Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-01 / 174. szám
174-dik sz. Csütörtök, augusztus 1. Kiadó-hivatal: Pest,barístok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 60 kr., félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. A regényes írnok. (Víg beszély.) irta: Lauka Gusztáv. I. Sonderling Ignác tiszttartó fönököm a szó szoros értelmében különc volt. Bort nem ivott, nem pipázott, ha rákot vagy birsalmát evett, homlokán persenéseket kapott, s Kalksburgban a jezsuitáknál neveltetvén, ájtatosan megbotránkozott, ha segédje vagy írnoka a szobacicussal vagy szakácsnővel beszédbe ereszkedett. Neje a szörnyű vékony és szörnyű szőke Emerenza, még fegyelmezettebb és szemérmesebb volt, s egy ízben ez egyetlen szóra „vadkan“ fülig pirult. Az Emerenza mamája, ki szintén ott lakott veje családjában, még erkölcsösebben szigorú volt valamennyinél, s a karmelita apácáknál neveltetvén, leglelkiismeretesb és legmulaszthatlanabb feladatának tekinté, a háziak beszédei és tettei után leskelődni. Ignác, Emerenza és Seraphine, e furcsa szentek közé jutottam én írnoknak. Mindjárt az első vacsora alkalmával egy reám nézve boszantó erkölcsi vitába keveredtünk. Az asztalnál ugyanis az ételhordási és tányérváltási szolgálatot, egy pácafalusi oláh fára teljesítette. E húsz éves leány nem volt valami nagyon szép, de sűrű fekete hajával és nagy szemeivel figyelmemet mégis mindjárt első megjelenésekor fölkelte. Többet néztem reá, mint a spenótra és krumplinudlira, melyeket különben sem igen szerettem. — Írnok úr! Ha önt az a leány netalán elbájolta, gyönyörködtesse rajta szemeit oly helyen, hol mindennapi magaviselete és ízléstelensége által nem ■érti meg egy műveit család convenience szabályait. — Bocsásson meg tiszttartó úr, de én e fogásomban illemsértést csak akkor látnék, ha szemirányomhoz, igazabban nyilazásomhoz élő szóbeli magyarázatot is csatoltam volna, — válaszoltam Bocaccióból. — Írnok úr! engem is sért azzal a leánynyal való kokettirozása — jegyzé meg Emerenza. — Tényasszony ! E gondtalanul oda dobott pillantások s a kokettirozás közt olyan különbség van, mint a kézcsók és kézszorítás között, — válaszoltam Balzac-ból. — írnok úr! — egészíté ki Seraphine — minek fokozza ön az érzékiséget oly fényben, ki talán különben is megért már a lymbusnak. —• Nagyságos asszony! (Seraphine a Dologtalan Pál septemvir özvegye volt.) A szem a lélek tükre lévén, nem az érzékiséget, hanem a szellemi fenköltséget fokozhatja, — válaszoltam Diderotból. — Okoskodjék írnok úr, ahogy tetszik, de mi az ilyen szemforgatásokat jelenlétünkben nem tűrjük, s egyszer mindenkorra betiltjuk, — szólt a tiszttartó méltóságteljesen. — Tiszttartó úr! Ez már világosan van mondva, s mivel úgy látom, hogy házi szabály, nem fogok ellene véteni. Válaszommal mindhárman meg voltak elégedve. Köszönve és kezeket csókolva, éppen távozandó valók, mikor a szobaleány, Gabriela lépett az étterembe. Abban a percben lecövekelődtem. Gabriela nem lehetett több tizennyolc évesnél, sugár testalkattal, de e sugár testalkat minden része gömbölyű. Gyönyörű fejecskéjét sötét hajfonatok fedték; nagy, fehér homlokán ártatlan gondolatok játszadoztak, és szemeiben lelke világol. Egyet sóhajtok. Milyen szép kis ispánné lenne ebből, ha én rövid időn ispán lehetnék, — gondolom. — Jó éjszakát, írnok úr! Van még valami mondanivalója ? — figyelmeztetett gúnyosan Emerenza. — Tényasszony! ha kegyes volna . . . Megállj, gondoltam magamban, azért se üresz el oly hamarosan. — Mivel szolgálhatok ? — Ha megengedni méltóztatnék. .. — Na, szóljon már, mit akar? — sivalkodott rám indulatosan. — Reggeli gyanánt tejet instálnék kávé helyett. — Ezt holnap reggel is elég ideje lett volna megmondani. Jó éjszakát! — Csókolom kezeit! Gabrielával egyszerre nyitottam a folyosóra. Ha mindjárt egész gazdasági pályámat halomra döntöttem volna is, mégsem állhattam meg, hogy orcáját meg ne csípjem. Seraphine még arcán látta ujjaimat. — Gabriela, ha ily illetlenséget még egyszer eltűrsz, rögtön más helyet kereshetsz magadnak. — Instálom a nagyságos asszonyt, az úrfi csak egy pehelyt vett le arcomról. — Esküszöm nagysád, csak egyetlen pehelyt. — Az ily figyelem, írnok úr, nemcsak fölösleges, hanem egy szobaleánynyal szemben illetlen is. E durva megjegyzésre szegény Gabriela fülig pirult. De éppen azért, mert Seraphine kisebbizé, előttem sokkal nagyobbá magasult. Távozni akartunk, mégpedig egy irányban. — Gabriela! Nem arra, hanem erre!—rikácsoló Seraphine. Távoztunk tehát különböző irányban. Már ifjú koromban szoktam volt meg, lélektanilag elmélkedni a dolgok és események fölött. Gabriela zavarában és meglepetésében ezt fillenté: „az úrfi csak egy pelyhet vett le arcomról.