Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-01 / 174. szám

én őt már egy ízben oly életből ragadtam ki, mely roszabb a halálnál - az utca sarából, a förtelemből. Meg akarom még egyszer kísérteni. Beszéljünk oko­san, mint férfiakhoz illik. Neki sem apja sem anyja, fivére, avagy nővére. Képes-e ön neki kárpótlást nyújtani ? A cifrakalapos ember a kezében levő tekerúd vé­gét vizsgálgatta, aztán széttekintett a teremben, nem­­ lát-e valakit, ki a jó tréfán együtt nevethessen vele? ! — Jól tudom én azt, — folytató a mester, — s hogy az a leány bizarr és önfejű, de még is sokat­­ javult s én azt hiszem némi befolyást gyakorolhatok­­ rá. Elvárom annálfogva öntől, hogy nem fog még i­lyebben ez ügybe ereszkedni. A férfit, a gentlemant hívom fel önben : ne vonja őt tőlem el. Nem kérek öntől egyebet, mint azt . . . Itt torkán akadt a szó ; annyira el volt fogatva, miképp beszédét hasztalan kísérle bevégezni. A cifrakalapos ember pedig azt képzelvén, hogy most már végképp elhallgatott, fölemelte fejét s han­gosan felröhögött s ily kérdést intézett hozzá : — Nemde, ön csak saját magának óhajtja e leányt megtartani? Oh, az teljességgel nincs rendén fiacskám! A sérelem inkább a hangsúlyozásban rejlett semmint a szavakban, kiváltképpen pedig ez ember arckifejezésében. Az e fajta állatokkal szemben leg­több hatálylyal van egy hevenyészett ökölcsapás. Az iskolamester is igy vélekedett, midőn sokáig fe­szültségben lévő idegein akkép tágított, hogy a gú­nyosan vigyorgó arcra hirtelenében oda tenyereit. A hevesen mért csapásra a cifra paszományos kalap egyfelé, a tekézőrúd pedig másfelé hullott. Az iskolamesternek pedig e hatalmas műtétre fölrepedt a keztyűje, sőt kissé a tenyere is, hanem a gúnyolódó ajkak is annyira földuzzadtak a csattatós válaszra, hogy az arc hosszú időre sajátságos alakot nyert. Az igazgató úr fölorditott, káromkodott s dü­hösen tipegett-topogott lábával s dulakodni kezdett. Egyszerre egész csoport ember gyűlt a tekeasz­talnál össze, jobbra-balra hadállást foglalván. A tö­meg az iskolamester ellenfele körül csoportoit, mig amaz egyedül állott, balkezével pisztolyt keresgélve zsebében. Épp ekkor valaki megfogta a másik kezét. Bá­mulva tekintett oda s látta hogy ujjai vérzenek s markában tőrt szőrűt. Hol vette ő e tőrt, arról nem volt képes magának számot adni. Az a ki az ő vérző kezét megfogta, Morpher úr volt, ki őt magával von­ta kifelé; de a mester megállóit s megkisérté kiszá­radt, égő torkán át Mliss nevét kiáltani. — Minden renden van, fiacskám, — szólt Mor­pher úr. — Ő nálunk van, otthon. Midőn az utcára érve egymás mellett ballagtak, Morpher úr elbeszélte, hogy Mliss lelkendezve fu­tott haza, tudatva, hogy az iskolamestert meg akar­ják ölni a „folyosó“-ban. Midőn elváltak, a tanító megigérte Morpher úr­nak kölcsönös baráti ölelkezés közben, hogy ez este nem fog ellenségével összejőni s egyenesen az iskola felé vette útját. Nagy meglepetésére azt vette észre, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, de még inkább fokozódott bá­mulata, midőn Mlisst ott bent egy zugban ülni látta. Az iskolamester jelleme, mint már tapasztalha­tók, olyan volt, mint átalában az érzékenyebb ideg­szervezettel biró embereké, s alapját az önzés képe­­zé. A visszaemlékezés ama méltatlanságra, melylyel az emberekkel szemben találkozott, csak mérgesíté keserűségét. De hát lehetséges-e az, hogy valaki ily érdekeltséggel viseltessék egy gyermek iránt ? — tusakodék. Mindenesetre a donquichottismus vétkébe esett ő, s nevetségessé tette magát. Egyébiránt vár­jon nem önkényt uyitá-e meg a leány eme viszonyt s ő, nem tette-e kockára azáltal tekintélyét? Az­­ egész világ őrizkedett e leánytól, csupán ő szállott a közvéleménynyel szembe és most be kellett vallania­­ magának, hogy igazuk volt azoknak, kik azt jósolák,­­ hogy e pártfogói buzgalomnak előbb-utóbb rész vége lesz. Miissnek köszönheti, hogy a korcsmában oly söpredék néppel összeütközésbe jött . . . Mit­­ mond már most a világ? Mit mondanak barátai? Mit tart majd felőle Mac Snagley ? Midőn ily szemrehányást tett magának, az utósó egyén, kivel találkozni akart, kétségkívül Mliss­­­j volt. Belépve