Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-01 / 224. szám
— - ,— 224-dik sz. Kedd, október 1. Kiadó-hivatal: Pest, bálátok tere 7. »fám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utet. 39. «.... eia Hirdetési díj: Flatod'.'asáboe pet.it-Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési földivást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldtünk szét, mivel ezt a postautalványokkal való előfizetés szokása egészen fölöslegessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfizetéseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk , választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni érdekes eredeti leírásokat, frissbek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társaséletét. Fölkérjük tehát azokat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elégedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, ajánlani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeus”társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegyedekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes számokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni leírtjával. A legjutányosb előfizetési mód a postautalványok használata. A puszta ház. (Lemoyne Andre költeménye.) Hova lett e puszta ház minden lakója? Egyszer, éjszállakor (már tizenöt éve) Távozott a család, senkinek sem szólva, És azóta ajtó, ablak, mind betéve. Hol vannak az egykor boldogok ? Hol vannak ? Nem hallván senkit hogy menne, avagy jőne, Semóra ütését, neszét semmi hangnak : Bátran szöfon a pók, mint a ház úrnője. Oh e bezárt házat oly szomorú nézni! Mily komor csöndesség, rideg elhagyottság! A küszöböt s falat gyom s bogáncs szegélyzi, De nyájas füst sohsem a kis kémény csúcsát. Látni fészkeket még, de az mind más évi, Hol vig fecskepárok szeretkeztek hajdan. A mostani fecske csak elcsap a régi Fészeknél, — még érzi, hogy valami baj van. Az egykori pompás virágoknak vége ! Bársony lepke sem száll, mézelni nem tudva. Magas paréj nőtt a selyem fű helyébe, S törpe rózsatöket elnyomta a dudva. Körül minden puszta, benn szomorú minden S ha egy napsugár egy nyiláson beosont : Az ősök képei vén kereteikben Meglepve s bosszúsan látják egymást viszont. S ha egy húr megpattan az üres teremben, Egy alvó zongora vagy a hárfa húrja : A felijedt visszhang rámordúl, mélyebben Mint az orgona sip, éjjel, ha szél fújja. Magok a kis tücskök, fázván az odúba, S kik itt örültek sok karácson estén, Nem látván több rozsét a kályhában gyúrva, Szomorún elmentek, más tűzhelyt keresvén. Szász Károly: Digitalis purpurea. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. — Sajnálom, Majoros úr, de nem tehetek róla. Ha az ember váltót ír alá, kötelezettséget vállal, hogy azt ki is fizeti E kemény szavak kiejtése után Verebélyi ügyvéd ur hideg nyugalommal leverte szivaráról a hamut, hátratámaszkodott, s apró,barna, átható szemeit az előtte ülő lehorgasztott fejű, meggörnyedt alakra függesztette, mintha feleletet várna tőle. Egy sóhajtás volt minden felelet, mely a szorongó kebelből feltört. Az ügyvéd gyöngén, alig észrevehetőleg, vállat vont. A szánakozás együgyű érzése nem az ő kompetenciájához tartozott. Verebélyi úr a törvény embere volt s szigorúan ahhoz tartotta magát. A ki adós, az fizessen. Verebélyi úr csak a magáét kívánja, semmi egyebet, csak a mit a törvény megítél neki. S abban semmi nyögés és fohászkodás nem fogja megingatni. Még mindig várta a feleletet, a világon lehető legnyugodtabb kedélylyel veregetve szivarát egy porcellán-hamutartóhoz, mialatt a szemben ülő fiatalember lassan fölemelte lehajtott fejét s halk, a benső izgatottságtól némileg rekedt, de mégis kellemes csengésű hangján megszólalt: — Ön tudja, hogy csak szivességből irtam alá Halmainak. Egész élete megalapításáról volt szó. Négyszáz holdat kapott volna menyasszonyával s másik négyszázat, ha az öregek meghalnak. Hogy tagadhattam volna meg tőle azt a barátságot ? Azt gondoltam magamban, nekem is jól esett, mikor hasonló esetben találkozott egy gyöngéd, segítő kéz... Azt gondoltam, én sem vihettem volna haza kedves Linámat... isten áldja meg még a porait is! .. azt gondoltam... Nos, mindegy, oktalanság volt, tudom, de nem tehettem róla. Saját nem jutott mindig eszembe, és az én hasonló helyzetem... Félbeszakította szavait, mintha szégyelné elérzékenyülését. Arcán futó pirosság szállt át s amint fölemelte fejét, nagy kék szemei könyben úsztak. Sajátságos lágyság tükröződött e finombőrű arcon, sehol bemélyedés, sehol redő, semmi szögletesség, minden vonás oly szépen elsimult, az áll oly nőiesen gömbölyded s a teli arcon két puha gödröcske. Az egész arc kellemes benyomását ellensúlyozta a szemek szellemtelen, csaknem bárgyú kifejezése. Nagyok voltak azok, világoskékek és gömbölyűek. A kis városban