Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-08 / 105. szám

105-dik sz. Szerda, május 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 1. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Az idők jelei. Forr a világ : nagy napok jőnek, Mint villámtelt felleg ha jó . Oszlopai a vén időnek A rázkódástól összedőlnek ; S új, fénylőbb korszak áll elő. A zsarnokok hiába vágynak Elnyomni a közszellemet : A nap, ha már egyszer föltámadt, Fényárját, az éji homálynak Kiáltni többé nem lehet. Átfolyta már a vér a földet Napkeltétől enyészteig, Miktől milliók sírba dűltek Az ágyuk végkép eldördültek; A számadás következik. Fejek büszkén emelik égre Mindenfelől a nemzetek; A cél — mért küzdtek — el van érve ; Kezet fogtak szent szövetségre; Nagyok — megdönthetetlenek. Munka, miveltség s szüzevényben Versenyre szállnak szabadon; Mézgyüjtő méhek seregében A heréknek helye nem lészen : Vész a rész s és a szorgalom. Létráján az emebriségnek Lemetszik a töviseket : Az üzérek háttérbe lépnek, Nem lesz nyoma vad üldözésnek : Áthat mindent a szeretet. Mely zárva volt , megnyilt a pálya, Önkény s ármány pusztulni fog, A testvér szivek miatyánkja Az ég kúpját keresztül járja, S alá néznek az angyalok. Medgyes Lajos, Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás.) — Nem ezerszer megmondtam, hogy úrfi az én fiam, nem ifiúr! Hogy lepjen el a ragya! — durrogott a doktorné, akit semmi sem hozhatott nagyobb ingerültségbe, mintha az ő kedves Pistikáját valaki csak ifiúrnak titulálta. — Azután nem tudod megvárni, míg elvégzem a beszédet ? Éppen közepén hagyatja el az emberrel! (A szegény pesztonkának ezalatt még a hire is elpárolgott) Nem lehet kibírni ezzel az ostoba néppel, — higgye meg, nevelő úr, nem lehet. Nincs kiállhatlanabb valami az ostobaságnál. — Lehetetlen! — Egészen kiesik az ember a sodrából — hol is hagytam csak el? — Igen, igen, azt akartam még mondani — de ne haragudjék ám ezért a kis patáliáért — hogy ha végig megy az utcán, jól vigyázzon magára, mert (a hátam előre is borsózott a harapós kutyáktól; azonban a beszéd további folyama, amelyet a doktorné súgva öntött a fülembe, tökéletesen lecsendesítette lelkemet) mert azok a szép leányok — nincsenek is ilyen szép leányok fél Magyarországon — nem láttam ugyan még más várost a miénken kívül, de azért tudom, hogy nincsenek — úgy bizony ! (Én meg nem állhattam, hogy ne mosolyogjak.) Menjen csak! merjen csak! — maga sem nyalná már üvegen keresztül a mézet — látom én azt. Elég volt ennyi. Ez pedig nem azt jelenti, mintha a doktorné befejezte volna mondókáját, hanem csak annyit, hogy én használva a beállt szünetet, a folytatást nagylelkűleg elengedtem s a beszélőgépet a faképnél hagyva, útnak indultam. Talán helyén lesz, ha a doktornét ezúttal kissé körülményesebben jellemezném ; később érdekesebb dolgok leírásában tartóztathatna fel. A doktorné tehetős falusi birtokos úr leánya volt s a lehető legfélszegebb neveléssel birt, a milyennel csak nő bírhat. Ezzel pedig nem azt akarom mondani, mintha nem szeretett volna politizálni s a csillagokról se tudott volna többet, mint, hogy azok olyan mécsek, amelyeket az úr minden este saját kezeivel gyújtogat meg; azt sem, hogy ne tudta volna megkülönböztetni a giraffe-ot a struc-madártól (no mert mind a kettőnek hosszú nyaka van!) hanem csak azt, hogy igen távol volt ama műveltségi foktól, amely az érzéket érzelemmé, a pusztán anyagit szellemivé olvasztja. Pedig ha mást nem, ezt leginkább megkívánjuk nőinktől, mert éppen ez az, ami műveit nők társaságát oly vonzóvá s nemesítő hatásúvá teszi! Azt mondanom sem kell, hogy társadalmi állása — férje megyei főorvos volt — többet kívánt a doktornétól, mint a mivel birt. Ő maga azonban erről nem birt tudomással. Ez a nők — sőt a férfiaknak is — egyik leggyakoribb gyengéje, mert a hiúság a legrövidebb úton vezet az önfélreismerésre. Sőt éppen az a sajátságos a dologban, hogy az olyan nők, mint a doktorné, leginkább, majdnem kizárólagosan, olyan dolgokról szeretnek beszélni, amihez igen keveset, vagy egy cseppet sem értenek, és olyanokat iparkodnak feltűnni, ami homlokegyenest ellenkezik természetükkel. Amint mondom, a tudvány megvolt a doktornéban, mert tagadhatlan, hogy még az is érdekelte ha a nagytemplom oldalából egy tégla kihullott, csakhogy a tudvány mit csinált belőle ? — pletykafőzőt! A kedélyesség sem volt előtte ismeretlen dolog. Homlokán soha sem láttam redőt, ajkai pedig mindig nevetésre álltak, csakhogy az ő kedélyessége nem az emelkedett kedély kifolyása volt, hanem az együgyüségé, A mely