Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-15 / 211. szám

211-diksz. Vasárnap, szeptember 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. Mám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. • FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-de­cemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó­közön­ség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évne­gyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizeté­sek az „Athenaeum kiadó­hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Dal. (Lemoyne Andre.) Múltat, jelent, jövőt, minden porcát, izét A nőnek, — ez a­mit sok férfi követel. A tükör mélyiből vennék a képet el, Lepkétől szárnyait, a gyémánttól tüzet. Olvasni vágynak a lélek mélységiben, E tenger fenekét kutatni kész szemek. S megkívánnák, — bizony elég esztelenek —­­A gyöngyöt is, mely a szív rejtekén pihen. Én egy nőt ismerek, — sárgás fakó haját A halántékain kék szalag fogja át, — A kitől ily sokat leghőbb vágyam se’ kért. Egy este, csöndesen, nyomon követtem őt . . . S odadnám szívesen — nem hogy birnám e nőt, Odadnám étemet, egyetlen csókjáért! Szász Károly: Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Este aztán a hosszú őszi és téli estéken mind­nyájuknak szép meséket, tanulságos elbeszéléseket, és történeteket mondtam el, melyeket ez a jó nép áhítattal és gyönyörrel hallgatott, s végre is, valamint mindenikét, úgy a napom szeretetét is megnyer­tem. Lassan kint meggyőződtek, hogy én értelmesen végzem dolgaimat, s többé senki sem szólt kezem alá, sőt némely dolgokban kezdtek rám hallgatni, s én a nyert tekintélyt arra használtam, hogy a ház­­nál egy és más újítást eszközöltem. A­mint tavaszszal a juhokat fejni kezdték, én a majorosnét a sajtkészítés­­nek új módjára tanítottam, a­mit az őri udvarban egy külföldi juhász­mestertől tanulok el, s ez oly jól sikerült, hogy a mi sajátunkat kétszeres árban is megfizették, csak hogy hozzá juthassanak. A tehe­neknek pedig úgy készíttetem a táplálékot, hogy csaknem kétannyi tejet adtak, mint mzelőtt. Régi szo­kás szerint, az udvar nem igen volt tiszta. Egy ré­szén óriás szemétdomb állott, mely alól lefolyt a pi­szok az udvar hepehupás gödreibe, aztán éles kavi­csokból járdát hordtak a feneketlen sárra, s ez na­gyon csúnya és kényelmetlen volt. Én rávettem Köröndi uramat, hogy a kert egy félreeső de az is­­tálókhoz közel levő részébe ásasson egy nagy göd­röt, azt padoltassa ki, sőt két- három láb magas rak­­tával vétesse körül, hordássa oda a szemetet; aztán mondtam, hogy azokra az éles kövecsből rakott jár­dákra nincs szükség, mert a borjuk, sőt a cselédek is mind öszszerontják lábukat. — De hát a nagy sár, pocséta egész őszön és tavaszon ? — kérdé ipám. — Mind eltűnik az édes apámuram, — felelém, — csak az udvar szélére egy kis sáncot huzassunk, s ud­varunkról a vizet vezettessük a patakba; aztán meg­­egyenesítjük az udvart, néhány fát ültetünk a­hol nem lesz útba, sőt még gyepet is nevelünk a közé­pen. Apósom mindezt bámulva hallgatta, de aztán minden úgy lett, s rövid idő alatt oly szép sima, olyan egésséges lett a mi udvarunk, mint valami urasági kert. Leginkább örvendett ennek a szegény öreg asz­­szony, ki mindig panaszkodott a roszszagú, nedves levegőre, s bámulva vette észre, hogy a tér és udvari é’ kitisztításával még