Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-01 / 174. szám

174-dik sz. Csütörtök, augusztus 1. Kiadó-hivatal: Pest,barístok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Év­negyedre 3 frt 60 kr., félévre 7 forint. Az elő­fizetések az „Athenaeum“ kiadó­ hivatalába kül­dendők. A regényes írnok. (Víg beszély.) irta: Lauka Gusztáv. I. Sonderling Ignác tiszttartó fönököm a szó szoros értelmében különc volt. Bort nem ivott, nem pipázott, ha rákot vagy birsalmát evett, homlokán persenése­­ket kapott, s Kalksburgban a jezsuitáknál neveltet­vén, ájtatosan megbotránkozott, ha segédje vagy ír­noka a szobacicussal vagy szakácsnővel beszédbe ereszkedett. Neje a szörnyű vékony és szörnyű szőke Emerenza, még fegyelmezettebb és szemérmesebb volt, s egy ízben ez egyetlen szóra „vadkan“ fülig pirult. Az Emerenza mamája, ki szintén ott lakott veje családjában, még erkölcsösebben szigorú volt valamennyinél, s a karmelita apácáknál neveltetvén, leglelkiismeretesb és legmulaszthatlanabb feladatának tekinté, a háziak beszédei és tettei után leskelődni. Ignác, Emerenza és Seraphine, e furcsa szentek közé jutottam én írnoknak. Mindjárt az első vacsora alkalmával egy reám nézve boszantó erkölcsi vitába keveredtünk. Az asz­talnál ugyanis az ételhordási és tányérváltási szolgá­latot, egy pácafalusi oláh fára teljesítette. E húsz éves leány nem volt valami nagyon szép, de sűrű fekete hajával és nagy szemeivel figyelmemet mégis mind­járt első megjelenésekor fölkelte. Többet néztem reá, mint a spenótra és krumplinudlira, melyeket külön­ben sem igen szerettem. — Írnok úr! Ha önt az a leány netalán elbá­jolta, gyönyörködtesse rajta szemeit oly helyen, hol mindennapi magaviselete és ízléstelensége által nem ■érti meg egy műveit család convenience szabályait. — Bocsásson meg tiszttartó úr, de én e fo­gásomban illemsértést csak akkor látnék, ha szem­irányomhoz, igazabban nyilazásomhoz élő szóbeli magyarázatot is csatoltam volna, — válaszoltam Bocaccióból. — Írnok úr! engem is sért azzal a leánynyal való kokettirozása — jegyzé meg Emerenza. — Tényasszony ! E gondtalanul oda dobott pil­lantások s a kokettirozás közt olyan különbség van, mint a kézcsók és kézszorítás között, — válaszoltam Balzac-ból. — írnok úr! — egészíté ki Seraphine — minek fokozza ön az érzékiséget oly fényben, ki talán kü­lönben is megért már a lymbusnak. —• Nagyságos asszony! (Seraphine a Dolog­­talan Pál septemvir özvegye volt.) A szem a lélek tükre lévén, nem az érzékiséget, hanem a szellemi fenköltséget fokozhatja, — válaszoltam Diderotból. — Okoskodjék írnok úr, ahogy tetszik, de mi az ilyen szemforgatásokat jelenlétünkben nem tűrjük, s egyszer­ mindenkorra betiltjuk, — szólt a tiszttartó méltóságtelj­esen. — Tiszttartó úr! Ez már világosan van mondva, s mivel úgy látom, hogy házi szabály, nem fogok el­lene véteni. Válaszommal mind­hárman meg voltak elégedve. Köszönve és kezeket csókolva, éppen távozandó va­lók, mikor a szobaleány, Gabriela lépett az étte­rembe. Abban a percben lecövekelődtem. Gabriela nem lehetett több tizennyolc évesnél, sugár testalkattal, de e sugár testalkat minden része gömbölyű. Gyönyörű fejecskéjét sötét hajfonatok fedték; nagy, fehér homlokán ártatlan gondolatok játszadoztak, és szemeiben lelke világol­. Egyet só­­hajtok. Milyen szép kis ispánné lenne ebből, ha én rövid időn ispán lehetnék, — gondolom. — Jó éjszakát, írnok úr! Van még valami mon­danivalója ? — figyelmeztetett gúnyosan Emerenza. — Tényasszony! ha kegyes volna . . . Megállj, gondoltam magamban, azért se üresz el oly hamarosan. — Mivel szolgálhatok­ ? — Ha megengedni méltóztatnék. .. — Na, szóljon már, mit akar? — sivalkodott rám indulatosan. — Reggeli gyanánt tejet instálnék kávé helyett. — Ezt holnap reggel is elég ideje lett volna megmondani. Jó éjszakát! — Csókolom kezeit! Gabrielával egyszerre nyitottam a folyosóra. Ha mindjárt egész gazdasági pályámat halomra döntöt­tem volna is, még­sem állhattam meg, hogy orcáját meg ne csípjem. Seraphine még arcán látta ujjaimat. — Gabriela, ha ily illetlenséget még egyszer eltűrsz, rögtön más helyet kereshetsz magadnak. — Instálom a nagyságos asszonyt, az úrfi csak egy pehelyt vett le arcomról. — Esküszöm nagysád, csak egyetlen pehelyt. — Az ily figyelem, írnok úr, nemcsak fölösleges, hanem egy szobaleánynyal szemben illetlen is. E durva megjegyzésre szegény Gabriela fülig pirult. De éppen azért, mert Seraphine kisebbizé, előt­tem sokkal nagyobbá magasult. Távozni akartunk, még­pedig egy irányban. — Gabriela! Nem arra, hanem erre!