szobájába, leereszkedett egy székre s néhány hideg és gyorsan elmondott szóval jelző, mi a­­ teendője, egyszersmind tudata, hogy egyedül akar­t maradni. Midőn a leány fölállott, ő leült az odahagyott helyre s arcát két tenyerébe hajtá le. Midőn újra fölveté fejét, még mindig ott állott a leány s aggálylyal tekinte rá. — Megölte ön őt? — kérdé a leány. — Nem. — Pedig én azért adtam önnek a tőrt a kezébe. — Hát kegyed adta azt a tőrt ? — kérdé az if­jú elbámulva. r r — Én. Én is ott voltam elrejtőzve a comptoir­­ban s láttam, midőn ön őt megüté. A dulakodás köz­ben az igazgató elejté tőrét, én pedig fölkaptam s önnek a kezébe nyomtam. De hát miért is nem szúr­ta őt le ! —­ tévé utána Mliss, csillogó szemmel, kis­­ kezét ökölre szorítva. " A mester hallgatott, Mliss pedig folytatá : — Ha ön tőlem kérdezte volna, megmondan­­dám önnek, hogy a színészekhez csatlakozom. És miért szerződtem én hozzájuk? Mert én jól tudtam, hog­y ön távozni akar, s ön nem mondta azt nekem, hogy elutazik. Hallottam jól, midőn ön az orvosnak emlité e szándékát. Ön pedig igen jól tudhatta, hogy én egyedül csak nem maradhattam volna Morpherék­­nél. Én mindjárt meghaltam volna akkor! Ezzel szinészies modorban nehány hervadt zöld levelet vont elő kebléből s oly nyomatékos hangon, mely neki gyermekségétől kezdve sajátja volt, amígy szólt: — íme, itt az a halált okozó méreg, melylyel ön engem megismertetett. Nos, én vagy elmegyek a szintársasággal, vagy itt halok meg. E kettő között lehet csak választanom, s nekem mindegy, akár egyik, akár másik Én nem maradhatok itt, hol en­gem gyűlölnek és lenéznek. De ön, ne hagyjon en­gem el, ha nem gyűlöl és nem vet meg, mint a többi. Kis keble hullámzott a fájdalomtól s két nagy köny ragyogott pillái­, melyet azonban köténye szé­lével rögtön letörölt, mintha darázs szállott volna szemére. — Ha ön engem elzár, — folytatá Mliss mindig vadabb fájdalommal , hogy a színművészettől visszatartson, én méreggel vetek véget életemnek. Atyám jól járt, midőn magát kivégezte .... Épp úgy járok én is. Ön azt állítá, h­ogy e növény gyö­keréből egy csipetnyi is elég, és én ezt azóta folyvást magammal hordozom. Az iskolamester egy másodpercig egy bizo­nyos üres helyre gondolt ott a Smith sírja mellett, és arra, hogy mi lesz e szenvedélyes kis leányból. Megfogva Mliss két kezét s mélyebben szemébe néz­ve mint valaha, így szólt: — Lissy ! akarsz-e velem elutazni ? A leányka átfonta karjával a fiatal ember nya­kát s vidáman felelt : — Akarok. — De rögtön . . . még ez éjjel. — Akár ez éjjel is. Kéz kézben pihent, midőn útnak indultak. Leg­­­­alább — gondolá a mester — a keskeny ösvényt, melyen a leányka egykor oly leverten jött hozzá, most nem egyedül hagyja el. A csillagok ragyogtak fejük fölött. Vájjon jó vagy balcsillagzatuk mosoly­gott-e le rájuk ? Ki tudná az megmondani ? Hogy az életnek melyik ösvényén járjanak, az elégszer ké­pezte leckéjük tárgyát. Annyit azonban tudunk, hogy a vöröshegyi iskola végképp bezárult a szökevények­­ után. A franciaországi Eszterházyak. ív. (P. L.) Folytatjuk az idézeteket gr. Eszterházy Valentin „kiadatlan emlékirataiból“, miután kétség­kívül érdekelhetnek minden oly olvasót, ki szereti a nagy korszakok jellemző oldalait szemtanúk elbeszé­lése után ismerni meg. A gróf 1791-ben többi közt ezeket írja: „Valencienn­es-ben mindig azzal gyötörtek, bír­nám rá a királyt, hogy oda menjen. Sürgettem is őt, de nem akart. Pillanatra úgy látszott, hogy a király­nak — mióta Mirabeau-val beszélt, — csak fél bi­zalmát bírom, én, ki mindig ellenmondtam annak, hogy a király valami frigybe lépjen az istentelenek­kel s félrendszabályokkal idézze magára a veszedel­met. A királynét — fájdalom ! — oly egyének kör­nyezők, kik személyes érdeküktől vezetve, őt és a királyt csalékony lépésekre sarkalták. Ez időben Artois gróf magáért működött s volt némi reménye külföldi segélyhez. Kértem a királynét, ne hagyjon tétlenségben, ha tettre kerül a sor; de ő azt felejé, ne vegyüljek a dologba addig, mig a hercegek más ha­talmak segélye nélkül működnek; de ha e segély meg­lesz, csatlakozzam hozzájuk. „A király futása napról napra nehezebb