azt is, mint szépséget emlegették. Majoros Géza ur nőtlen korában a kis város Adonisza volt,s mióta özvegy, nem egy hölgy szive dobog értte ismét. Időközben bebizonyította azt is, hogy kiváló hivatással bir a jámbor, gyöngéd férj szerepére. Kétségkívül a legérzékenyebb szivü gyógyszerész volt fél Magyarországon. Harminc évesnél alig valamivel idősb, legalább nem sokkal látszik idősebbnek. Egész külseje még most is, amint összeroskadtan ül ott a kettős bánat terhe alatt, mutatja, hogy a női körök ama hízelgő véleménye egyátalán nem volt előtte titok. Bizonyos segélyezettség modorában, az a mozdulat, melylyel kezét, fejét megmozdította, a hang, melyen megszólalt, minden elárulta rajta az elkényeztetett férfit, ki megszokta azt, hogy minden csak tetszése szerint menjen a világon s kit a sors kellemetlen érintései kisodornak lényéből. Természettől szelíd és érzékeny lévén a gyöngeségig, nem látszott a csapások elviselésére alkotva. Redőtlen homlokán még eddig nem hagyott nyomot a gond, s a gyászruha, melyet viselt, nem takart szakgató, mardosó kínokat, csak ama szelid, búsongó fájdalmat, mely oly örömest időz elvesztett kedvese emlékénél, de azért még mindig ráér a hiúság apró gondjaival bíbelődni. Selyempuha, fénylő, ritkás, gesztenyeszinü haja szépen le volt simitva s álla gondosan kiborotválva. Alig lehetett volna élesebb ellentétet képzelni, mint az ügyvéd, ki szemközt ült vele. Szikár, talán a középmagasságnál is alacsonyabb, de csontos alak. Hús bizonyára kevesebb volt rajta, mint amásikon, és mégis erőteljesebbnek látszott. A szerfölött magas homlok s a sűrű fekete szemöldök valami büszke, szigorú, parancsoló kifejezést adtak arcának. Egész lényén határozottság látszott, szavai rövidek, pillantása biztos, vonásai kemények, ajka összeszoritva, fekete, kissé már szürkülni kezdő haja kurtára nyírva, sűrű szakála hasonlóképp, öltözetében puritán egyszerűség s minden cicoma teljes megvetése. Oly alak volt az egész, a milyenre rendesen azt szokták mondani: „ez aztán férfi.“ Sápadt, sárgásbarna arcának színe nem változott, egyenlő maradt az mindig, hideg és nyugodt. Csaknem méltóságosnak mondhatta volna az ember, ha az apró barna szemek fürkésző, ravasz pillantása valami hiúzszerű, zsákmányleső kifejezést nem kölcsönzött volna neki. — Majoros úr, — szólt most újra szilárd, hideg hangján, nem kell a medve bőrére inni, míg az ember meg nem lőtte. A menyasszony vagyona csak akkor az enyém, ha a zsebemben van. A jegygyűrűvel nem húzta még ujjára az ember a négyszáz holdat. — Igaz, igaz, — szólt le verten Majoros úr. De hát gondolhattam-e akkor arra, hogy az egész fölbomlik s a házasságból semmi sem lesz. Hiszen oly bizonyosnak látszott. Aztán ott volt a nagy árenda. Ha jól beüt a termés, csekélység kifizetni Halmaynak azt a négyezer forintot. — Ha jól beüt ? — ismétlé az ügyvéd a szánalom és megvetés ama kifejezésével, mely e pár szóba foglalva, mint buzogánycsapás hullt az erős férfiú ajkairól a gyönge fejére. — Ha jól beüt!.. De rostul ütött be, s Halmay már úgyis nyakig úszott az adósságban. Cudarság, hogy berántotta jó barátait, ő maga meg odább állt s most valahol Amerikában lesi a jószerencsét. Hanem én azért nem veszthetem el a pénzemet, Majoros ur. — Nem, bizonyára nem, — erősité a szegény, csüggedt ember csaknem gépiesen. — A törvény világos, Majoros ur, — folytatá az igazság kérlelhetlen férfia. — Egy egérlyuk sem maradt itt, melyen kibújhatna. A szerencsétlen adósnak esze ágában sem volt kibújni. Verebélyi úr azt épp oly jól tudta, de azért nem árt az ilyen dolgokat oda nyomni, az adós legalább a kellő hangulatban tartatik. — Hiszen én csak várakozást kérek öntől. —dadogá félénken a gyógyszerész; — semmi egyebet, csak szíves várakozást. A csapások, Verebélyi úr, melyek egymásután értek ... tudja ön, hogy most két éve leégett a házunk . . . aztán nem halála . . . lehetetlen, hogy elbírjam, Verebélyi úr. Higgye el, hogy lehetetlen! Verebélyi úr elhiszi, de hát ő arról nem tehet. Ő nem gyújtotta föl a Majoros úr házát. Neje halála ... az bizony szomorú csapás, és Verebélyi úr is szivéből sajnálja E pillanatban, úgy látszék, mintha az ügyvéd keményen összevont ajkai körül rángatóznának az izmok, s mintha szemeiben valami vad láng villant volna föl. A másik percben már eltűnt ez s az arc fölvette szokott szigorú, rideg kifejezését. Verebélyi úr sajnálja, de nem látja át, minemű összefüggésben áll mindaz, amit föl tetszett hozni, a kérdéses váltóval. Majoros Géza kénytelen volt elismerni, hogy semminemű törvényesen indokolható összeköttetésben. Ami pedig a hálát illeti, azt Verebélyi úr kész elengedni, ő csak a pénzét követeli. A fiatal gyógyszerész visszahanyatlott előbbi csüggedt állapotába, meggörnyedve a széken s kezét végigbúzogatva forró homlokán. (Folyt, köv.)