Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-08 / 180. szám

180-dik SZ. Csütörtök, augusztus 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábon petit­sor .....................9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Év­negyedre 3 frt 60 kr., félévre 7 forint. Az elő­fizetések az „Athenaeum“ kiadó­ hivatalába kül­dendők. A virágok közt. (Rajz.) Írta: Berényi Gusztáv. (Vége.) A kemencét jól megraktam fával, azután a gyer­tyát kezembe véve, az ablakhoz mentem, de az ab­lakot kinyitni nem tartottam célszerűnek, mert így a hideg jég egyenesen rám csapott volna. Helyesebb volt az ajtót nyitnom ki. A kettős szárnyú külső aj­tót félig kinyitom, e mellett a belső, üvegesajtó egyik ablakát mintegy másfél ujjnyira hagytam nyitva. Most már kissé nyugodtabb voltam, azonban, az aggodalom, mely már egyszer kedélyünkre nehezült, bajosan űzhető el onnan. Az álom kiment szemeim­ből, miért lefeküdni nem akartam. Gondolkoztam, hogy mivel űzzem az unalmat. Talán olvasnék valamit ? Ismét kezembe vevem a gyertyát s a szoba egyik szögletében álló könyvszekrényhez léptem, melynek üvegtábláin át kényelmesen olvashattam a többnyire német és francia munkák címét, de nem férhettem hozzájuk, mert a szekrény be volt zárva. Úgy voltam olvasási vágyammal, mint Tantalus a Tebát virasztani, egy szál gyertya mellett, vagy lefeküdni. Ismét új gondolatom támadt: irni fogok, meg­örökítem a tegnapi est­éleményeit. Nem voltam ugyan biztos abban, hogy eszméim mennyire fognak ren­delkezésem alá bocsátkozni, de mindegy, időm telni fog. Elindultam írószereket keresni. Most már szerencsésebb valók. A szoba bútorai között egy íróasztal volt, melyen — nagy örömömre, — mindenféle írószerre akadtam. Úgy örültem, mint Robinzon, mikor a legelső búzakalászt fölfedezte szi­getén. Házigazda barátom alkalmasint e szobát hasz­nálja nappali dolgozószobául. A tintát, tollat és papírt tehát az ágyam melletti kis asztalra helyezem. Most már kissé kellemesbbé tehetem az éj óráit. Lehűltem az ágyra, úgyhogy helyzetem kényelmes volta mellett is inni tudjak, gondolkozni kezdtem, azután írtam. Künn üvöltött a fergeteg, itt benn, a tűz lobogá­­sa és tollam percegése nagyon regényes hangulatba hozhatta volna kedélyemet, ha tekintetem untalan föl nem keresi a virágállványokat, melyek éppen szemben voltak velem. Aggodalmaim még nem hagy­tak egészen nyugton. Írtam két sort, akkor félbesza­­kítam, leszálltam ágyamról, az ajtón levő ablakot megtekintem , másfél ujjnyira volt kinyitva most is, azután a tüzet raktam meg, és most már azzal az el­határozott szándékkal dűltem ágyamra, hogy aggo­dalmaimon teljes győzelmet aratok és inni fogok. írtam tovább, beirtana egy egész lapot. A tűz hatalmasan lobogott a kemencében. Különös bágyadtság lepett meg, de azért tovább­­­írtam. Tekintetem koronkint a virágokra esett, de gondolataimat nem zavarták. Mintegy fél óra telt el így, de az álom kerülte szemeimet, bár a betűk szint­úgy táncoltak előttük. Éreztem, hogy a kemence nagyon bőven árasztja reám melegét; bágyadtsá­­gom fokonkint nőtt és annyira lomhává tett, hogy ágyamat teljességgel nem tudom odahagyni. Szeme­im önkénytelenül fordultak a virágok