Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-04 / 102. szám
nét, s maga is zenélt kisebb társaságban, de mihelyt a táncmulatság kezdődött, minden segély nélkül visszavonult. Sernay asszony mintegy 25—26 évesnek látszott. Ő ama ritka lények közé tartozott, kik mentül többet társalog velük az ember, annál kedvesebbekké válnak, kiknek igézete fokozatosan terjed, lassan kint, de mely annál erősebb hatályú. Egész elragadtatással vált meg tőle az ember; önkénytelenül addig kisérte szemeivel, mig el nem tűnt, ama nyugodt nesztelen léptekben, melyek a csöndes tó tükörén tova sikló hattyút juttatják eszünkbe. Babájának hatálya amaz illatárra emlékeztetett, melyet bizonyos növények terjesztenek, s melyet belélegzik az ember, már mielőtt azt megérezné s át meg átjárja keblét, mikorra szaglásérzéke meg van vesztegetve. Hangja kellemes, dallamos, és ha beszélt, csinos előadása volt s keresett szavakkal élt. Sernay asszony észrevétlenül jelenhetett meg bármely körben, de ha egyszer valahol időzött, másnap már legott feltűnt Ugyanezt észlelte Vauclair úr is. Midőn ők több ízben találkoztak, Francine — ez volt a fiatal nő keresztneve — kevésbbé volt viszszatartózkodó. Fernand a többi vendégtől megtudta, hogy e nő özvegy és gazdag s hogy őt ama törődöttség vonza Bagnéresbe, melyet betegágy mellett való huzamos vírasztás idézett nála elé. Valóban hasonlított is ő valamely szép növényhez, mely több ideig zárt körben lévén, most egyszerre a nap és jég üdítő befolyása alatt szemlátomást kezd éledezni. Fernand gyakran találta őt egyik-másik félreeső padon ülve, ég felé fordított arccal, félig lehúnyt szemmel. Arca nyugodtságot, elégültséget és üdeséget tüntetett ki. A nő nyájasan üdvözli az ifjút, s oly kecseset bólintott fejével, mint a hajlongó virágszál. Ha leolvasta Fernand arcáról a vágyat, hogy kissé ott megpihenni óhajtana, megkínálta őt üléssel. Sernay asszony maga a megtestesült kellem volt, modora természetes, mesterkéletlen, inkább szerette valakinek a beszédét hallgatni mint elbeszélő szerepet vállalni, de ha kérdéseket intéztek hozzá, mindenkor elmés, találó feleleteket adott, sőt könnyed, szellemdús megjegyései társalgás közben, arról tanúskodtak, hogy különbözős jól válogatott olvasmányok álltak rendelkezésére. Fernand és Francine közt mindinkább erősbült a barátságnak ama köteléke, mely fürdőkben rendesen oly gyorsan szokott szövődni. Egy este, midőn az étignyi sétányon együtt csevegtek, fölmerült a házasság kérdése is. Francine nem titkolt az ifjú előtt, hogy ő nagyon korán ment férjhez egy meglehetősen koros férfihez, de ki azért még mindig életeleven, derült kedélyű ember volt. Sernay úr még ötven éves korában is úgy vélekedett, hogy az életben még az ő számára is illatozik a mező virága; egyszer hevesvérű, szilaj paripát lovagolván, lebukott és összezúzta magát. Ettől fogva Francine betegápolónő lett. — És sokáig volt kegyed betegápolónő ? — kérdé Vauclair úr. — Három — négy évig. Ezek képezék életemnek legboldogabb szakát. — Boldogság-e az, mely csak nyugtalanságot, s gondot okoz ? — Ne magyarázza félre szavaimat. Megvolt lelkemnek nyugalma. Sernay úr oly világban forgott, melyben én soha sem jártam. Szokásai és ízlése ellentétben voltak az enyimekkel. Anyám a házi tűzhely csöndes árnyában nevelt engem. Mit sem tudtam én arról, mi történik a család körén kívül, hol napjaink oly nyugodt elégültségben teltek. Jókor engedelmességre voltam szoktatva. Midőn nekem Sernay urat bemutatták, nem titkolva el előttem, hogy férjemül van kiszemelve, semmi ellenvetést nem tettem. Hiszen szüleim maguk választották ki jövendőbelimet: lehetett volna ez más, mint a legjobb választás ? Egyszerre a legzajosabb élet táróit előttem föl. E kábító zajban szórakozást találtam. Egyébiránt a nőknek természetében fekszik, hogy világossághoz, sötétséghez egyaránt hozzászoknak. Néhány hét múlva a boulognei erdőnek nem volt merészebb amazonja mint én, s az estélyeken fáradhatlanabb keringő-táncoló. És ez véghetlenül tetszett neki. Midőn víradat felé haza érkeztünk, rendesen egészen el volt ragadtatva. — És kegyed ? — Én kissé ki voltam merülve, s unni kezdtem az efféle mulatságot, de ezt legkevésbbé sem vetetem vele észre. Mikor anyám a menyasszonyi fátyolt fejemre tűzte, igy szólt hozzám: „Csak aztán mindent úgy tégy, mint ahogy ő óhajtja !