Fővárosi Lapok 1872. június (123-147. szám)
1872-06-01 / 123. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 123-dik sz. Szombat, junius 1. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Legjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK ■ IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Lorántffy Zsuzsanna családja körében. (Történeti rajz.) Szilágyi Sándortól. (Folytatás). E küzdelmes napok a család belső életében keveset változtattak. Csak a férj tevékenysége nyert nagyobb tért s a nő munkaköre szaporodott: az uradalmak szaporodásával, melyek számát a férj tevékenysége s a „gazdasszony“ —így nevezi nejét leveleiben — gondossága folytonosan szaporitá. Egész levelezésük mutatja, mily egyetértés volt köztök azok felszerelésében, igazgatásában, és mily mindenütt nyilatkozó egyetértés képezé boldogságuk alapkövét. Midőn Rákóczy munkácsi tiszttartójának irá: „az gazdasszony ha miből parancsol, azt magunkénál is inkább be igyekezd teljesíteni, bizony könnyebben szenvedem, ha az mi parancsolatunk múlik el, mintha az övé :* oly rendszabályt adott ki, mit minden alatt* valója tudott és teljesített. Lehetetlen is volt nem teljesüliök, mert Lorántffy Zsuzsánna, alárendeltjei tiszteletét, vonzalmát nem fejedelmi állásának, hanem fejedelmi tulajdonainak köszönhető. Rákóczyt némely kortársai látható túlzással ridegnek és fösvénynek festik — pedig ő csak szigorú éstakarékos volt. Igaz, erős kézzel uralkodott s hamar fellobbant. De keménysége alól nem nem voltak kivéve, sem fiai, sem családja tagjai. Egyforma mértékkel járt el mindenki irányában, nejét kivéve. Mint Thesaeus a „Szentivánéji álom“-ban a percben, melyben egyik hívére kimondja a legszigorúbb ítéletet — Hyppolitához fordul s mosolygva kérdi tőle „hogy vagy szerelmem ?“, Rákóczy is a tollal, melylyel eltiltá fiát szeme elől, mert mint fiatal ember zajosabb részt vett a mulatságokban, mint azt a mértékletes atya megengedhetőnek találta, iró nejének: „Istennek hálákat adok, édesem, hogy egésségben vagytok, írásodat édesem bizony nem bánom, hanem inkább busulásodat sajnálom, elannyira, hogy ha annak békét nem hagysz, nekem is nyavalyát szerzesz vele.“ Soha nő több hűséggel nem viszonozta férje szerelmét, több gyöngédséggel nem használta befolyását rá, s több buzgalommal nem igyekezett azon, hogy haragját csilapitsa, szigorát enyhítse s szivét a szerencsétlenek iránt részvétre, az elesettek iránt könyörületre indítsa — mint ezt Rákóczyné tette. Ő is, ha jószágaiba ment, kikereste a legszebb fácánokat s férjének küldé. Ő is minden levelében áldá az istent, ha Rákóczy egésséges volt s buzgón fohászkodott hozzá, hogy gyógyítsa meg; ha a gyönge testalkatú férj betegeskedéséről értesült, kérte, hogy hagyjon fel a munkálkodással, az irással, mely rendesen még ései egy részét is igénybe vette. Ha a család valamely hive kevesebb méltatásban részesült, mint azt az adakozásra hajlandóbb nő méltányosnak vélte, ennek közbenjárása sohasem hiányzott. Ha büntetésről volt szó, a szerető asszony kérése tudta azt enyhítni. De a szegény föld népe iránt mindketten egyforma részvétet éreztek: ok nélkül nem terhelék s büntetlenül nem hagyák terhelni ezt. A gazdasszony, férje iránt csak szerelmet, hűséget, s odaadást érzett. Hisz ez volt a család feje, mely gondolt és tett, ő a szív, mely érezett. Ellesni akaratát, engedelmeskedni parancsainak (mindig e szót használja) — édes kötelesség volt ez reá nézve. Ha útra kelt, még a megszálló helyeket is a férj jelölte ki, s ez viszont a maga részéről