felé, hosszasan függesztem rájuk tekintetemet. Egyik piros kamélia megmozdult állványán; csak úgy bámultam, anélkül, hogy szememet le tud­tam volna venni róla. Nesztelenül leszállott az áll­ványról, nőni kezdett, vagy azért láttam nagyobbnak, mert folytonosan közeledett felém. Azután alakja megváltozott, közelebb-közelebb jött, végre egy bá­jos női alakká fejlődött ki. Gyönyörű, piros arca, aj­kai, sötét szemei különös mosolylyal tekintettek re­ám , odalépett ágyamhoz. Én föl akartam ugrani, de mintha tagjaim meg lettek volna kötözve: egyetlen mozdulatra sem voltam képes. — Tehát én unalmas társalgó vagyok — szólt a bájos női alak, kiben megszólalásakor rögtön Vil­mára ismertem, — unalmas vagyok, jól van, tehát mulattasson ön engem, beszéljen, — de ha szólni­­ nem akar, egyetlen leheletemmel megfulasztom önt. Rettentő helyzetem volt. Szólni akartam, de aj­kaimra egyetlen hang sem jött; nem tudom ijedtsé­gem, vagy bámulatom volt-e nagyobb, mert Vilmát­­ ilyen szépnek még soha sem láttam. Tekintetem me­rőn függött rajta, mozdulni akartam, de erőm egé­szen elhagyott, mintha éreztem volna már mérges, gyil­koló leheletének hatását. A­mint ismét az állványra tekintek, újra egy virág mozdult meg. Pompásan nyíló fehér rózsa szállt a földre, közeledett felém és ez is egy nőalakká bon­­­­takozott ki előttem; fölismertem őt, a szőke Helén volt, reám szegezte haragos, kék szemeit, és mint­ha éreztem volna már varázserejét, azután gúnyos hangon szólított meg: — Igaza van önnek, nem tudok zenélni, csak affektálom; hangom is hamis, de énekem olyan, mint­­ a syréneké, mely meg fogja ölni önt. Énekelje el hattyúdalát, énekeljünk mindketten, az enyém lesz a halotti ének. Rémületem nőttön-nőtt, lélekzetem akadozott, mellemet nehéznek éreztem, mintha lidércnyomás lett volna rajta; ajkaimat mindegyre fölnyitom, örö­mest énekeltem, táncoltam volna, megtettem volna bármit, mert már úgy éreztem, mintha minden lélek­­zéskor halálos mérget szívnék tüdőmbe. Ekkor egy harmadik, negyedik, ötödik virág szállott le állványáról, azután az egész virágsereteg mozogni kezdett; ijedelmem, rémületem határtalan volt. Megnépesült előttem a szoba, bájos női alakok­kal, gyönyörű uszályos ruhákban; gúnyos mosoly­­­­lyal, haragos pillantásokkal jöttek hozzám. Csak a­­ lélek nyögött bennem.­­ — Kacér vagyok ugy­e ? — kérdé Irma, — iga­­­za van, de tekintetemmel ölni tudok, és ön lesz a leg­első áldozat.­­ — Én gőgös vagyok, — szólt Margit, büszke,­­ lenéző tekintetét reám szegezve — gőgös vagyok, de tekintetemmel áthatolok azoknak a szivén, kik ki­gúnyolnak. — Ön gúnyolódott haragommal, mely pillanat alatt megsemmisítheti önt! — mondá Luiz, dacos, haragos szemeit reám függesztve. — Roszul táncolok, nemde ? — szólt Hortense, tánclépésekkel közeledve felém, de e lépések a leg­szebb ballerinának is büszkeségére lehettek volna? — Jöjjön, táncoljunk. Ki hal meg hamarabb tánc közben ?