Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-08 / 180. szám
180-dik SZ. Csütörtök, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petitsor .....................9kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 60 kr., félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. A virágok közt. (Rajz.) Írta: Berényi Gusztáv. (Vége.) A kemencét jól megraktam fával, azután a gyertyát kezembe véve, az ablakhoz mentem, de az ablakot kinyitni nem tartottam célszerűnek, mert így a hideg jég egyenesen rám csapott volna. Helyesebb volt az ajtót nyitnom ki. A kettős szárnyú külső ajtót félig kinyitom, e mellett a belső, üvegesajtó egyik ablakát mintegy másfél ujjnyira hagytam nyitva. Most már kissé nyugodtabb voltam, azonban, az aggodalom, mely már egyszer kedélyünkre nehezült, bajosan űzhető el onnan. Az álom kiment szemeimből, miért lefeküdni nem akartam. Gondolkoztam, hogy mivel űzzem az unalmat. Talán olvasnék valamit ? Ismét kezembe vevem a gyertyát s a szoba egyik szögletében álló könyvszekrényhez léptem, melynek üvegtábláin át kényelmesen olvashattam a többnyire német és francia munkák címét, de nem férhettem hozzájuk, mert a szekrény be volt zárva. Úgy voltam olvasási vágyammal, mint Tantalus a Tebát virasztani, egy szál gyertya mellett, vagy lefeküdni. Ismét új gondolatom támadt: irni fogok, megörökítem a tegnapi estéleményeit. Nem voltam ugyan biztos abban, hogy eszméim mennyire fognak rendelkezésem alá bocsátkozni, de mindegy, időm telni fog. Elindultam írószereket keresni. Most már szerencsésebb valók. A szoba bútorai között egy íróasztal volt, melyen — nagy örömömre, — mindenféle írószerre akadtam. Úgy örültem, mint Robinzon, mikor a legelső búzakalászt fölfedezte szigetén. Házigazda barátom alkalmasint e szobát használja nappali dolgozószobául. A tintát, tollat és papírt tehát az ágyam melletti kis asztalra helyezem. Most már kissé kellemesbbé tehetem az éj óráit. Lehűltem az ágyra, úgyhogy helyzetem kényelmes volta mellett is inni tudjak, gondolkozni kezdtem, azután írtam. Künn üvöltött a fergeteg, itt benn, a tűz lobogása és tollam percegése nagyon regényes hangulatba hozhatta volna kedélyemet, ha tekintetem untalan föl nem keresi a virágállványokat, melyek éppen szemben voltak velem. Aggodalmaim még nem hagytak egészen nyugton. Írtam két sort, akkor félbeszakítam, leszálltam ágyamról, az ajtón levő ablakot megtekintem , másfél ujjnyira volt kinyitva most is, azután a tüzet raktam meg, és most már azzal az elhatározott szándékkal dűltem ágyamra, hogy aggodalmaimon teljes győzelmet aratok és inni fogok. írtam tovább, beirtana egy egész lapot. A tűz hatalmasan lobogott a kemencében. Különös bágyadtság lepett meg, de azért továbbírtam. Tekintetem koronkint a virágokra esett, de gondolataimat nem zavarták. Mintegy fél óra telt el így, de az álom kerülte szemeimet, bár a betűk szintúgy táncoltak előttük. Éreztem, hogy a kemence nagyon bőven árasztja reám melegét; bágyadtságom fokonkint nőtt és annyira lomhává tett, hogy ágyamat teljességgel nem tudom odahagyni. Szemeim önkénytelenül fordultak a virágok felé, hosszasan függesztem rájuk tekintetemet. Egyik piros kamélia megmozdult állványán; csak úgy bámultam, anélkül, hogy szememet le tudtam volna venni róla. Nesztelenül leszállott az állványról, nőni kezdett, vagy azért láttam nagyobbnak, mert folytonosan közeledett felém. Azután alakja megváltozott, közelebb-közelebb jött, végre egy bájos női alakká fejlődött ki. Gyönyörű, piros arca, ajkai, sötét szemei különös mosolylyal tekintettek reám , odalépett ágyamhoz. Én föl akartam ugrani, de mintha tagjaim meg lettek volna kötözve: egyetlen mozdulatra sem voltam képes. — Tehát én unalmas társalgó vagyok — szólt a bájos női alak, kiben megszólalásakor rögtön Vilmára ismertem, — unalmas vagyok, jól van, tehát mulattasson ön engem, beszéljen, — de ha szólni nem akar, egyetlen leheletemmel megfulasztom önt. Rettentő helyzetem volt. Szólni akartam, de ajkaimra egyetlen hang sem jött; nem tudom ijedtségem, vagy bámulatom volt-e nagyobb, mert Vilmát ilyen szépnek még soha sem láttam. Tekintetem merőn függött rajta, mozdulni akartam, de erőm egészen elhagyott, mintha éreztem volna már mérges, gyilkoló leheletének hatását. Amint ismét az állványra tekintek, újra egy virág mozdult meg. Pompásan nyíló fehér rózsa szállt a földre, közeledett felém és ez is egy nőalakká bontakozott ki előttem; fölismertem őt, a szőke Helén volt, reám szegezte haragos, kék szemeit, és mintha éreztem volna már varázserejét, azután gúnyos hangon szólított meg: — Igaza van önnek, nem tudok zenélni, csak affektálom; hangom is hamis, de énekem olyan, mint a syréneké, mely meg fogja