is oly figyelmes volt, hogy a hegyi utakból az árvizek által odahordott szikladarabokat elhordatá. Megtörtént, hogy Rákóczy, nejét véletlenül rendelé magához , nem volt ideje felkészítni az egész fejdelmi kíséretet, a palotásokon kívül mintegy 500 emberből álló lovas s gyalog hadat, csak egy pár kocsi, egy pár társzekér, néhány csatlós, étekfogó, egy pár „fraj“ s egy lovas csapat, a szokottnak alig egy negyede, kelhetett útra — de a rendelt napon megindult, hogy a férj parancsa teljesítve legyen. Levelei mutatják, mennyire nem tartó tehernek az engedelmeskedést. A férj „édes szívének“ hívta őt, de tegezte. A nő „kegyelmed, édes férjem“ megszólítással illette azt, és soha nem tegezte. Ez nála a szerelmen kívül tisztelet volt az iránt, ki őt is oly tiszteltté tette. Ugyane hódolat s tisztelet élt irántok fiaikban is , csakhogy ezek szíve inkább megnyílt az anya előtt, ki rendesen közbenjáró volt a megbántódott atyánál. Gyermekeik gondos, figyelmes nevelése képezte a család főgondját. Kitűnő magyar és külföldi tudósok vezetése mellett alapos ismereteket szereztek az udvari iskolában, melyben az oktatást több széptehetségű ifjúval együtt nyerék, mígnem két fényes sikerű vizsga után a közpályára léptek: az idősb György előbb váradi kapitánynyá, utóbb atyja utódává választatott, az ifjabb, Zsigmond, a székelyföldön két főkapitányságot s utóbb az összes székelység főgenerálisságát nyerte el. A Rákóczy fiúk közpályára lépése még nem jelenté azok teljes fölszabadulását az atyai hatalom alól. Tanácsolta, vezette, oktatta őket, de a mit ő mondott, az kötelező parancs volt. — Györgynek valamelyik belső embere társaságában állandóan Váradon kelle laknia — s ha atyja engedelme nélkül csak vadászatra távozott is e fontos végvárból, már magára vonta annak dorgáló szavait. Zsigmond ideje nevezetes részét körükben töltő, nehezen nélkülözék e kegyencüket, ki fájdalmat, keserűséget soha nem okozott nekik, míg Györgyöt könnyelműbb vére, hajlama a zajosabb mulatságokhoz, nem egyszer összeütközésbe hozta atyjával. Többször megdorgálta, ha a kor szokása szerint lakomák alkalmával a poharazást lerészegedésig vitte. Nem kívánom — ha neki ő, kit önuralkodása a kor e hibájától egészen mentté tett — nem kívánom, hogy megvond magadtól az ifjúi mulatságokat, de tarts mértéket. Azonban az egyetértés, mely jótettek gyakorlásában s az isten imádásában nyilatkozott a férj és nő között, nem terjedt ki a hit részleteire. Az Angliába küldött alumnusok közül többen a presbyteri, mások a puritán egyházak nézeteit szívták be s terjesztették itthon. Rákóczy, hit meggyőződése a conservativismus útján tartott, egyiket sem nézte szívesen, sőt utóbb zsinatot is tartatott ellenök s elitélteté azt. Lorántffy Zsuzsánna udvari papja Medgyesi Pál a presbyteri rendszert fogadta el s védte irataiban a püspök ellen is, valamint a pataki iskola egyik professzora Tolnai János, annak legbuzgóbb terjesztője volt. Medgyesit asszonya megvédte az ilynemű apró boszantásoktól, sőt bizonynyal ennek befolyása alatt a fejedelemasszony is ahhoz hajlott át íme a legélesebb ellentét a férj és feleség, s annak püspöke és ennek udvari káplánja közt. De minthogy a fejedelmi pár közt a nézetkülönbség nem zavarta meg a szerelmet, az egyetértést, a ragaszkodást, nyíltan a két egyházi férfi sem léphetett föl egymás ellen. Tették hát titokban, egy-egy meg nem nevezett ellen intézett polemikus könyv, egy-egy névtelenre tett éles célzás, egy-egy csípős gúny árulta el a gyűlöletet, mit nyíltan nem lehetett bevallani. Az egyházi polémiának ez rejtett és lappangó neme mellett volt egymás, mely nyiltan folyt a katholikus és protestáns papok közt, s melybe a fejedelemasszony nevét is bevonták. E vallásos hölgy a biblia gyakori olvasása közben kikrá a szentirás nevezetesb locusait, s összeállította azokat a ref. vallás 45 hitágazata szerint, mint ezeknek „győzhetetlen bizonyságtételeit.