egéssége is jobbra fordult. Megvallom, hogy ez esztendőt boldogul töltöt­tem el. Jól esett tudnom, hogy családomnak hasznos tagja vagyok, de volt egy más édes örömöm is: éreztem, hogy nem sokára anya leszek. Férjem, Józsi, hű volt hozzám, s szeretett engem a maga módja szerint. Folytonosan dolgozott apja mellett, s megtett mindent, a­mit az öreg parancsolt, nem igen lehetett ellene kifogást tenni. De mégis meglátszott rajta, hogy nincs igaz kedvére a mezei munka, s nem igen szereti a falusi életet. Ha egy szerszám elromlott, soha önkényt meg nem igazította, ha egy béres az ökrök befogásával vesződött, Józsi pipázva nézte, de mintha nem látta volna, egyet sem mozdult. Soha sem kezdett magá­tól semmi munkához, s csak annyit tett, amennyit az öreg rábízott, aztán pipázott. A cselédeknek sem tu­dott soha semmit rendelni. „Elég nagy ez a vagyon, s ha majd rám száll, úgy is megélünk belőle“ — szokta mondogatni magában, s aztán végig nyúlt a gyepen s tétlenül várta, míg az apja, vagy én, behív­tuk az asztalhoz. Férjem csöndes egykedvűségének azonban sem­mi kárát sem vallottuk, mert az öreg Köröndi erős kezekkel vezette a gazdaságot, s e vén régi módi székely gazda még hatvanhat éve dacára is úgy ka­szált, ha neki­fogott, mint akármelyik ifjú legény. Magas, kissé meghajlott termetén is látszott az erő­teljesség; vállára hulló gazdag haja egészen őszbe­­borult s kecske gidó bőréből készült finom süvege alul csak úgy szikráztak szemei, melyekből szeretet és hatalomérzet egyaránt sugárzott. A­mig­­tehát a derék öreget magam körül láttam, bizalommal te­­kintek a jövőbe. IV. Éppen nyárközépen volt, hogy egy reggel egy boldogfalvi asszony jött hozzánk, kit testvérem, Anna küldött. Az aszszony elbeszélte, hogy Annának az azelőtti napon egy derék fiúgyermeke született. Már volt szó róla, hogy keresztanya közös anyósunk, az öreg Korondiné lesz, s mi már azt is megbeszélget­tük, hogy majd csak én fogom helyettesíteni, mint­hogy gyöngesége miatt az öreg aszszony nem volt képes az utazásra. Nagyon örvendettem ez esemény­nek, mert testvéremet a lakodalom óta nem láttam. Igaz, hogy Boldogfalva tőlünk csak két mérföldre fekszik , de boldog isten, mit mondjak ? a lefolyt esz­tendőben Annának is, nekem is annyi más dolgunk volt, hogy rá sem gondolhattunk az időtöltő látoga­tásra, s édes­apánk is úgy el volt foglalva iskolájá­val és kis gazdaságával, hogy csak egyszer tudta meglátogatni Annáékat, s már másnap haza jött, s akkor is a fődolog az volt, hogy Péternek egy köböl magnak való törökbuzát vitt s tőle cserébe valami finom lencsét és borsót kapott. Látva házunknál a sok dolgot, most is édes apámhoz mentem, s tőle kér­tem el lovait és szekerét. Ő maga nem jöhetett, mert a gyerekek éppen a vizsgálatra készültek s csak ki­sebbik szólga­legényét, a tíz éves Andrást bocsáthatta velem. Apósom és férjem jó ülést csináltak nekem, mert már nekem is szükségem volt egy kis kényelem­re ; én is nehezedtem, aztán egy és más apróságok­kal, miket a betegnek s a keresztelőre vittem, meg­raktuk a szekeret, és én a kis fiúval útra keltem. Az apám lovai jól betanított jámbor lovacskák voltak, s az út is igen jó, de ha nem lett volna is, az a kis fiú oly ügyesen hajtott, mint egy vén kocsis, s annyi figyelemmel volt irántam, hogy kora érettségét és jó szivét nem győztem eléggé bámulni. Mikor aztán a hegy tetejéről megpillantottuk a Nyárád völgyét, s néhány lépéssel odább a falut is, örömömben megcsó­koltam a kis fiút s egy darab kalácsot adva kezébe, leszálltam a szekérről. Menj fiam, — mondom, — csak szépen az országúton, én itt a gyalog ösvényen fogok a faluba menni, talán hamarább ott leszek!