Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-15 / 211. szám
211-diksz. Vasárnap, szeptember 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. Mám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. • FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadóhivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Dal. (Lemoyne Andre.) Múltat, jelent, jövőt, minden porcát, izét A nőnek, — ez amit sok férfi követel. A tükör mélyiből vennék a képet el, Lepkétől szárnyait, a gyémánttól tüzet. Olvasni vágynak a lélek mélységiben, E tenger fenekét kutatni kész szemek. S megkívánnák, — bizony elég esztelenek —A gyöngyöt is, mely a szív rejtekén pihen. Én egy nőt ismerek, — sárgás fakó haját A halántékain kék szalag fogja át, — A kitől ily sokat leghőbb vágyam se’ kért. Egy este, csöndesen, nyomon követtem őt . . . S odadnám szívesen — nem hogy birnám e nőt, Odadnám étemet, egyetlen csókjáért! Szász Károly: Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Este aztán a hosszú őszi és téli estéken mindnyájuknak szép meséket, tanulságos elbeszéléseket, és történeteket mondtam el, melyeket ez a jó nép áhítattal és gyönyörrel hallgatott, s végre is, valamint mindenikét, úgy a napom szeretetét is megnyertem. Lassan kint meggyőződtek, hogy én értelmesen végzem dolgaimat, s többé senki sem szólt kezem alá, sőt némely dolgokban kezdtek rám hallgatni, s én a nyert tekintélyt arra használtam, hogy a háznál egy és más újítást eszközöltem. Amint tavaszszal a juhokat fejni kezdték, én a majorosnét a sajtkészítésnek új módjára tanítottam, amit az őri udvarban egy külföldi juhászmestertől tanulok el, s ez oly jól sikerült, hogy a mi sajátunkat kétszeres árban is megfizették, csak hogy hozzá juthassanak. A teheneknek pedig úgy készíttetem a táplálékot, hogy csaknem kétannyi tejet adtak, mint mzelőtt. Régi szokás szerint, az udvar nem igen volt tiszta. Egy részén óriás szemétdomb állott, mely alól lefolyt a piszok az udvar hepehupás gödreibe, aztán éles kavicsokból járdát hordtak a feneketlen sárra, s ez nagyon csúnya és kényelmetlen volt. Én rávettem Köröndi uramat, hogy a kert egy félreeső de az istálókhoz közel levő részébe ásasson egy nagy gödröt, azt padoltassa ki, sőt két- három láb magas raktával vétesse körül, hordássa oda a szemetet; aztán mondtam, hogy azokra az éles kövecsből rakott járdákra nincs szükség, mert a borjuk, sőt a cselédek is mind öszszerontják lábukat. — De hát a nagy sár, pocséta egész őszön és tavaszon ? — kérdé ipám. — Mind eltűnik az édes apámuram, — felelém, — csak az udvar szélére egy kis sáncot huzassunk, s udvarunkról a vizet vezettessük a patakba; aztán megegyenesítjük az udvart, néhány fát ültetünk ahol nem lesz útba, sőt még gyepet is nevelünk a középen. Apósom mindezt bámulva hallgatta, de aztán minden úgy lett, s rövid idő alatt oly szép sima, olyan egésséges lett a mi udvarunk, mint valami urasági kert. Leginkább örvendett ennek a szegény öreg aszszony, ki mindig panaszkodott a roszszagú, nedves levegőre, s bámulva vette észre, hogy a tér és udvari é’ kitisztításával még egéssége is jobbra fordult. Megvallom, hogy ez esztendőt boldogul töltöttem el. Jól esett tudnom, hogy családomnak hasznos tagja vagyok, de volt egy más édes örömöm is: éreztem, hogy nem sokára anya leszek. Férjem, Józsi, hű volt hozzám, s szeretett engem a maga módja szerint. Folytonosan dolgozott apja mellett, s megtett mindent, amit az öreg parancsolt, nem igen lehetett ellene kifogást tenni. De mégis meglátszott rajta, hogy nincs igaz kedvére a mezei munka, s nem igen szereti a falusi életet. Ha egy szerszám elromlott, soha önkényt meg nem igazította, ha egy béres az ökrök befogásával vesződött, Józsi pipázva nézte, de mintha nem látta volna, egyet sem mozdult. Soha sem kezdett magától semmi munkához, s csak annyit tett, amennyit az öreg rábízott, aztán pipázott. A cselédeknek sem tudott soha semmit rendelni. „Elég nagy ez a vagyon, s ha majd rám száll, úgy is megélünk belőle“ — szokta mondogatni magában, s aztán végig nyúlt a gyepen s tétlenül várta, míg az apja, vagy én, behívtuk az asztalhoz. Férjem csöndes egykedvűségének azonban semmi kárát sem vallottuk, mert az öreg Köröndi erős kezekkel vezette a gazdaságot, s e vén régi módi székely gazda még hatvanhat éve dacára is úgy kaszált, ha nekifogott, mint akármelyik ifjú legény. Magas, kissé meghajlott termetén is látszott az erőteljesség; vállára hulló gazdag haja egészen őszbeborult s kecske gidó bőréből készült finom süvege alul csak úgy szikráztak szemei, melyekből szeretet és hatalomérzet egyaránt sugárzott. Amigtehát a derék öreget magam körül láttam, bizalommal tekintek a jövőbe. IV. Éppen nyárközépen volt, hogy egy reggel egy boldogfalvi asszony jött hozzánk, kit testvérem, Anna küldött. Az aszszony elbeszélte, hogy Annának az azelőtti napon egy derék