jen. Valenciennes már a forradalmárok kezében volt; a király több híve Brabantba vándorolt ki; Chantil­ly­t pedig a párisi nép kifosztá, elvivén Condé herceg lovait, s a lovászmesterek is, kik még ott maradtak a király menekülését elősegíteni, most útra keltek, hogy urukhoz jussanak. Azt hivém, a király már le is mondott a menekülésről s Aachenbe mentem, hol junius 8-dikán Artois gróf levele várt, melylyel Kob­­lenzbe hivott, mivel II. Leopold császárral volt talál­kozandó s a cselekvés ideje — mint mondá — eljött. Hozzá csatlakozhattam tehát, mivel a királyné által érintett eset bekövetkezik. Koblenzbe utazván, Bonnban meglátogattam Miksa főherceget s kölni választófejedelmet, a ki intett, hogy ne nagyon bíz­zam testvére, a császár segély­készségében, „mert — mint mondá — ő olyan ember, a­ki se nemet mon­dani, se igent csinálni nem tud.« Mária Krisztina fő­hercegnő, férjével, Albert szász-tescheni herceggel, épp Poppelsdorfban (Bonn mellett) volt, sokáig be­széltem velük, s a­mit tőlük hallok, nem igen önthe­tett belém nagy bizalmat a jövő iránt.“ Mindamellett Eszterházy ott maradt Artois gróf oldalánál, ki mindent elkövetett, hogy a hatalmaktól támogatást nyerjen Franciaországba való visszaté­rési tervéhez. A rajnai tartományok képezték akkor a menekültek főhelyét. Artois gróf udvarfélét nyitott Koblenzben. Németalföld elűzött császári helytartója, Mária Krisztina többnyire Poppelsdorfban volt Mik­sa testvérénél, férjével, Albert herceggel. Mozgalmas élet volt a menekültek közt, hol a svéd III. Gusztávot hol II. Lipót császárt ostromlák, de mindhiába. Li­­pót császár elég okos volt nem támogatni az emig­rált hercegek és hiveik önző terveit akkor, midőn már XVI. Lajos királyt cserben hagyta. Sem Artois gróf beszélgetése a császárral Bécsben, hova 1791 aug. 20-án Eszterházy kisérte, sem megjelenése a pillnitzi fejedelmi találkozáson, eredményre nem ve­zettek. Kivált a császár egyre hidegebb s elutasítóbb lett. Idegenkedett a menekültektől, s ez érzületét ki is fejezte Mária Krisztinához irt leveleiben. Eszter­házy tisztábban látott, m­int Artois gróf; ő előre tudta, hogy minden kérés és sürgetés hiábavaló lesz. Miután a császár, a porosz és a svéd királyok nem voltak hajlandók pénzt és vért áldozni a mene­kültek érdekében, Artois grófnak még csak egyetlen reménye maradt: II. Katalin orosz cárnő. Eszterházy Valentint küldő hozzá követül, ki ez útra nem nagy kedvvel indult. „Egy este — írja ő — Monsieur (Artois gróf) hozzám jött, s előadta annak szükségét, hogy útra keljek s oly bizalmas és lekötelező volt, hogy nem utasithatom vissza. Egy nap (1791 aug. 29-dike,) előkészületek közt telt el. Monsieur és a nassaui her­ceg egy-egy levelét kellett vinnem a cárnőhöz. Ez utóbbi Zouboff tábornokhoz intézte levelét, ki akkor nagy feltűnésre tett szert, miután képes volt Potem­kin mindenhatóságát megrendíteni. (Zouboff, vagy Zoubon Plátó utósó kegyence volt a cárnőnek. Hu­szonöt éves, csinos fiatal ember, a cárnő pedig akkor már túl a hatvanon. Tudva van, hogy a cárnő mint karolta föl kedvenceit. Ha valaki megtetszett neki, fölvétett a gárdába, adott neki címet, ajándékot és személye körül foglalkoztató. így volt Zouboffal is, ki egyébiránt jó családból eredt s gondos nevelésben részesült. A cárnő halála után kiűzték a birodalom­ból, mit azzal beszélt meg, hogy I. Pál egyik gyil­kosa lett.) Augusztus 30-án este utaztam el, — foly­tatja Eszterházy. — Lausitzon és Nagy-Lengyelor­­szág egy részén át vettem utamat, s Brombergnél értem el a nagy utat Berlintől Königsbergig, ez utóbbi városba szeptember 6-kára viradó éjj­el jutva. Kurlandon és Liefland egy részén áthaladva, szeptember 13-án értem Szentpétervárra. Zondoffnak másnap írtam, kérve, hogy a cárnőnél eszközölje ki bemutatásomat, mert Genet francia követhez nem fordulhatok, miután buzgó forradalmi volt. Míg a válaszra vártam futtában megtekintem Szentpéter­várt. Visszatérve, már lakásomon találtam Zouboff tábornok lekötelező levelét, melyben négy órára magához hitt, hogy a cárnőnek bemutasson az Ere­­mitage-ban. Mentem tehát s a tábornok rövid beszél­getés után kocsin vitt oda. Egy ajtót megnyitva, 754

Next