyet sétálva, ismét a gözsiklón tértek ússza a várba. — A trónörökösről azt beszélik, hogy családi elhatárzás következtében 1873 tavasztól kezdve két éven át állandóan Budán fogja tarani udvarát,s tanulmányait hazánk fővárosában végzi le. Klotild főhercegasszonyról pedig azt írja a „Testvér“ című lap, hogy áldott állapotban van. * A húsvéti ünnepek első napján egész nyárias idő volt. Délelőtt az utcák pezsgettek a tempómba-járástól s virítottak az élénk tavaszias színű kőzetektől. Délután el volt lepve a városerdő, somdbuszok, vasúti kocsik késő estig folytonosan robogak. Másodnap már szeles, hűvös, borús idő járt a gellérthegyi népünnepre. De legalább a borúból nem ett eső, sem a szélből szélvész, s a vén hegy belsőldalát néptömegek boriták, vigan szaladgálva az almadobálás“ népszokása mellett e körülpezsegve z áru-sátrakat. Csak a két kis propeller ez nap dél.