Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-04 / 102. szám

nét, s maga is zenélt kisebb társaságban, de mihelyt a táncmulatság kezdődött, minden segély nélkül visszavonult. Sernay asszony mintegy 25—26 évesnek lát­szott. Ő ama ritka lények közé tartozott, kik mentül többet társalog velük az ember, annál kedvesebbekké válnak, kiknek igézete fokozatosan terjed, lassan kint, de mely annál erősebb hatályú. Egész elragadtatással vált meg tőle az ember; önkénytelenül addig kisérte sze­meivel, mig el nem tűnt, ama nyugodt nesztelen léptek­ben, melyek a csöndes tó tükörén tova sikló hattyút juttatják eszünkbe. Babájának hatálya amaz illatár­ra emlékeztetett, melyet bizonyos növények terjesz­tenek, s melyet belélegzik az ember, már mielőtt azt megérezné s át meg átjárja keblét, mikorra szag­lásérzéke meg van vesztegetve. Hangja kellemes, dallamos, és ha beszélt, csinos előadása volt s ke­resett szavakkal élt. Sernay asszony észrevétlenül je­lenhetett meg bármely körben, de ha egyszer valahol időzött, másnap már legott feltűnt Ugyanezt észlelte Vauclair úr is. Midőn ők több ízben találkoztak, Francine — ez volt a fiatal nő keresztneve — kevésbbé volt visz­­szatartózkodó. Fernand a többi vendégtől megtudta, hogy e nő özvegy és gazdag s hogy őt ama törődött­­ség vonza Bagnéresbe, melyet betegágy­­ mellett való huzamos vírasztás idézett nála elé. Valóban hasonlí­tott is ő valamely szép növényhez, mely több ideig zárt körben lévén, most egyszerre a nap és jég üdítő befolyása alatt szemlátomást kezd éledezni. Fernand gyakran találta őt egyik-másik félre­eső padon ülve, ég felé fordított arccal, félig lehúnyt szemmel. Arca nyugodtságot, elégültséget és üdeséget tüntetett ki. A nő nyájasan üdvözli az ifjút, s oly kecseset bó­lintott fejével, mint a hajlongó virágszál. Ha leolvasta Fernand arcáról a vágyat, hogy kissé ott megpihen­ni óhajtana, megkínálta őt üléssel. Sernay asszony maga a megtestesült kellem volt, modora természe­tes, mesterkéletlen, inkább szerette valakinek a be­szédét hallgatni mint elbeszélő szerepet vállalni, de ha kérdéseket intéztek hozzá, mindenkor elmés, találó feleleteket adott, sőt könnyed, szellemdús megjegy­­ései társalgás közben, arról tanúskodtak, hogy kü­­­­lönbözős jól válogatott olvasmányok álltak rendelke­zésére. Fernand és Francine közt mindinkább erősbült a barátságnak ama köteléke, mely fürdőkben rende­sen oly gyorsan szokott szövődni. Egy este, midőn az étignyi sétányon együtt csevegtek, fölmerült a házasság kérdése is. Francine nem titkolt az ifjú előtt, hogy ő na­gyon korán ment férjhez egy meglehetősen koros férfihez, de ki azért még mindig életeleven, derült kedélyű ember volt. Sernay úr még ötven éves korá­ban is úgy vélekedett, hogy az életben még az ő szá­mára is illatozik a mező virága; egyszer hevesvé­rű, szilaj paripát lovagolván, lebukott és összezúzta magát. Ettől fogva Francine betegápolónő lett. — És sokáig volt kegyed betegápolónő ? — kérdé Vauclair úr. — Három — négy évig. Ezek képezék életem­nek legboldogabb szakát. — Boldogság-e az, mely csak nyugtalanságot, s gondot okoz ? — Ne magyarázza félre szavaimat. Megvolt lelkemnek nyugalma. Sernay úr oly világban for­gott, melyben