Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-01 / 224. szám

— - ,— 224-dik sz. Kedd, október 1. Kiadó-hivatal: Pest, bálátok­ tere 7. »fám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utet. 39. «...­­. eia Hirdetési díj: Flatod'.'asáboe pet.it-Bélyegdij minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizet­ési föl­di­vást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldtünk szét, mivel ezt a postautal­ványokkal való előfizetés szokása egészen fölös­legessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfize­téseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk , választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni ér­dekes eredeti leírásokat, fris­sb­ek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társas­életét. Fölkérjük tehát azo­kat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elé­gedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, aján­lani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, lap­tulajdonos. Az „Athenaeus­”társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegye­dekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes szá­mokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni le­írtjá­val. A legjutányosb előfizetési mód a postautalvá­nyok használata. A puszta ház. (Lemoyne Andre költeménye.) Hova lett e puszta ház minden lakója? Egyszer, éjszáll­akor (már tizenöt éve) Távozott a család, senkinek sem szólva, És azóta ajtó, ablak, mind betéve. Hol vannak az egykor boldogok ? Hol vannak ? Nem hallván senkit hogy menne, avagy jőne, Sem­óra ütését, neszét semmi hangnak : Bátran szö­fon a pók, mint a ház úrnője. Oh e bezárt házat oly szomorú nézni! Mily komor csöndesség, rideg elhagyottság! A küszöböt s falat gyom s bogáncs szegélyzi, De nyájas füst sohsem a kis kémény csúcsát. Látni fészkeket még, de az mind más évi, Hol vig fecskepárok szeretkeztek hajdan. A mostani fecske csak elcsap a régi Fészeknél, — még érzi, hogy valami baj van. Az egykori pompás virágoknak vége ! Bársony lepke sem száll, mézelni nem tudva. Magas paréj nőtt a selyem fű helyébe, S törpe rózsatöket elnyomta a dudva.­­ Körül minden puszta, benn szomorú minden S ha egy napsugár egy nyiláson beosont : Az ősök képei vén kereteikben Meglepve s bosszúsan látják egymást viszont. S ha egy húr megpattan az üres teremben, Egy alvó zongora vagy a hárfa húrja : A felijedt visszhang rámordúl, mélyebben Mint az orgona sip, éjjel, ha szél fújja. Magok a kis tücskök, fázván az odúba, S kik itt örültek sok karácson­ estén, Nem látván több rozsét a kályhában gyúrva, Szomorún elmentek, más tűzhelyt keresvén. Szász Károly: Digitalis purpurea. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. I. — Sajnálom, Majoros úr, de nem tehetek róla. Ha az ember váltót ír alá, kötelezettséget vállal, hogy azt ki is fizeti E kemény szavak kiejtése után Verebélyi ügy­véd ur hideg nyugalommal leverte szivaráról a ha­mut, hátratámaszkodott, s apró,barna, átható szemeit az előtte ülő lehorgasztott fejű, meggörnyedt alakra függesztette, mintha feleletet várna tőle. Egy sóhajtás volt minden felelet, mely a szo­rongó kebelből feltört. Az ügyvéd gyöngén, alig észrevehetőleg, vállat vont. A szánakozás együgyű érzése nem az ő kompetenciájához tartozott. Verebélyi úr a törvény embere volt s szigorúan ahhoz tartotta magát. A ki adós, az fizessen. Verebélyi úr csak a magáét kíván­ja, semmi egyebet, csak a mit a törvény megítél ne­ki. S abban semmi nyögés és fohászkodás nem fogja megingatni. Még mindig várta a feleletet, a világon lehető legnyugodtabb kedélylyel veregetve szivarát egy porcellán-hamutartóhoz, mialatt a szemben ülő fiatal­ember lassan fölemelte lehajtott fejét s halk, a benső izgatottságtól némileg rekedt, de mégis kellemes csengésű hangján megszólalt: — Ön tudja, hogy csak szivességből irtam alá Halmainak. Egész élete megalapításáról volt szó. Négyszáz holdat kapott volna menyasszonyával s másik négyszázat, ha az öregek meghalnak. Hogy tagadhattam volna meg tőle azt a barátságot ? Azt gondoltam magamban, nekem is jól esett, mikor ha­sonló esetben találkozott egy gyöngéd, segítő kéz... Azt gondoltam, én sem vihettem volna haza kedves Linámat... isten áldja meg még a porait is! .. azt gondoltam... Nos, mindegy, oktalanság volt, tudom, de nem tehettem róla. Saját nem jutott mindig eszem­be, és az én hasonló helyzetem... Félbeszakította szavait, mintha szégyelné elér­­zékenyülését. Arcán futó pirosság szállt át s a­mint fölemelte fejét, nagy kék szemei könyben úsztak. Sajátságos lágyság tükröződött e finombőrű arcon, sehol bemélyedés, sehol redő, semmi szögletesség, minden vonás oly szépen elsimult, az áll oly nőiesen gömbölyded s a teli arcon két puha gödröcske. Az egész arc kellemes benyomását ellensúlyozta a szemek szellemtelen, csaknem bárgyú kifejezése. Nagyok voltak azok, világoskékek és gömbölyűek. A