Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-01 / 99. szám
99-dik sz. Szerda, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 3. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. óra. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ......................9 ke. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 ki. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Zöld hant mellett. Akármerre, közel, távol, Csak ez a nap süt, világot. Még ma hegy, völgy, halom, róna Édes mindnyájunké volna; Mindenütt fény, illat, álom ; S mindünnen csak ide vágyom ! Illat, itt csak engem tölt el; Nap nekem süt, fa rám zöldet; Bíboros ég, gyöngyös pázsit, Engem üdit, rám sugárzik ; Mire szemem pillan, téved, Nekem int gyönyörűséget; S bírja ezt mind — se baj ! — más is: Enyém e zöld hantolás itt! Enyém a ki pihen benne: Hát a hantja kié lenne? Szive’ hamva : fris ibolya, Lelke: a lég szűz mosolya, Ajakárul úgy melenget Egy-egy visszagyúlt lehellet, Puha pázsit! minden szálad Haja sima selymén támadt. . . . Csábos öszhang! Ah, csak hongjad: „Ide jöjj ha bu, baj bolygat, Fejed ide ha lehajtod : Öleled e kis angyalt ott! E. Kovács Gyula: Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Írta : Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Gondold meg, mit kívánsz tőlem, Henrik, mily vallomás az, amit ki akarsz erőszakolni, mint nős ember, s mint testvéremnek férje. Remélheted-e, hogy higgjek az oly szerelemben, mely lealacsonyít, nem bírja elég erővel megóvni magát a lealacsonyítástól, s ha igazán szeretnél, kivánhatnád-e azt, hogy miattad gyönge legyek ? Henrik fölállt. Egy percig hallgatott, s azután nyugodt kifejezéssel, de halálsápadtan szorítá ajkaihoz a nő kezét. — Isten veled! — mondá tompán. — Vétettem ellened, de mentsen ki az a tudat, hogy kimondhatlanul szerettelek! Hirtelen elbocsátá a nő kezét, s kisietett a szobából. Midőn az ajtó becsukódott utána, Laura szívére szorítá kezeit s oly kifejezés ült vonásain, hogy ha Henrik visszanéz, tán nem lett volna ereje távozni. * Lessenyey heves, izgatott léptekkel haladt lakása felé, s a kapuhoz érve, pillanat alatt fönn volt az emeleten, és sietve haladt be a nagyterembe, honnan jobbra Mártha, balra az ő szobái nyíltak. Saját osztálya felé fordult, midőn az átelleni ajtóból ismerős hangok ütték meg füleit. Az ajtó félig nyitva volt s csak a szőnyeg miatt nem lehetett a terembe látni, hol Vileszky és Mártha ültek, s mindkettő szokatlan élénk hangon beszélt. Henrik éppen a legérdekesebb pillanatban érkezett, s egy megkezdett társalgás néhány szavát hallván, önkénytelenül megállt, és várta, ami következik. — Miért ez aggodalom ? — folytató Vileszky nevetve. — Hetek előtt megvallt, hogy szeret, s még mindig attól tart, hogy Henrik nyomára jön viszonyunknak. Oh! higyje el, Mártha, ő sokkal egykedvűbb ember, s Laurával jobban el van foglalva, mint hogy ideje lenne az ön tetteit figyelemmel kísérni. Henrik habozva állt helyén, s azután hirtelen megfordult. Nem volt mit hallani tovább, tisztában volt helyzetével. Szobájába érve komornyikjának csöngetett, és podgyászolni parancsolt. Azután néhány levelet irt, s estefelé kiment és egy jó barátját kereste föl. E jó barátjának azt a megbízást adta, hogy még azon este keresse föl Vileszky főhadnagyot s kérjen tőle másnap reggelre találkozót egy becsületbeli ügyben; hogy miben áll ez ügy, azt nem közlé vele, de aki Henriket ismeré, tudta, hogy nem kis dolog az, mint, az oly szánalmas elégtételkövetelésre vitte, mint a párbaj, melyet korunkban nem a lovagiasság, hanem a barbarizmus melléknévvel kellene fölruházni. Henrik másnap reggel nyolc órakor, két levelet adott át komornyikjának ama megbízással, hogy kilenc órakor szolgáltassa azokat kézhez, akiknek címezve van, s azután egy bérkocsira rakja föl podgyászát és várja őt az Orczy-kert kapujánál, s e rendelések után elhagyta lakását. A komornyik kilenckor átadá Márthának az egyik levelet, azután kocsira ült, s a másikat Laurának kézbesíté; végre az Orczy-kerthez hajtatott, hol abban a percben, midőn a kocsi megállt, két lövés dördülése hangzott szerte. Néhány perc múlva Henrik megjelent a kocsinál. Arca halálsápadt volt, s karja, midőn a kocsi ajtót megnyitó, oly föltűnően reszketett, hogy a komornyik észrevette fölindulását. — A bécsi indóházhoz ! — kiáltá az ülés párnába vetvén magát, s a bérkocsi a másik pillanatban vágtatva robogott a kijelölt hely irányában. XXI. Ugyan e nap reggel, Mártha szokatlan korán ébredt föl. Rósz álmai voltak, és nem tudott aludni. Még ágyban volt, midőn komornája