én soha sem jártam. Szokásai és ízlése ellentétben voltak az enyimekkel. Anyám a házi tűzhely csöndes árnyában nevelt engem. Mit sem tud­tam én arról, mi történik a család körén kívül, hol napjaink oly nyugodt elégültségben teltek. Jókor engedelmességre voltam szoktatva. Midőn nekem Sernay urat bemutatták, nem titkolva el előttem, hogy férjemül van kiszemelve, semmi ellenvetést nem tettem. Hiszen szüleim maguk választották ki jövendőbelimet: lehetett volna ez más, mint a legjobb választás ? Egyszerre a legzajosabb élet táróit előt­tem föl. E kábító zaj­ban szórakozást találtam. Egyéb­iránt a nőknek természetében fekszik, hogy világos­sághoz, sötétséghez egyaránt hozzászoknak. Néhány hét múlva a boulognei erdőnek nem volt merészebb amazonja mint én, s az estélyeken fáradhatlanabb keringő-táncoló. És ez véghetlenül tetszett neki. Mi­dőn víradat felé haza érkeztünk, rendesen egészen el volt ragadtatva. — És kegyed ? — Én kissé ki voltam merülve, s unni kezdtem az efféle mulatságot, de ezt legkevésbbé sem vetetem vele észre. Mikor anyám a menyasszonyi fátyolt fe­jemre tűzte, igy szólt hozzám: „Csak aztán mindent úgy tégy, mint ahogy ő óhajtja !“ Különben Sernay úr szeretett is engem, már a mint tudott, az ő modo­ra szerint. Fernand sokat­mondó tekintetet vetett a nőre s újra e két szót intézte kérdésképpen hozzá: — És kegyed ? Francine elpirult kissé. — Ha olykor gazdag toilettemben kisétáltam, el-elgondolkoztam, hogy meg sem érzem én ama sze­­retetet, melyet két oly lénynek kell éreznie, kik örök­szerelmet esküsznek egymásnak; háztartásom sem ha­sonlított ahoz, melyet a szülői háznál láttam; de mi­után férjem tökéletesen hasonlított mindenben azok­hoz, kikkel a szalonokban találkoztam, magaviseleté­ben, modorában semmi meglepőt vagy elidegenítőt nem találtam. Csak azon kesergettem magamban, hogy házaséretünk örömeit gyermek nem édesíti. Mintegy három-négy évet töltünk már együtt el, midőn egy­ reg­gel roszul érzé magát s nem tudott fölkelni. Azt meg­előzött nap Fontainebleauban volt szarvasvadászaton, hol erősen kihűlt. A baj, mely egyelőre nem tűnt föl jelentékenynek, oly korrá fajait, mely sírjába vitte őt. — És ekkor volt oly boldog kegyed? — Ön nem méltányolja bizalmamat, melylyel irányában viseltetem, ha oly jelentőséget ad szava­imnak, a minőt én azoknak egyátalában nem tulaj­­doniték. Értettem, hogy nélkülözhetlenné váltam s hogy becsületes és szent kötelességet teljesítettem. Csakhamar meggyőződtem arról, hogy jelenlétem jó hatással van Sernay úrra. Senkit mást nem óhajtott közelében, mint engem. Nyugodt óráiban fölolvasást tartottam ágyánál. Egyszer megragadta kezemet és megölelt. Én egész a könyekig elérzékenyültem. Ez a folytonosan a legélénkebb mozgáshoz szokott ga­vallér, megtörve, a tétlenségre lett kárhoztatva. Ilyen­kor igyekeztem vigasztaló szavaimmal bánatát el­oszlatni. Néha ez elcsodálkozott, hogy arcomon semmi kedvetlenséget, unalmat nem vehetett észre. Én csak azt sajnálom, hogy nem adhattam neki egésségemet. (Folyt, köv.) A moszatokról. Sokan összetévesztik a moszatokat a zúzmók­­kal, sőt az ezeknél sokkal fejlettebb mohokkal is, a téli virány legszebb és legszembetűnőbb ékességei­vel. De a szakértő