“ Különben Sernay úr szeretett is engem, már a mint tudott, az ő modora szerint. Fernand sokatmondó tekintetet vetett a nőre s újra e két szót intézte kérdésképpen hozzá: — És kegyed ? Francine elpirult kissé. — Ha olykor gazdag toilettemben kisétáltam, el-elgondolkoztam, hogy meg sem érzem én ama szeretetet, melyet két oly lénynek kell éreznie, kik örökszerelmet esküsznek egymásnak; háztartásom sem hasonlított ahoz, melyet a szülői háznál láttam; de miután férjem tökéletesen hasonlított mindenben azokhoz, kikkel a szalonokban találkoztam, magaviseletében, modorában semmi meglepőt vagy elidegenítőt nem találtam. Csak azon kesergettem magamban, hogy házaséretünk örömeit gyermek nem édesíti. Mintegy három-négy évet töltünk már együtt el, midőn egy reggel roszul érzé magát s nem tudott fölkelni. Azt megelőzött nap Fontainebleauban volt szarvasvadászaton, hol erősen kihűlt. A baj, mely egyelőre nem tűnt föl jelentékenynek, oly korrá fajait, mely sírjába vitte őt. — És ekkor volt oly boldog kegyed? — Ön nem méltányolja bizalmamat, melylyel irányában viseltetem, ha oly jelentőséget ad szavaimnak, a minőt én azoknak egyátalában nem tulajdoniték. Értettem, hogy nélkülözhetlenné váltam s hogy becsületes és szent kötelességet teljesítettem. Csakhamar meggyőződtem arról, hogy jelenlétem jó hatással van Sernay úrra. Senkit mást nem óhajtott közelében, mint engem. Nyugodt óráiban fölolvasást tartottam ágyánál. Egyszer megragadta kezemet és megölelt. Én egész a könyekig elérzékenyültem. Ez a folytonosan a legélénkebb mozgáshoz szokott gavallér, megtörve, a tétlenségre lett kárhoztatva. Ilyenkor igyekeztem vigasztaló szavaimmal bánatát eloszlatni. Néha ez elcsodálkozott, hogy arcomon semmi kedvetlenséget, unalmat nem vehetett észre. Én csak azt sajnálom, hogy nem adhattam neki egésségemet. (Folyt, köv.) A moszatokról. Sokan összetévesztik a moszatokat a zúzmókkal, sőt az ezeknél sokkal fejlettebb mohokkal is, a téli virány legszebb és legszembetűnőbb ékességeivel. De a szakértő előtt azonnal feltűnik az ezek között létező különbség. A zuzmókat már ismertettem. A mohok, melyekről később fogok szólani, a rejtve-nésző növényvilág arisztokratai lombozatokkal bíró, hogy úgy mondjam némi fenhéjázó díszszel föllépő szervezetek. A moszatok idegenszerű alkatok. Nem bírnak sem levélzettel, sem virággal, tehát oly szervekkel, melyek a fejlettebb növényeket széppé teszik. Egyszerű sejtek, vagy egyszerű sejtek halmazai, s mégis sokan közülök csodás alakzatokat tüntetnek föl. Mik azok a moszatok ? Egy-vagy többsejtű fonálképű növények, melyeknek legnagyobb része édes vizek, vagy tengerekben fordul elő, s csak kevés képes megélni a nyirkos levegőben nedves szirtfalakon vagy vizenyős talajon. E szerint tehát már tartózkodási helyeik által is különböznek a legtöbb zúzmó és mohától. Persze ez állításomnál a fősúlyt arra fektetem, hogy a legtöbb moszat vizi növény. De különböznek főleg az által, hogy szervezetük a többi rejtvenyszöénél sokkal egyszerűbb, s ami bámulatra ragad, az, hogy dacára ennek, majdnem hihetetlen alakváltozatosságuk. „Ki nem csodálta meg a tengegeri növények sokszínű pompáját, — mondja Halber, aki nem bámulta meg e bizarr növényalakokat, mikor csöndes, meleg tavaszi napon csónakázva lenézett a tenger tiszta hullámai közé. Milyen idegen, a szokottól mennyire eltérő világ tűnik föl ott alant. A tenger zöldes, de átlátszó vize mágikus világításban tündérképeket varázsol elénk. Földünk nem bir tárgyakkal, melyekhez hasonlíthatnék a tengerfenék növénytenyészetét Az ott előforduló levéltelen s edénytelen növények sajátságos világot tárnak föl. Mivel lehetne összehasonlítani a szeszélyes alakú gombákat, a szakállas zuzmókat melyek sok ideig függenek úszva s mintegy elhalva a fák ágain, mig esőzés után, új életre ébrednek ? És még is, ezeknél sokkal heterogénebbek, idegenszerübbek s különösebbek a tenger tarka erdői, mezői; azoknál sokkal sokkal szebbek, meglepőbbek, változatosabbak. A feneketlen mélységből hosszú szár nyúl fölfelé, csapján egyszerű vagy a pálmákéhoz hasonlítható koronával; ezeknek lábainál kisebb-nagyobb cserjék terjednek el, melyek a legkülönbözőbb levélalakú szeszélyesen elágazott nyújtványokkal bírnak. E cserjék mintegy sarjerdőt képeznek a tengeralatti erdőben. Cserjéi között a feneket apró, díszes sűrű növényzet lepi el, melyet a földszinti erdők talajának növényzetéhez hasonlíthatnánk, csakhogy szépség, sűrűség és alakok változatosságára nézve nagyon fölülmúlja a legpompásabb rét gyepét is.