“ A szőlők közül csakhamar a törökbuza-földek közé értem, melyeknek tenger­ zöld színét a rétek vi­lágosabb zöldje váltotta föl; az út mellett gyümölcs­fák voltak ültetve s a falu népe szénát hordott. A mint a házak közé értem s az első utcába fordúltam, előttem állott Annáék lakása. Nem volt nagy sem a telek, sem a ház, de minden oly üdének és vonzónak tetszett. Már a kapuhoz értem, midőn hallottam, hogy hátam mögötti egy ismerős hang ökreit: „Hé Szilaj, csá Daru, haj, haj !“ éneklő szóval biztatgatja. Azon­nal ráismertem, Péter volt. Két szekér szénát hozott a mezőről. A szekerek jól megvoltak rakva s a jám­bor állatoknak volt mit húzni. A kapu mellé húzódva vártam, mig közelednek s akkor a kaput hirtelen fölnyitottam. Péter csak bámult s aztán nyakamba borúlvá megölelt, megcsókolt; de szóhoz sem enge­dett jutni, hanem csak egyenesen a szobába, Anna ágyához vezetett. Az én drága Annám egy kissé még halvány volt, s mellette feküdt kis fia. Péter pedig, magunkra hagyva, kiment, hogy dolgait vé­gezze, ökreiről gondoskodjék s az én lovaimat is elhelyezze. — Nézz ide, kedves Máriám, nesze, vedd öledbe keresztfiadat. Ugy­e szép? Ilyen lesz majd a tied is, s azt fogják hinni majd, hogy a két fiú egy testvér. De hát miért nézel oly merőn engem ? És valóban szememet nem tudtam elfordítani testvéremről. Anna mindig csinos leány volt, de szépnek nem tartották. Közép magasságúnál valamivel kisebb volt, mint vidékünkön a székely­ asszonyok szoktak lenni, de termete arányos szép volt s járása élénk, könnyű, mint a madáré, szemei feketék és ragyogók mindig. Most azonban arcáról oly szépség sugárzott felém, melyet nem tudok kimagyarázni. Megcsókoltam az az anyát, s még százszor is kis keresztfiamat. Egé­szen föl voltam indulva, s alig tarthatom vissza, hogy ne sírjak. Aztán nem­sokára Péter is visszatért, s az ágy felé hajolva: „Hogy vagy édes Annám?“ S az­tán mint valami drága, kényes tárgyat, nagy kezeibe fogta a kis gyermeket s keblére ölelve beszélt hozzá mindenféle bohóságot; s a mint figyelve az édes anya tekintetét­ az apára s az apáról a fiúra kisértem, egy­szerre megértem testvérem szépségét, mert az a szép­ség a boldogság fénye volt. (Folyt. kőv.) Lapunk mai számához fél ív van mellékelve. A halott ember Tölgye, Nodier beszélje. A Bergerac és Perigueux közötti út 1561-ben távolról sem volt oly kellemes, mint ma. A nagy gesztenyés erdő, melyen át vezet, akkor nagyobb és sűrűbb volt, az itt maga tekervényesebb, nehezebb, ama pontja pedig, hol egy mély hegyszakadás mel­lett vitt el, melyet a „remete völgyének“ neveztek, oly szédelgés és zordon, hogy még világos nappal is csak bajosan volt járható. Az említett év november elsején, Toussaint napján lehetetlen volt arra menni, mert az évszak szigora még fokozta természetes ne­hézségeit. Az eget egész nap fellegek takarták el, hó és jég esett, s alig múlt el a dél, a láthatár elho­­mályosult, s ég és föld zivatara borzasztóan tört ki. A pillanatonkint növekedő orkán üvöltött, mint egy

Next