előtt azonnal feltűnik az ezek között létező különbség. A zuzmókat már ismertet­tem. A mohok, melyekről később fogok szólani, a rejtve-nésző növény­világ arisztokratai lombozatok­kal bíró, hogy úgy mondjam némi fenhéjázó díszszel föllépő szervezetek. A moszatok idegenszerű alka­tok. Nem bírnak sem levélzettel, sem virággal, tehát oly szervekkel, melyek a fejlettebb növényeket széppé teszik. Egyszerű sejtek, vagy egyszerű sej­tek halmazai, s mégis sokan közülök csodás alak­zatokat tüntetnek föl. Mik azok a moszatok ? Egy-vagy több­sejtű fonálképű növények, me­lyeknek legnagyobb része édes vizek, vagy tenge­rekben fordul elő, s csak kevés képes megélni a nyirkos levegőben nedves szirtfalakon vagy vize­nyős talajon. E szerint tehát már tartózkodási he­lyeik által is különböznek a legtöbb zúzmó és mo­hától. Persze ez állításomnál a fősúlyt arra fektetem, hogy a legtöbb moszat vizi növény. De különböz­nek főleg az által, hogy szervezetük a többi rejtve­­nyszöénél sokkal egyszerűbb, s a­mi bámulatra ragad, az, hogy dacára ennek, majdnem hihetetlen alakváltozatosságuk. „Ki nem csodálta meg a tenge­­geri növények sokszínű pompáját, — mondja Hal­ber, a­ki nem bámulta meg e bizarr növényalako­kat, mikor csöndes, meleg tavaszi napon csónakázva lenézett a tenger tiszta hullámai közé. Milyen ide­gen, a szokottól mennyire eltérő világ tűnik föl ott alant. A tenger zöldes, de átlátszó vize mágikus vi­lágításban tündérképeket varázsol elénk. Földünk nem bir tárgyakkal, melyekhez hasonlíthatnék a tengerfenék növénytenyészetét Az ott előforduló levéltelen s edénytelen növények sajátságos világot tárnak föl. Mivel lehetne összehasonlítani a szeszé­lyes alakú gombákat, a szakállas zuzmókat melyek sok ideig függenek úszva s mintegy elhalva a fák ágain, mig esőzés után, új életre ébrednek ? És még is, ezeknél sokkal heterogénebbek, idegenszerübbek s különösebbek a tenger tarka erdői, mezői; azok­nál sokkal sokkal szebbek, meglepőbbek, változato­sabbak. A feneketlen mélységből hosszú szár nyúl fölfelé, csapján egyszerű vagy a pálmákéhoz hason­lítható koronával; ezeknek lábainál kisebb-nagyobb cserjék terjednek el, melyek a legkülönbözőbb le­vélalakú szeszélyesen elágazott nyújtványokkal bír­nak. E cserjék mintegy sarjerdőt képeznek a ten­geralatti erdőben. Cserjéi között a feneket apró, dí­szes sűrű növényzet lepi el, melyet a földszinti erdők talajának növényzetéhez hasonlíthatnánk, csakhogy szépség, sűrűség és alakok változatosságára nézve na­gyon fölülmúlja a legpompásabb rét gyepét is.“ E tenger alatti csodákat látva, hinnünk kell, hogy a régi korban is ismerték azokat, s a regék épp azért helyezték a tündéreknek varázskertektől környezett palotáit tengerek, tavak mélyére. De eme sajátságos növények más tekintetben is sok különösséget tüntetnek föl. Sokan közülök egyetlen sejtből állanak és szétválás útján szaporod­nak. Ez egysejtű moszatok oly parányiak, hogy pél­dául a protocoeus atlanticusból hatvanezer példány, azaz ugyanannyi külön növény alig foglalja el egy negyed hüvelyknyi térnek egy huszonnegyed­ részét, és mégis képes a tenger felszínét több mértföldnyi te­rületen vörösre festeni, tehát oly nagy mennyiség­ben fordul elő, mi