Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-01 / 251. szám
251-dik sz. Péntek, november 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Kilencedik évfolyam 1872. FŐVÁROSI LAPOK Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Halottak napja. A temetőbe fényes , ezer sugár ragyog. Babért, gyászlombot kapnak a dúsak, a nagyok. Halottak napja van. A legszegényebb síron van egy szerény sugár, Mely szinte félve csillan, mint méla fénybogár ; Halottak napja van. Két árva jár magában, két halvány kis gyerek. Az őszi szél kegyetlen játékot űz velek ; Halottak napja van. Egymáshoz úgy simulnak, mint két pelyhes galamb. „Nézd, Margit, nézd, a sírkert hogy csillog fönt s alant!“ Halottak napja van. „„Menjünk anyánk sírjához, Jánoska, jer velem ! Bár el vagyunk hagyatva, nem félek e helyen!“11 Halottak napja van. „Nincs koszorúnk, nincs gyertyánk, hogy menjünk oda hát ?“ — Kezünket összetéve elmondunk egy imát ! — Halottak napja van. „Az éj borús, hideg van, s nem tudjuk : sírja hol?“ — Addig keressük, míg majd fölleljük valahol! — Halottak napja van. Két árva jár magában, két halvány kis gyerek . Az őszi szél kegyetlen játékot űz velek ! Halottak napja van. Bolyongnak messze, messze, hol már mécses sem ég. „Sehol, sehol, sehol nincs! s a temető setét!“ Halottak napja van. Kopár, beroskadt sírra dőlnek pihenni le, — Nincs hantja, sem keresztje, — nincs egy szerény jele ! Halottak napja van. Kart karba fonva, lassan elszenderülnek ott. Megnyílik a kopár sír, kilendül a halott . . ! Halottak napja van. Rájuk mosolyg szelíden, őrző kherub gyanánt; Ők álmodozva súgják : „Oh ! édes, jó anyánk!“ Halottak napja van. Rájuk mosolyg szelíden, int s búsan oszlik el; Ők ott maradnak, őket nem kelti semmi fel. Halottak napja van! Ábrányi Emil: Memento móri. (Nov. 1.) Memento móri! kezdet óta Dalolt s immár unott ige ; Ott vagy az ősök sírkövén, hol Betűdet vén méh födi be. Elfödi sűrűn, s mintha új volna A fényemúlt arany irat, Oly tisztán olvas ki belőle : — Édes vigasz ! — a ki sirat. Te követed a hőst magasra, Szólítod oda fenn nevén, S ha a sorslejtőn útja fordúl: Te biztatod, végső remény ! A nyomorúság csarnokába Te szállsz jótékony angyaléi, S a panaszos kenyérre, tőled, Könnyünk megédesítve hűll. Ne irigyeljétek, barátim !, Kincseivel a palotát, Bár tarka címerek díszítsék Hatalmas márvány homlokát. „Memento móri !“ — szólj urának, Maga is érzi, meglehet; Nagy fájdalomban a rögágynál keményebb a díszkerevet. S a temetőben ki ma újra átszenveded a régi jajt, Nem érted-é a suttogó fát, Édesbúsan mit lombja hajt: „Beárnyékollak puha zölddel, Számodra is van hely alul, Oh boldog, kire szemfödöül A síri fák virága hull!“ Gáspár Imre: A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta: B. Horváth Miklós. (Folytatás.) III. Horváthi Pál huzamosb ideig tartózkodott Nápolyban, a király vele tette kirándulásait, a legszelidebb, hófehér paripát rendelvén a püspök számára, holott ez, magyar pap létére, a legvadabb csikót is megülte volna. Egy napon a vezúvot tekintették meg, mely igen fáradtságos kirándulás után pompás udvari ebéd várta. Ama korban divó szokás szerint az asztal a fal mellett állott, belül padok, kivül karosszékek. Tündöklőn ragyogtak a nehéz billikomok, az öreg ábrámkupák, a címerekkel s jelmondatokkal földiszített serlegek. A király és királyné megjelenésére az urak rendet állottak. A pohárnok nagy ezüst medencét, ezüst korsót s kófiummal varrott kendőt tartott kezében. Károly és Margit megmosdván, az udvari lelkész elmondta az asztali áldást. A főhelyeket Károly és Margit foglalták el, olyformán, hogy mellettük pár arasznyi tér üresen hagyatott. Megkezdődött az evés. Nem csekélység volt eme korban egy fejedelmi lakoma, mely habár az étkek mesterkélt finomsága tekintetében nem versenyezhetne a mostani udvari konyhákkal, de a mi a bőséget s tartalomdússágot illeti, felülmúlt minden képzeletet. A mai levest e korban nem ismerték. Az első fogást zöldséggel készült húsneműek, a másodikat sültek képezték. De noha a nyárson sült combok és gerincek elég ízletesek s a bor elég vastag csapon folyt, Horváthi püspöknek még sem tetszett elég jóllakhatónak s ki-i elégitőnek — jóllehet a magyar királynak hagyományos lakomái s jelesen Károly