“ E fillentésben két eszme rejlett: először, nem akart elutasítani és mindörökre lehetlenné tenni, s így másodszor, rokonszenvezett velem. E kettőből ismét az következett, hogy abban az esetben, ha rokonszenvezett velem, az idők folyamában szeretetét és szívét is megnyerhettem. E végett azonban értekezletre volt szükség. A szerencse kedvezett fiatalságomnak. Egy gazdasági generális gyűlésre viradtunk fel s alkonyodtunk be, s mig a tiszttartó vacsora alatt a kasznárokkal, ispánokkal és ellenőrökkel konferált, én szobám ajtajában, mely mellett Gabrielának el kellett haladnia, a találkozási pontot megállapítottam. Fél-félórába került, mig Gabriela el-elsurrant mellettem. — Még nem maradhatok, vissza kell mennem! — Még a ténsasszony háló főkötőjének fodrát kell kivasalnom. — Még gombokat kell varrnom a ténsasszony hálóköntösére. — Még a mopszlit kell megfeszülnöm. Megvallom, a mopszli sorsát irigyeltem. Még kétszer lejtett el ajtóm mellett, kecsben gazdagon, mint Aphrodite. — Most utószor megyek föl, azután lejövet beszélgethetünk. Szerettem volna kezét megcsókolni, de az oly valamit tartott, ami a kézfogást lehetetlenné tette. Meglehetősen sötét volt a lépcsőzet mentében, mely szobám mellett a szolgálattevő személyzet lakosztályába vezetett, de én bíztam delejességemben, hogy Gábrielát ruhájának suhogásáról is fölismerem. Egyszerre hallhatólag kezdtek a lépcsőzeten tipegni piciny lábai. Később a karton is suhogni kezdett. Lassankint karcsú alakja is kibontakozott a boltív homályából. Karjaimat feltártam. Abban a pillanatban, amint mellém ért, összecsaptam azokat. Még mielőtt szólhatott volna, ajkára nyomtam ajkamat. Egész erejéből taszított el magától. De már ekkor magam is zavarba jöttem, mert erős kámforszag kezdé orromat csavarni. — Szemtelen, vakmerő! Elbocsáss mindjárt, vagy férjemet hívom segítségül. Megijedtem s válaszolni akarok, de a kámfor egyre prüszköltetett. — E merényletért férjemnek fog beszámolni, — ezeket mondva dühösen visszasietett. Emerenza volt. Ajtómban maradtam és vártam, de nem Gabrielát, hanem aminek jönni kell, ami jönni fog. Megfigyelve, hogy durvább lépésekkel közelit valaki, azzal az elhatározással léptem szobámba, hogy egykönnyen nem adom meg magamat. (Folyt. köv.) M 1 1 8 8. Bret Harte kaliforniai besarlya. (Vége.) Körültekintő ruháit, megtörölte arcát, mielőtt az iroda csarnokába belépett volna. Meglehetős számmal voltak ott a munka emberei, kik bámulva tekintenek rá, különösen egy férfi oly sajátságosan méregette rajta szemét végig, hogy az iskolamester megállott. Ez pedig senki más nem volt, mint saját énjének árnya, melyet a nagy tükör vetett vissza. Úgy tetszett neki, mintha kissé ki volna képéből kelve. Majd igyekezett magán amennyire tehetségében állott, erőt venni, s hogy lázadt kedélye némileg C31- lapulhasson, a falragaszokat kezdte olvasgatni. Majd átment a vendéglő tekéző-termébe. Egyik tekeasztal mellett egy széles paszománnyal szegélyzett kalapos férfi állott. A mester azonnal fölismerte benne a színtársulat érdemes igazgatóját. Oly különös módon hordta haját és szakálát, hogy lehetetlen lett volna más helyett elvéteni is. Meggyőződvén a felől, hogy keresésének tárgyát itt föl nem lelheti, eltökélte magában, hogy szóba ereszkedik a paszományos kalappal diszlő úrral. Ez utóbbi azonban, noha jól látta őt, úgy tettete magát, mintha észre sem vette volna jelenlétét. Tekerudat vevén kefébe, egész figyelmét egy a középen álló bábra pontositá össze. Az iskolamester pedig addig állott ott szemközt vele, mig az tekintetét föl nem vető. Szemük találkozott. Az ifjú közelebb lépett a színtársulat igazgatójához. Arcából kirítt, hogy civakodó szándékot táplál szivében. — Én jól tudom, — szólt a férfihoz — hogy Smith Melisse, egy árva leányka, tanítványaim egyike önnel a felett értekezett, hogy társulatába beléphessen. Igaz-e ? A paszományos kalappal ékeskedő férfi újra lehajtott a tekeasztalra s megint fölállttá a bábot előbbi helyére. Ezt megtévén, újra elfoglalta helyét s igy szólt: — Nos, ha úgy lenne is? .. Az iskolamesternek újra arcába kergette vérét a boszúság, de magát mérsékelni igyekezvén, keztyüs kezével megmarkolta a tőkeasztal oldalát, s igy szólt: — Ha ön becsületes ember, akkor nem kell előtte a szót szaporítanom s elég ha annyit mondok, hogy én neki gyámja lévén, jövőjéért felelős vagyok. Ön is épp úgy tudja, mint én, mily veszélyekkel van egybekapcsolva az olyan élet, aminőt ön neki ajánl. Mindenki megmondhatja itt önnek, hogy