kis városban azt is, mint szépséget emlegették. Majoros Géza ur nőtlen korában a kis város Adonisza volt,s mióta özvegy, nem egy hölgy szive do­bog értte ismét. Időközben bebizonyította azt is, hogy kiváló hivatással bir a jámbor, gyöngéd férj szere­pére. Kétségkívül a legérzékenyebb szivü gyógysze­rész volt fél Magyarországon. Harminc évesnél alig valamivel idősb, leg­alább nem sokkal látszik idősebbnek. Egész kül­seje még most is, a­mint összeroskadtan ül ott a kettős bánat terhe alatt, mutatja, hogy a női körök ama hízelgő véleménye egyátalán nem volt előtte titok. Bizonyos segélyezettség modorában, az a mozdulat, melylyel kezét, fejét megmozdította, a hang, melyen megszólalt, minden elárulta rajta az elkényeztetett férfit, ki megszokta azt, hogy minden csak tetszése szerint menjen a világon s kit a sors kellemetlen érintései kisodornak lényéből. Természet­től szelíd és érzékeny lévén a gyöngeségig, nem lát­szott a csapások elviselésére alkotva. Redőtlen hom­lokán még eddig nem hagyott nyomot a gond, s a gyászruha, melyet viselt, nem takart szakgató, mar­­dosó kínokat, csak ama szelid, búsongó fájdalmat, mely oly örömest időz elvesztett kedvese emlékénél, de azért még mindig ráér a hiúság apró gondjaival bíbelődni. Selyempuha, fénylő, ritkás, gesztenyeszinü haja szépen le­ volt simitva s álla gondosan kibo­­rotválva. Alig lehetett volna élesebb ellentétet képzelni, mint az ügyvéd, ki szemközt ült vele. Szikár, talán a közép­magasságnál is alacsonyabb, de csontos alak. Hús bizonyára kevesebb volt rajta, mint a­­másikon, és mégis erőteljesebbnek látszott. A szerfölött magas homlok s a sűrű fekete szemöldök valami büszke, szigorú, parancsoló kifejezést adtak arcának. Egész lényén határozottság látszott, szavai rövidek, pillan­tása biztos, vonásai kemények, ajka összeszoritva, fekete, kissé már szürkülni kezdő haja kurtára nyír­va, sűrű szakála hasonlóképp, öltözetében puritán egy­szerűség s minden cicoma teljes megvetése. Oly alak volt az egész, a milyenre rendesen azt szokták mon­­­­dani: „ez aztán férfi.“ Sápadt, sárgásbarna arcának­­ színe nem változott, egyenlő maradt az mindig, hi­deg és nyugodt. Csaknem méltóságosnak mondhatta­­ volna az ember, ha az apró barna szemek fürkésző,­­ ravasz pillantása valami hiúzszerű, zsákmányleső kifejezést nem kölcsönzött volna neki. — Majoros úr, — szólt most újra szilárd, hideg hangján, nem kell a medve bőrére inni, míg az ember meg nem lőtte. A menyasszony vagyona csak akkor az enyém, ha a zsebemben van. A jegygyű­rűvel nem húzta még ujjára az ember a négyszáz holdat. — Igaz, igaz, — szólt le verten Majoros úr. De hát gondolhattam-e akkor arra, hogy az egész föl­­bomlik s a házasságból semmi sem lesz. Hiszen oly bizonyosnak látszott. Aztán ott volt a nagy árenda. Ha jól beüt a termés, csekélység kifizetni Halmay­­nak azt a négyezer forintot. — Ha jól beüt ? — ismétlé az ügyvéd a szána­lom és megvetés ama kifejezésével, mely e pár szóba foglalva, mint buzogánycsapás hullt az erős férfiú aj­kairól a gyönge fejére. — Ha jól beüt!.. De rostul ütött be, s Halmay már úgyis nyakig úszott az adós­ságban. Cudarság, hogy berántotta jó barátait, ő maga meg odább állt s most valahol Amerikában lesi a jószerencsét. Hanem én azért nem veszthetem el a pénzemet, Majoros ur. — Nem, bizonyára nem, — erősité a szegény, csüggedt ember csaknem gépiesen. — A törvény világos, Majoros ur, — folytatá az igazság kérlelhetlen férfia. — Egy egérlyuk sem ma­radt itt, melyen kibújhatna. A szerencsétlen adósnak esze ágában sem volt kibújni. Verebélyi úr azt épp oly jól tudta, de azért nem árt az ilyen dolgokat oda nyomni, az adós leg­alább a kellő hangulatban tartatik. — Hiszen én csak várakozást kérek öntől. —­­dadogá félénken a gyógyszerész; — semmi egyebet, csak szíves várakozást. A csapások, Verebélyi úr, melyek egymásután értek ... tudja ön, hogy most két éve leégett a házunk . . . aztán nem halála . . . lehetetlen, hogy elbírjam, Verebélyi úr. Higgye el, hogy lehetetlen! Verebélyi úr elhiszi, de hát ő arról nem tehet. Ő nem gyújtotta föl a Majoros úr házát. Neje halála ... az bizony szomorú csapás, és Verebélyi úr is szi­véből sajnálja E pillanatban, úgy látszék, mintha az ügyvéd keményen összevont ajkai körül rángatóz­nának az izmok, s mintha szemeiben valami vad láng villant volna föl. A másik percben már eltűnt ez s az arc fölvette szokott szigorú, rideg kifejezését. Verebélyi úr sajnál­ja, de nem látja át, minemű összefüggésben áll mind­az, a­mit föl tetszett hozni, a kérdéses váltóval. Majoros Géza kénytelen volt elismerni, hogy semminemű törvényesen indokolható összeköttetés­ben. A­mi pedig a hálát illeti, azt Verebélyi úr kész elengedni, ő csak a pénzét követeli. A fiatal gyógyszerész visszahanyatlott előbbi csüggedt állapotába, meggörnyedve a széken s ke­zét végigbúzogatva forró homlokán. (Folyt, köv.)

Next