minden számbeli fogalmat messze túlhalad. Léteznek azonban oly moszatok is a melyek óriási sejtszövetet képeznek. A „Peking“ nevű an­gol hajó kapitánya Schmidt talált egyet az indiai tengereken, Malmaea közelében, mely 31­7­ métre hosszú és 200 m. átmérőjű volt. Ez a hullámoktól lebegtetve, hasonlított a hírhedt tengeri­ kigyóhoz s felületét egészen elborították a legkülönbnemü pu­­hányok s más tengeri állatok. A macrocystis pyri­­fera valamennyi között a legnagyobb; találtak már 1500 láb hosszúságút is. Az ily moszatok képezik a lu­­cus-zátonyokat, melyek egyikéhez érve Columbus, azt hitte, hogy szigethez jutott. Ezek millió meg millió tengeri állat rajthelyéül és legelő rétjeiül szol­gálnak. Tehát a tengeri moszatok közt számos olyan van, a­mely sokkal durvább alkotásé, mint a végte­len finom édesvíziek, melyek közül nagyon sok vé­kony szálú, zöld, nyálkás, összebonyolult gomolyagot képez. Sok ember undorodik tőle, nem tudva, hogy eme képződmények mily érdekesek a természetba­rát előtt. A híres francia természettudós Montagne, a mo­szatokat a földön legelőször megjelenő, kezdetleges növényeknek tartja, mely állítás mellett szól az a kö­rülmény is, hogy moszatok hő­forrásokban és (például a karlsbadi „Sprudel“-ben) jönnek elő, és ott nagyon jól tenyésznek, miből sokan hajlandók azt következ­tetni, hogy e növények sok millió év előtt már ak­kor léteztek, mikor a földet az a forró vizű tenger borította, melyből már csak egyes szirtek emelked­tek ki, puszta, kopár, életnélküli szigetek kint. Ha­nem bizony ez még csak hipothezis, s a moszatok családfájának ily mesés őskorba való visszavitele majdnem oly igazolásra vár, mint némely „úrhat­nám“ fölcseperedetté. „Nagyon érdekes és a kutatása nézve rendkí­vüli fontosságú tulajdona e növényeknek — mondja Roszmoszler — az, hogy sok moszat, különösen csi­ráján, oly jelenségeket tüntet föl, melyek élénken emlékeztetnek állati jellegekre. Egész csoportjuk lé­tezik, közöttük sokan az édesvíziek közül, melyeket zoospermikusoknak, azaz állat-csirmagos növé­nyeknek neveznek, mivel csirmagvaik, miután kivál­tak a moszat­ testből, melyben képződtek, darab ideig a vizben úszkálnak, látszólag önkénytes mozgással s csak azután települnek le egy helyen, ahol csí­ráznak.*) Az idetartozó, úgynevezett desmidiák, egyet­len sejtből álló s még­is alakgazdag növények, me­lyek teljesen színteleneknek tetszenek s ha szinezet­­len rajzaikat látjuk, inkább hójegecseknek tartanak, mint növényeknek. De vizsgáljuk meg górcsövön, s első tekintetre föltűnik zöld színük. Tovább nézve, váratlanul lepetünk meg. Eme parány-alakok elkez­denek halkan, mintegy álmodozva mozogni, csönde­sen jobbra-balra forogni, és e mozgás rajtuk egész éltükön át észrevehető, minek következtében talál­koztak, kik nem tudták, ha vájjon állatoknak vagy növénynek tartják-e, hanem a górcső és a vegytan kétségbevonhatlanul bebizonyították, hogy növények. Még élénkebb vitára adtak alkalmat a diatome­­ák, melyeket kavicsburok vesz körül. De hát mit szóljak szaporaságukról ?! Az is me­sés, mint az egész növény, mely az ellentétek bizarr "') Az ily moszatok csirmagvait sajátságos mozgáso­­­kért bolygó csirmagoknak, zooseporae nevezik. 440

Next