a tábornoknét vezette be hozzá, ki az áprilisi különös enyhe tavaszi reggelt fölhasználva, néhány percre szeretett leányát akarta látni, hogy azután rendes sétájára indulhasson. Alig ült pár percig Mártha ágya mellett, elmondva, hogy az a szerencsétlen Laura az este ismét igen roszul volt, s mint már fia halála óta oly gyakran, szívgörcsökben szenvedett, hogy Kornélia tegnap megérkezett, s néhány napig a fővárosban marad stb., midőn a komorna behozta asszonyának a levelet, melyet Péter komornyik adott át neki, s melyet Mártha csodálkozva bontott föl és vérvörös arccal olvasott át, mialatt a tábornokné szemei fürkészve tapadtak reá. A fiatal nő a levél olvasása után halántékait tapogató meg. Azt hitte álmodik. Azután anyjának nyújtva a levelet, sietve ugrott ki ágyából s komornáját elfelejtvén hívni, gyorsan öltözéshez fogott. Waldnerné megdermedve olvasó a következő sorokat : „Midőn e levelet veszed, megszűntünk férj és nő lenni, vagy a halál, vagy akaratom választott el minket, s szabad vagy, mert beszenyeted nevemet ! Házasságunk alatt mindent eltűrtem, csak egyet kötök ki, ez egyet sem tekinted szentnek, s ez elválasztott egymástól. Ha a sors úgy határozta, hogy a párbaj kockája engem találjon, akkor e sorok olvasásakor holttestem már alkalmasint szobámban leend. Ha ellenfelem esik el, úgy a mondott időben Bécs felé utazom, honnan évekig nem térek vissza. Ügyvédem egy iratot fog eléd terjeszteni, a válóper megkezdési cikkét, írd alá nevedet, általam az már alá van írva, a többire nézve ügyvédem mindent tudatni fog veled. Lessenyey Henrik.“ — Elég rövid és tartalmas levél! — mondá keserűen Waldnerné, s egész testében reszketett, mialatt összehajtó. — Mindezt Laurának köszönhetem! — viszonzá Mártha összeszorított ajakkal és lángoló arccal, mialatt elkészült öltözékével, s kisietve az ajtón, Henrik szobáiba lépett. Minden csöndes és üres volt, s Márthát valami kellemetlen, remegő érzés fogta el, s félve tekintett körül, mintha valami réme látványtól tartana. Közel az ajtóhoz megállt, s gondolkozni látszott. Csak lassan kint kezdett tiszta fogalmával bírni annak, mi érte őt. Könnyelmű lelke kevés fogékonysággal bírt a komoly benyomásokra, s midőn férje levelét olvasá, az újdonság, a nem várt esemény, az első percekben elvéve a csapás súlyosságát, melyet csak most kezdett érteni, érteni és fontolóra venni e magányos csöndes helyen. Homlokára szorítá kezeit, s szíve hangosan dobogott. A vért lüktetni érze ereiben e sértésre, melyet rajta elkövettek; eszébe sem jutott, hogy férje él-e még e percben, vagy ellenfelét található a golyó; fényes helyzetét, vagyonát, állását volt elveszítendő, s e félelem mellett minden egyéb csekélynek látszott előtte. Egy székbe veté magát, s az órára függeszté szemeit; egyik negyed a másik után múlt, de még mindig senki sem érkezett, s ő izgatottságában vérig harapta ajkait, míg végre zajt hallva, élénken tekintett az ajtóra. Anyja lépett a terembe. — Mire vársz még? — kérdé tőle szomorúan. — Szedd össze magadat, az ügyvéd a teremben van, légy erős, komoly és méltóságteljes. A vád, melylyel vádoltatol, súlyos, cáfold meg azt, ettől függ jövőd! XVI. Vileszky a párbajban veszélyes lövést kapott, s fölgyógyúlása sokáig kétséges volt. Barátjai beharangozák az egész várost, hogy Lessenyey Henrik megölte őt, míg végre egészen meggyógyúlt, s érdekes halványsággal, és a regényhős nimbuszával jelent meg a társaságokban, hol a legnagyobb elégtételt nyerte. Közrészvétet keltett maga iránt. Aki távol van, annak rendesen nincs igaza, s jelenleg is Henrik volt a hibás, a megrovandó, őt ítélte el a közvélemény. Lassankint az egész város megtelt Lessenyeyék esetével. Henrik mint zsarnok férj s mint valóságos barbár szerepelt e történetben, Mártha mint áldozat, Vileszky mint Alcibiades, és még egy szereplő volt, ki iránt legszigorúbb volt a közvélemény — Laura! E fiatal, özvegy, elhagyatott nőt senki sem ismeri. Külsőleg ragyogni nem tudott, a belső értékre nem sokat ad a világ. A nagy többség azt pártolja a ki hozzá hasonló, s a kivételt, érdemet, sárral szokta dobálni, és igy mint minden regényben vannak vonzó és visszataszító alakok, úgy a Lessenyey-ügyben is mindenkinek megvolt a maga szerepe. Vileszky fiatal, gazdag, csinos katonatiszt volt. „Természetes hogy szeret múlatni,“ — mondák, —s csak azt csodálták, hogy éppen Márthát választó udvarlási tárgyai, ki szép, szép, azt megengedték neki; de végre is mily libácska, mennyi hiánya van, társalgásában semmi otthoniasság sincs, egy csinos kép nagyon egyszerű keretben. (Folyt, köv.)