fiúgyermeke született. Már volt szó róla, hogy keresztanya közös anyósunk, az öreg Korondiné lesz, s mi már azt is megbeszélgettük, hogy majd csak én fogom helyettesíteni, minthogy gyöngesége miatt az öreg aszszony nem volt képes az utazásra. Nagyon örvendettem ez eseménynek, mert testvéremet a lakodalom óta nem láttam. Igaz, hogy Boldogfalva tőlünk csak két mérföldre fekszik , de boldog isten, mit mondjak ? a lefolyt esztendőben Annának is, nekem is annyi más dolgunk volt, hogy rá sem gondolhattunk az időtöltő látogatásra, s édesapánk is úgy el volt foglalva iskolájával és kis gazdaságával, hogy csak egyszer tudta meglátogatni Annáékat, s már másnap haza jött, s akkor is a fődolog az volt, hogy Péternek egy köböl magnak való törökbuzát vitt s tőle cserébe valami finom lencsét és borsót kapott. Látva házunknál a sok dolgot, most is édes apámhoz mentem, s tőle kértem el lovait és szekerét. Ő maga nem jöhetett, mert a gyerekek éppen a vizsgálatra készültek s csak kisebbik szólgalegényét, a tíz éves Andrást bocsáthatta velem. Apósom és férjem jó ülést csináltak nekem, mert már nekem is szükségem volt egy kis kényelemre ; én is nehezedtem, aztán egy és más apróságokkal, miket a betegnek s a keresztelőre vittem, megraktuk a szekeret, és én a kis fiúval útra keltem. Az apám lovai jól betanított jámbor lovacskák voltak, s az út is igen jó, de ha nem lett volna is, az a kis fiú oly ügyesen hajtott, mint egy vén kocsis, s annyi figyelemmel volt irántam, hogy kora érettségét és jó szivét nem győztem eléggé bámulni. Mikor aztán a hegy tetejéről megpillantottuk a Nyárád völgyét, s néhány lépéssel odább a falut is, örömömben megcsókoltam a kis fiút s egy darab kalácsot adva kezébe, leszálltam a szekérről. Menj fiam, — mondom, — csak szépen az országúton, én itt a gyalog ösvényen fogok a faluba menni, talán hamarább ott leszek!“ A szőlők közül csakhamar a törökbuza-földek közé értem, melyeknek tenger zöld színét a rétek világosabb zöldje váltotta föl; az út mellett gyümölcsfák voltak ültetve s a falu népe szénát hordott. A mint a házak közé értem s az első utcába fordúltam, előttem állott Annáék lakása. Nem volt nagy sem a telek, sem a ház, de minden oly üdének és vonzónak tetszett. Már a kapuhoz értem, midőn hallottam, hogy hátam mögötti egy ismerős hang ökreit: „Hé Szilaj, csá Daru, haj, haj !“ éneklő szóval biztatgatja. Azonnal ráismertem, Péter volt. Két szekér szénát hozott a mezőről. A szekerek jól megvoltak rakva s a jámbor állatoknak volt mit húzni. A kapu mellé húzódva vártam, mig közelednek s akkor a kaput hirtelen fölnyitottam. Péter csak bámult s aztán nyakamba borúlvá megölelt, megcsókolt; de szóhoz sem engedett jutni, hanem csak egyenesen a szobába, Anna ágyához vezetett. Az én drága Annám egy kissé még halvány volt, s mellette feküdt kis fia. Péter pedig, magunkra hagyva, kiment, hogy dolgait végezze, ökreiről gondoskodjék s az én lovaimat is elhelyezze. — Nézz ide, kedves Máriám, nesze, vedd öledbe keresztfiadat. Ugye szép? Ilyen lesz majd a tied is, s azt fogják hinni majd, hogy a két fiú egy testvér. De hát miért nézel oly merőn engem ? És valóban szememet nem tudtam elfordítani testvéremről. Anna mindig csinos leány volt, de szépnek nem tartották. Közép magasságúnál valamivel kisebb volt, mint vidékünkön a székely asszonyok szoktak lenni, de termete arányos szép volt s járása élénk, könnyű, mint a madáré, szemei feketék és ragyogók mindig. Most azonban arcáról oly szépség sugárzott felém, melyet nem tudok kimagyarázni. Megcsókoltam az az anyát, s még százszor is kis keresztfiamat. Egészen föl voltam indulva, s alig tarthatom vissza, hogy ne sírjak. Aztán nemsokára Péter is visszatért, s az ágy felé hajolva: „Hogy vagy édes Annám?“ S aztán mint valami drága, kényes tárgyat, nagy kezeibe fogta a kis gyermeket s keblére ölelve beszélt hozzá mindenféle bohóságot; s a mint figyelve az édes anya tekintetét az apára s az apáról a fiúra kisértem, egyszerre megértem testvérem szépségét, mert az a szépség a boldogság fénye volt. (Folyt. kőv.) Lapunk mai számához fél ív van mellékelve. A halott ember Tölgye, Nodier beszélje. A Bergerac és Perigueux közötti út 1561-ben távolról sem volt oly kellemes, mint ma. A nagy gesztenyés erdő, melyen át vezet, akkor nagyobb és sűrűbb volt, az itt maga tekervényesebb, nehezebb, ama pontja pedig, hol egy mély hegyszakadás mellett vitt el, melyet a „remete völgyének“ neveztek, oly szédelgés és zordon, hogy még világos nappal is csak bajosan volt járható. Az említett év november elsején, Toussaint napján lehetetlen volt arra menni, mert az évszak szigora még fokozta természetes nehézségeit. Az eget egész nap fellegek takarták el, hó és jég esett, s alig múlt el a dél, a láthatár elhomályosult, s ég és föld zivatara borzasztóan tört ki. A pillanatonkint növekedő orkán üvöltött, mint egy