“ E tenger alatti csodákat látva, hinnünk kell, hogy a régi korban is ismerték azokat, s a regék épp azért helyezték a tündéreknek varázskertektől környezett palotáit tengerek, tavak mélyére. De eme sajátságos növények más tekintetben is sok különösséget tüntetnek föl. Sokan közülök egyetlen sejtből állanak és szétválás útján szaporodnak. Ez egysejtű moszatok oly parányiak, hogy például a protocoeus atlanticusból hatvanezer példány, azaz ugyanannyi külön növény alig foglalja el egy negyed hüvelyknyi térnek egy huszonnegyed részét, és mégis képes a tenger felszínét több mértföldnyi területen vörösre festeni, tehát oly nagy mennyiségben fordul elő, mi minden számbeli fogalmat messze túlhalad. Léteznek azonban oly moszatok is a melyek óriási sejtszövetet képeznek. A „Peking“ nevű angol hajó kapitánya Schmidt talált egyet az indiai tengereken, Malmaea közelében, mely 317 métre hosszú és 200 m. átmérőjű volt. Ez a hullámoktól lebegtetve, hasonlított a hírhedt tengeri kigyóhoz s felületét egészen elborították a legkülönbnemü puhányok s más tengeri állatok. A macrocystis pyrifera valamennyi között a legnagyobb; találtak már 1500 láb hosszúságút is. Az ily moszatok képezik a lucus-zátonyokat, melyek egyikéhez érve Columbus, azt hitte, hogy szigethez jutott. Ezek millió meg millió tengeri állat rajthelyéül és legelő rétjeiül szolgálnak. Tehát a tengeri moszatok közt számos olyan van, amely sokkal durvább alkotásé, mint a végtelen finom édesvíziek, melyek közül nagyon sok vékony szálú, zöld, nyálkás, összebonyolult gomolyagot képez. Sok ember undorodik tőle, nem tudva, hogy eme képződmények mily érdekesek a természetbarát előtt. A híres francia természettudós Montagne, a moszatokat a földön legelőször megjelenő, kezdetleges növényeknek tartja, mely állítás mellett szól az a körülmény is, hogy moszatok hőforrásokban és (például a karlsbadi „Sprudel“-ben) jönnek elő, és ott nagyon jól tenyésznek, miből sokan hajlandók azt következtetni, hogy e növények sok millió év előtt már akkor léteztek, mikor a földet az a forró vizű tenger borította, melyből már csak egyes szirtek emelkedtek ki, puszta, kopár, életnélküli szigetek kint. Hanem bizony ez még csak hipothezis, s a moszatok családfájának ily mesés őskorba való visszavitele majdnem oly igazolásra vár, mint némely „úrhatnám“ fölcseperedetté. „Nagyon érdekes és a kutatása nézve rendkívüli fontosságú tulajdona e növényeknek — mondja Roszmoszler — az, hogy sok moszat, különösen csiráján, oly jelenségeket tüntet föl, melyek élénken emlékeztetnek állati jellegekre. Egész csoportjuk létezik, közöttük sokan az édesvíziek közül, melyeket zoospermikusoknak, azaz állat-csirmagos növényeknek neveznek, mivel csirmagvaik, miután kiváltak a moszat testből, melyben képződtek, darab ideig a vizben úszkálnak, látszólag önkénytes mozgással s csak azután települnek le egy helyen, ahol csíráznak.*) Az idetartozó, úgynevezett desmidiák, egyetlen sejtből álló s mégis alakgazdag növények, melyek teljesen színteleneknek tetszenek s ha szinezetlen rajzaikat látjuk, inkább hójegecseknek tartanak, mint növényeknek. De vizsgáljuk meg górcsövön, s első tekintetre föltűnik zöld színük. Tovább nézve, váratlanul lepetünk meg. Eme parány-alakok elkezdenek halkan, mintegy álmodozva mozogni, csöndesen jobbra-balra forogni, és e mozgás rajtuk egész éltükön át észrevehető, minek következtében találkoztak, kik nem tudták, ha vájjon állatoknak vagy növénynek tartják-e, hanem a górcső és a vegytan kétségbevonhatlanul bebizonyították, hogy növények. Még élénkebb vitára adtak alkalmat a diatomeák, melyeket kavicsburok vesz körül. De hát mit szóljak szaporaságukról ?! Az is mesés, mint az egész növény, mely az ellentétek bizarr "') Az ily moszatok csirmagvait sajátságos mozgásokért bolygó csirmagoknak, zooseporae nevezik. 440