“ Udvari papja megtoldta több locussal s „Mózes és a Prophéták“ czim alatt, mint a fejedelemné szorgalmának eredményét, kinyomatta. Egy szó, egy betű sincs ebben, mit maga a fejedelemasszony irt volna; még előszó, bevezetés sincs. Az semmi más, mint anthologia, mely éppen nem adott jogot, hogy az összeállító az írónők közé soroztassák. De a nagyszombati tudós kör más szempontból tekintette a munkát, s ellene egy éles és metsző gunyiratot tett közzé, melyben nem a tárgy volt bántó, hanem a hang, nem a polémia volt a sértő, hanem az aljasság, melylyel azt folytaták. Magában is elég idetlen dolog volt Lorántfy Zsuzsánnát neve első szótagja után lónak nevezni, s a jóizlés rovására a hajdan két ünő által vont frigyládát most egy tehénnel (a fejedelemasszonynyal) vonatni. De a gúny, melylyel az ellentáborban e röpiratot fogadták, a melylyel azt terjesztették, még bántóbbá tette a dolgot. Rákóczy 1642. elején vett hirt e munkáról . Bogádi Andrást mindjárt Bécsbe s Pozsonyba küldé, hogy szerezzen példányt, s tudja meg, ki „a mocskos könyv“ szerzője. Maguk a katholikus főurak is megbotránkoztak — ha Bogádi, — ő még nem látta, de Pozsonyban nyomatták, mint Pálfi Pál mondja, s nagyszombathi vagy bécsi mű. Rákóczy nem sokára kapott példányt, de amit abban olvasott, az túlszárnyalta piszkosságának hirét. Tán szó nélkül tűrte volna, ha az ő személyét támadják meg, de nejének, az éppen akkor gyöngélkedő nejének bántalmazása szívén találta őt. Honnan került e gunyirat, van-e benne Eszterházynak, az érseknek része ? Ezeket kelle mindenek felett kitudni; de addig is, bár nem sok eredményt várt tőle, elhatározá, hogy lépést tesz a császárnál. S ez érdemben utasítá Bogádit, ki egész méltatlankodva válaszold urának: „Hanon se tett oly gyalázatot Dávid legátusán, mint ez nagyságfokon,“ ezt látják, érzik az ottani urak is, de nem biztatják, hogy a szerző nevét ki tudhatná, mert „sokan vannak hozzá,“ különben ha a császárnál megtette lépéseit, majd ki fog tűnni, ha a munka csak „alacsony ember dolga-e?“ Bogádi tett előterjesztést a királynál. Máj. 7-én kapott választ: „A felség nehéz szívvel vette a fejedelemasszonyon esett sertést; de bár az ily aljasságok csak megvetésre méltók, ő mindent el fog követni, mit szükségesnek lát a fejedelemsaszony becsületének megvédésére.“Ez bizony nagyon vékony biztatás volt. (Folyt, köv.) Egy titok. Vacano beszélye. A halál órája. Kärner Dániel meghalt. Ez már városszerte ismert dolog volt. Halála után félórával egész Görnitz tudta, hogy az öreg Kärner jobblétre szenderült mezei lakában. A vén ember már évek óta nem érintkezett a várossal és annak lakóival. Mint remete élt kastélyszerű házában, a „mezei lakban,“ a Görnitzet körülvevő hársfasorokon kívül. Nem volt emberkerülő, de soha sem is kereste fel az embereket. Sok, igen sok év óta nem látogatta meg görnitzi ismerőseinek egyikét sem, s nem volt látható semmiféle társaságban. Ha valaki a városból kijőve a mezei ház előtt ment el s az azt környező homályos, sűrű cserjés, fél vad kertbe lépett, itt az öreg Kärner barátságos háziúr volt, maga vezette körül a vándort kertjében, megmutatta neki a legszebb kilátásokat