ölni önt. Énekelje el hattyúdalát, énekeljünk mindketten, az enyém lesz a halotti ének. Rémületem nőttön-nőtt, lélekzetem akadozott, mellemet nehéznek éreztem, mintha lidércnyomás lett volna rajta; ajkaimat mindegyre fölnyitom, örömest énekeltem, táncoltam volna, megtettem volna bármit, mert már úgy éreztem, mintha minden lélekzéskor halálos mérget szívnék tüdőmbe. Ekkor egy harmadik, negyedik, ötödik virág szállott le állványáról, azután az egész virágsereteg mozogni kezdett; ijedelmem, rémületem határtalan volt. Megnépesült előttem a szoba, bájos női alakokkal, gyönyörű uszályos ruhákban; gúnyos mosolylyal, haragos pillantásokkal jöttek hozzám. Csak a lélek nyögött bennem. — Kacér vagyok ugye ? — kérdé Irma, — igaza van, de tekintetemmel ölni tudok, és ön lesz a legelső áldozat. — Én gőgös vagyok, — szólt Margit, büszke, lenéző tekintetét reám szegezve — gőgös vagyok, de tekintetemmel áthatolok azoknak a szivén, kik kigúnyolnak. — Ön gúnyolódott haragommal, mely pillanat alatt megsemmisítheti önt! — mondá Luiz, dacos, haragos szemeit reám függesztve. — Roszul táncolok, nemde ? — szólt Hortense, tánclépésekkel közeledve felém, de e lépések a legszebb ballerinának is büszkeségére lehettek volna? — Jöjjön, táncoljunk. Ki hal meg hamarabb tánc közben ?— arra vigyázzon, hogy elfáradva ne lélekzzék szabadon, mert az én leheletem méreg... Adél jött felém, szemrehányó, gúnyos tekintetével. — Hasonlítok a fúriákhoz csúnya arcommal, ugye? — kérdé mindig közeledve, — tudja-e,hogy a fúriák rettenetes művészei a kínzásnak ? — Megálljátok, megálljátok ! — kiáltá ismét Irma, egészen ágyam mellé hatolva, — én fogok rajta győzedelmes boszút állani, egyetlen csókom ölje meg őt! Zsibongás volt körülem. A bájos leánykák kegyetlen szándékukkal iszonyú rémületbe ejtettek. Kínom rettentő volt. Azok, kiket gyönyörrel bámultam eddig, most kegyetlen rettegéssel töltöttek el. Megöl egyetlen leheletük, — egyetlen pillantásuk halál reám nézve, el akartam fordítani tekintetemet, de már erre sem volt erőm, — hangom sem volt, csak a lélek kiáltott bennem rettentően. • A bájos leánykák gúnykacajban törtek ki, lármájuk folyton erősebb lett, közeledtek felém, hittak táncolni, énekelni. Ha kiáltani tudtam volna, hangom bizonyosan elvész a rettentő zsivajban, mely füleimbe zúgott. — Jöjjön, jöjjön, táncolni! — Énekeljen velünk! — Egy csókot, — kiáltó Irma, felém hajolva, kitárt karokkal s bájos ajkaival annyira közeledve, hogy leheletét arcomon éreztem; lehelete hideg volt, mint a halálé. Még csók által sem akartam meghalni. Végerőködésemben kiterjesztem karjaimat s rettentő hangon kiáltok fel: — Az égre kérem, kegyelmezzenek! * — Csak nem támadtak meg, mi ? — kérdé Viktor barátom, ágyam előtt nevetve, s jót kacagva rimánkodásomon. — De éppen meg. — válaszolom félig komolyan, félig tréfásan. — Itt, s éppen ez ártatlan virágok között ? — Éppen itt. — Csak nem e virágok ? — Egyenesen azok. — Ha barátom, akkor te bizonyosan bántottad őket, — kiáltott fel Viktor derülten, — a virágokat nem jó bántani. — Most az egyszer tapasztaltam — mondám jókedvvel, s reggelizni mentünk. Ostoba öcsém házassági levelei. (Bölcs nagynénjéhez írva.) Gildemeistertől. (Folytatás.) Ezekkel a „festményekkel“ pláne különösen vagyunk, édes néném. Linának okvetlen egy pár „olajfestmény“ kell, mert amint mondja: „az divat.“ Hiába magyaráztam meg neki, hogy egy valóban jó képre, melyet mindig örömmel szemlélhetnénk, vagyoni állapotunk nem futja ki s hogy roszakkal műértők előtt csak nevetségesekké teszszük magunkat. Mind hiába! Vett néhány forintért valami haszontalan mázolást, s rettenetesen megharagudott rám, mikor bebizonyítom neki, hogy mily gyalázatos pingálás ez az ő drágalatos „olajfestménye.“ A pénzt elvégre is nem sajnálom, bár nem könnyen nélkülözöm, — de nevetségessé leszünk, s különösen Lina amaz állításával, hogy a kép igazán művészi. Mert hát nagy baj az, kedves néném, hogy Lina, ki tagadatlanul igen értelmes nő , egyátalán mindenhez akar érteni és állításaiban épp oly határozott, mint fügyetlen. Miféle képeket is láthatott eddigelé, mint legfelebb néhány arcképet és a címereket odahaza ? Ilyenekből még senki sem szerzett magának müitéletet. Itt van alkalma, sokat és jót e nemben láthatni. Lassacskán a müitélet és műismeret is kifejlődhetik benne, néhány év múlva tökéletes műértővé is lehetne. — De ő azt hiszi, hogy ez már vele született; rosz képeket vásárol össze, melyek a szobát inkább eléktelenítik, mint hiszítik. Nem vagyok tisztelője s imádója a „régi időknek,“ mert eme kifejezés magában véve képtelenség. Ádám és Éva a paradicsomon kívül szintén beszélhettek a régi időről, mikor még benn voltak a paradicsomban.