—riká­­csoló Seraphine. Távoztunk tehát különböző irányban. Már ifjú koromban szoktam volt meg, lélektani­lag elmélkedni a dolgok és események fölött. Gabriela zavarában és meglepetésében ezt fil­­lenté: „az úrfi csak egy pelyhet vett le arcomról.“ E fillentésben két eszme rejlett: először, nem akart elutasítani és mindörökre lehetlenné tenni, s így má­sodszor, rokonszenvezett velem. E kettőből ismét az következett, hogy abban az esetben, ha rokonszen­vezett velem, az idők folyamában szeretetét és szívét is megnyerhettem. E végett azonban értekezletre volt szükség. A szerencse kedvezett fiatalságomnak. Egy gazdasági generális gyűlésre viradtunk fel s alkonyodtunk be, s mig a tiszttartó vacsora alatt a kasznárokkal, ispánokkal és ellenőrökkel konferált, én szobám ajtajában, mely mellett Gabrielának el kellett haladnia, a találkozási pontot megállapí­to­ttam. Fél-félórába került, mig Gabriela el-elsurrant mellettem. — Még nem maradhatok, vissza kell mennem! — Még a ténsasszony háló főkötőjének fodrát kell kivasalnom. — Még gombokat kell varrnom a ténsasszony hálóköntösére. — Még a mopszlit kell megfeszülnöm. Megvallom, a mopszli sorsát irigyeltem. Még kétszer lejtett el ajtóm mellett, kecsben gazdagon, mint Aphrodite. — Most utószor megyek föl, azután lej­övet be­szélgethetünk. Szerettem volna kezét megcsókolni, de az oly valamit tartott, a­mi a kézfogást lehetetlenné tette. Meglehetősen sötét volt a lépcsőzet mentében, mely szobám mellett a szolgálattevő személyzet lakosztá­lyába vezetett, de én bíztam delej­ességemben, hogy Gábrielát ruhájának suhogásáról is fölismerem. Egyszerre hallhatólag kezdtek a lépcsőzeten ti­pegni piciny lábai. Később a karton is suhogni kez­dett. Lassankint karcsú alakja is kibontakozott a boltív homályából. Karjaimat feltártam. Abban a pillanatban, a­mint mellém ért, összecsaptam azokat. Még mielőtt szólhatott volna, ajkára nyomtam aj­kamat. Egész erejéből taszított el magától. De már ekkor magam is zavarba jöttem, mert erős kámfor­szag kezdé orromat csavarni. — Szemtelen, vakmerő! Elbocsáss mindjárt, vagy férjemet hívom segítségül. Megijedtem s válaszolni akarok, de a kámfor egyre prüszköltetett. — E merényletért férjemnek fog beszámolni, — ezeket mondva dühösen visszasietett. Emerenza volt. Ajtómban maradtam és vártam, de nem Gabrielát, hanem a­minek jönni kell, a­mi jönni fog. Megfigyelve, hogy durvább lépésekkel közelit valaki, azzal az elhatározással léptem szo­bámba, hogy egykönnyen nem adom meg magamat. (Folyt. köv.) M 1 1 8 8. Bret Harte kaliforniai besarlya. (Vége.) Körültekintő ruháit, megtörölte arcát, mielőtt az iroda csarnokába belépett volna. Meglehetős szám­mal voltak ott a munka emberei, kik bámulva tekin­­tenek rá, különösen egy férfi oly sajátságosan mére­gette rajta szemét végig, hogy az iskolamester meg­­állott. Ez pedig senki más nem volt, mint saját énjé­nek árnya, melyet a nagy tükör vetett vissza. Úgy tetszett neki, mintha kissé ki volna képéből kelve. Majd igyekezett magán amennyire tehetségében állott, erőt venni, s hogy lázadt kedélye némileg C31- lapulhasson, a falragaszokat kezdte olvasgatni. Majd átment a vendéglő tekéző-termébe. Egyik tekeasztal mellett egy széles paszomán­­­­nyal szegélyzett kalapos férfi állott. A mester azonnal f­ölismerte benne a színtársu­lat érdemes igazgatóját. Oly különös módon hordta haját és szakálát, hogy lehetetlen lett volna más he­lyett elvéteni is. Meggyőződvén a felől, hogy keresésének tár­gyát itt föl nem lelheti, eltökélte magában, hogy szó­ba ereszkedik a paszományos kalappal diszlő úrral. Ez utóbbi azonban, noha jól látta őt, úgy tettete magát, mintha észre sem vette volna jelenlétét. Te­­kerudat vevén kefébe, egész figyelmét egy a közé­pen álló bábra pontositá össze. Az iskolamester pedig addig állott ott szemközt vele, mig az tekintetét föl nem vető. Szemük találkozott. Az ifjú közelebb lépett a színtársulat igazgatójához. Arcából kirítt, hogy ci­vakodó szándékot táplál szivében. — Én jól tudom, — szólt a férfihoz — hogy Smith Melisse, egy árva leányka, tanítványaim egyike önnel a felett értekezett, hogy társulatába beléphes­sen. Igaz-e ? A paszományos kalappal ékeskedő férfi újra le­hajtott a tekeasztalra s megint fölállttá a bábot előbbi helyére. Ezt megtévén, újra elfoglalta helyét s igy szólt: — Nos, ha úgy lenne is? .. Az iskolamesternek újra arcába kergette vérét a boszúság, de magát mérsékelni igyekezvén, kez­­tyüs kezével megmarkolta a tőkeasztal oldalát, s igy szólt: — Ha ön becsületes ember, akkor nem kell előtte a szót szaporítanom s elég ha annyit mondok, hogy én neki gyámja lévén, jövőjéért felelős vagyok. Ön is épp úgy tudja, mint én, mily veszélyekkel van egybekapcsolva az olyan élet, a­minőt ön neki ajánl. Mindenki megmondhatja itt önnek, hogy

Next