— arra vigyázzon, hogy elfáradva ne lélekz­zék szabadon, mert az én leheletem méreg... Adél jött felém, szemrehányó, gúnyos tekin­tetével. — Hasonlítok a fúriákhoz csúnya arcommal, ugy­e? — kérdé mindig közeledve, — tudja-e,hogy a fúriák rettenetes művészei a kínzásnak ? — Megállj­átok, megállj­átok ! — kiáltá ismét Irma, egészen ágyam mellé hatolva, — én fogok rajta győzedelmes boszút állani, egyetlen csókom ölje meg őt! Zsibongás volt körülem. A bájos leánykák ke­gyetlen szándékukkal iszonyú rémületbe ejtettek. Kínom rettentő volt. Azok, kiket gyönyörrel bámul­tam eddig, most kegyetlen rettegéssel töltöttek el. Megöl egyetlen leheletük, — egyetlen pillantásuk halál reám nézve, el akartam fordítani tekintetemet, de már erre sem volt erőm, — hangom sem volt, csak a lélek kiáltott bennem rettentően. • A bájos leánykák gúnykacajban törtek ki, lár­májuk folyton erősebb lett, közeledtek felém, hittak táncolni, énekelni. Ha kiáltani tudtam volna, han­gom bizonyosan elvész a rettentő zsivajban, mely fü­leimbe zúgott. — Jöjjön, jöjjön, táncolni! — Énekeljen velünk! — Egy csókot, — kiáltó Irma, felém hajolva, kitárt karokkal s bájos ajkaival annyira közeledve, hogy leheletét arcomon éreztem; lehelet­e hideg volt, mint a halálé. Még csók által sem akartam meghalni. Végerő­­ködésemben kiterjesztem karjaimat s rettentő han­gon kiáltok fel: — Az égre kérem, kegyelmezzenek! * — Csak nem támadtak meg, mi ? — kérdé Viktor barátom, ágyam előtt nevetve, s jót kacagva rimán­­kodásomon. — De éppen meg. —­ válaszolom félig komolyan, félig tréfásan. — Itt, s éppen ez ártatlan virágok között ? — Éppen itt. — Csak nem e virágok ? — Egyenesen azok. — Ha barátom, akkor te bizonyosan bántottad őket, — kiáltott fel Viktor derülten, — a virágokat nem jó bántani. — Most az egyszer tapasztaltam — mondám jó­kedvvel, s reggelizni mentünk. Ostoba öcsém házassági levelei. (Bölcs nagynénjéhez írva.) Gildemeistertől. (Folytatás.) Ezekkel a „festményekkel“ pláne különösen va­gyunk, édes néném. Linának okvetlen egy pár „olaj­­festmény“ kell, mert a­mint mondja: „az divat.“ Hiába magyaráztam meg neki, hogy egy valóban jó képre, melyet mindig örömmel szemlélhetnénk, vagyoni állapotunk nem futja ki s hogy roszakkal műértők előtt csak nevetségesekké teszszük magun­kat. Mind hiába! Vett néhány forintért valami ha­szontalan mázolást, s rettenetesen megharagudott rám, mikor bebizonyítom neki, hogy mily gyalázatos pingálás ez az ő drágalatos „olajfestménye.“ A pénzt elvégre is nem sajnálom, bár nem könnyen nélkü­lözöm, — de nevetségessé leszünk, s különösen Lina amaz állításával, hogy a kép igazán művészi. Mert hát nagy baj az, kedves néném, hogy Lina, ki tagad­­­atlanul igen értelmes nő , egyátalán mindenhez akar érteni és állításaiban épp oly határozott, mint f­ügyetlen. Miféle képeket is láthatott eddigelé, mint legfelebb néhány arcképet és a címereket odahaza ? Ilyenekből még senki sem szerzett magának müité­­letet. Itt van alkalma, sokat és jót e nemben lát­hatni. Lassacskán a müitélet és műismeret is kifej­lődhetik benne, néhány év múlva tökéletes műértővé is lehetne. — De ő azt hiszi, hogy ez már vele szü­letett; rosz képeket vásárol össze, melyek a szobát inkább eléktelenítik, mint hiszítik. Nem vagyok tisztelője s imádója a „régi időknek,“ mert eme kifejezés magában véve képtelenség. Ádám és Éva a paradicsomon kívül szintén beszélhettek a régi időről, mikor még benn voltak a paradicsomban.

Next