minden felett mosolyog, a mit meg nem ért. A kacérság, a mi a legtöbb nőnek vele született tulajdona s a mely mivelt nőknél oly sok bajnak kútforrása lehet, — mondom, a kacérság sem hiányzott a doktornőból, csakhogy a szellem elmaradt, a miért is a doktorné ebéli tehetsége csak a sikamlós téren ragyogott. S míg ő erősen meg volt a felől győződve, hogy ép ez által tetőtől talpig leigézte azt, a kivel csak egy szót is váltott: az emberek azt tartották róla, hogy csak olyan asszony lesz ő az asszonyok , mint amilyen könyv a kalendárium a könyvek között! Gyermekeit nagyon szerette, csakhogy míg az egyik pillanatban majd agyon nyalta-falta őket, a másikban már a legdurvább ütlegekkel kedveskedett nekik. Ilyen volt a ház többi népe iránt is. Hogy férjét nem szerette volna, még a rágalom sem foghatja rá, csakhogy arról sem bírt magasabb fogalommal, mint amit ez a szó fejez ki: „öregem.“ III. Hogy az ember Győben mindazt szépnek és nevezetesnek tartsa, amit a doktorné annak mondott, oda a következő feltételek szükségesek: Először is, hogy az ember erősen meg legyen győződve arról, miszerint az a két sárga kereszt a nagy templom tetején merő vert aranyból készült; nemkülönben, hogy ama „kifeszített erősség,“ amit égnek hívnak, menthetlenül a gyerek fejére zuhanna, ha a nagytemplom tornyai nem tartanák. Másodszor hinni kell, hogy az ember éppen annyit nyer mennyei üdvében, amennyit a kálvária lépcsőin ruhája és teste rongyaiból lekoptat. Harmadszor ne szabad kételkedni a felett, hogy azok a könyek, amelyeket a nagytemplomi csodatevő Mária kivételes alkalmakkor hullatni szokot, az ő könyei-e vagy sem? Végül, hogy az ember elég naiv legyen egy törpe akácfákkal és lycium-bokrokkal bepöttyözött pántlika alakú tért promenádnak tartani. Őszintén megvallom, hogy e feltételek bennem nem voltak meg. De az egyéni ízlés felett azért nem szándékozom pálcát törni. Kérdezzük meg az eszkimót, nem jobban tetszik-e neki jégkunyhója mint a mi emeletes palotáink ? Midőn a kis várost végig barangoltam, utójára a doktorné által említett fasor felé irányoztam lépteimet. Ez bőségesen kárpótolt — nem annyira keserű, mint sokkal inkább mulatságos — csalódásaimért. Az út meglehetős széles volt, de a páros sorban álló fák lombjai mégis oly sűrűen ölelkeztek egymásba, hogy az ember két-háromszáz lépésnyire eleven zöld menynyezet alatt haladhatott. Két oldalt virágok, illatos rét. Éppen szénakaszálás ideje volt. A kaszák pengését és suhogását elfojtotta a munkásoknak víg kacajokban ki-kitörő humora. A kis pacsirta sem volt tétlen. Mint a verőfényes nappal permetező eső cseppjei, oly érdekes kedvesen hullottak alá bájos danájával gyöngyei. Valami meghatóbbat képzelni sem lehet! Nem is csod, ha annyira elandalodtam, hogy azt sem vettem észre : mikor értem ki a fasorból ? Midőn feleszméltem, a zöld mennyezet már eltűnt fejem felől. Zavarodottan néztem a rét és kaszásai után , még csak neszüket sem hallottam. Körülöttem mesterségesen nyirbált bokrok, amelyek közül csak itt-ott magaslott ki egy-egy terebélyes fa. Lépteim alatt nem alkalmatlankodtak göröngyök. Az út kimért kígyózó alakban futott és sárga poronddal volt behintve. Minden megváltozott körülöttem. Az előbbi kedves kép úgy tűnt fel előttem, mint álom, amelyből oly zokon esett felébredésem. Szemeimet önkénytelenül is az égre emeltem. A kis pacsirta még egyre zengett — fáradhatlanul. Hasonló volt helyzetem azéhoz, a ki az álom és éberlét között ringadoz; a ki mindent lát, hall, érez, de eszmélete homályos. (Folyt, köv.) Az ismeretlen nő. Achard Amédée beszélye. (Folytatás). — Teljességgel nem, — viszonzá a nő. — A tárgy sokkal komolyabb természetű, hogysem azt séta közben megvitathassuk, írja oda ön nevünket akár egymás mellé, ha éppen úgy óhajtja, de elkülönítve. Fernand sóhajtva engedelmeskedett. — Bel kár! Pedig ezt ösztönöm sugalmazta tollamba, mely önkénytelenül engedelmeskedett Sernay asszony mit sem válaszolt erre. Megindultak amaz ösvényen, mely a magaslatról alávezetett. Francine arca oly piros volt, akár az eper. A visszatérés alkalmával a csoportok úgy alakultak, hogy Fernandnak és Francinenek külön egy kis bárka jutott, melyet erőteljes hajóslegény kormányozott. A szél kedvező volt, s a hajócska feszült vitorlával siklott Hendaye felé, hol a fürdős vendégek kiszállani szándékoztak, hogy onnan tengelyen térjenek vissza. A vízi jármű kellemesen himbálózott a hullámokon s bátran hasstá a vizet orrával, hosszú habvonalat hagy vara aga után. Az éj beállott s elfedte szem elől a hullámokat, villaszerü világosság vált"