vendégeskedései juthattak eszébe, ki visegrádi várában csak a lengyel s király kíséretének naponkint négyezer kenyeret és száznyolcvan hordó bort osztogatott ki. De a gasztronómiai párhuzam, melyet a főpap evés közben tett, alapjaiban téves, amennyiben nem gondolá meg, mikint a forró éghajlat alatt a nápolyi konyha voltaképpen nem is lehetett azonos jellegű a magyarral. A hosszú asztal alig birta a nehéz ezüst tálakon fölhalmozott déli gyümölcsöket, a zamatos smirnai fügét, a fris datolyát, a cukorédességű máltai narancs-cikkeket s a déli éghajlat csemegéit, melyek a harmadik fogást képezvén, hordattak, de a melyek után a férfiak nem igen kapkodtak, rendelkezésekre állván öblös billikomokban a vino graeco, a nemes falernumi, s végre kisebb, de mégis elég tekintélyes serlegekben a „lacrimae christi“, mely vidor keringésbe hozta a vért, ha az illető nekiszokott ivó volt, de könnyen megtántoritotta székén azt ki szokatlan létére mohón hörpölte. — Igyék uram, kegyelmetek — mondá Károly nem egyszer vendégeinek. Politikáról nem beszéltek; a király ifjúkori emlékeit örömest idézte föl, Dalmáciában tartózkodását is nem egy ízben emlité. Aztán egy olasz költőhöz, ki udvari ebédjeire hivatalos volt, néhány kegyes szót intézve, áttért a tudományokra s érdekkel kérdezősködött Horváthitól, minő karban állanak az okmánytárak Magyarországon.De fájdalom, a püspök mindezekre nem sok örvendetest tudott felelni. Ha e kérdést egy századdal később intézik magyar főpaphoz, vajmi más önérzettel említhette volna Mátyás király tékáját s mennyi dicséretest és szépet regélhetett volna!.. Horváthi még csak rövid ideig tartózkodandó Nápolyban, a királylyal sűrűbben s gyakrabban értekezett s addig el sem utazott, mig, fontos ügyében mindent a legjobb sikerrel végezve, a jövő iránti terveire nézve tisztában nem volt. Rá illett valóban Tibul mondása: „testis quoque fallax Pannonius.“ A zágrábi püspök nemcsak vitéz bajnok, hanem egyszersmind ravasz férfi volt. Károly elhatározását siettette még ama körülmény is, mikint Nápolyi nemcsak a francia királyi ház, hanem Orbán pápa ellen is védeni kellett ; ügyeit amennyire lehetett, rendezvén, szeptember 4-kén Barlettában hajóra szállt. A már hánykódó tenger hullámzása által gázoltatva, nyolc nap múlva ért Zengbe, honnan októberben Zágrábba indult. Horváthi Pál tudomásul vévén a hirt, még aznap éjjel meghívta értekezletre barátjait, és feles számú horvát urakat. Az első, ki e meghívásra megjelent, a vránai perjel Palisnai volt; szótanúl és mogorván foglalt helyet, de tisztában önmagával és szándékaival , utána érkeztek Horváthi János és Horváthi László, ■ a rettenthetlen testvérek. László, kit olvasóinknak még be nem mutattunk, ugyanabból a kemény anyagból való volt, mint bátyja Pál és János, ama különbséggel, hogy egészen csiszolatlan, nem alkudozott lelkiismeretével, sem a körülményekkel, nem tért ki a veszélyek elöl, sőt fölkereste azt, valahányszor szerét tehette. A termet, melynek kúpjáról egyetlen csillár s csüngött le, félhomály bolttá, elannyira, mikint a rendre s mind sűrűbben érkező horvát urak, kik ez értekezletben részt vevőnek, inkább csak hangjaikról s mozdulataikról ismertek egymásra. Midőn a kitűzött órára mindnyájan összegyülekeztek, kívülről a folyosón kemény ajtózár csattanása hangzott, mely bizonyos titkos összeegyezést, , hogy azt ne mondjuk, tilos dolgok fölötti tanácskozás jellemét árulta el. Horváthi Pál e kényes ügyben maga emelt szót, tapintatos elővigyázattal, mintegy tájékozásúl, s kerülvén minden szót, mely a kevésbbé elszántak véleményével netalán ellenkezhetnék. — Uraim, — kezdé meg csöndes, nyugodt hangon, — éjfélkor tanácskozunk, mi azt tanúsítja, hogy az ügy, melyben értekezni akarunk, sürgős — ámde sürgős lehet az életben sok, a nélkül hogy azért tilos, vagy tán éppen veszélyes volna, — a horvát nagyok ügye sürgős, mondom, egyéb semmi sem, mert el kell határoznunk, miképp fogadjuk Durazzói Károlyt, jelenleg Nápoly királyát, ki vendégszerető hazánkba jött, ki Horvátország területén van, ama területen, hol már ismeretes, s hol közszeretetben s népszerűségben részesült. Véleményem szerint mostohán nem fogadhatjuk, s véleményem szerint nyilatkoznunk kell e fontos, valamint sürgős ügyben. (Folyt. köv.) »